Ódor László* – Regionalizmus és az Európai Unió
Az Európai Unió azzal, hogy megszületett, szavai és szándékai szerint visszatért kontinensünk egészséges bázisához és meghatározó lételemeihez. Bázistartalma révén régi fogalmak kerültek ismét az európai gondolkodás tengelyébe. Régi, középkori társadalomgyakorlat vált megnevezett létté. Az, ami Európa legtöbb részében közben sem tűnt el, sõt csöndes működésében megmaradt, az vált most, az unióban kimondott elvvé.1
Összefügg ez persze sok mindennel, ami az unióvá válás menetében történt. Hogy a német–olasz s persze a brit vonal felé húzott el az integráció (amit még a spanyolok se bántak), hogy a francia nemzetállamiságtól, a „nemzetek, államok Európájá”-tól a „föderatív, regionális Európa” irányában kanyarodott el az egyesülés, összefügg azzal, hogy a közös pénz mégsem l’euro lett, hanem euro. Azzal pedig, hogy az államhatárok sorompói meglepõen bátor következetességgel emelkednek fel, s válnak a korábbi katonai, rendőri, adminisztratív szigorral õrzött határvonalak átjárhatóvá, megint csak kiemelik azon kicsiny egységeknek a fontos és jeles összetartozását, amelyek egykor a születõ Európa alapkövei, olykor alapkövecskéi voltak.
És kiemelkedik ezzel persze markánsan az, ami Európának elsõrendűen egyesülõ közege volt. Elsõrendűen, mert a gazdaság is mindig lényeges megtartó bázis, a hadakozás is mindig fontos erõfelmérõ volt. Ám igazán fontos tényezõje a fennmaradásnak, tehát ami Európában valódi létkérdés volt: az a kultúra. A kultúra, ami a létezés reflexeinek összessége, s aminek a kifejezése sehol a világon, a Föld más részein nem talált olyan komplex és kompakt, annyira sokrétű és sokféle kifejezésre, és olyan hatásosan és tartósan nem határozta meg a transzcendenciával érintkezõ földi létet, mint a mi Európánkban.
Európa mindig is kulturális találkozó közeg volt, s addig marad Európa, amíg kulturális találkozóhely lesz. A kultúrák közössége itt, Európában nem okozhat egysínűséget, a kultúrák találkozása egyedien szinergikus. Az egység itt nem sablonos egybehangoltságot, hanem a különbözõségek egymást feltételezõ és kiegyenlítõ közösségét jelenti. Az európai kultúrában természetes dolog másnak lenni, kívánatos ellentmondani s elvárni, hogy a különbözésekbõl, akár az elvek, felfogások, világlátások, ízlések ütközésébõl szintézis legyen. Ezt nevezte a marxizmus – elõzetes filozófiai alapokra építve – dialektikának, s erre írta Illyés Gyula a Puszták népében, hogy „a magyar paraszt mindig is így gondolkodott: az ellentétek egységében”, s erre vonta rá az európai gondolkodást kifejtõ korszakos művében a franciaországi tudós esszéista, Edgar Morin, hogy „dialogika”. Vagyis az ellentétek összetartozásának tudata. És igénye.
Erre épül az európai demokratikus gondolkodás, az európai politikai rend is. Ez a bipoláris rendszer is hatalmas átállásra kényszerül a fölbomló nemzetállami Európában: a föderatív Európában vissza kell szállnia a földre. A nagy terű állami politikából vissza kell térnie sok-sok döntésnek a lokális térbe: formalizáltságából valóságossá kell válnia a közéletnek. (Ezt hívják szubszidiaritásnak, ami véleményem szerint a megújuló európaiságnak, a magára – folyamatos múltjára – találó Európai Uniónak a kulcsfogalma, s itt többször is ekként fogom emlegetni!)
Nem levinni kell a döntéseket az „alsóbb (a lehetõ legalsóbb) szintre”, ahogyan ezt ma Magyarország egyetemein tanítják, hanem vissza kell vinni a döntéseket arra a szintre, amely megilleti õket! A 20. század szörnyű eltorzulásainak egyik oka az a beteges központosítás, mondjuk nemzetközi rettenetű szóval: centralizáció volt, amikor a döntéshozatal – szintje „emelkedésével” – rendszeresen olyanok kezébe került, akik már nem értették a döntések valódi értelmét, és nem voltak tisztában a döntések súlyával. Kétfelõl jelentette ez egy fontos fogalom eltűnését: a felelõsségét. Nemcsak a döntéseket hozók nem éreztek felelõsséget, hanem azok is leszoktak róla, akiknek a döntéseket meg kellett volna hozniuk!
Ezért fontos, új visszatérõ szó és fogalom a kompetencia. Hogy a döntésre illetékes szinten a döntéseket meghozónak legyen illetékessége a döntés végrehajtására. Ami azt is jelenti, hogy – jó magyarul szólva – legyen hozzá tehetsége. Vagyis a tehetésnek, cselekvésnek meglegyenek az eszközei. A tudáson, a sok ágból egyesülõ cselekvõképességen kívül a felelõsségtudatra is csak így és ekkor lehet számítani. Szabadság és felelõsség csak így kapcsolódhat egybe.
Erre mondta egykor Bibó István, hogy a „demokrácia kis körei”. Csak ha visz-szaáll a földi realista rend, csak ha a kicsi becsülete és cselekvõképessége helyreáll, akkor számíthatunk az Európai Unió működésének tartósságára. Európa földi megmaradására.
(Van persze elõzetes példa is: Svájc, amely geopszichikai helyzetébõl adódóan mindig is a helységi, lokális „uralmak” hazája volt. A döntési kompetenciákat itt mindig csak akkor adták feljebbre, ha ennek gyakorlati értelme volt. Amikor a Maastricht 2-vel 1992-ben megjelent az Európai Unió gondolattárában a szubszidiaritás mint mérvadó fogalom, Adolf Ogi, az évi svájci szövetségi kormány- és államelnök könnyed természetességgel kijelentette egy fogadáson: „Wir haben das immer schon so gemacht.” Ebben nem volt egy szemernyi nagyképűség sem. Csak realizmus.)
Reménykedhetünk: az európai uniós változásokkal erõteljesen növekszik és jótékonyan érvényesül ez a tendencia. Az egyik vágat az Európai Unió gépezetében és az uniós üvegpalotákban ülõ hivatalnokok, a technokraták fejében való gondolat rendváltás elérése. Hogy a demokrácia lentrõl épül, s felfelé nyújtja azt, ami egyénileg, a szubszidiér sejtekben, „alul” nehezen megoldható. A másik terep, ahol az átalakulásnak végbe kell mennie: maguk az unió aktorai. Akiké az unió: az országok, a régiók és a települések s bennük a közszereplõk és általában az emberek.2 Nekik kell átértékelni a már meglévõ fogalmakat és megtanulni az újakat. Bennük kell hogy létrejöjjön az új világrend. A gondolkodásnak a 21. századdal kezdõdõ új rendje, amely – ezt igyekeztünk a korábbiakban bizonyítani – távolról sem új. Inkább visszatérés a régi modellhez, egy magasabb létszámú és bonyolultabb Európában – az alapsémához. A kulturális alapokhoz. Ahhoz a gondolkodási rendhez, amit ma angolosan bottom-up társadalmiságnak neveznek, holott nem más ez, mint az igazi, működõképes európai demokrácia.
Ennek az európai fejleménynek a kezdetei már a hetvenes években megmutatkoztak. A 20. század történelmi sokkjai után – hiába foglalta össze Churchill már közvetlenül a háború után, még a romok fölött tétovázó Európában, 1946 szeptemberében a zürichi egyetemen elmondott beszédében – csak ekkor, a húsz évvel késõbb kezdõdõ kijózanodás hozta meg a decentralizáció gondolatát. Akkor eszméltek rá és kezdték nyilvánosan is emlegetni (elõször írók és tudósok, aztán politikusok) azt, ami a legtöbb – regionális hagyományokkal rendelkezõ – európai országban az állami működés alfája és ómegája volt, hogy tudniillik „a regionális és helyi önkormányzatok hatáskörének a megerõsítése hatalmi egyensúlyt képez az állami központi kormányzattal szemben”, és a polgárokhoz való „közelsége garantálja a döntések átláthatóságát”.3 Teljes mértékben egyet kell értenünk az idézett tanulmány szerzõjével, hogy többek között az önkormányzatiság, a szubszidiaritás és a szolidaritás a modern kor és a jövõ demokráciájának hatékony működését feltételezõ fogalmak. Hozzá szabad tennünk: Európa méltó fennmaradását feltételezõ fogalmak.
Az Európai Unió tűnik ma az egyetlen útnak Európa hatékony fennmaradására. Európának folyton hatalmas különbségek és megosztottság között lavírozva kellett fennmaradnia. Folyton gyilkos háborúkkal: mint Firenze és Lucca, késõbb a birodalmak, majd a nemzetállamok között. Két világháború indult ki kulturális kontinensünkrõl. Ezt a tényt sosem szabad kitörölni emlékezetünkbõl, amikor a már élõ, működõ unióra dohogunk.
A második világháború után az alapító atyákat fõként a háború nélküli Európa vágyálma nyűgözte le. Az összefogást, a szövetséget állították az európai gondolkodás tengelyébe. Churchill már említett zürichi beszédében azt jelölte meg elsõ lépésnek (1946-ban!), hogy nyújtson egymásnak baráti jobbot a két erbfeind, õsi ellenség: Németország és Franciaország. A francia diplomácia hevesen tiltakozott: ez beavatkozás a belügyeikbe! Õk a nemzetiszocialista Németország utódlóival soha nem fognak szövetkezni!
Az európai integráció bámulatos utat tud maga mögött, s ebben a haladásban lényeges az a felismerés volt, hogy Európa-szerte többszintű kormányzati rendszerrel lehet csak megvalósítani a demokráciát. Olyan többszintű kormányzati rendszerrel, melyben a szupranaconális, a nemzeti-állami és a regionális-helyi szinteken egyszerre, összehangoltan, tagoltan történik a döntéshozatal.
Ennek a többszintű szerkezeti működésnek fokozatosan alakultak ki az uniós intézményi egységei. Az Európai Unió intézményes rendjében már 1988-ban működött – a Bizottság mellett – az Európai Régiók Gyűlése és az Európai Települések és Régiók Tanácsa. Az Európai Tanácsban pedig megvolt mint szervezet a Helyi és Regionális Közhatóságok Európai Kongresszusa.
A helyi kormányzatiság fontosságát elõször az Európai Unió 1992-ben megújítva közreadott Szerzõdése ismerte el, s vele került vissza az európai uniós gondolkodásba és cselekvési rendszerbe erõteljesen a szubszidiaritás fogalma.4
A decentralizációs gondolkodás jelentõs állomása volt a Régiók Bizottságának a létrejötte 1994-ben. Nyilvánvalóvá vált, hogy elveket lehet állami kormányzati szinten egyeztetni, de megvalósításukat – fõként a regionális kormányzati hagyományú országokban (vagyis Európa zömében) – csak az alacsonyabb szintek együttműködésével lehet elképzelni. A Római Szerzõdésben lefektetett célokat, a gazdasági, monetáris, szociális és politikai integrációt valóságosan és igazán hatékonyan csak a regionális és helyi önkormányzatok közreműködésével lehet valóra váltani! Ezért nyilvánvaló szükség a többszintű Európa működése. Integráció a legfelsõbb, nemzetállami szinten legfeljebb deklaratív jelleggel hívható elõ. Igazi, valódi, tényleges megvalósulása csak úgy képzelhetõ el, ha a vertikális hatalommegosztásban érvényesül a szubszidiaritás elve, a horizontális hatalommegosztásban pedig mindinkább megerõsödik az együttműködés, a partnerség, a szolidaritás szelleme és gyakorlata.
Örvendetes volna, ha a fiatal tudósok és elemzõk hangját jobban meghallanák és megszívlelnék a politikusok. Mert ugyanabban a kötetben,5 ahol a fiatal tudósok egyike, Soós Edit a fentihez hasonló megállapításra jut, és – Magyarországra vonatkoztatva – egyértelműen kijelenti, hogy „a decentralizált országok gyakorlatához hasonlóan hazánkban is elõbb-utóbb ki kell alakítani erõs jogi, politikai kompetenciával rendelkezõ régiókat”,6 ezzel ellentmondóan – ugyanezen kötetben – egyik valóban jeles politikusunk leszögezi, hogy „jelenleg rossz pályán van az integráció, vagy legalábbis a mainstream-politika szerinti európai integráció rossz vágányon halad”7.
Ezek után nem csodálható, ha a regionális intézményes kormányzati hagyományokkal nem rendelkezõ országok komoly nehézségekkel – súlyos megértési, kommunikációs gondokkal – küszködnek a decentrális európai együttműködésben való részvételükkor. Nincs alsóbb bejáratott és működõ intézményrendszerük, amely erõteljesebben elõtérbe kerülhetne, és bekapcsolhatná õket az európai bottom-up épülõ demokratikus rendszerbe. Ezekben az országokban nem történt meg a demokratikus decentralizált rendszer működéséhez elengedhetetlenül szükséges szintek közötti hatalommegosztás. Még a regionális egységek valóságos kialakítása és működõképes intézményekkel való kiépítése is akadozik – olykor meg sem indult.
Magyarországról is beszélek. Ahol a települések – vagy települések százai – nem képesek vagy nem akarnak szerepet vállalni egy többszintű hatalmi rendszer kiépítésében. Ahol még a kistérségi társulások, amelyek közvetlen összetartozási és együttműködési igénnyel és haszonnal jönnek létre, csak lassan és nyögve-nyelve születnek meg. Aminek (és persze sok minden másnak) a hátterében a „pénztelenség áll”, szokás mondani, holott nem a pénztelenség a valódi ok, hanem az, hogy a financiális eszközöket, vagyis a megvalósítás tényleges eszközeit a felsõbb szintek szabódnak delegálni az alsóbb, a megvalósítás szintjére. Valóságos politikai hatalommal és pénzügyi függetlenséggel nem rendelkezõ szintegységek – mint a mai magyar megyék – hogyan is vállalkozhatnának európai regionális funkciók ellátására? A NUTS 2 egységei pedig nem mások, mint fuzionált megyék. Köztük és bennük kevés a közös gazdasági érdek és a kulturális összetartozás tapasztóanyaga. Milyen automatikus és autonóm működés várható el tõlük? Hogy megalkotnák a saját maguk megyéit leváltó korszerű intézményes rendszert? Csak a kígyó falja föl saját magát, hogy gyermekeit élni hagyja. Vagy az imádkozó sáska.
Mi hát a megoldás? Elsõsorban: behozni önmagunkat! A helyi önkormányzás jogait, elveit, gyakorlatát, de a kötelmeit is, a feltételekkel együtt – a kompetencia szó teljes tartalmi skálájával – az állami jogalkotásban és az alkotmányban kell rögzíteni. Ehhez járul még sokak vélekedése szerint – én is ehhez a vélekedõ csoporthoz tartozom – az az elkerülhetetlen intézményi alkotás, mely a területi érdekeket is összefogni kész és képes, s ami a föderatív rendszerű európai országokban természetesen létezõ elem. A parlamenti nagy tanács mellett (olykor felülbíráló kompetenciával) a regionális kiskamara, a német Bundesrat és a svájci Ständerat. Magyarul – nyelvi esetlenséggel – felsõháznak nevezik ezt az orgánumot, mely egyfajta ouse of Lordsként valóban társadalmi belsõ képviseletet is elegyítene a regionális alapfunkciókkal. Regionális funkciója megnövekednék azzal a jövõben igazán megmutatkozó ténnyel, hogy a magyarországi hét EU-régió közül hat EU-interrégió lesz elõbb-utóbb.
Fogalmak tanulása és a fogalmak tartalmiságának gyakorlati beindítása lenne ezekben az országokban –Magyarországon is – a fõ cél. Ezekben az országokban – Magyarországon is – rá kell eszmélni a valódi európai társadalmi, közigazgatás-működtetõ gondolkodás lényegére. Arra fõként, hogy az európaiság nem pusztán érzület, eszme, hanem – és elsõsorban – gyakorlat, technika, szervezet. Hogy – érthetõbben, nemzetközi szavakkal mondjuk –: organizáció és funkció.
Fogalmi és értékátrendezõdésre van szükség ehhez, hogy megszokják és mondják a nagy vagy nagyra vágyó népek fiai (bár az igazán nagy népek, kivéve a franciákat, föderatív vagy konföderatív gondolkodásrendjük miatt éppen nem megalomániásak), hogy a „kicsi” a növekvõ, alakuló regionális Európában a legfontosabb egység. Erõteljesen és öntudatosan lendül szembe a masszával, a tehetetlen tömeggel, amely az elmúlt két évszázad állami nagyhatalmúságában parazitaként szétrágta („szétrohasztotta”?) a társadalmat, és azzal fenyeget ma is, hogy tönkreteszi a demokráciát.8
Most készülõdik színre lépni új ruhában a valódi európai „szövetség”, mely kizárja a monolit nagyot, és összefogást ajánl a kicsik között (lásd a szakirodalom ennek gyakori párba állítását: szubszidiaritás és szolidaritás9). A nemzetközi kifejezõtár részévé vált, részben régi, de új környezetben s a 20. századi megtévedtségek és történelmi bűnök után új vonatkozásokkal fölerõsödõ szókincs, olyan szavakkal és fogalmakkal, mint autonómia, föderáció és konföderáció, önrendelkezés, migráció, integráció, tolerancia, szubszidiaritás, regionalizmus.
Ez a gondolatváltás, gondolkodási rend és rendszer-átcsoportosítás, ahogy mondani szokás: a paradigmaváltás fokozott erõfeszítésre készteti a regionális gyakorlattal nem rendelkezõ országokat. A nyitott Európában született egyik fogalom ajánlható az átvételi nyíltságra rászoruló közösségeknek. Ezt az exchange of best practices-t ajánlja figyelmünkbe az egyik fiatal elemzõ azzal a megjegyzéssel, hogy „törekedni kell a jó tagállami gyakorlatok cseréjének az elõmozdítására”.10
Az Uniót alkotó és alakító gazdasági szándékban természetesen továbbra is lényeges erõ az, ami a globalizáció lényege: a piac, a nyereség, a nemzetközi munka- és piacmegosztás. Errõl kevés szó esik a külügyi és európai integrációs szakpolitikai gondolkodásban és iránymegjelölésben. Mi azonban itt záró gondolatként hadd emeljük ki mint elhagyhatatlan, fontos feladatot: az eszmei, társadalmi, társadalompolitikai, szociokulturális-kulturális folyamatok gondos elõkészítését és beágyazását a gazdasági folyamatokba és a teljes társadalmi környezetbe.
Csak egyetlen megjegyzéssel utalva a megvalósítás konkrétságára: a kicsi Svájc, amely évszázadok óta harmóniában él a három közpolitikai szinten, követte és követi ezeket a szinteket a fogalmi értékek megvalósításának gazdasági segítésével – például a szubszidiaritást a helyi gazdaság serkentésével (vö. MIGROS beszállítási környezet fejlesztése) és az adófizetés szintek szerinti meghatározottságával,” ami a reális kompetencia feltételeinek a megteremtését célozza és eredményezi. Ennek tágabb körű meghatározása: a szociális piacgazdaság elvi rendszere, a társadalmiasult piacgazdaság elve és gyakorlati megvalósulása éppen akkor született meg, amikor az európai integráció, a békés európai együttműködés kialakításának az igénye a megvalósulás felé vette útját.
Új korszak kezdõdött, melyben – az új Wertegemeinschaft – az új európai értékközösség most van kialakulóban. Isteni adomány, hogy ennek az európai újjászületésnek, megújulásnak a mi nagyrégiónk – szlovének és magyarok – alkotó részesei lehet.
(Elõadás, elhangzott Lendván, 2007. november 10-én.)
Jegyzetek
1. Kevéssé lehetett megérteni, hogy működhetett a háború utáni Németország – egy hatalmas, monolitikus gépezet – s épülhetett újjá 1949-es kettészakadásáig, beindítva a „német csodát” – a kormány nélkül. A megszállók adminisztrációja nem helyettesítette, legfeljebb ellenőrizte – amint nevében is megjelölte – az „Allierter Kontrollrat” – a legyõzött Németországban beinduló s zajló közfolyamatokat, a közigazgatást. Volt tehát saját német kormányzati működés, de errõl alig esik szó, a német Landokban, a magyarul helytelenül tartományoknak mondott – közigazgatási egységekben, amit a német nyelv Landnak, vagyis egységnyi országnak mond. Éppen úgy, mint Svájcban a francia paynek, az olasz pedig regiónak.
2. A minap jártam Boccaccio városkájában, melyben a nagy írót, aki nem biztos, hogy ott született, de élete egészét ott élte le, certaldoinak ünnepli a város s a helyi múzeum kiállítása (minden magyarázat olaszul van írva, angolul és németül csak az összefoglalók!) Leonardo Da Vinci városa pedig egyenesen a nagy festõ nevét viseli.
3. Soós Edit: A szubszidiaritás elve a „bottom-up” épülõ Európában. In: Szubszidiaritás és szolidaritás az Európai Unióban. OCIPE Magyarország – Faludi Ferenc Akadémia, Bp., 2006.
4. A szubszidiaritás elve már az Európai Tanács Bordeaux-i Nyilatkozatában megjelent. Eszerint egy felsõbb szintű közösség nem avatkozhat bele alacsonyabb szintű közösségek döntéshozatalába. Az 1992-es szerzõdés szövege így szól: „Azokban a kérdésekben, amelyek nem tartoznak a Közösség kizárólagos kompetenciájába, a szubszidiaritás értelmében a Közösség akkor járhat el, ha a tervezett tevékenység céljai nem valósíthatók meg kielégítõen a tagállamok által, következésképpen eredményesebben megoldhatóak a Közösség szintjén.”
5. Szubszidiaritás és szolidaritás az Európai Unióban. OCIPE Magyarország – Faludi Ferenc Akadémia, Bp., 2006.
6. I. m. 130.
7. Navracsics Tibor: A szubszidiaritás és a nemzeti érdek az Európai Unióban. In: i. m. 115.
8. Mi magyarok ezt igazán tudjuk, kétszeres centralizációs terheltségben is a tudatunkban és az emlékeinkben. Egyszer a hagyományos magyar „nagyfolyamvidéki, síkföldi”, geopszichikailag és társadalomtechnikailag, másodszor a reál-szocializmus megalomániás politikai centralizációjával hozzászokva a központi hatalom bölcsességéhez – ahhoz, hogy rólunk gondoskodnak a fentebb valók.
9. Van, aki – tudós-politikus – úgy látja, hogy a „szubszidiaritás szükségszerűen szétveri a szolidaritást”, s hogy „a szubszidiaritás és a szolidaritás – legalábbis az európai integrációban – egymást kioltó fogalmak”. Navracsics Tibor: A szubszidiaritás és a nemzeti érdek az Európai Unióban. Bp., 2006. 125.
10. Ódor Bálint: A nemzetpolitikai célok érvényesítése. I. m. 112.
11. Vagyis adót a svájciak a politikai szinteken külön fizetnek! Ez komoly s végeredményben konföderatív elem!
(Korunk, 2008. január)
* Ódor László művelõdéstörténész, egyetemi tanár, Corvinus Egyetem, Budapest.