Gál Sándor – A „literatúrát baltázó betyárok csárdája”
Carlyle A francia forradalom története című könyvében írja: „Ne tégy semmit, csak izgass, vitatkozzál s a dolgok maguktól elpusztulnak.” Ha a jelen világ – s ebben a literatúra – zűrzavarát látom, akkor abban semmi egyéb nem történik, csak meddő viták – és igen! – az izgatás rafinált sokfélesége… S a végkifejlet sem kétséges – a dolgok maguktól pusztulnak el, s a „győzelmes felejtés” uralkodása veszi kezdetét.
Jó tíz évvel ezelőtt többször gondolkodtam azon, hogy miként jutunk át az új évezredbe, s hogy mit tudunk átmenteni önmagunkból, nemzeti kultúránkból folyamatos használatra. Ma már látható, mert egyértelművé vált, hogy mindazok az értékek, amelyeket az elmúlt századokban eleink kiküzdöttek és megtartottak, holmi felesleges kacatként hányódik és pusztul. A valós értékek helyére a megállíthatatlan frázis-loccspocs mindent elsodró, és betemető áradata szakadt. Az új évezred megszülte az irodalom és a kultúra ringyókratáit, s ezek az új „elitlények” mindenek feletti uralkodásra jogosult ringyókráciává tömörültek. Működik, és gátlástalanul, az internacionalista iparos irodalom, amelynek egyik nagyon friss és látható elméleti megnyilatkozása, hogy a magyar irodalomnak nincs egységes történelme, csupán történetei vannak.
Ebből ki-ki folytathat bármilyen analóg elmemontázst nemzetről, anyanyelvről, kultúráról.
Ezt a követhetetlen, az „ambíció rabszolgái” által kiagyalt neotrianoni eszmekólikát nem folytatom. Arról azonban ejtenék egy-két megjegyzést, hogy az ilyenfajta elméletek következménye az a közel két évszázada tartó, irodalmunkat folyamatosan megosztó állapot, amelyet ugyan magyarázni lehet, de elfogadni aligha. És hogy mindez azóta is jelen idejű tény.
De ne vágjunk a dolgok elébe, hanem fogjuk össze azt a történelmi folyamatot, amely mindezt előidézte. Néhány évvel ezelőtt eldöntöttem, hogy újra olvasom a magyar irodalom minden, általam fontosnak tartott munkáját. Ahogy a kezdetektől előrefelé araszolgattam e vállalkozásban, akárha valami búvópatak, fel-felbukkantak olyan ellentétek, egymásra uszulások, amelyek fokozatosan igyekeztek valamit lerombolni, különböző okokból kifolyólag. Röviden: elég régóta foglalkoztat az a kérdés, hogy mitől, és miért van jelen irodalmunkban egy folyamatos ellentét-halmaz?! Mitől és miért jelentkeznek újra és újra ezek az értelmetlen és soha semmit meg nem oldó viták, amelyeknek, amióta irodalmunk alakulását követem, tanúja voltam és vagyok?! Irányzatok, ellenirányzatok, égbe emelések, földbe döngölések láncolata tekeredik a történelem láthatatlan – vagy igen jól látható – hengerére.
Volt idő, amikor azt hittem, mindez a huszadik század zuhatagainak valamiféle elszabadult hordaléka. Ám ahogy mostanában a „régiek” írásait olvasom, tapasztalnom kell, hogy ezek az áldatlan, és szinte kicsinyes, olykor romboló viták valójában már a 17–18. század magyar irodalmában is bőven jelen voltak. Mert ahogy Kölcsey nekiment Berzsenyi költészetének, nemkülönben Csokonainak és Kis Jánosnak, az ugyan az onnan idáig érő távolságból úgy-ahogy megmagyarázható, de irodalmunk egészére nézve, értelmetlen perpatvarkodás, amely sokkal többet ártott, mint használt. Esetleg haszonnak vehetjük Berzsenyinek a Kölcsey opuszára írt két dolgozatát az Antirecenziót és az Észrevételeket Kölcsey recenziójára. A „literatúrát baltázó betyárok csárdájának” nevezi Kölcsey megnyilatkozását, a „sanda ítéletek tükre” az, ami megszólalni kényszeríti. Amit Berzsenyi megtehetett, arra Csokonainak már nem nyílt módja, hiszen ő a „kritikai megítéltetését” már nem olvashatta… Így az, hogy Csokonai mit válaszolt volna Kölcsey kritikájára – ami ugye nem volt valami felemelő dolgozat –, örök rejtély marad. Abban azonban biztos vagyok, hogy – miként azt Berzsenyi is tette – ő sem hagyta volna szó nélkül. A szelídebb lélekkel megáldott Kis János Kölcsey róla való vélekedését – Tudományos gyűjtemény,1817 – ennyit vesz magára: „…verseimről nagyon méltányos, gáncsolásaiban is illedelmes recenziót adott”.
Természetesen eszemben sincsen Kölcsey jogát vitatni, amikor kortársainak munkáiról beszél. Sőt, a jobbítás szándékát érzem kritikai dolgozataiban. Azonban, sajnos, a későbbi századokban, akár máig érőn, a jobbítás szándéka, elve és gyakorlata elkopott, s ami maradt, annak mételyes mivolta a jelenkori magyar irodalmat – a huszadik századira gondolok elsősorban – belső Trianonként darabokra szabdalta és szabdalja.
Merthogy a mi századunk, a huszadik sem volt a béke százada.
De nem ám!
A politikában ugyan még jelen volt a „kiegyezés”, bár ha az sem volt egyértelműen derűs galopp, ám az irodalomban még a látszatkiegyezésig sem jutottunk el az ezredfordulót követően. Ady zsenije az irodalom megülepedett, eliszaposodott állóvizét oly mértékben felkavarta, hogy évtizedek elmúlása sem volt elegendő arra, hogy az általa megteremtett értékeket képes legyen befogadni, érteni és becsülni.
Mert, gondolják csak el, hogy például Kosztolányi, és bizony Babits is képtelen volt valamit is kezdeni Ady költészetével, amiből az következett, hogy – már elnézést – nagyon bután és nagyon korlátoltan rátámadtak Adyra. Kosztolányi Ady költészetét „émelyítőnek” mondta, kiállhatatlan és „üres poseur”-nak aposztrofálta. Babits még ennél is tovább ment. Kosztolányinak írott egyik levelében – 1906 februárjában – az Új versekről ezt mondja: „Igaza van. Ady Endre émelyítő poéta: ez a legtalálóbb szó rá: azt hiszem, nincs a világirodalomnak alakja, akinek művei oly intenzív hatással volnának a hányószervekre.”
Persze, Babits – lévén okos ember – csakhamar rájött, hogy csúnyán mellé fogott, s attól való félelmében, hogy Kosztolányi ezt a megnyilatkozását esetleg felhasználja, öngyilkossággal fenyegetőzött. Később aztán, mintha mi sem történt volna, egyszeriben Ady rajongójává változott, olyannyira, hogy 1917-ben még közös fénykép is készült róluk. Meg hát ismeretes a Kettészakadt irodalom című dolgozata is, amely Berzeviczy Albert „híressé lett beszédére” íródott, s amelyben ugye, lobogva kelt Ady védelmére.
Persze, a magyar irodalom nem is volna sem magyar, sem irodalom, ha a babitsi „teljesítmény” befogadása valami közmegegyezés békéjét mutatná. Erről szó sincsen, mert nem is lehet. Elég, ha Szabó Dezső vélekedéseiből idézek néhányat Babitscsal kapcsolatban. Például a Halálfiairól ezt írja: „Nem volt még a kezemben olyan nyomdafestékkel búsított papírosköteg, amelyen az embereknek fillentett szereplők annyira csupán csak betűk lettek volna, mint ebben a roppant kád szókulimászban.”
Más helyütt Babitsot „az ambíció hajszolt rabszolgájának” nevezi, „aki csak filozopter, csak jó tanuló, de soha sem volt egyéb”.
És, kedves barátaim, ez a nem éppen emelkedett, sajátosan magyar belháború egyvégtében tovább zajlott, s még a múlt század harmincas éveiben is jelen van, sőt, a népi-urbánus vitákkal és vitákban új lendületet kap. A második világháború – paradox módon – némi békét terem, de mint tudjuk, e békének az okai irodalmon kívüliek, s ezen okokat itt valahányan ismerjük. Azonban a század végére, az ezredforduló környékére a már hamu alatt szunnyadó parázs ismét föllángolt. Baj lett Petőfivel, József Attilával, Illyés Gyulával s másokkal. Úgy találom, hogy a befogadás kegyelme helyett a kirekesztő sandaság, s ahogy már korábban idéztem Berzsenyit, irodalmunk jelene is a „literatúrát baltázó betyárok csárdája”.
Természetesen további példákkal igazolhatnám állításomat, de most nem ezek felsorolása az igazi föladat és szándék. Ellenkezően! Azt hiszem, azt a kicsiséget kellene valamiképpen elfogadnunk, s minden oldalról, hogy ha már nem tudunk egymást segítve élni és alkotni, legalább azt tegyük meg, hogy ne egymás ellenére cselekedjünk. Ezért az egyik legfontosabb föladatnak gondolom irodalmunk békéjének a megteremtését.
Én magam a piramisépítők tapasztalatát és bölcsességét osztom: minden kőre szükség van ahhoz, hogy a piramis felépüljön és megálljon az időben.
Egyébként, ha irodalomtörténész volnék, sok mindent hajlandó volnék félretenni, hogy ennek az örök veszekedésnek a gyökereit körbeássam, és jó éles baltával az egészet egyszer s mindenkorra tűzrevalóvá daraboljam…
(Elhangzott Székesfehérváron 2007. október 18-án,
a Határon Túli Magyar Írók találkozóján)