Weiner Sennyey Tibor: Karthágó, avagy az anakronista a világ végén (novella)

Vonyítani. Ugatni. Csaholni. Földön fetrengeni. Igen! Vonyítani és ugatni és csaholni és a földön fetrengeni. Csak arra emlékezni, ami az imént történt. Túlélni havat és jeget. Túlélni jégbolygón máshogyan nem lehet, csak ha vonyítok és ugatok és csaholok és a földön fetrengek veletek. Veletek, szépséges és hűséges és csodálatos korcsok, szentséges és szerelmes ebek, veletek, gyönyörű kutyák. Vonyítani, ha fáj, és ugatni a Holdat. Csaholni egymásnak, és együtt a földön hemperegni. Nincsen rajtunk kívül senki, csak mi. Csak ti és én és a végtelen havas horizont ezen a kíméletlen jégbolygón. Vonyítanék, és ti értenétek a vonyításomból. Ugatnék, és ti ugatnátok kánonban velem. Csaholnék, és ti velem csaholnátok, ó, tudom, másképpen ezt kibírni nem lehet. Hogyan is éltem volna túl ennyi felejtéssel töltött évtizedet, itt, ahol megfagy az emlékezet, ahol megdermed a szó, ahol kihűl a szív?

Vonyítsunk együtt, mert most elment egy közölünk, meghalt a szánhúzó vezér, meghalt közülünk a legnemesebb! Meghalt Hamilkár, meghalt a kutyám! Mi lesz velem, ti hű ebek? Mi lesz veletek? Ki fogja szánunkat vezetni a jeges hóviharban, mikor én magam sem látok az orromig sem? Ki fog a vadászatokon elsőként szimatot fogni? Ki veti majd utánam magát, ha a jég beszakad alattam és a fagyos vízbe esek? Ki? Ki? Annyi év után, most újra azt érzem, nemcsak ugatnom és nemcsak vonyítanom és nemcsak csaholnom és nemcsak a földön fetrengenem kell, hanem… beszélnem. Ajkamat, melyet a befagyott időben csak csaholásra, vonyításra, üvöltésre, vezényszavakra és evésre használtam, most feltöri a kényszer és a gyászból előtörő emlékezet.

Beszélnem kell! A szavak mint letört jégcsapok hullanak ajkamról, könnyeim arcomra fagynak. El akartam felejteni az emberi nyelvet, el akartam felejteni, hogy ember vagyok.

Gyűlöllek, emberiség, és el akartalak felejteni! Kutya lenni, a falka tagja, nem ily kiszakított sötét értelem. Nem! Nem akartam tudni, hogy mi történt évtizedekkel ezelőtt, s most mint az olvadó áradat, úgy törnek fel belőlem a szavak, és emlékezni kezdek. Ugatni akarok, nem emlékezni. Kutyák, kik kísértetek hóban, fagyban és jégen oly soká, kutyák, ti szépek, ti értő és csillogó tekintetűek, ti, kik szánomat húzzátok, kikkel osztoztam a vadak húsában, kik a legnagyobb viharokban velem együtt rettegtetek, kik melegítettetek, kik életben tartottatok, kutyák, meghalt vezéretek, Hamilkár, kutyák… Itthagyott minket, és én fájdalmamban újra beszélek. Holttestét, ó Hamilkár, holttestedet, gyönyörű ezüst bundás testedet, íme, itt viszem. Felviszlek Karthágóra, a jégbolygó jéghegyének csúcsára. Felviszlek és elégetlek, mint hősöket szoktak sosemvolt korokban, messzi bolygón, melyről ide száműzettem. Karthágó! Végtelen telek óta nem mondtam ki nevedet, s most, hogy újra ízlelem, mennyi könny és mennyi keserűség és mennyi bánat keveredik benned. Karthágó! Micsoda cinizmus és jövendölés is volt, hogy így neveztük el az egyetlen ember építette bázist is itt. Ember? Ember? Ember! Átkozott sárkányfogvetemény. Bárcsak kutyának születtem volna, falkában vadászó farkasnak akár, vagy testvérednek, kölyködnek, szépséges Hamilkár, ó, gyönyörű kutyám, csodálatos ebem, hűséges barátom. Élettelen testedet viszem fel a jégbolygó jéghegyére, a bázishoz, melyet betemetett a felejtés hava.

Sosem akartam visszatérni a völgyből, a kunyhóból, ahol oly régóta éltünk, ide, ahonnan minden elindult. Sosem akartam újra látni ezt az átkozott gépszörny-épületet. Karthágó, a szenvedés bázisa, az emlékezet toteme. Vonyítsatok és ugassatok, ha ember építette szörnyeteg felé közelítetek.

Gyertek, gyertek velem, kutyák! Hamilkár kölykei és szukái vagytok, egy család mind, együtt gyászoljuk a legnagyobbat. Gyertek fel a jégbolygó jéghegyének csúcsára, innen látjuk a nyílt tengert úszó jéghegyeivel, innen belátni a völgyet, ahol együtt vadásztunk. Innen látni a kunyhót, amely otthonunk és menedékünk. A kunyhót, ahol őrzöm az egyetlen tárgyat, ami nekem abból, hogy ember voltam, megmaradt. Az egyetlent. Igen, megőriztem valamit, egy különös, régi tárgyat, a másik bolygóról, a másik életből. Megőriztem egy, egyetlenegy könyvet. Ebből a szent könyvből, mely az emberi gyarlóság bibliája, ebből fogok most énekelni, ennek a jégbolygónak alighanem legszentebb valaha élt lényének mennybemenetelén. Itt, Karthágó lefagyott és hóval betemetett bázisánál, itt, a széttárt karú meztelen Baál isten jégszobrának lábánál építem meg máglyámat, melyen Hamilkár porait füstté teszem. Legyen minél nagyobb a tűz, e fagyban és hidegben jusson messze a füst, hiszen rajtunk kívül nincs lény, csak te, elfelejtett istenszobor, nem érti fájdalmamat senki sem, csak ti, kölykei és szukái Hamilkárnak. Emelkedjen hát füstje sötét egekig, nyalja körbe az alacsonyan álló, gyengén világító napot. Tűz, gyulladj és égj, emészd az égbe e tiszta lény porait, fogadd be nemes lelkét! Égj!

Egyetlen könyvem, Szalambó, belőled idézek gyászomban: „Holtak! Mind halott! Nem jöttök többé hívó szavamra, mikor a tó partján ülve dinnyemagot szórok nektek?! Tanit titka lakozott folyamok buborékánál tisztább szemetek mélyén. Ó, istennő, könyörülj rajtam. Mit tettetek? Mit tettetek? Hát hol vagytok? Meghódított városban vagy a vezér palotájában? És micsoda vezér! Atyám, Hamilkár szuffet, a Baálok szolgája! Folytassátok csak! Vessetek rá tüzet! Magammal viszem otthonom őrszellemét, fekete kígyómat, mely odafönt aluszik a lótuszleveleken! Füttyentek, követni fog, s ha tengerre kelek, a habok árján fut gályám tajtékos nyomán. Ó, boldogtalan Karthágó, szánni való város! Hol vannak a hajdani erős férfiak, kik megvédhetnének, kik átkeltek óceánokon, hogy templomokat építsenek a túlpartokon?”

Igen, jó társam, innen szereztem dicső neved, innen adtam neked a Hamilkár nevet. Lelked szálljon magasra e lángban, mit a meztelen Baál isten jégszobránál, a jégbolygó jéghegyének befagyott Karthágójánál gyújtottam.

De mi ez? Mi történik Baál jégszobrával? Hátra! Hátra, kutyák! A meztelen jég megpattan. A fagyás feltörik! Rianás szalad végig az istenen. A szobor él! Ahogy a lángok, a Hamilkár földi porhüvelyét elemésztő szent lángok körbenyalják, úgy mozdul meg a jégszobor mélyén az árny, majd, ahogy a füst és a kiáradó jégpára körbevesz mindent, úgy tűnik el. Eltűnik! Nem látom sehol sem az előbbi rettenetet.

Ködben kaparászok, ahogy ti szimatoltok, jó kutyáim, köröttem a vaksi térben. Rideg szél kaparja hátunk, rideg szél, mely vérvörös havat ígér, s mely most elsöpri a szemünkre rakódott fátylat. Látok! Újra látok! Látom, hogy a hamvak között, hol elébb még Hamilkár égett, hol előbb még Baál isten jégszobra állt, most egy emberi test dereng. Vajon él? Ember. Ki ez? Ki ez? A parázsló hamvakon gázolok át a reszkető testhez. Ember? Az ember a legértékesebb. Az ember beszél, az emberrel beszélni lehet. Ember! Hogy lehet? Hogy lehet? Baál isten jégszobra évtizedek óta megfagyott embert rejtett? Rideg szél hordja köröttem a parázs szilánkjait, Hamilkár hamvait, és én e zűrzavarból kiemelem, kivonszolom, kicibálom ezt az embert. Ki vagy? Ki vagy? Válaszolj! Élsz? Rideg szél… vérvörös havat ígér. A völgybe! A kunyhóba, kutyák! Nem! Már nem érünk vissza. Késő! A rideg szél vérvörös havat hoz, mely méreg, sav, sugárzás… lemarja rólunk a húst, lemarja rólunk az életet. Karthágó átka közelít, s kezemben egy másik ember. Ritőd! Ritődöt kell lelnem! Védő rejteket nekem, mely a vérvörös hó elől megvédhet minket. Gyerünk! Gyertek! Gyertek, kutyák! Nincs más lehetőség. Gyorsan! Gyorsan! Be Karthágó jégbázisába, be a megfagyott erődbe. A kaput bezúzom, a jeget letöröm, Baál isten kiolvadt embertestét bevonszolom. Gyertek, kutyák, gyertek, Hamilkár szukái és kölykei, befelé, egyre beljebb, már hull a vérvörös hó, vigyázzatok, egyetlen pelyhe mérgező lehet. Mérgező pelyheket lehel ránk az ég. Be! Gyerünk beljebb!

Ne vihogj rajtam, kutya! Tudom, az előbb még az egész emberiséget szidtam, most meg egyetlen embert próbálok életre lehelni, de értsd meg, kérlek szépen, hogy nincs nagyobb érték. Nincs! Veletek, kutyák, vonyítani és csaholni és ugatni tudok. Vadászunk, és ti vezényszavakat értetek csupán. Oly régóta tart ez, hogy már el is felejtettem, milyen lehet nemcsak beszélni, hanem akár beszélgetni. Beszélgetni csak úgy. Együtt menekülünk a sárga, a fekete és a vérvörös viharok elől, melyek pusztító szennye ennek a jégbolygónak. Együtt vadászunk, kutyák, és én nagyra értékelem hűségeteket, Hamilkár szukái és kölykei, de íme, itt van egy ember, itt tartom kiolvadt testét, s benne a reménység, benne a tiszta remény, hogy nem vagyok egyedül, hogy itt nemcsak vonyítani és ugatni és csaholni és vezényszavakat ismételgetni, és nemcsak beszélni, hanem beszélgetni is lehet. Gyerünk, kelj életre! Melegedj fel! Melegedj! Indulj meg! Most! Mi ez? A folyosó végén fény. Talán tűz dereng. Mélyebbre, beljebb és még mélyebbre, ott talán tűz dereng. Igen! Fény! Lángok a falban! Mily rideg lángok ezek. Meleget! Kelj életre, könyörgök! Ember! Élj! Beszélgetni akarok. Dörzsöllek, lehellek, s mintha csak a rideg követ próbálnám életre lehellni. Mintha csak a padlót akarnám újraéleszteni. Ne! Várj, a könyv, a szent könyvem, a könyvem varázsereje, Szalambó, nyílj ki jó helyen, belőled idézek, hátha az ember írta szavak egy megfagyott embert még életre kelthetnek: „Kőből, deszkából, kavicsból, nádból, kagylóból vagy agyagból épültek Karthágó házai.” – Hallod, ember, élj, nem ily vas, fém, falban lángoló lelketlen tüzek, hanem igazi anyagból volt az. Hallod?

Tovább: „A templomok körüli ligetek zöld tavaknak látszottak a különböző színű kockák tömegében.” Hallod, ember? Zöld tavak! „Egyenlőtlen távolságokban a közterek; felülről lefelé pedig rengeteg egymást keresztező utca szelte át. Még látszott, hol húzódtak a már egybeolvadt három régi városrész körfalai; itt-ott mint nagy zátonyok emelkedtek, odébb roppant falsíkok nyúltak el félig virággal borítva, másutt megfeketedve, szennyel bőségesen telefröcskölve, tátongó nyílásaikon át tovább futottak az utcák, akár a folyók a hidak alatt.” Hallod? Voltak folyók és voltak a folyókon ember építette hidak! Ne! Nem hallod. Halott vagy, mint Hamilkár. Halott. Egyedül vagyok. Megint egyedül, veletek. Egyedül én és az újra megindult szavak szövésében a már elhagyott emlékezet. Én miért élek? És te miért haltál meg? Miért fagytál rideg istenszoborrá, s én miért csaholok és vonyítok és ugatok itt, ó, Hamilkár szukái és kölykei, veletek?

„Az életjelek megszűntek. Egy túlélő maradt. Újraindítom a jelet.” – Ki ez? Miféle hang? A falból, Karthágó jégbarlangjának falába szorult hűvös lángok különös táncra kelnek, és hang szól a falból. Miféle valótlan hang ez? „Az életjelek megszűntek. Egy túlélő maradt. Újraindítom a jelet.” – Milyen jelet? Miféle jelet indít újra, és kicsoda indítja újra? Ki vagy? Mutasd magad! „Karthágó. Karthágó jégbázis központi tudata. Újraindítás sikeres. Figyelem! Betolakodók a központi irányítóteremben. Azonosítsa magát. Neve?” Nevem? Miféle nevem? A kutyáimnak van nevük! Most halt meg vezérünk, a nagy Hamilkár. Ez itt Giszko, ronda nagy dög, de erős, és hóban és fagyban húzta szánom. Ez meg itt Szalambó, gyönyörű szuka, több szépséges ebem dicső anyja. Az ott Matho, rettenthetetlen a vadászatban. És itt van minden kutyám, nekik van nevük. De nekem? Engem nem hívott annyi jégbe és hóba fagyott évtized óta senki. Nem hívott engem senki sehogy. Én a felejtés boldog völgyét választottam. „Azonosítsa magát! Neve?” Nem értitek, ridegen vibráló lángok a falban? Nem érted, ó, Karthágó? Elfelejtettem a nevem. Nem tudom, ki vagyok. Egyedül vagyok Karthágóban. Egyedül Karthágóban.

„Betolakodó! Emelje fel tekintetét. Nézzen fel! Azonosítás indul.” Milyen hang ez? Mintha a fejemben hallanám. Mintha hallottam volna réges-régen. Mintha… sok-sok évvel ezelőtt… „Azonosítás sikeres. Augustus Darvell! Karthágó bázis újraindul. Újraindítom a jelet.” Miféle jelet? Várj! Mit mondtál… milyen nevet. „Augustus Darvell.” Az meg kicsoda? „Az azonosítás teljesen tökéletes. Augustus Darvell.” Én? Ez a nevem? Van nevem. Ez lenne a nevem? Te ki vagy? Ki beszél hozzám? Neked mi a neved? „Karthágó jégbázis. Központi tudat, programnév: Ada. 33 évnyi hibernáció után, Augustus Darvell újraindította a jelet.” A jelet? Miféle jelet? Évek? Ez a túlvilág lehet, fázok, reszketek. „Energiaforrások négy százalékon. Felmelegítés indul.” Nem látlak, Karthágó, csak a barlang falában pislákoló sötét fényedet. „Energiaforrások negyven százalékon. Fény fel!”

Szent Szalambó, kegyelmezz. Ekkora barlang, ennyi minden. Kutyák, maradjatok mellettem. Ne kószáljatok el. Ne vonyítsatok! Ne ugassatok! Csendet. Csendet! Én… én… Augustus Darvell lennék? Nem emlékszem… Mi vagy te, Karthágó? Mutasd arcod! Ki vagy te? „Karthágó jégbázis központi vezérlő tudata vagyok. Augustus Darvell, programnevem: Ada. 33 évnyi hibernáció után újraindítottuk a jelet.” Karthágó jégbázis? Központi vezérlő? Ada? Nem! Gép! Gép vagy. Nincs ember a gépben. Elfelejtettelek. Elfelejtettem ezt az egészet. Íme, embert kerestem, és gépet találtam. Lelketlen gépszörnyeteget. Hogy lehet? Hogy történt? Csak a kunyhóra emlékszem a völgyben. Vadászatra és menekülésre emlékszem. Kutyáimmal vágtatunk és vadászunk végig a havas síkon, a jégtáblákon, a megfagyott szemétszigeteken. Menekülünk és elbújunk a fertőzött hó elől. Könyvemre emlékszem, egyetlen tárgyamra, mely megmaradt. A könyvre! Hamilkárra, ki meghalt, kit felhoztam méltón elégetni. A kiolvadt Baál istenre emlékszem, a belefagyott emberre. Karthágó jégbázis, központi vezérlő… Ada… itt e test, a megfagyott Baál isten teste, könyörgöm, ez itt egy ember, keltsd életre! „Életfunkciók leálltak. Azonosítás indul… Augustus Darvell… a fiát tartja kezében.” A fiam? A fiamra… nem emlékszem. Nem lehet! Nem lehetséges. Elfelejtettem. Mindent elfelejtettem. Vagy mégis… te lennél az? Te vagy? Mi történt? „Augustus Darvell, erős sokkhatás érte. Műszereim azt jelzik, hogy a nyugtalanság szélsőséges, az ítélőképesség kétséges. Nem lenne helyes több információval ellátnom.” Tessék? Ki vagy te, gép? Hol vagy, Ada? Hogyhogy nem lenne helyes? Ezt te ugyan hogyan döntheted el? Én döntök! Kutyák, én parancsolok! „Augustus Darvellt erős sokkhatás érte. Műszereim azt jelzik, hogy állapota rohamosan hasonlít a 33 évvel ezelőttihez, amikor a viselkedése katasztrófához vezetett. Ezt nem engedhetem. A központi termet lezárom. Az irányítást átveszem. Itt Karthágó jégbázis központi vezérlő tudata, itt Ada beszél. Valamennyi fogadóállomásnak. Egyetlen túlélő van.”

33 évvel ezelőtt? Katasztrófa? Ne! Nem! Engedj ki! Hallod, Karthágó, engedj ki magadból! Ada! Kutyák, vonyítsatok, kutyák, foglyok lettünk. Be vagyunk zárva az elfelejtett emlékekbe. Az emlékek lángoló falakkal körbevett labirintusába. Minket bezártak saját elfelejtett emlékeinkbe! Engedj! Engedj ki!

Mi ez? Melegebb van, egyre melegebb. Kiolvad a belém fagyott havas csend. Vibráló falak vesznek körbe, mint a jeges tó tükre telihold idején. Túlélő? Mit éltem túl? Fiam, mit éltem túl? Kelj életre! Éledj! Karthágó jégbázis… tévedsz, tévedsz… nem lehetünk egyedül, nem lehetünk egyetlenek. Kell, hogy legyen rajtunk kívül még ember. Fiam? Olyan, mint ha beleolvadnál ebben a hőségben a földbe, mint ha a követ kaparnám, mint ha nem lenne arcod sem, sem tekinteted. Ki voltál? Mondd, fiam, tényleg én voltam az apád? Fiam, ismertelek? Mikor fagytál rideg istenszoborrá? Ki voltál? Miért nem volt nálad könyv? Könyv? Szent Szalambó, foglya lettem Karthágónak, jöjj, gyerünk, segíts meg. Karthágó, halld meg szavaim, rád olvasom és neked, te, magánzárka e jégbörtönben…

„Agustus Darvell! Az emlékezet működik könyv nélkül is. Csak akarni kell.” Emlékszem? Valóban? Mindenre emlékszem? Ki mondja? Ki mondja ezt? „Ada.” Ada? Engedj ki! „A rendszer működik. A jelet elküldtem. A kapukat bezártam, addig, míg ideérnek és megmentenek.” Megmentenek? Megmentenek, mitől és minek? Kik mentenek meg minket? Magunktól menthetnek csupán! Felrobbantalak, megöllek! Kitörök innen! „Augustus, Ada vagyok. Emlékezz, emlékező!”
Dobog… ridegen ugyan… de dobog… dobog a szíve… Segíts… segíts… Karthágó jégbázis… Ada… ez a fiú még él… a fiam még él… istenszoborrá fagyott… ki tudja, mikor és meddig… de most kiolvadt… és életre kelt…
„Az a halhatatlanság, amit ő választott, nem élet. Szúrj karót a rideg szívbe, és meglátod… hiszen te magad fagyasztottad őt meg odakint.” Szúrjak karót a szívbe? Miféle szörnyeteg vagy te? „Szörnyeteg az, akit a karjaidban tartasz, Augustus Darvell. Halott szörnyeteg.” Hazudsz! Hazudsz, Ada! Én nem Augustus Darvell vagyok! Én a kutyák barátja, vándor és senki vagyok. Karthágó jégbolygó egyetlen lakója vagyok. Bizonyíts! Bizonyítsd az ellenkezőjét! „Felvétel keresése az adatbázisban. Forrást megtaláltam. Memóriahologramok vetítése indul…”

„Figyelem, figyelem a Föld összes szabad emberének. Itt Augustus Darvell, a Karthágó bázisról. A háború kitörésének hírét megkaptuk. Segítséget kérünk. A bázison hárman vagyunk. Én, a fiam és a központi vezérlő tudat a bázis memóriájába táplálva: Ada. Segítséget kérünk!”

Ez lehetetlen. Ez elmúlt. Sosem volt! Karthágó jégbolygón vagyok. Kutyák a barátaim. Sosem kértem segítséget. Én nem Augustus Darvell vagyok. Nem emlékszem a Földre.
„Augustus Darvell, mi a Földön vagyunk.”

Lehetetlen. Ez nem… a Föld. Az nem ily rideg. Olvastam a Szalambóban. Ez nem a Föld. Ott mások is vannak! Mások! Más emberek, bizony, Ada! Emlékszem a Földre. Ott élet van. Élet!
„Folytassam a memóriahologramok vetítését?” Ne. Nem akarom. Az valami más. Az az én valaki más. Az egy másik ember, mert mindez nem lehettem mind én egykoron. Bezártál ide és mások hamis emlékeivel kínzol most.

„A felvétel eredetisége megkérdőjelezhetetlen.” Az én létem eredetisége megkérdőjelezhetetlen! Érted… Ada?! Én élek! Én létezem. De te, csak egy hang vagy a villodzó falakban, és csalsz és hazudsz, csak hogy itt tudj engem tartani. Ez nem a Föld, ez nem Augustus Darvell. Én nem… Én ember vagyok, te egy gép, ők itt a kutyáim, itt pedig, itt a rideg kövön egy másik ember fekszik, aki haldoklik.

„Halott. Életjelei hamis illúziók csupán, a hosszú magányból fakadt kényszeresség tünetei. Ő egy Árny.”
Hogy mi a valóság, és mi a hamis illúzió, majd én eldöntöm. Majd én! Én vezetem a szánom, én hajtom a kutyákat, én vezetem a szánomat. Hogy jutottunk ide? Miért vagy oly ismerős?
„Folytassam a memóriahologramok vetítését?” Ne! Ne folytass semmit, csak válaszolj. Miért nem engedsz már ki innen?

„Az üzenetet elküldtem.” Kinek és milyen üzenetet? Elég! Ezt a látomást kioltom! Kikapcsolom! Kikapcsollak, Ada.

Halott. Itt, ezen a barlangszerű lakhelyen minden halott, de a valódi világosság felé kell hogy legyen kijárat. Aki itt él, az meg van kötözve, lábán, kezén és nyakán és mindenütt, s egy helyben kell maradnia, hogy csak előre nézhessen, ezeket a világító falakat nézhesse, de nem csak testét, tekintetét sem mozdíthatja el a falban lángoló tüzek felől, melyek csak halovány fényei a valódi tűznek, mely valahol hátul ég. Bábjáték ez, igen, felismerem, s te játszol e bábokon, Karthágó központi tudata, rettenetes Ada. Felismerlek! Hideg kőből és még hidegebb fából bábozol hamis képeket, s nekem azt kellene elhinnem: ez a való! Beszélnem vagy hallgatnom kellene, e bábjáték feltétlen híve kellene hogy legyek, de nem! Nem!

Rabbá tennél, holott én kintről jöttem, én láttam, milyen a valódi tűz, az igazi nap, a valódi fény. Álomlét ez itt, barlanggyomrodban, Karthágó, és engem most nem fogsz elemészteni. Ismerlek! Felismerlek! Azt akarod, fogadjam el rideg tüzed hamis árnyát, s valljam: ez a való! Hideg kő és rideg fa árnyát véljem valónak, melyeket te itt merő csalfaságból le és fel hordozol, s azt mondod, ezek az én emlékeim, ezeket én mondtam, ez így volt. Azt akarod, hogy arról beszéljek, amit te bábozol nekem, s ezáltal elfogadjam, hogy ez a valóság. De a valóság nem hideg kövek és rideg fák árnyaiból szőtt sötét kép, sosem volt múlt, hanem forró hó és perzselő jég, arcomba maró szél, és tudod, mi még… kutyáim vonyítása, kutyáim ugatása, ebek születése és halála.
Igen, vonyítsatok és ugassatok, Hamilkár kölykei és szukái, mert körbevett egy rettenetes álom minket, és elválaszt a valódi élettől. Igen, tudom, hogy a valódi élet szörnyű és nehéz és rettenetes, de az: élet, és nem vetített álom. E börtön szembeeső falának visszhangja, mely központi tudatnak nevezi magát, sőt nevet adott magának, úgy hívja magát: Ada… csak előttünk elhaladó árny, és nem hús és nem vér. Baál, te az voltál, hús és vér és ember, és mégis, mit történt veled, hogy megfagyott istenszoborrá lettél? Megtaláltad a kijáratot, ugye? Kitörtél és áttörtél e hamis vetítésen, és nem fagyasztott meg a reszkető lég. Nem dőltél be hideg kövek és rideg fák bábjaival eljátszott árnyékos vetületnek. A bábokat lelököm, a hazug árnyak bábjainak játékát el nem hiszem. Bilincseimből kiszabadulok, az értelmetlenségből én most végre gyógyultan távozok.

Kutyáim, szagoljátok a nap fényét! Szimatoljátok ki nekem az utat, amely felfelé vezet! Gyerünk, Matho, szagolj, Szalambó, mutasd, honnan érzed, hogy levegő tör be a résen, hol a barlang szája, mely éhesen nyílik a külvilágra? Forgassátok nyakatokat, mozgassátok meg lekötözöttnek hitt végtagjaitokat, nézzetek fel, és ugassátok meg a falakban lapuló hamis tűz árnyát! Nekem is fáj, nekem is fáj minden mozdulat, s nem bírok ránézni azokra a rideg kövekre és hideg fákra, melyeknek árnyát valaha valóságnak hittem. Üres semmiségek ezek. Üres semmiségek, és mi, kutyák, mi a teljességet keressük. A világot! Nyomorultak, szerencsétlenek, szagoljátok a valódi fényt nekem, az utat, melyen át elmehetünk innen.

Vagy valóban valóság lett volna mindez? Tényleg én vagyok Augustus Darvell? A Földön vagyunk? Háború volt? Segítséget kértem? De ha így is lett volna… miért mentem el innen? Miért hagytam el Karthágó jégbolygójának rideg bázisát, miért? A kutyákért? A szánért? A vadászatok véres kalandjaiért? Villódzó fények a falban: hallgassatok! Én már csak a Nap fényébe tekintek.
Ez az, látom! Látom az utat! Fehér fény tükröződik, és a vörös hó már nem zuhog ridegen alá. Jól van, kutyák, jól van, drága kutyáim! Orrotok dicsérem, szimatotokat, mely kiszagolja a valódi fényt. Bízzatok ösztöneitekben, engem megtéveszt a tudat, az emlékezet és a nyelv. Megtéveszt a gépben lakó ember. Megtévesztem önmagam, s ezért jobb, ha bundátokba markolok, jobb, ha ti vezettek engem most, mint ha én titeket. Bocsássatok meg gazdátoknak, bocsássatok meg. Ember vagyok, és káprázatok között éltem egykoron, de most újra kutya leszek. Egy közületek! Ugatni és vonyítani fogok, csaholni és a hóban hemperegni. Többet meg nem tévesztenek.

De várjatok… ez a küszöb… ez a küszöb lesz. Baál kiolvadt szobra, a megfagyott ember… a halott… a fiam… bent maradt. A hang… Ada… bent maradt. Augustus Darvell… az emlékeim… az üzenet… amit elküldtem a Föld szabad embereinek. Voltak még szabad emberek?

Hol a póráz? Hol vannak a pórázok, karjaimra kötözöm őket. Húzzatok ki innen, kutyák! Gyerünk, húzzatok! Kevés kell, hogy kint legyek, kevés, hogy kiérjek innen! Indulj! Vicsorogj, ha nehéz! Vonyíts, ha nem bírod! Húzzatok innen ki, a göröngyös és meredek útra, húzzatok ki engem a napfényre, Hamilkár kölykei és szukái!
Nem látok! Csak lehelletetek és lihegésetek érzem magamon. Ez a nagy fény elvakít, ez már nem a falak hamis tükröződése, ez a Nap! Ez a napfény!

Kutyák, hajcsárotok vagyok, küzdelemre serkentelek titeket, de most megmentettetek. Beszélni nem tudtok, és nálam mégis bölcsebbek ösztöneitek. Nem tudom, nem tudom, mi volt valóság abból, amit odabent találtunk. Mi volt ez? Az vagyok-e, úgy volt-e? Nem tudom. Nem tudom, Hamilkár kölykei és szukái, és kérlek titeket, hogy ezt bocsássátok meg nekem. Azt tudom, hogy az arcomon most a Nap fénye valósabb, mint bármi. Azt tudom, hogy ti, ziháló, vonyító, ugató és csaholó ebek, ti igaziak vagytok, és ti éltek, és én ebben akarok osztozni veletek. Nem tudom, hol vagyunk! Nem tudom, hogy ez tényleg a Föld-e, vagy Karthágó jégbolygó jéghegye. Nem tudom, hogy az én nevem valóban az-e, hogy Augustus Darvell, és nem tudom, hogy küldtem-e üzenetet. Káprázatnak tűnik mindez innen, s nem vágyok másra, csak a hóban elindulni, újra szánom elé kötni titeket, s a fényes Nap alatt a fehérségbe vágtatni. Élni. Csak élni akarok.

De mi ez? A jéghegy lábánál a fagyos tengeren feltűnik egy úszó sziget. Úgy világít, mint Karthágó falai, s ezer bejárata van, és tízezer szeme. Ezzel érkeznek azok, akik az üzenetemet megkapták? Ők lennének a szabad emberek? Gyerünk, kutyák, húzzátok szánomat, én vonyítani és ugatni és csaholni akarok!