Szemet Edit – A korinthoszi szőlő

2007-05 Posted 2007.05.04. | by admin

Szerb Antal: A Pendragon legenda – ma
Tanulmány – 1. Egy különös könyv
Szerb Antal A Pendragon legenda című regénye közvetlenül a szerző nagy sikerű Magyar irodalomtörténete után jelent meg, s így nem csoda, hogy azonnal a figyelem középpontjába került. A korabeli kritika úgy emlegette, mint az 1934-es év legkülönösebb könyvét.

Különös írásnak tartották, mivel a regényben sajátosan keveredik a valóság és a lázálom, a lélegzetelállító kalandok és a romantikus szerelem, egy titokzatos gyilkosság és az angol történelem, valamint az akkori hétköznapok unalma és a rég feledett középkor.1

A harmincas évek magyar könyvpiacának legkelendőbb könyvei a többnyire külföldi íróktól származó kalandos és bűnügyi történetek voltak. Szerb Antal bizonyította be, és éppen a Pendragon legendával, hogy lehet a bűnügyi regény műfajában is magyar és élvezetes, szórakoztató történetet írni. Sőt, a magyar olvasókat abban a hitükben is megerősítette, hogy egy ilyenfajta regény a szokásosnál magasabb színvonalon is mozoghat, tehát a történetben tanulságosabb mondanivalók, érdekesebb problémák is meghúzódhatnak, mint mondjuk az olvasók körében akkoriban oly közkedvelt Wallace-féle regényekben.2
A regény elolvasása után állítólag sokan így kiáltottak fel: hol a mű angol eredetije!
Szerb Antal Pendragon legendájának hátterében, áttételesen valóban ott lehet érezni a korabeli angol regényirodalmat, hisz az új angol próza minden addigi vívmányát: a kalandos cselekményszövést, az árnyalt jellemrajzokat és a játékos irónia elemeit egyaránt ügyesen alkalmazta. „A cselekmény olykor irrealitásba átlendülő fordulatossága Chesterton műveinek, Garnett és Collier csodaregényeinek a hangulatát idézi. A szellemjárta walesi táj hátborzongatóan lidérces rajzában J. C. Powys tájfestésének elemei bukkannak fel. A vagyonhajsza szálait bogozó titokzatos hősnő Huxley démoni asszonyainak távoli rokona, és Bátky (a regény főhőse, Sz. E.) félszeg bolyongása a századok mélyén Woolf Orlandojának korszakokon átnövő, időtlen életét fordítja visszájára.”3
Szerb Antal a Pendragon legendával, ahogy Illés Endre írja, kettős célt ért el: elnyerte a közönség kegyeit is (annak a közönségnek a kegyeit persze, amelyet elsősorban az izgalmas, fordulatos történetek érdekelték), s hatást gyakorolt az értelmiség azon körére is, amelynek általában az irodalom pastiche-szerűsége szerezte a legnagyobb gyönyörűséget.4
A történet alapja egy kísértetekkel megtűzdelt detektívtörténet, amely valóban magával ragadja az olvasót, ám sokan már a mű megjelenése idején is úgy vélték, hogy Szerb ezt az alaptörténetet egészen a groteszkig eltúlozta. Ezenkívül a saját gazdag könyvkultúráját, olvasottságát is bele akarta zsúfolni a cselekménybe, és ezért sokszor úgy érezzük, hogy a műben mindenből túl sok van.
S ugyanakkor Szerb Antal mindenkori eszménye a közérthető irodalom volt. Nemes Nagy Ágnes így emlékezett vissza az író egyik, irodalomról szóló megjegyzésére: „Az irodalom hallatlanul izgalmas valami, egyáltalán nem elvont, hanem nagyszerű szabad lebegés. Megérteni, ez az irodalom.”5 Talán a ponyva is azért állt közel hozzá, mert könnyen érthető és nagy hatással van a tömegekre.
Szerb Antal már a Pendragon műfajával is zavarba hozza az olvasót: valóban nehéz eldöntenünk, hogy egy szórakoztató detektívregényt tartunk-e a kezünkben vagy egy „angol stílusban” megírt kísértethistóriát, vagy a kettő paródiáját. A reklám például anno úgy hirdette, mint „detektívregény-paródiát”, illetve „tudományos kalandregényt”.6
Maga a szerző 1934 novemberében (a Brassói Lapoknak) így nyilatkozott művéről: „Egy nálunk teljesen ismeretlen műfajjal próbálkozom: filológiai detektívregényt írtam. Külföldön már ismert műfaj ez. A tárgya: egy kézirat hajszolása, kutatása mulatságos bonyodalmakon át.”7
De a mű fő varázsa talán éppen abban rejlik, hogy műfajilag is többféleképpen interpretálható.
Vehetjük egyfelől ironikus játéknak, másfelől úgy olvashatjuk, mint a detektívregény, a kísértetregény és az esszéregény sajátos ötvözetét. Mindenesetre elmondhatjuk, hogy olvasói ínyencfalat-mivoltában is elsőrangú írás.
Szerb Antal maga írja A világirodalom történetében, hogy az olvasó a detektívregények olvasása közben könnyű logikai izgalmat érez. Agybújócskának nevezi a műfajt, olyan játéknak, amelyet a szerző és olvasó együtt játszik. A detektívregény szerinte annyira különvált az irodalomtól, „hogy komoly, tudós és nagyképű emberek, akik büszkék arra, hogy regényt sosem vesznek a kezükbe, verset még kevésbé, minthogy komolyságukkal nem egyeztethető össze, nyíltan, sőt dicsekedve vallják be, hogy detektívregényt szívesen olvasnak, »az egészen más.«”8
A detektívregényben valóban egészen másról volt szó, mint az ún. társadalmi regényben. Ez utóbbiban akár hosszú elmélkedések is megszakíthatják a cselekményt, amott állandóan történik valami, s az olvasók állandó feszültségben várják a megoldásokat. A vérbeli detektívregény-írók éppen ezért kezdik a történeteiket a történet végével, és a cselekményben mintegy visszafelé haladnak, nehogy valami apróságot kifelejtsenek.
Ha pedig azon gondolkodunk, hogy miért sikeresebb a detektívregény a férfiak körében, mint a nők körében, Szerb Antal 1943. április 11-i naplófeljegyzésében egy nagyon is eredeti választ találunk a kérdésre. Eszerint: „A férfiak detektívregényeket olvasnak, a nők szerelmi történeteket. A férfiakat a Titokzatos vonzza, a nőket nem, mert ők […] egyek a Titokkal, a Természettel, a Lényeggel, a férfi pedig mindig kívül áll rajta, fölösleges a természetben.”9
A Pendragon legenda legfőbb értékekének sokan a pontos konstrukcióját tartották, Szerb Antal műgondját méltatták, mivel mindvégig erős kézzel tartja együtt a cselekmény igen sokrétű és bonyolult szálait.
A Pendragon legenda alaptörténete egy bonyolult örökösödési história, de az alapfonatot két fontos mellékszál egészíti ki. Az egyik szál a kísértettörténet, a walesi tájban vágtató lovas legendája: a lovast a parasztok és egy félőrült helyi próféta a Pendragonok ősének nézi. (A walesi táj már magában is annyi titkot és furcsaságot hordoz, hogy remek terep a kísértethistóriához. Gondoljunk csak Arany János walesi bárdjaira: mintha még mindig az ő szellemük járna vissza a zord hegyek mögül.) A másik szál a tudomány szála, a rózsakeresztesek „tudományát” kutató vonal, izgalmas felfedezésekkel és kalandokkal megtűzdelve.
Thurzó Gábor szerint a regény nagy magyar újdonsága, hogy benne nemcsak a mi, földi ésszel felfogható világunk van jelen, hanem egy másik világ is. „Öt érzékünk világa mellett a rejtett hatodiké. Ez a két világ van meg együtt a Pendragon legendában. Azokat a dolgokat mondja ki, amik oly rettenetesen igazak belül és őrültséggé válnak kimondva.”10 Azaz nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy a regény egyfajta metafizikai dimenziót is mozgat.
Remekül érvényesül a Pendragon legendában Szerb Antal virgonc mesélőkedve is, de ami legalább ennyire fontos: ízelítőt kapunk benne a szerző sajátos humorából. A kritika mindig is úgy beszélt a Pendragonról, mint egy pillanatonként hangos nevetésre késztető műről. Szerb szinte mindent a mosoly, az irónia tárgyává tesz a regényében.
A mű érdemei közé sorolható továbbá az a tény is, hogy a benne szereplő Anglia a ködössége ellenére is (vagy talán éppen azért is?) valóban Anglia, nem holmi kreált környezet, amelyben a szereplők kelletlenül mozognak. Szerb Antal Angliája hiteles, mert élményszerű. Honnan vajon ez az élményszerűség?
A magyarázat egyszerű. Az író többször járt Angliában, s 1929 őszén ösztöndíjasként hosszabb ideig Londonban tartózkodott. Ha pedig a végzettségét nézzük: annak idején magyar–angol–francia szakos tanári oklevelet szerzett, s így az angol irodalom, kultúra, mentalitás és környezet, Olaszország mellett, szintén kedvenc terepe lett írói fantáziájának.

2. Albion és Anglia

A fejezet címe szándékosan kétirányú, egyrészt kifejezi azt a szándékomat, hogy foglalkozni szeretnék a regényben bemutatott Angliával (Albionnal), másrészt azt is elárulja, hogy Szerb Antal mennyire tudatosan rombolta le a múltban Angliáról, az angol létről, elsősorban a brit arisztokráciáról kialakult képet, a „legendát”.
Szerb Antal az angol irodalom kiváló ismerője volt s mindemellett az angol népet is kedvelte. Többször megfordult Angliában, s publikációi nemegyszer angol témát dolgoztak fel. Közvetlenül az 1929-es tanulmányútja előtt megírta az első, Chestertonról szóló tanulmányát. (Chestertonhoz egyébként 1936-ban, egy újabb tanulmány erejéig még visszatért.) 1929-ben megjelent Az angol irodalom kistükre című tanulmánya, majd ezt követte egy Huxley-ról szóló rövid könyvismertetése. 1933-ban írt egy tanulmányt A mai angol regény címmel. A Hétköznapok és csodák c. művében ( amely „regény a regényről”) egy külön fejezetet szentelt az angol íróknak. S végül 1937-ben az Új angol regényekről írt a Cobdenben.
Az első világháború után a világirodalomban meglepő módon Anglia vette át a meghatározó szerepet. Magyarországon a „szellemi sznobizmus” egyszeriben az angol regények olvasását jelentette. Anglia egyre közelebb került a kontinenshez s elvesztette szigetjellegét.
Mindez talán azzal magyarázható, hogy a háború utáni felforgatott Európában egyedül Anglia bírta képviselni a szilárd, változatlan, „régi szép időket”.
Szerb többször szomorúan megjegyezte, hogy valóban itt lenne az ideje az angol minták követésének az irodalomban – ugyanis adddig Magyarországon az írók túlnyomórészt a francia mintákon nevelkedtek, s nem is sejtették, mennyire elavult a stílusuk. Szerb Antal szerint „itt lenne az ideje”, hogy felszabadult játékos fantáziával, hétköznapokon, helyi és osztály-partikularizmusokon felülemelkedve, végre a magyar írók is eljussanak az időtlen emberi lélekig.11
A szakirodalom előszeretettel emlegeti Chestertont mint Szerb Antal példaképét, sőt mintáját, s Szerb valóban sokat foglalkozott az íróval. Mindig úgy emlegette Chestertont, mint aki a regényeivel, hírlapi cikkeivel, novelláival és tanulmányaival fáradhatatlanul szórakoztatta, tanította és ijesztgette a közönségét – elmondható, hogy valamilyen szinten Szerb maga is ezt tette, s ha nem is mindig a maga idejében, akkor legalább írói utóéletében. „Chesterton az elbeszélésnek egy nagyon sajátos típusát találta ki saját használatára, és ez volt talán legparadoxabb ötlete, ugyanis a hagyományos angol kaland- és detektívhistóriát, a thillert úgy kezelte, hogy az világnézetének hirdetésére és művészi egyéniségének a kifejezésére is alkalmassá vált. Megteremtette a humoros és ugyanakkor, vagy talán éppen azért, tartalmában halálosan komoly detektívtörténetet. Kétségkívül az ő detektívtörténetei a világirodalom legértékesebb detektívtörténetei.”12 Chestertonnak nem volt különösen nagy véleménye a hagyományos detektívregény-író elődeiről és kortársairól, mivel szerinte a jó detektívtörténetben nem a tények számítanak, hanem az ösztönös megérzés, az intuíció, s pontosan ez az, amivel az ő híres Father Brown-ja is dolgozott. Szerb Antal „alapjai” tehát teljes mértékben tisztázottak.
Szerb 1939-ben, Don’t say…but say… Mit hibáznak el leggyakrabban az angolul tanuló magyarok? címmel egy angol nyelvkönyvecskét is kiadott. Az előszavában egy szellemes holland írót idéz, aki szerint az angol nyelv egy szempontból minden más nyelvtől különbözik: míg ugyanis a többi nyelv azt a célt szolgálja, hogy az ember közölje mondanivalóját, az angol arra való, hogy az ember elmondja azt, amit egy adott helyzetben mondani illik. Tehát a többi nyelven beszél az ember, míg angolul funkcionál.13
Számomra Szerb egyik legkedvesebb „angol” cikke az 1938-ban megjelent Miért hallgat az angol? című írása. A szerző szerint az angol hallgatagság gyökerei a puritanizmusban keresendők. Tudjuk, hogy a puritánok bűnnek tartották a vidámság minden megnyilvánulását, a hangos nevetést kiváltképp üldözték, de még a mosolyt is megvetették. Bizonyosan a bőbeszédűséggel szemben is voltak kikötéseik. Későbbiekben az angol iskolák a leendő kormányzóikat, gyarmati bíróikat, tengerész- és katonatisztjeiket is arra nevelték, hogy elsősorban önmagukon tudjanak uralkodni. Így lett aztán a „pléharc” viselése Angliában majdnem kötelező.
Szerb arra is figyelmeztet, hogy az angolok még a jókedv kifejezésében is tartózkodóak. Ha rossz hírt kapnak, hihetetlenül sokáig bírják titkolni a bajukat, s a betegségeikről sem szoktak előadásokat tartani. Egyszerűen nem tartják illő dolognak, hogy személyes dolgaikról beszéljenek. A kérdezősködés pedig, személyes jelleggel, Angliában teljesen kizárt. „Pesti ismerősöm két percen belül azt is megkérdi tőlem, hogy mit csinálok, miből élek, mennyit keresek átlagban havonta, és hogy tudok annyiból megélni. Angliában ez elképzelhetetlen, az angol előbb lenyeli a fejét, mint hogy ilyesmit kérdezzen. Az ember hetekig együtt élhet egy angollal anélkül, hogy megtudná, mi a foglalkozása, van-e családja, és mit csinál, ha nem vagyok vele. Ez meglehetősen idegesítő, viszont ő sem kérdez tőlem felesleges dolgokat.”14
A továbbiakban arról ír az író, hogy mennyire nehéz angolok körében beszélgetést kezdeményezni. Az időjárásról viszont mindig lehet beszélni, ugyanis Angliában azt nem tekintik a hülyeség biztos jelének. A másik kiváló téma az angol királyi család. „Az biztos, hogy első londoni szállásomról néhány hét után azért szöktem meg, mert nem bírtam tovább elviselni azt a rengeteg részletet, amit ebéd és vacsora közben a királyi család tagjairól megtudtam.”15
A Pendragon legenda főhőse, Bátky János, Szerb Antal alteregója. Ez a magyar csodabogár rendkívül szereti az angol táj „úriasságát”, s éppen ezért választott hazája, sok éve már, Anglia. Alaposan kiismerte az angol társasági élet minden furcsaságát, s mint a „fölösleges tudományok tudora”, tudja, hogy az angolok rossz néven veszik, ha valaki intellektuális érdeklődést árul el. Tudja, hogy ha bármilyen körökben is mozog, a lehető legfontosabb adat a partneréről az, hogy mi az illető kedvenc szórakozása.
Bátky a végletekig nagyítja az angol lányok szépségét, a fiatal brit rózsaszálak hamvasfehér és ártatlan külsejét. „Ó, az angol nők testének csodálatos, villanyos rugalmassága! Csak versben lehetne kifejezni, milyen jó egy angol lányt simogatni, így éjfél után.”16 Szerb Antal a nőkről folytatott fejtegetéseiben végtelenül élvezetes és humoros hangot üt meg.
Bátky János szerint Anglia furcsaságokkal teli, vad vidék, ahol az ember nem engedheti meg magának, hogy egy a fiatal Pendragont magára hagyjon. „Még eltévedne, és véletlenül Skóciában lyukadna ki, amitől Isten óvja.”17 (Sajnos a későbbiekben nem derül ki, hogy mi oly elrettentő Skóciában, én magam második otthonomként szeretem.) A walesiekről sincs jobb véleménnyel, egytől egyig mind bolondnak tartja őket, habár ezt a „tényt” Angliában minden elemista tudja. A walesiek Bátky számára amúgy is nagyon különösek, ugyanis mindannyian metodisták és a katolicizmust még mindig az ördög művének tartják. A helyi próféta, Pierce Gwyn Mawr pedig azokat a szalmaszálakat viseli a hajában, amelyeket a Lear király óta Nagy-Britanniában minden jóravaló őrült kötelezően hord.
Bátky különösképpen kedveli az angol fővárost, amelyben hat hétig még Casanova is szűzi életet élt. London egyik utcája például annyira előkelőnek tűnt a számára, hogy mindig könnyes szemmel ment végig rajta. (Bátky sznobizmusáról partnernője, Cynthia kapcsán alább még lesz szó.)

Mivel a Pendragon angol kísértethistória, természetesen nem hiányozhat belőle egy vérbeli angol kísértet. A hagyományos angol kastély mindig is biztos menedéket nyújtott a szellemeknek, ám a Llanvygan-i kastély e tekintetben egészen rendkívüli. „A megdöbbentő éppen az volt, hogy nem volt benne kísértet. Mert ha egy ősi kastélyban éjszaka megjelenik egy öreg angol szelleme, az még rendes dolog, arra az ember irodalmilag fel van készülve. Az ember ígéretet tesz, hogy egyházi temetésben részesíti a csontjait, és az ügy el van intézve.”18 S amikor Bátky legelső álmatlan éjszakáján megjelenik a folyosóján egy öreg szolga, óriási középkori kísértetnek nézi. Csak később, a szobájában tisztázza magában, hogy a szolga nem is középkori ruhában volt, hanem inkább korai tizenhetedik századiban.
Bátky János, eredeti angol mintára, mindig hálát ad az Istennek, hogy Angliában lehet, ha kisüt a nap. „Angliában ritkán süt a nap, de ha süt, olyan gyönyörűség, mintha aznap sütne először, egy vadonatúj világ fölött.”19
Amikor pedig megismeri az ír Maloney-t, aki hegymászó és külföldi kalandjairól mesél, elfogja Bátkyt az a mély tisztelet, amit akkor szokott érezni, amikor átéli a Brit Birodalom nagy méreteit. Az angolok, meglátása szerint, úgy mennek Burmába, mint ő például Egerbe. Természetesen sokkal kevesebb kíváncsisággal, ugyanis tudják, hogy a világon mindenütt egyformán angolok között lesznek.
S valahogy megbékél hősünk az angolok vendégszeretetével is, már nem csinál ügyet belőle, ha Earl Of Gwynedd visszavonul a laboratóriumába s faképnél hagyja vendégét: Earl of Gwynedd néha akár hat hétre is bezárkózik a termeibe. Angliában ugyanis az az elv, hogy a vendéggel a lehető legkevesebbet kell foglalkozni, csak akkor érezheti igazán otthon magát.

3. A legenda

Ennek a fejezetnek a témája természetesen a rózsakeresztesek legendája lesz, legyenek bár bármennyire is kétes milétűek azok az információk, amelyek a rózsakeresztesekről szólnak.
Szerb Antalnak megjelent egy nagyszerű tanulmánya is A rózsakeresztesek címmel, melyben részletesen bemutatja a titkos társaságot, melynek nyomai felbukkannak itt is, ott is a történelem folyamán, többek között Magyarországon is.
Lássuk tehát magát a legendát.
A rózsakeresztesekre vonatkozó adatok zöme két könyvben van összefoglalva, s mindkettő a németországi Casselben jelent meg 1614-ben. Az egyik egy egyszerű híradás a rózsakeresztes társaságról – címe: Fama Fraternitatis R. C. – , a másik a rózsakeresztesek vallomásait tartalmazza – címe: Confessio Fraternitatis R. C. Az R. C. rövidítés mindkét esetben a Rosea Cruxot takarja. E könyvek állítása szerint a társaságot az 1388-ban született Christian Rosencreutz alapította. Őt, miután Németországban elsajátította az „alapokat”, az arab bölcsek titkos városában, Damcarban avatták be a természet mélyebb titkaiba. Hazatérése után hét társat vett maga mellé, s megalapították a Szentlélek Házát.
Rosencreutz százhat évesen hunyt el, és senki sem tudta, hogy voltaképp hová temették. Egészen 1614-ig, ekkor ugyanis átalakításokat végeztek a Szentlélek Házában, s egy titkos ajtóra bukkantak, melyen ez a felirat állt: POST CXX ANNOS PATEBO (120 év múlva kinyílok). Ez éppen százhúsz évvel a mester halála után történt. Az ajtót kinyitották, és egy nyolcszögletű terembe értek, ott állt az örökké égő lámpa – az alvilági nap, s a terem közepén ott állt Rosencreutz sírja. Ekkor találták meg a titkokat őrző feljegyzéseket is, s a Rózsakereszt hívei elérkezettnek látták az időt, hogy a nagyobb nyilvánosság elé lépjenek.
Szerb szerint a rózsakeresztes legenda mélyén az új tudományok utáni hatalmas vágy húzódik meg. Ugyanis a XVI. és XVII. század volt az a kor, melyben rányílt az emberek szeme a természetre, amely addig még csupa titok, s a tudósok egy személyben csillagászok, orvosok, vegyészek és teológusok voltak. „A tudósok lázasan igyekeznek, hogy elolvassák a signatúrát, a titkos jegyeket, melyeket a Teremtő a teremtett világba beleírt. Mert természettudomány és vallásosság ekkor még elválasztatlanok egymástól. A pansophisták, ahogy a kor természettudósait gyűjtőnévvel nevezik, a természetben nem hideg, elvont, képletekkel kifejezhető törvényt kerestek, mint a mai tudósok, hanem Istent, Isten keze vonását. Ez talán a rózsakereszt-jelkép legmélyebb értelme: a rózsa a természet, és a kereszt Isten.”20)
Szerb felhívja a figyelmünket arra is, hogy a XVIII. század a titkos társaságok fénykora.
Ugyanis az emberek a túlságosan nyugodt és rendezett életükből a szabadkőműves páholyok és hasonló egyesületek ceremóniás titokzatosságába menekültek. Legfőbb vágyuk az volt, hogy valami magas és szépen hangzó rangot nyerjenek el valamelyik különös nevű rendben. A titkos társaságok tagsága akkor az előkelőség követelménye volt. Ebben a világban, melyben ilyen „igények” születtek, támadt új életre a rózsakeresztesek társasága. Állítólag Ausztriából terjedt át a mozgalom Magyarországra, s Eperjesen volt a páholy székhelye. A legrégebbi magyar rózsakeresztes – Eckhardt Sándor munkáiból tudjuk – Báróczy Sándor volt. A legnevezetesebb magyar rózsakeresztes pedig Kazinczy apósa, gróf Török Lajos. Török egyszer egy „rózsakeresztes trükköt” is bemutatott a vejének, aki erről így írt: „De mikor azt mondta nekem, ilyesmi csak bizonyos konstellációk alatt és bizonyos imák elmondása mellett történhet, mindjárt tudtam, hogy meghibbant.”21
„De azért nem igazságos dolog, ha csak nevetünk a rózsakereszteseken és az aranycsinálókon. Ha sok is volt közöttük a bolond és csaló, a társaságok magvát mégis olyan emberek alkották, akiket az igazi megismerés vágya, az igazság felé küszködő nyugtalanság vezetett.”22 – írta Szerb Antal a tanulmánya végén.
A Pendragon legendának tehát kiváló misztikus alapot biztosított a rózsakeresztesek legendája. Szerb hősei pedig éppen a rózsakeresztesek titkának kutatásakor mutatkoznak be teljes pompájukban. Bátky János például csak azért meséli el részletesen a rózsakeresztesek legendáját Cynthiának, hogy a lány a végén hatalmas tudását méltassa: „Doktor, maga olyan, mint az Encyclopaedia Britannica. Mindent tud.”23 Bátky azt is elmondja a lánynak, hogy a rózsakeresztesek a szabadkőművesek előfutárai voltak. Kutatásai során, pedig arra is rájött, hogy Cynthia egyik őse, a hatodik Earl of Gwynedd, azaz Asaph Christian Pendragon is rózsakeresztes volt. Már Asaph is használta a Pendragonok jelmondatát: „Hiszek a test feltámadásában”, amely akár a rózsakeresztesek jelmondata is lehetne. S amikor Bátky rátalál Asaph sírjára, az egész rózsakeresztes legenda alapja feltárul előtte. A döbbenetes igazság szerint Rózsakereszt – a legendabeli mester – és Asaph Christian Pendragon ugyanaz a személy.

4. Bátky Antal és a Nők

A „Bátky Antal” név itt nem elírás: Bátky János természetesen Szerb Antal tréfás alakmása, azaz inkább „Bátky Antal”, akinek határozott véleménye van a nőkről. Számomra pedig talán a dolgozatommal kapcsolatos legizgalmasabb munka volt a regénybeli Szerb Antal és a valóságos Szerb Antal nőkről alkotott véleményének az összekapcsolása, s e sokszor provokáló eszmerend elemzése.
Kezdjük a nézetsor egyik legeredetibb darabjával.
Szerb Antal, úgymond, sokáig nem tudta eldönteni magában a kérdést, helyes-e, hogy a könyvtárba nőket is beeresztenek. Bátky János alakjának a tárgyalásakor erre a komolytalan-komoly elmésségre még visszatérek, de annyit már itt el kell mondanom, hogy Szerb talán sehol sem érezte magát annyira otthon, mint a könyvtárakban. S hogy az ő már-már szakrális terébe nők is belépjenek? „Nem mintha irigyelném tőlük – hanem a férfiak miatt. Azt hiszem ti., hogy az embernek sehol sem tetszenek annyira a nők, mint a könyvtárban. Ha egy valamennyire is jóképű nő belép, minden férfi feléje fordul, és hosszú percekre kizökken munkájából.”24
A Pendragon legendában három nőalak játszik meghatározó szerepet, először velük foglalkozom, természetesen „Bátky Antal” szemével vizsgálom majd őket. A Legendában felbukkanó három nőalak egy-egy nőtípust képvisel, s a teljesség kedvéért mindhármukat részletesen bemutatom.
Vegyük először az elbűvölő Cynthiát, akit a „szende szűz” kategóriába sorolnék. „Angliai Erzsébetnek adták ezt a nevet a költők, Cynthia… az Earl of Gwyneddek vére folyik benne, századok rejtelmei, az ősi úrfajta minden hegycsúcsos előkelősége, sarki fény. Gratuláltam magamnak, mint aki megcsókolta a sarki fényt, Angliai Erzsébetet és a régi szonetteket.”25
Bátky szemében egy előkelő lány sokkal magasztosabb és félelmetesebb, mint egy előkelő öregúr. Szerinte egy nő értékét mindig a háttere adja meg, a jó vagy rossz híre, a volt szeretői, az idegen ország, ahonnan jött. „A szerelem olyan, mint egy régimódi tájkép előtérben egy kis figura, a hölgy, akit szeretünk – és mögötte hegyek és folyók, gazdag, értelemteljes nagy tájék. Cynthia tájéka Llanvygan volt és Pendragon, a walesi mesék és az angol történelem. Aki Cynthiát feleségül fogja venni, valami távoli sógorságba kerül Shakespeare és Milton múlhatatlan jambusaival.”26
Bátky határozottan kijelenti, hogy nem szokott szerelmes lenni, ez csak egészen korai ifjúságában fordult elő vele. Ha pedig szerelemnek nevezhető „az a kellemes ünnepélyesség, amelyet a vérkeringésemben éreztem, akkor sem Cynthiába voltam szerelmes, hanem a várkisasszonyba, Llanvygan leányába”.27
Cynthia már akkor is nagyon csinos jelenségnek számított volna, ha nem lett volna mögötte Pendragon és Llanvygan és az angol történelem néhány százada. Bátky leírásai szerint magas, tiszta homloka, értelmes arca és nagy kék szemei voltak. A felső ajka pedig kecses arisztokratizmussal állt előbbre, mint az alsó.
A lány néptanítónő szeretett volna lenni, hogy néprajzi adalékokat gyűjthessen szerte Walesben, de a nagybácsija ezt nem helyeselte. Bátky Cynthia ambícióit hallva jobban szerette volna, ha a lány bevallja, hogy nem ismeri a helyesírást. S amikor véglegesen meggyőződik róla, hogy Cynthia valóban távolról sem olyan intelligens, mint amilyennek a Pendragon-ház örökösét elképzelte, irtózatosan dühös lesz magára. „A nők mindig becsapnak. Vannak pillanatok, amikor teljesen úgy viselkednek, mintha emberek lennének. Ilyenkor a magamfajta jámbor filológus odaáll, és elkezd magyarázni, és elhiszi, hogy a nőt érdekli az, amit mesél. Pedig még nem fordult elő, hogy egy nőt valami szellemi dolog önmagáért érdekelte volna. Vagy a férfinak akar udvarolni azzal, hogy odafigyel, vagy pedig okulni akar, és az még rosszabb. Az egyik nő pénzt akar kapni, a másik tudományt, de azt is csak érdekből: hogy magára vehesse a művelt nő attitűdjét, mint egy estélyi köpenyt.”28
Amikor Bátky emígy tisztázza magában Cynthia szellemi értékeit, hirtelen felszabadultnak érzi magát. Újra észreveszi, hogy a lány mennyire szép és fiatal. „Nem tudok olyan nőhöz vonzódni, akit nagyon okosnak tartok. Valahogy úgy érzem, mintha az homoszexualizmus volna. De most, hogy tisztáztam, hogy Cynthia is csak egy a sok drága libácska közül, sürgősen udvarlásra fordítottam a dolgot.”29
Bátky elsősorban minden nőben azt „élvezi”, hogy egykoron mindegyikük szimbóluma volt valaminek. „Volt nő, akit azért szerettem, mert ő volt Svédország, volt, akit azért, mert a XVIII. századra emlékeztetett törékeny Sévres-mivolta. Volt, akiben Jean d’Arc-ot álmodtam, volt akiben az ezermellű epheusi Dianát. Cynthiát ha megcsókoltam, úgy éreztem, most az angol szonettekkel flörtölök, ötödfeles jambusokban. Volt, akinek édes tehénszerűségében svájci, alpesi réteket élveztem.”30
Szerb Pendragon-beli alteregója leginkább azokat a nőket szereti, akik sokat és élvezettel esznek. Cynthia legfőbb hibája éppen az étkezése. Ugyanis a lány mint szellemi lény nem tartotta magához méltónak, hogy elmerüljön az evés kínálta örömökben. (Gondoljunk csak az Utas és holdvilág Mihályára, hogy ő is mekkora evő, magáról Szerb Antalról nem is beszélve.) „Mindig olyan szórakozott arccal evett, mintha kézimunkáznék. A villa szinte véletlenül ment bele a szájába, éppúgy el is repülhetett volna, kis pillangó.”31
Bátky egy alkalommal kioktatja Cynthiát, hogy fiatal arisztokrata létére, mennyire „ügyetlen”. „Ha én a maga helyében lennék… az egész életem enyhén szadisztikus színmű volna, példaadás a nemtörődésből, a távoliságból. Könyvet tévedésből sem vennék a kezembe, egész nap golfoznék, vagy ha van valami előkelőbb, még unalmasabb sport, azt űzném. Utaznék, képeket néznék, és megállapítanám, hogy egész jól festett a Leonardo, ahhoz képest, hogy polgár volt. Nagyon keveset beszélnék, a gőgöt sokkal könnyebb szép mozdulattal kifejezni. Nem mondom, hogy mulatságos élet volna, de a kötelesség teljesítése sose mulatságos…”32 Mivel Cynthia megszeppenve hallgatta végig, Bátky szomorúan leszögezi, hogy minek is beszél az ember a szíve hölgye társaságában? Abból csak kellemetlensége lehet.
Mindezek ellenére kedveli Cynthiát, s talán jogos a kérdés: ha Bátky ennyire vonzódik az arisztokráciához, miért nem veszi feleségül a várkisasszonyt, aki gőgösen ül a trónján, s napjában többször felpofozza a szobalányát? Talán azért nem, mert Cynthia nőként sem volt olyan, mint amilyennek Bátky látni szerette volna, s azért sem, mert: „A saját sznobizmusom tiltakozott az ellen a gondolat ellen, hogy egy leány, aki Shakespeare és Milton korával rokonságban van, egy ilyen polgári senkinek az »élettársa« legyen, mint amilyen én vagyok.”33
A második nőalakot, Eileen St. Claire-t, a Szépséget, akitől minden jóravaló férfi meginog, a „végzet asszonya” kategóriába sorolnám. Ő az a gyönyörű nő, akibe minden férfi azonnal halálosan beleszeret, s szerelmes belé többek között maga Earl of Gwynedd is. Eileen tudja és ki is használja „erotikus művészetének ellenállhatatlanságát”, s tudja, hogy a férfiak, akikkek valaha pásztorórája volt, a halálukig visszasiratják őt. Bátkynak sohasem volt még azelőtt olyan szerelmes éjszakája, amelynek csak megközelítőleg olyan gazdag, változatos programja lett volna, mint amilyet Eileennel töltött. Talán ezért is tölt el vele még egyet. Bátky második szerelmes éjszakája Eileennel azonban teljes mértékben misztifikálódik. Az az éjszaka már egészen más körülmények között zajlik, Bátky addigra Eileen összes aljas törtetését leleplezi. (A regény örökösödési hajszája hátterében ugyanis éppen Eileen mesterkedései álltak.)

De halljuk magát Bátkyt: „Nem maradt semmi más, csak a test vonzódása a testhez. A legmélyebb, a legigazabb rétegek felszínre vetődtek ebben a misztikus földrengésben, talán kárpótolni akartam magam minden percért, amit nem a testemnek szenteltem. Tudom, hogy kiáltoztam és hörögtem, én, aki olyan csendesen szoktam szeretni, mint a lepkék.”34
Eileen külsejét illetően meg kell jegyeznem, hogy magas, vékony, vörösesszőke hajú nő volt, tehát teljes mértékben megfelelt a kor szépségideáljának. S bárhol, bármilyen társaságban jelent is meg, minden nő azzal a mély megvetéssel szemlélte, amellyel a nők az igazi szépséget szokták.
Végül pedig a harmadik nőalakkal, a „tenyeres-talpas” Lene típusával foglalkozom. A „tenyeres-talpas” kategóriát, lehetne akár szó szerint is érteni. Bátky ugyanis úgy írja le Earlnek unokaöccse új barátnőjét, mint egy egészséges, szép lányt, tökéletes, azaz klasszikus alakkal. „Azt akarja mondani, hogy nagy keze és nagy lába van, mint a görög szobroknak?”35 – kérdi Earl. Bátky válasza erre természetesen: igen. Lene az a fajta talpraesett, erős nő, akitől a félszeg férfiak a legjobban rettegnek, de mégis leginkább az ilyen nőkhöz vonzódnak.
Lene nem volt csúnya nő, „sőt inkább szép nő volt, a maga nagydarab módján, és mindig óriási sikerei voltak a férfiaknál. Határozottan mutatós volt. Azok közé a nők közé tartozott, akiknek a harisnyáján mindig épp most szalad le egy szem, vagy épp most szakad le egy gombjuk, vagy kireped a blúzuk, és így azt az érzést keltik az emberben, hogy állandó fizikai fejlődésben vannak.”36 Bátky szerint Lene abszolút modern nő volt, aki két héttel minden szellemi fejlődés előtt járt. Gyűlölte a szentimentalizmust, s az esti söre nélkül nem tudott elaludni. Lene Kretzsch szerette sűrűn váltogatni védenceit, többek között elcsábított egy teológiai professzort is, aki 45 éves koráig megőrizte ártatlanságát. Sohasem keltette evés közben Bátkyban azt az érzést, hogy ő csak csipeget, Lene ugyanis táplálkozott. „Lázas izgalommal fűtötte azt a hatalmas, állandóan fejlődésben lévő és vitalitástól izzó masinát, ami a teste volt.”37 Azt már említettem, hogy Bátky épp az ilyen nőket szereti.
Bátkyban, miután Lene-nek sikerül elcsábítania a roppant félénk Osbornet, felmerül a lehetőség, hogy a lány akár feleségül is mehetne az ifjú Pendragonhoz. Lene azonban így válaszol Bátkynak: „Nem, édes fiam, olyan hülye nem vagyok. Egy ilyen degenerált arisztokratacsaládba beleházasodni? Mit szólnának a barátaim Berlinben? És különben is, még olyan fiatal vagyok. Még alig tapasztaltam valamit az életből. Még annyi minden vár rám. Még sose volt viszonyom tenoristával. Se Hohenzollernnel. Négerrel is csak egyszer. Még igazán nem mehetek férjhez.”38
Bátky tudja, hogy Lene a szerelemben nem lát többet, mint a puszta „pszichofizikai tényt”, egy viszonyba sohasem magyaráz bele romantikus érzelmi komplikációkat.
Szerb Antal nőket illető sajátos véleményével és rálátásával egy külön írásából is megismerkedhetünk. A tanulmány címe: Milyenek ne legyenek a nők (1938). Ebben az írásában az író is megerősít bennünket, hogy a nőkről alkotott véleménye nagyon hasonlít az egyházatyákéhoz. Ők ugyanis kifejezetten azt tanácsolták az olvasóiknak, hogy lehetőleg kerüljék a szép nőket. Az okuk teljesen világos: ha Éva nem lett volna szép, a bűnbeesést megtakaríthatták volna. Továbbá egyezik a véleménye a kopropoliszi zsarnokéval is, Neuralgiáéval, aki a szépnek tartott női alattvalóit izgatás vádjával börtönbe záratta. „Ha diktátor volnék, minden szép nőt becsukatnék. A világ menete sokkal békességesebb lenne.”39 – mondatja ki Szerb Antal Bátkyval is.
„De az asszonyoknak nem kell túlságosan csúnyáknak sem lenniök. Az ember gondoljon a barátaira”,40 jegyzi meg később az író. A buta asszonyok szerinte általában népszerűbbek, mint az okosak. „Az ember gyakran igen megnyugtatóaknak, sőt üdítőeknek találja őket. Ez rendben is van, csak az a baj, hogy nem eléggé szavahihetőek. Hiába mondják neked, hogy te vagy a legokosabb és legtehetségesebb ember a világon, az ő ítéletükkel, sajnos, nem feltétlenül érheted be. És ez nagy hátrány.”41 Végül is, mint az élet majdnem minden területén annyian, férfitársainak ő is az arany középutat ajánlja.

5. Tóni, a „posztmodern”

E fejezet azért kapott ilyen familiáris címet, mert Szerb Antalt a barátai és a hozzá közel állók mindannyian „Tóninak” szólították, s ő is gyakran írta alá magát így. S jelzi a kedélyes névhasználat azt is, hogy ebben a fejezetben az író műveinek (természetesen főleg a szépprózájának) oldott, „posztmodernes” hangulatáról lesz szó.
Korábban már említettem, hogy A Pendragon legenda majdnem mindent az irónia, a mosoly tárgyává tesz. A szerző hol a bölcsészdoktorokat figurázza ki (Bátky személyében), hol a regény műfaját, hol az angolokat, hol a nőket, s végül aztán önmagát is.
Bátky János, a 32 éves bölcsészdoktor, a fölösleges tudományok doktora, aki az egyszerűség kedvéért hisztorioszociografusnak nevezi magát, egyértelműen Szerb Antal ironikus önarcképe. Ahogy azt Earl mondja egyszer róla: mivel az entellektüelre nem húzhatók rá a jó és rossz kategóriái, Bátky olyan se nem jó, se nem rossz ember. Nem önzésből, inkább csak kényelemszeretetből nem teszi meg azokat az alapvetően kézenfekvő dolgokat, amelyeket a helyében minden rendes ember megtenne embertársaiért. Tehát eredendően passzív személyiség.
Megvannak a maga rigolyái, például ha a világ egyszer összeomlik, ő a romok alatt sem fog lemondani a délutáni alvásáról. Éjjel pedig, ha a revolvere nincsen megtöltve, rosszul alszik. Ha pedig álmatlanság kínozza, valamilyen filozófiai művet olvasgat, mert attól alszik el a leghamarább.
Kutatásainak legkedvesebb kora a XVIII. század második fele. (Szerb Antalnak is ez az egyik legkedvesebb korszaka, bizonyítja ezt A királyné nyaklánca című regénye.) Ugyanakkor Bátky nagyon romantikus lélek, amolyan magyar Jean Paul, aki egyre az osztatlan teljességet áhítja: „Nyár van, és intenzíven érzem, hogy tél lesz, fehér ruhás karácsony, amikor a tea különösen ízlik. Szeretnék korallszigetek zöld lagúnáiban hajózni… Mindent szeretnék, és vágyódásommal mindenben részes vagyok.”42
Viszont nagyon jól tudja, hogy az absztrakt elme és a gyakorlati értelem között milyen megdöbbentő távolság van. Nincs is számára félelmetesebb, mint az érthetetlen. Szégyelli is az értetlenségét. De tudja, hogy „vannak dolgok, amik igazak valahol itt bent, és őrültséggé válnak kimondva. Nem szabad magyarázni… Egyszerre két világban élünk, és mindennek két értelme van: az egyiket mindenki megérti, de a másik túl van a szavakon és rettenetes.”43
Ha pedig komolyabb hasonlóságokat keresünk Bátky és Szerb személyiségében, akkor szólnunk kell mindkettőjük súlyos „bibliofíliájáról”. Bátky így szól a Pendragon könyvtárról: „Elöntött a semmihez sem hasonlítható melegség, amit mindig érzek, ha sok könyvet látok együtt. Legjobban szeretnék ilyenkor henteregni, fürödni a könyvekben, szagolni a régi könyvek csodálatos porszagát, minden pórusommal könyvet érezni.”44 Szerb Antal, pedig így vall a párizsi Bibliothéque Nationale-ról: „Mindenütt jó volt, de a legjobb a könyvtárban. Talán azért, mert többnyire nem dolgozni, nem tanulmányokat folytatni jártam oda, hanem nyaralni. Úgy mentem el délelőttönként a könyvtárba, mint ahogy más a strandra megy.”45
Valamint Bátky János jelenti ki egyszer, amit aztán évekig Szerb fejéhez vagdostak, hogy ő bizony neofrivol ember. Kerényi Károlyné a visszaemlékezései során bevallotta, hogy bizony ő adta „Tóninak” a neofrivol jelzőt.
Említettem korábban, hogy a regényt sokan pastiche-ként, sőt persziflázsként olvasták. Természetesen nem akarom ezt megcáfolni, csupán csak felhívni a figyelmet arra, hogy Szerb Antal a grazi egyetemi évei alatt barátjával, Alexits Györggyel már megpróbálkozott egy ponyvát írni. 20 évesek voltak s az otthonról kapott pénzből nemigen futotta bohémkedéseikre. Alexits György jött az ötlettel, hogy a ponyvaírók milyen jól keresnek. Megegyeztek, hogy György megírja a mesét, Tóni pedig szalonképessé fogalmazza azt. Alexits a visszaemlékezéseiben tisztán emlékszik Szerb intelmeire: „Először is szükség van a történethez egy titokzatos emberre, aki félig van, félig nincs. Az teszi a dolgot érdekessé. Aztán szükség van ködös, borongós tájra. Te, aki népi vagy, csinálj valami mese-alakot. Jó lenne egy látens imám például. Tegyünk bele a történetbe egy látens imámot. Az majd eladja a mesét.”46
Rengeteget dolgoztak a könyvön, de végül is nem lett belőle semmi. Miután megjelent a Pendragon legenda, Györgynek nagyon ismerős volt a történet, s amikor Szerb Antallal a Zsigmond kávéházban erről beszélt, Szerb nevetgélve így válaszolt neki: „Hallottad, hát persze, hogy hallottad, hiszen abból a ponyvából készült, amit közösen kezdtünk írni Grazban. Emlékszel? Hát persze, most jól van megírva.”47
Egyik levelében, pedig így számol be egyik barátjának a készülő regényéről: „Egy kalandregényt írok, egy skóciai kísértetkastélyban játszódik, a többit el tudod képzelni. Remélem, ki tudok sajtolni belőle néhány pengőt. Reálpolitik. (…) Émelyítő giccset írtam, de talán pénzt fogok keresni vele. És még ebben a szövegben is felcsillan néhol a tehetség. Mint a többi művemben, amelyekben, ahogy egy barátom mondja, szar van, korinthoszi szőlővel.”48
Sokkal később pedig Nemes Nagy Ágnesnek ilyen szavakkal adta kölcsön a Pendragon legendát: „Ezt a könyvet a címe tette tönkre.”49
Ezek után talán nem csoda, hogy 1944-ben Szerb Antal az egyik nyilatkozatában szomorú önellentmondásba keveredik. Amikor a ponyváról faggatják, így válaszol: „Bár ki nem állhatom a detektívregényeket és magam sohasem szoktam azokat olvasni, mert időlopásnak tartom, mégis azt hiszem, hogy olyan szükségletet elégítenek ki, hogy nem lehet semmi mással pótolni azokat.”50 Ezek után örök talány marad, hogy a Pendragon legenda egyáltalán miként születhetett meg, s miért lett később gonoszul megvetve. Vagy az egész talán azzal magyarázható, hogy az 1944-es esztendő szörnyűségei mellett Szerb Antal valamilyen furcsa módon megfeledkezett Chestertonról és a drága Pendragonokról is?!
A posztmodern kor árnyékában vizsgálni a Pendragon legendát nem kis merészséget igényel. Amint tudjuk, a posztmodern irodalom hozta magával a többértelműség tudatos túlhajtását, a vendégszövegek gyakori megjelenését és a plágium szabados alkalmazását is. A posztmodern irodalomban a műfajok is maximálisan egymáshoz közelednek, eltörlődnek köztük a határok. Az irodalmi „posztmodernség” további jellemzői például a szövegek közötti kapcsolatok sokrétűségének előtérbe kerülése (az intertextualizmus), valamint a szövegen belüli és a szövegen kívüli „valóság” kettősségének az eltűnése.
A posztmodern irodalmi szövegek tehát mindig egy másik szövegre utalnak, s ezek általában véve nemcsak irodalmi szövegek, hanem bármilyen más szövegek töredékeiből is állhatnak. „Így azonban semmilyen szöveg nincs önmaga korlátai közé szorítva és ez a nyíltság agyonmagyarázáshoz vezet, ami ugyan félelmetes is lehet, egyúttal azonban – Mathauser szavaival élve – a párhuzamos elmélkedés jellegét is magára öltheti, és ez fokozza az olvasásból fakadó élvezetet. Talán éppen ez a dolog lényege.”51
S ezek után akár azt is mondhatnánk, hogy Szerb Antal kísérleti regénye 1934-ből már bizonyos „posztmodern jegyeket” is visel. Ahogy erre Morócz Zsolt figyelmeztet. „A Pendragonnal… Szerb valószínűleg megelőzte Eco világsikert aratott Rózsáját. Szerb mindenkori udvariassága: a világosság és szórakoztatás, mára, az új, média-analfabetizmus idején felértékelődik. A posztmodern álblablája, az irodalomfogyasztó közönség eltűnésével nyilván közel az idő, amikor valamelyik író vagy ítész itthon is elrikkantja magát, hogy vissza az olvasóhoz! Eco kapóssága kettős gyökerű: egyrészt izgalmas, szórakoztató, másrészt „mély”, filozófiai, kultúrtörténeti utalásokkal terhes – így nem kell pironkodni az entellektuelnek önmaga előtt sem, hogy élvezettel olvasta.”52
Tehát egy magyar mű, amely ponyva és posztmodern, amely az irodalom történetében hátulról előz, amely egyszerre mély, filozófiai, kultúrtörténeti utalásokkal terhes és udvarias, világos, szórakoztató, s amelyet a média-analfabetizmus értékel ugyan föl, de csodák csodájára ott marad a legfelsőbb polcon.
Lehet ennél zaklatottabban, ellentmondásosabban, de egyszersmind hitelesebben befejezni egy többoldalas fejtegetést Szerb Antal Pendragon legendájáról?

JEGYZETEK

1. Kemény I.: A Pendragon legenda. In.: Tört pálcák I. Budapest; 2000
2. Vö. Nyigri I.: Színvonalasan is lehet. In.: Tört pálcák I. Budapest; 2000
3. Poszler Gy.: A szépíró Szerb Antal. In.: Életünk, 1964, 2. sz. 94. o.
4. Illés E.: Pendragon-legenda. In.: Tört pálcák I. Budapest; 2000
5. Haragoskék. Wágner Tibor beszélgetése Nemes Nagy Ágnessel. In.: Akitől ellopták az időt. Szerb Antal emlékezete. Szerk. Wágner Tibor. Budapest: Kráter Műhely, 1996 235. o.
6. Ficzai D.: A Pendragon legenda. In.: Tört pálcák II. Budapest; 2000
7. Szerb A. Irodalomtörténész, aki „filológiai detektívregényt ír”. Tízpercbeli beszélgetés Szerb tanár úrral, a Helikon százezer lejes pályázatának nyertesével. In.: A kétarcú hallgatás, Budapest; 2002, 354. o.
8. Szerb A. A világirodalom története. Budapest; 725. o.
9. Szerb A. Naplójegyzetek. Budapest; 2001 279. o.
10. Thurzó G.: A Pendragon legenda. In.: Tört pálcák I. Budapest; 2000, 247. o.
11. Szerb A.: A mai angol regény. In.: Hétköznapok és csodák. Budapest; 2002 252. o.
12. Szerb A.: Chesterton (1928). In.: Hétköznapok és csodák. Budapest; 2002 563. o.
13. Szerb A.: Don’t say…but say… In.: A kétarcú hallgatás, Budapest; 2002
14. Szerb A.: Miért hallgat az angol? In.: A kétarcú hallgatás, Budapest; 2002 117. o.
15. Uő 119. o.
16. Szerb A. A Pendragon legenda. Budapest; 34. o.
17. Uő 37. o.
18. Uő 48. o.
19. Uő 53. o.
20. Szerb A.: A rózsakeresztesek. In.: A kétarcú hallgatás, Budapest; 2002, 297. o.
21. Uő 301. o.
22. Uő 302. o.
23. Szerb A. A Pendragon legenda. Budapest; 82. o.
24. Szerb A.: Nyaralás a könyvtárban. In.: A kétarcú hallgatás, Budapest; 2002, 264. o.
25. Szerb A. A Pendragon legenda. Budapest; 85. o.
26. Uő 77. o.
27. Uő 77. o.
28. Uő 83. o.
29. Uő 83. o.
30. Uő 142. o.
31. Uő 200. o.
32. Uő 185. o.
33. Uő 241. o.
34. Uő 231. o.
35. Uő 177. o.
36. Uő 128. o.
37. Uő 200. o.
38. Uő 209. o.
39. Uő 136. o.
40. Szerb A.: Milyenek ne legyenek a nők? In.: A kétarcú hallgatás, Budapest; 2002, 368. o.
41. Uő 369. o.
42. Szerb A.: A Pendragon legenda. Budapest; 124. o.
43. Uő 236. o.
44. Uő 57. o.
45. Szerb A.: Nyaralás a könyvtárban. In.: A kétarcú hallgatás, Budapest; 2002, 263. o.
46. Akitől ellopták az időt. Szerb Antal emlékezete. I.m. Budapest; 1996, 44. o.
47. Uő 45. o.
48. Morócz Zs.: Miért e lom? In.: Tört pálcák II. Budapest; 2000, 507. o.
49. Nemes Nagy Á.: Szó és szótlanság. Budapest; 1989, 142. o.
50. Sándor T.: Utolsó beszélgetés. In.: Akitől ellopták az időt. Szerb Antal emlékezete. I. m. Budapest; 1996
51. Michalovič, P.: Az idióma keresése. Pozsony; 1997, 102. o.
52. Morócz Zs.: Miért e lom? In.: Tört pálcák II. Budapest; 2000, 506. o.