Csáky Kár­oly – Mik­száth Kál­mán­nal szü­lõ­föld­jén (2)

2008-02
(Az el­sõ részt la­punk ja­nu­á­ri szá­má­ban kö­zöl­tük)
A  Mik­száth-ház­ban len­nénk hát, ahol az író gyer­mek- és if­jú­ko­rát töl­töt­te. A fa­lu­szé­li kis fe­hér ház­ban, ahol  – ta­lán a te­me­tõ kö­zel­sé­ge mi­att  –  „oly szo­mo­rú, oly kí­sér­te­ti­es volt minden“. Ide hoz­ta ha­za Mauks Ilo­nát egy idõ­re, s ide jött vis­­sza 1873-ban, ami­kor a fe­ke­te as­­szony, az­az a ko­le­ra édes­any­ját is el­vit­te. Ak­kor már sen­ki sem jött elé­be; az aj­tók be vol­tak zár­va, s a „ház ab­la­kai sem néz­tek üveg­szem­ük­kel nyájasan“, a ház ké­mé­nye sem „pi­pá­zott vígan“. Az író gyá­sza ak­kor an­nál isnkább is na­gyobb volt, mi­vel édes­any­ja ha­lá­la elõtt né­hány hó­nap­pal ap­ját is el­ve­szí­tet­te. Õt is igen sze­ret­te, s ezt ír­ta ró­la egy helyütt: „Sze­gény jó apám nem kel fel töb­bé, hogy dis­pu­tál­junk az ál­lam­po­li­ti­ká­ról, ki­rá­lyok tet­te­i­rõl, mi­nisz­te­rek vi­selt dol­ga­i­ról, aki­ket ren­de­sen ös­­sze­szi­dott min­den­nap… (…) Ál­dás azok­ra a ham­vak­ra, me­lyek ös­­sze­ve­gyül­nek az­zal a me­se­sze­rû sze­re­tet­tel, mel­­lyel utol­só le­he­le­té­ig vi­sel­te­tett irántam.“  (Cik­kek és kar­co­la­tok I.)
Ma­radt hát Mik­száth­nak a szü­lõ­fa­lu, Szklabonya. An­­nyi­ra sze­ret­te ké­sõbb is az õ sze­líd, csen­des fa­lu­ját, hogy egyik mû­vét, Az iga­zi hu­mo­ris­tá­kat is az it­te­ni­ek­nek aján­lot­ta. Ezt ol­vas­suk töb­bek közt az aján­lás­ban: „Nem azért aján­lom pe­dig köny­ve­met  az én csen­des szü­lõ­fa­lum­nak, hogy ott va­la­ki meg­ve­gye s még te­te­jé­ben el is ol­vas­sa  –  hi­szen alig-alig tud­nak ott ol­vas­ni, s a ka­len­dá­ri­u­mon kí­vül ta­lán más könyv nem is akadt a fa­lu­ban  –, ha­nem azért aján­lom ne­kik ezt a köny­vet, mert tõ­lük ta­nul­tam, ami ben­ne van. Ha van ben­ne va­la­mi ér­de­mes, az az övék.“
A Mik­száth csa­lád egyéb­ként 1843-ban köl­tö­zött Ebeckrõl Szklabonyára, ahol az író ap­ja mé­szár­szé­ket és kocs­mát bé­relt. Ké­sõbb ez­zel fel­ha­gyott, s gaz­dál­kod­ni kez­dett. Véber Kár­oly ír­ja az Így élt Mik­száth Kál­mán cí­mû köny­vé­ben az aláb­bi­a­kat: „A Mik­száth csa­lád min­dig ki­emel­ke­dett a fa­lu­si, pa­rasz­ti kör­nye­zet­bõl két­ség­te­len jó­mód­já­val. Föld­jü­ket mint­egy 100 hold­ra be­csül­ték, két cse­lé­det, kü­lön ju­hászt és szol­gá­ló­lányt is tar­tot­tak a ház­nál. (…) Az író ap­ja, Mik­száth Já­nos ran­gos em­ber volt a fa­lu­ban, meg­sü­ve­gel­ték, te­kin­te­tes úr­nak szólították.“
Mi­e­lõtt szklabonyai sé­tánk­ra in­dul­nánk az író­val, lás­sunk né­hány ada­tot a fa­lu tör­té­ne­té­bõl. A Nóg­rád me­gyei Szklabonya a Kür­tös-pa­tak jobb part­ján te­le­pült. Ott, ahol a Mikszáth-emlegette Bágy fel­ve­szi a Palojta-patak vi­zét, s ahol egy­be­mo­só­dik a szlo­vák–ma­gyar nyelv-, il­let­ve etniakai ha­tár. A fa­lu ne­vét egy 1330-ban kelt ok­le­vél em­lí­ti elõ­ször Szklabonya alak­ban. Plé­bá­ni­á­ja is igen ré­gi: már az 1332–37. évi ti­zed­lajst­rom­ban is sze­re­pelt. 1720-ban 5 ma­gyar és 9 ház­tar­tást ír­tak ös­­sze Szklabonyán. 1892-ben 711-en lak­ták a köz­sé­get, s ek­kor 85 volt kö­zü­lük ma­gyar nem­ze­ti­sé­gû. A zöm­mel ka­to­li­kus te­le­pü­lé­sen csak né­hány evan­gé­li­kus csa­lád élt a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben. Köz­tük vol­tak a Mikszáthok is.
A szü­lõ­ház  má­ra sjanos, nem  ma­radt meg. A fa­lu egyik la­ko­sa, Jozef Var­ga 1968-ban ha­tó­sá­gi en­ge­dél­­lyel le­bon­tot­ta a ré­gi haj­lé­kot. He­lyét né­hány éve egy em­lék­kõ­vel je­löl­ték meg. Kor­ri­gál­nunk kell te­hát a Ma­gyar iro­dal­mi hely­ne­vek  cí­mû ki­ad­vány szer­zõ­jé­nek ama ál­lí­tá­sát, mely sze­rint a ma is meg­lé­võ Mik­száth-ház a szü­lõ­ház he­lyén áll. Mauks Ilo­na vis­­sza­em­lé­ke­zé­se­i­ben egy to­váb­bi ada­tot is ta­lá­lunk. Esze­rint ma­ga Mik­száth me­sél­te ne­ki, hogy szü­le­té­se elõtt a há­zuk le­égett, s ide­ig­le­ne­sen át­hur­col­kod­tak az úgy­ne­ve­zett Révész-fundusra, s ott szü­le­tett Jé­zus nevenapján, az­az ja­nu­ár 16-án az író.
A ké­sõbb épült csa­lá­di há­zat , mely­ben Mik­száth gyer­mek- és if­jú­ko­rát töl­töt­te, má­ra jócskán át­ala­kí­tot­ták, de vég­re leg­alább szé­pen rendbe tették, s mél­tó he­lyet ka­pott ben­ne a nem­rég ki­ala­kí­tott Mik­száth-ki­ál­lí­tás.
Az épü­let kap­csán ma­ga Mik­száth ír­ta an­nak ide­jén a Galandáné as­­szo­nyom cí­mû no­vel­lá­ban eze­ket a so­ro­kat: „Aki va­la­mi­kor Bodokon járt, an­nak bi­zo­nyo­san fel­tûnt az a kis fe­hér ház, mely köz­vet­le­nül a te­me­tõ mel­lett épült, s mely­nek ös­­szes ab­la­kai a te­me­tõ­re néz­nek. Anyám épít­tet­te azt oda. Va­la­ki­je volt ott, aki­hez kö­zel sze­re­tett len­ni mindig.“
A te­me­tõ­ben fek­võ va­la­ki az író hú­ga, Ma­ris­ka, akit vi­rág­zó szép lány­ként 17 éves ko­rá­ban ra­ga­dott el a ha­lál. A sír­kö­vön ez ol­vas­ha­tó: „Itt nyug­szik Mik­száth Ma­ris­ka, édes­any­já­nak örö­me. Meg­halt éle­té­nek 17. évé­ben jú­ni­us 11-én 1867. Bé­ke hamvaira.“
A te­me­tõ­vel szem­köz­ti ház­ba, a haj­da­ni kú­ri­á­ba 1852-ben köl­töz­tek Mikszáthék. 1872-ig élt itt az író ki­sebb-na­gyobb meg­sza­kí­tá­sok­kal. Ter­mé­sze­te­sen a mai Mik­száth-ház nem így né­zett ki haj­dan. Az ud­va­ri ré­szen még nem állt az öt­osz­lo­pos tor­nác, az ut­cai front­ján pe­dig nem két, ha­nem há­rom ab­lak lát­szott. A te­tõt ak­kor zsúp­pal fedték. A por­ta kü­lön­ben elég tá­gas volt; a ház vé­gé­tõl egé­szen a pa­ta­kig hú­zó­dott.
Az épü­let elõtt so­rom­pós kis­kert volt, ben­ne édes­any­ja ked­ves vi­rá­gai: mus­kát­lik, re­ze­dák, roz­ma­rin­gok. A csa­lá­di ház­ban 1978-ban meg­nyi­tot­ták  a Mik­száth-em­lék­ki­ál­lí­tást, az azon­ban nem volt egé­szen mél­tó a ki­emel­ke­dõ író szel­le­mé­hez. 1987-ben az­tán új­ra át­ala­kí­tot­ták a há­zat, de az  is csak fe­lü­le­tes mun­ka volt. Míg­nem a Szlo­vá­ki­ai Ma­gyar Kul­tú­ra Mú­ze­u­má­nak fel­ügye­le­te alá nem ke­rült az épü­let, s an­nak irá­nyí­tá­sá­val tel­je­sen meg­újult a ház. Épp 2006 ja­nu­ár 21-én nyi­tot­ták meg, mi­e­lõtt azt Sipos Szil­via ku­rá­tor irá­nyí­tá­sá­val szé­pen be is ren­dez­ték. Már nem­csak a ré­gi ter­mek lá­to­gat­ha­tók, de meg­nyílt a ház hát­só trak­tu­sa is. A ren­de­zõk meg­pró­bál­ták meg­idéz­ni a Mik­száth-ko­ra­be­li han­gu­la­tot. Van­nak itt ré­gi nép­raj­zi tár­gyak: tu­li­pá­ntos lá­da, fér­fi és nõi vi­se­let­da­ra­bok, ko­ra­be­li fo­tók és mai fel­vé­te­lek a meg­lé­võ Mik­száth-em­lé­kek­rõl. A tab­ló­kon nyo­mon kö­vet­het­jük a nagy re­gény­író és no­vel­lis­ta élet­út­ját. A te­me­tõ­re né­zõ szo­bák­ban ré­gi pol­gá­ri bútordarabok (író­asz­tal, könyv­szek­rény, utazóládó, pi­pa­tó­ri­um, tá­la­ló­szek­rény) lát­ha­tók, de ott van a fa­lon Mik­száth és Mauks Ilo­na port­ré­ja, s meg­te­kint­he­tõk az író mû­vei is.
Tér­jünk még vis­­sza egy ki­csit a szklabonyai vo­nat­ko­zá­so­kat tar­tal­ma­zó Mik­száth-mû­vek­hez, azok alak­ja­i­hoz s a ko­ra­be­li fa­lu­hoz. Szép és bol­dog gyer­mek­ko­ra le­he­tett itt Mik­száth­nak. A szü­lõk me­leg sze­re­te­te vet­te õt min­dig kö­rül; gond­ta­la­nul jár­ta paj­tá­sa­i­val a fa­lut s a kör­nye­zõ ha­tárt, cso­dál­ta a ter­mé­szet szép­sé­ge­it. Va­ló­szí­nû, hogy ta­nul­má­nya­it is itt kezd­te Tusnay And­rás mes­ter úr­nál. En­nek buk­kan­ha­tunk nyo­má­ra az író el­be­szé­lé­se­i­ben, pél­dá­ul a Johanka né­ni, Francka né­ni és ke­reszt­apám  cí­mû­ben, mely­ben a gyer­mek Mik­száth csú­nya írá­sát bí­rá­ló  Francka né­ni­nek így vá­la­szolt a má­sik is­me­rõs: „olyan be­tû­ket ír, ami­nõ­ket ta­ní­tó­ja, Tusnay And­rás mu­tat ne­ki. An­nak pe­dig resz­ket a be­tû­ve­tés­nél a ke­ze a sok italtól“. Az is­ko­lá­zás kö­rü­li el­lent­mon­dá­sos ál­lí­tá­so­kat most nem áll mó­dunk­ban tisz­táz­ni. Egy biz­tos, Mik­száth már 10 éve­sen el­ke­rült in­nen Ri­ma­szom­bat­ba, hogy az ottnai pro­tes­táns gim­ná­zi­um­ban ta­nul­jon.
A his­tó­ri­á­kat és a me­sé­ket vi­szont már ki­csi gyer­mek ko­rá­ban fa­lu­já­ban meg­sze­ret­te és meg­ta­nul­ta Mik­száth. Lé­vén rossz al­vó, édes­ap­ja a fa­lu ki­tû­nõ­en me­sé­lõ as­­szo­nya­it ren­del­te ágya mel­lé, akik egész éj­jel tar­tot­ták õt kí­sér­te­ti­es és min­den­fé­le tün­dér­me­sé­ik­kel.
A gyer­mek it­te­ni vi­lá­gá­nak meg­an­­nyi alak­ja vált ké­sõbb iro­dal­mi hõs­sé. Kocsipál Gyu­ri pél­dá­ul, aki a bágyi, az­az a szklabonyi ma­lom mol­nár­se­géd­je volt. Ha kel­lett, õ még esõt is tu­dott csi­nál­ni.
A fa­lu hí­res bo­szor­ká­nya, Galandáné is be­ke­rült a no­vel­lák­ba. De sze­re­pel ezek­ben Palyus, az agg­le­gény, Gughi Pan­na, a bú­csú­já­ró as­­szony, vagy Vér Klá­ra, Péri Ju­dit  és Gál Mag­da, akik an­nál a sa­va­nyú­kút­nál kár­hoz­tak el, amely még ma is meg­van a fa­lu észa­ki fe­lé­ben.  A köz­ség gõ­gös me­zõ­bí­rá­ja, Sós Pál A né­hai bá­rány cí­mû no­vel­lá­ban sze­re­pel.
Áll­junk meg most egy kis idõ­re az em­lí­tett sa­va­nyú­kút­nál, az­az a csivicénél. „Ezt a kis ku­tat kü­lö­nö­sen sze­ret­te Kál­mán  – ír­ja vis­­sza­em­lé­ke­zé­se­i­ben Mauks Ilo­na  –  ; ha oda­ér­tünk, le­ült a kút­pár­kány­ra, és nem le­he­tett na­gyobb örö­me, mint­ha zse­bem­bõl elõ­ad­tam kis fü­les ivó­po­ha­ra­mat. Ek­kor õ fel­hú­zott egy vö­dör vi­zet, és a po­hár­ból, mint va­la­mi men­­nyei nek­tárt, szür­csöl­get­te. Mit te­het­tem egye­bet? Én is it­tam a ked­vé­ért be­lõ­le, de bi­zony az na­gyon rossz volt.“ (114. p.)
En­nél a sa­va­nyú­kút­nál azon­ban nem­csak jó ivó­kú­rá­kat le­he­tett ven­ni, és egy­fé­le gyógyúlást nyer­ni, ha­nem egye­bek is történültek. Sze­rel­mi ka­lan­dok pél­dá­ul s a szklabonyai lá­nyo­kat rom­lás­ba ta­szí­tó cse­le­ke­de­tek. S et­tõl lett kü­lö­nös a hely­be­li fe­hér­nép er­köl­cse. Aho­gyan  Mik­száth ír­ja: „Olyan vé­kony itt a fe­hér­nép er­köl­cse, mint a su­ho­gó nád, ko­ro­ná­ja haj­ló, tö­ve mo­csár­ba vész. S en­nek is csak, vál­tig bi­zo­nyí­tom, az a kút az oka.
Cif­rán ki­öl­töz­ve, ro­po­gós szok­nyá­ban, be­gye­sen, ka­cé­ran, nyíl­lal a sze­mük­ben úgy hú­zód­nak át, mint a pá­vák. Az  ör­dö­gé már az, aki ezt az utat egy-két évig járja.“ (Ho­va lett Gál Mag­da?)
Gyer­mek­ko­rá­ban Mik­száth nagy elõ­sze­re­tet­tel tar­tóz­ko­dott a szklabonyai ko­vács­mû­hely kö­ze­lé­ben is. Ezt a mû­helyt ma már hi­á­ba ke­res­nénk a fa­lu­ban, el­sö­pör­te az új épít­ke­zés hul­lá­ma. Ott állt va­la­mi­kor nem mes­­szi­re Mikszáthék há­zá­tól, az egyik út­ka­nya­ru­lat­ban, a ré­gi fa­lu­ba ve­ze­tõ út sar­kán. Az egy­ko­ri ka­szi­nó  em­lé­két   –  akár­csak a kür­tö­si­ét  –  ter­mé­sze­te­sen ma­ga az író is meg­örö­kí­tet­te. Eb­bõl idé­zünk most: „A mi fa­lunk­ban a ko­vács­mû­hely pó­tol­ta a klu­bot és a ka­szi­nót, fõ­ben­já­ró dol­gok­kal fog­lal­ko­zó per­szó­nák itt be­szé­lik meg elõ­ze­te­sen a köz­ügye­ket, ez lé­vén a leg­al­kal­ma­sabb hely a kon­fe­ren­ci­ák­ra, mert leg­in­kább ez áll ös­­sze­köt­te­tés­ben a kon­ti­nens­sel. Ke­re­ket  iga­zí­tó, lo­vat pat­kol­ta­tó uta­sok áll­nak meg hé­be-hó­ba, s ma­gá­ból a hely­ség­bõl is egyik jön, má­sik jön, ez is, az is tud va­la­mit, s leg­ott asz­tag­nak gyûl meg a hal­la­ni való.“
Az író fa­lu­ját 1910-ben – ame­lyet ak­kor épp Kürtabonynak ne­vez­tek – Mikszáthfalvára ke­resz­tel­ték. Igaz, a hely­be­li­ek kér­ték ezt, ám hoz­zá kell ten­nünk, hogy fel­sõbb su­gal­lat­ra. Ek­kor ál­lí­tot­tak em­lék­táb­lát is Mikszáthék há­zán. A Ma­gyar Nõk a ju­bi­le­um al­kal­má­ból hím­zett ol­tár­te­rí­tõ­ket ado­má­nyoz­tak a temp­lom­nak; az író je­len­tõ­sé­gét  Lacz­kó La­jos plé­bá­nos, mun­kás­sá­gát pe­dig Kopcsa La­jos, az egy­há­zi is­ko­la ta­ní­tó­ja mél­tat­ta.  A Ho­gyan lett Szklabonyából Mikszáthfalva cí­mû írás­ban ol­vas­suk az ün­ne­pély, il­let­ve an­nak mû­so­ra kap­csán töb­bek közt az aláb­bi­a­kat: „Ki­hang­zot­tak Pósa La­jos, Lampérth Gé­za, Ja­kab Ödön, Lévay Jó­zsef, Koz­ma An­dor, Szabolcska Mi­hály Mik­száth-em­lék­ver­sei, mi­köz­ben a kö­zön­ség ma­gyar nép­da­lo­kat, pa­lóc nó­tá­kat hall­ha­tott. De az vál­tott ki iga­zán nagy si­kert, hogy a kis szlo­vák gye­re­kek a mû­sort ma­gya­rul ad­ták elõ. Mind­ez Kopcsa Ist­ván ta­ní­tó ér­de­me: »az õ ki­tar­tó buz­gal­má­ról és ha­za­fi­as am­bí­ci­ó­já­ról tesz bi­zony­sá­got a fel­mu­ta­tott eredmény«“. (Praznovszky Mi­hály. Internetes vál­to­zat) Mind­eh­hez csu­pán an­­nyi hoz­zá­fûz­ni­va­lónk len­ne, hogy a mû­sor­nak eme ré­sze nem biz­tos, hogy min­den­ki­ben osz­tat­lan el­is­me­rést ara­tott.
A negy­ven­éves írói ju­bi­le­um al­kal­má­val a Va­sár­na­pi Ujság 57. év­fo­lya­má­nak 20. szá­ma gaz­dag anya­got kö­zölt a nagy pa­lóc­ról s a tót atya­fi­ak fa­lu­já­ról. A he­ti­lap több olyan ké­pet is kö­zölt 1910-ben, me­lyen a köz­ség szak­rá­lis em­lé­kei lát­ha­tók.  Mi most eze­ket jár­juk még kör­be, utal­va az író mû­ve­i­nek szklabonyai egy­há­zi vo­nat­ko­zá­sa­i­ra is.
A né­hai bá­rány­ban em­le­ge­ti Mik­száth a sze­gény Csu­ri Jós­kát, a ka­to­li­kus temp­lom ha­ran­go­zó­ját, aki an­­nyit ha­ran­go­zott a vi­ha­rok elõtt, hogy „egész hó­lya­gos lett a tenyere“. Tet­te ezt azért, hogy el­ker­ges­se így a ha­tár­ból „Is­ten­nek fe­ke­te haragját“. Majd így foly­tat­ja mo­soly­ra de­rí­tõ írá­sát Mik­száth: „No, ha most ez egy­szer ki nem csap az a pa­tak s ki nem ön­ti a bodokiakat, mint az ür­gét, ak­kor még­is jó do­log ke­resz­tény katholikus fa­lu­nak len­ni – lu­the­rá­nus vidéken.“
A szklabonyai ró­mai ka­to­li­kus temp­lom nem mes­­szi­re áll at­tól a hely­tõl, ahol Mik­száth szü­le­tett. A Borovszky-féle Nóg­rád me­gyei monográfa sze­rint Is­ten it­te­ni há­zát 1396-ban épí­tet­ték gó­ti­kus stí­lus­ban, de a sok ja­ví­tás „ki­vet­kõz­tet­te eredetiségébõl“. Re­ne­szánsz for­má­ra ala­kí­tot­ták, majd a 18. szá­zad­ban ba­rok­ko­sí­tot­ták.    A re­ne­szánsz stí­lust a temp­lom ha­jó­ré­sze õr­zi. A to­rony pe­dig, amely a 18. szá­zad­ban épült, ba­rokk stílusban. A temp­lom­kert­ben áll egy szür­ke mû­kõ­bõl emelt szí­ne­zett vas­kor­pu­szos fe­szü­let, me­lyet va­ló­szí­nû­leg a 19. és a 20. szá­zad for­du­ló­ján emel­tek, s me­lyet még Mik­száth is lát­ha­tott, hisz ott van a ke­reszt a Va­sár­na­pi Ujságban kö­zölt fel­vé­te­le­ken is.    
Áll a temp­lom kö­ze­lé­ben a ré­gi ka­to­li­kus is­ko­la s a pa­ró­kia is, me­lyek ugyan­csak ott van­nak már az 1910-es fo­tó­kon, s ame­lyek kör­nyé­kén a kis Mik­száth is meg­for­dul­ha­tott, hisz az ele­mi is­ko­lát ta­lán itt lá­to­gat­ta Tusnay And­rás ide­jé­ben (õ Tucznaiként sze­re­pel a haj­da­ni ta­ní­tó­kat bemuató egyik jegy­zék­ben).
Köz­tu­dott, hogy Szklabonyán igen erõs volt a Má­ria-kul­tusz. Hisz a temp­lom­ban van szob­ra a Fáj­dal­mas Anyá­nak, Má­ria Szí­vé­nek s a Lourdes­-i Szûz­anyá­nak is. Mik­száth is­mert no­vel­lái kö­zé tar­to­zik A gózoni Szûzmária cí­mû írá­sa, de em­lí­ti írá­sa­i­ban Bizi apót is, akit Is­ten épp ak­kor bün­te­tett meg, ami­kor a temp­lom szá­má­ra egy Má­ria-ké­pet ho­zott. Igaz volt-e mind­ez, nem tud­juk, ám a szklabonyai Má­ria-kul­tusz­nak to­váb­bi em­lé­kei is van­nak. Épp Mik­száth szü­lõ­há­zá­nak kö­ze­lé­ben (ez a ház már nem áll)  emel­tek a hely­be­li­ek 1830-ban egy szép Ma­don­na-szob­rot. A szí­ne­zett szo­bor egy ma­gas tal­pa­za­ton áll egy hor­gany­fe­dél alatt. Má­ria fe­jén ko­ro­na lát­ha­tó, kar­ján a kis­de­det tar­ja. A didikáció így szól: „Mária/ pomocnica kresanov/ oroduj za nás/1830/1995“. (Má­ria, ke­resz­té­nyek se­gít­sé­ge, kö­nyö­rögj éret­tünk.) Az er­rõl ké­szült ré­gi fény­kép is ott van a Va­sár­na­pi Ujság 1910-es év­fo­lya­má­nak em­lí­tett szá­má­ban.
A fû­út men­tén, ma már az épü­le­tek kö­zé szo­rít­va áll  a Ró­zsa­fü­zér Ki­rály­nõ­je ká­pol­na. Va­ló­szí­nû­leg a 19. szá­zad ele­jén épül­he­tett két tég­la­lap ala­kú, eny­hén fél­kör­ív­ben vég­zõ­dõ ab­lak­kal, két tám­pil­lér­rel köz­re­fo­gott, gú­la ala­kú ha­rang­to­rony-­­nyal. A ká­pol­na osz­lo­pos szé­lek­kel dí­szí­tett faol­tá­rá­nak kö­ze­pén a Ró­zsa­fü­zér Király-nõje kép áll, mel­let­te két tér­dep­lõ an­gyal­lal, elõt­te egy-egy Jé­zus Szí­ve és Má­ria Szí­ve kis­mé­re­tû ke­re­te­zett kép­pel. A ká­pol­na bel­sõ fa­lán el­he­lye­zett fe­ke­te már­vány­táb­lán ez a szö­veg olavasható: „Kaplnka Panny Márie bola obnovená v roku 1997. Obecný úrad v Sklabinej./ Matièka Božie ochraò nás.“ ( A Szûz­anya ká­pol­ná­ja 1997-ben volt fel­újít­va a köz­sé­gi hi­va­tal ál­tal. Is­ten any­ja, vé­del­mezz min­ket.) Saj­nos, az épü­let ma új­ra rossz ál­la­pot­ban van. (Csáky, 2007:12–13.)
Itt je­gyez­zük meg egyéb­ként, hogy ezt a szak­rá­lis he­lyet a Va­sár­na­pi Ujságban Szent Ven­del-ká­pol­na­ként mu­tat­ják be, s így em­le­ge­ti a Mik­száth-iro­da­lom is. Szent Ven­del­rõl kü­lön­ben ma­ga az író is so­kat írt. Az a fe­ke­te folt  cí­mû no­vel­lá­já­ban pél­dá­ul ar­ról ol­vas­ha­tunk, hogy Olej bacsa há­zá­nak fa­lát is „a ju­há­szok meny­­nyei köz­ben­já­ró­já­nak, Szent Vendelnek“ a ké­pe dí­szí­tet­te. Az­tán írt a sa­va­nyú­kút kö­ze­lé­ben ál­lí­tott Ven­del-szo­bor­ról, il­let­ve Ven­del-ká­pol­ná­ról is. Ol­vas­ha­tunk er­rõl a Krúdy Kál­mán csíny­te­vé­sei cí­mû mû­ben s a Ho­va lett Gál Mag­da? cí­mû no­vel­lá­ban is. Az utób­bi­ban pél­dá­ul ezt: „A ré­tet már nem is saj­nál­ták, a szent Vendelinen is se­gí­tet­tek, rá­vés­ve, hogy: »Ezen Szent Bodok költ­sé­gén emel­tet­vén, ám­bár most ká­pol­nás­tól, mindesentõl a majornoki ha­tár­ban va­gyon, mind­azo­nál­tal a bodoki ha­tár­ra ügyel fel«, de bez­zeg a kút, va­gyis az ujonnan tá­masz­tott kö­ve­te­lés mi­att nagy ré­mü­let volt a faluban.“ Akár­hogy is le­he­tett, Szent Ven­del­nek is nagy kul­tu­sza volt ezen a vi­dé­ken. A szom­szé­dos Zsélyben is áll egy 19. szá­za­di Ven­del-ká­pol­na pél­dá­ul. A mai Szklabonyaiak már nem em­lé­kez­nek az it­te­ni Ven­del-ha­gyo­má­nyok­ra, s a még ál­ló és szóban forgó szak­rá­lis épít­ményt is csak Má­ria-ká­pol­na­ként em­le­ge­tik.
A már ugyan­csak em­lí­tett fe­szü­let­bõl is több lát­ha­tó a fa­lu­ban. A Nagy­kür­tös fe­lé ve­ze­tõ fõ­út men­tén, a köz­ség bel­te­rü­le­tén áll egy szür­ke mû­már­vány­ból emelt, szí­ne­zett vas­kor­pu­szos fe­szü­let. A temp­lom­ke­reszt­tel egy idõbõl va­ló le­het, egy ko­vá­csolt vas­ke­rí­tés­sel van kö­rül­vé­ve, de­di­ká­ci­ó­ja már nem ol­vas­ha­tó. A Mik­száth-ház­zal szem­ben lé­võ te­me­tõ­ben –  ahol kép­ze­let­be­li tú­rán­kat is be­fe­jez­zük majd  –   is áll egy 19. szá­zad vé­gi köz­pon­ti ke­reszt. A te­me­tõ­ben nyug­szik az a Laczkó La­jos esperes-plébános, aki 1910-ben Mik­száth­ról meg­em­lé­ke­zett. Va­ló­szí­nû­leg az írót sze­mé­lye­sen is is­mer­het­te. A ko­vá­csolt vas­rác­­csal kö­rül­vett csa­lá­di sír­bolt szür­ke már­vány­ból emelt sír­je­lén ezt ol­vas­hat­juk: „Itt/ nyugosznak az Úrban/ Laczkó József/ élt 77 évet/ megh. 1901. ápr. 22./ és neje/ Wincze Mária/ élt 81 évet/ megh. 1908. dec.13./ Ál­dás poraikra!/ Fõtisztelendõ/ Laczkó Lajos/ es­pe­res-plé­bá­nos úr/ szül. 1855. aug. 13./ megh. 1818. máj. 18.“ Ma­gyar nyel­vû szö­veg ol­vas­ha­tó egy Gaz­dik-sír fö­lé emelt fe­hér vas­kor­pu­szos szür­ke mû­kõ­bõl emelt fe­szü­le­ten is: „Gazdik/ Antal/ szül. 1852. jan. 18./ megh. 1886. okt. 31./ és fia/ Árpád/ szül. 1885. febr. 17./ megh. 1888.okt. 15.“ Ta­lán õ még Mik­száth­tal is ba­rát­koz­ha­tott. De van­nak itt Kazi-sírok, s ter­mé­sze­te­sen a ka­to­li­kus te­me­tõ­ben lát­ha­tó a 17 éve­sen el­hunyt Mik­száth Ma­ris­ka sír­ja, s va­la­hol itt nyug­sza­nak az evan­gé­li­kus Mik­száth-szü­lõk is. He­lyü­ket már nem je­lö­li sír­jel, de a Va­sár­na­pi Ujságban be­mu­ta­tott szkla-bonyai ké­pek egyi­kén még lát­ha­tó a szép léc­ke­rí­tés­sel kö­rül­vett sírmelék. Ma­ga Mik­száth is több­ször el­jött a hely­re, fe­le­sé­gé­vel, gyer­me­ki­vel egye­tem­ben. Az egyik ilyen lá­to­ga­tást Mauks Ilo­na is meg­idéz­te köny­vé­ben: „Egy­szer azon­ban, amint Szklabonyán a Mik­száth-csa­lád sír­bolt­já­nál áll­do­gál­tunk, na­gyon meg­szo­mo­ro­dott, job­ban mond­va meg­ré­mült Kál­mán: a sír­bolt ol­da­lán a kis Já­nos­ka lép­tei alatt a föld be­hor­padt, és a fi­úcs­ka egy jó­ko­ra gö­dör­be esett. Nem esett sem­mi ba­ja, még csak meg sem ijedt, de Kál­mán ar­cát hir­te­len nagy hal­vány­ság fog­ta el. Vis­­sza­fe­lé az egész úton szót­lan, igen le­vert volt, és ké­sõbb ne­kem meg­val­lot­ta, hogy az az ér­zé­se van, hogy a nagy­szü­lõk ma­guk­hoz óhajt­ják a kis uno­kát. Hi­á­ba biz­tat­gat­tam,  szid­tam ös­­sze, ezt a gon­do­la­tot so­ha töb­bé nem tud­ta el­ûz­ni ma­gá­tól.
Ezen­túl nem járt már oly szí­ve­sen Szklabonyára. Le­het, hogy az is fájt ne­ki, hogy a szü­lõi por­tán  –  mely idõ­köz­ben le is égett  –  ide­ge­ne­ket lá­tott. Most már gyak­ran mon­do­gat­ta:
–  Hig­­gye el, Ilon­kám, hogy az egész fa­lucs­ka ké­pe meg­vál­to­zott, még a ko­vács­mû­hely se a ré­gi, a tót fu­va­ro­sok már nem tér­nek be, hogy pat­kol­ta­tás köz­ben el­mond­ják a kül­vi­lág hí­re­it, már vagy ott al­sza­nak a tót he­gyek ol­da­lán lé­võ kõ­szik­lák­kal vé­dett te­me­tõk­ben, vagy más­fe­lé vet­ték útjokat… még a ku­tyák sem úgy ugat­nak, mint azelõtt.“ (208. p.)
Va­jon mit te­het eh­hez hoz­zá a mai Mik­száth-ku­ta­tó? Csak an­­nyit: el kell za­rán­do­ko­lunk még­is eb­be a fa­lucs­ká­ba. Mert aki ol­vas­sa a Mik­száth-no­vel­lá­kat s az egyéb írá­so­kat, an­nak még min­dig ér­de­mes  kö­rül­néz­nie az it­te­ni Mik­száth-em­lé­kek közt, szem­ügy­re vé­ve a szü­lõ­fa­lu szak­rá­lis em­lé­ke­it is. Az­tán kép­ze­let­ben új­ra vis­­sza­men­ni Mik­száth­tal Bodokra s an­nak kör­nyé­ké­re.
                                                                              
Iro­da­lom

ADY  END­RE
        A leg­íróbb író. In: Va­sár­na­pi Ujság. 1910. 20. szám. 417. p.
CSÁKY  KÁ­ROLY
        Nóg­rá­di tá­ja­kon. Po­zsony.
        Mik­száth Kál­mán­nal szü­lõ­föld­jén. Dunaszerdahely.
        Mikszáthfalva, az­az Szklabonya szak­rá­lis em­lé­kei. Re­mény, 2007. 8. szám. 12–13.p.
ERÕS  ZOL­TÁN
    1985    Ma­gyar iro­dal­mi hely­ne­vek A-tól Z-ig. Bratislava.
    1995    Ma­gyar iro­dal­mi hely­ne­vek A-tól Z-ig. Má­so­dik bõ­ví­tett ki­adás. Bu­da­pest.
MIK­SZÁTH  KÁL­MÁN
    é.n.    Mik­száth Kál­mán Mû­vei 8. Prakovszky, a si­ket ko­vács. A kis prí­más.
                  Ré­vai Testvérek Iro­dal­mi In­té­zet R.T. Frank­lin Tár­su­lat. Bu­da­pest.
    é.n.    Mik­száth Kál­mán Mû­vei 9. Tót atya­fi­ak. A jó pa­ló­cok. Ré­vai Testvérek
        Iro­dal­mi In­té­zet. R.T. Frank­lin Tár­su­lat. Bu­da­pest.
    1963    Mik­száth Kál­mán Ös­­szes Mû­vei XVIII. El­be­szé­lé­sek II. Bu­da­pest.
    1967    Mik­száth Kál­mán Mû­vei 9. Ki­sebb el­be­szé­lé­sek (1870–1879). Bu­da­pest.
    1968    Mik­száth Kál­mán Mû­vei 10. Bu­da­pest.
MIK­SZÁTH  KÁLMÁNNÉ
    é.n.    Mik­száth Kálmánné vis­­sza­em­lé­ke­zé­sei (Praznovszky Mi­hály  be­ve­ze­tõ­jé­vel).
MÓ­RICZ  ZSIG­MOND
        Az iga­zi föl­des­úr. In: Va­sár­na­pi Ujság, 1910. 20. szám. 417–418. p.
PRAZNOVSZKY  MI­HÁLY
    é.n.    Ho­gyan lett Szklabonyából Mikszáthfalva (Internetes vál­to­zat).
VÉBER  KÁ­ROLY
    1986    Így élt Mik­száth Kál­mán. Bratislava.