Százdi Sztakó Zsolt – Utol­só íté­let (1)

Az óce­án fen­sé­ges nyu­gal­mát egyet­len hul­lám se za­var­ta. A tö­ké­le­te­sen si­ma víz­fe­lü­let vis­­sza­tük­röz­te a nap su­ga­ra­it, és a szem­lé­lő időn­ként kü­lö­nös fény­já­té­kot fe­dez­he­tett fel. Mint­ha az egé­szet egy lát­vány­ter­ve­ző ren­dez­te vol­na meg. Ezt a tö­ké­le­tes nyu­gal­mat idő­ről idő­re meg­tör­te egy-egy le­ve­gő­be ve­tő­dő hal, és az ezüs­tös pik­ke­lye­in meg­csil­la­nó nap­su­gár, vagy épp egy ra­ga­do­zó ma­dár csa­pott le, hogy a vak­me­rő­en, a fel­szín kö­ze­lé­ben úszó hal­ra­jok­ból ki­ra­gad­ja zsák­má­nyát, és vis­­sza­tér­jen tár­sai kö­zé, akik az égen vi­tor­láz­va le­sik az al­kal­mat, hogyők is le­csap­has­sa­nak.

A par­ton so­ka­ság állt, arc­cal a ten­ger­nek for­dul­va, és fe­szül­ten fi­gyelt va­la­mi­re, ami még nem tör­tént meg, de ami­nek a be­kö­vet­kez­te bár­me­lyik pil­la­nat­ban vár­ha­tó. Az ar­co­kon a kí­ván­csi­ság, a szen­zá­ci­ó­ra éhes bam­ba unat­ko­zás vál­ta­ko­zott a szent el­ré­vü­lés­sel, a cso­da­vá­rás­sal.

So­kan vol­tak, de még töb­ben le­het­tek vol­na, ha az em­be­rek hin­né­nek a cso­dák­ban. De az em­be­rek nem hit­tek már sem­mi­ben, leg­ke­vés­bé az olyan cso­dák­ban nem, ami meg­vál­toz­tat­ná az éle­tü­ket.

Pe­dig, ha más­nak nem, hát a sa­ját sze­mük­nek hi­het­tek vol­na. Na­pok, he­tek óta egy­mást ér­ték a meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan, cso­dás ese­mé­nyek. Ha­lot­tak kel­tek ki ko­por­só­ik­ból a gyász­szer­tar­tás kö­ze­pén, mint va­la­mi har­mad­osz­tá­lyú hor­ror­film­ben, és a gyá­szo­lók si­kol­toz­va me­ne­kül­tek. A kór­há­zak­ban cso­dá­la­tos­kép­pen meg­gyógy­ul­tak gyó­gyít­ha­tat­lan­nak hitt be­te­gek, hal­dok­lók­ba köl­tö­zött új élet. Ezek­ben a na­pok­ban nem je­gyez­tek fel ha­lál­ese­te­ket, igaz, szü­le­té­se­ket sem. Mint­ha a Te­rem­tés lé­leg­ze­tét vis­­sza­fojt­va várt vol­na va­la­mi­re, ami­nek a be­kö­vet­kez­tét csak a misz­ti­ku­sok érez­ték meg, és pon­to­san csak a jö­vő­be­lá­tó pró­fé­ták jö­ven­döl­ték, de az em­be­rek már nem hit­tek ben­ne.
Az új­sá­gok le­ve­le­zé­si ro­va­tai te­le vol­tak ha­lál­ra ré­mült ol­va­sók be­szá­mo­ló­i­val, akik meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan je­len­sé­gek­ről ír­tak, az aszt­ro­ló­gu­sok pe­dig a boly­gók rend­kí­vü­li együtt­ál­lá­sát ele­mez­get­ték.

A rendőr­ség­nek vi­szont ezek­ben a hó­na­pok­ban nem túl sok dol­ga akadt, mint­ha az ös­­szes gengsz­ter egy­szer­re vett vol­na ki sza­bad­sá­got, a zseb­tol­vaj­ok is el­tűn­tek az ut­cák­ról, mint más­kor egy na­gyobb raz­zia után. Csak­hogy most nem volt sem­mi­fé­le raz­zia. Ott, ahol a bű­nö­zés em­ber­em­lé­ke­zet óta re­kor­do­kat dön­tö­ge­tett, most mun­ka­nél­kü­li rendőrök rót­ták az ut­cá­kat, pi­ti­á­ner sza­bály­sér­tők­re va­dász­va.

A te­le­ví­zi­ók hír­adói unal­ma­sak let­tek, pe­dig pár hó­nap­ja még ezek vol­tak a leg­né­zet­tebb mű­so­rok, ak­kor szin­te perc­ről perc­re tör­tén­tek az ese­mé­nyek, mint­ha a vi­lág megőrült vol­na, és az em­be­rek szen­ve­dé­lye­sen va­dász­tak a hí­rek­re.
Az Interneten a hír­por­tál­ok vol­tak a leg­lá­to­ga­tot­tab­bak, ame­lyek a leg­újabb ter­mé­sze­ti ka­taszt­ró­fák­ról, ter­ror­cse­lek­mé­nyek­ről, bot­rá­nyok­ról tu­dó­sí­tot­tak, hely­szí­ni köz­ve­tí­tést ad­va a vi­lág pusz­tu­lá­sá­ról. Az em­be­rek rom­lot­tab­bak már nem is le­het­tek vol­na, mert mind­ezt he­lyén­va­ló­nak ta­lál­ták. Sőt, mint­ha ez még nem lett vol­na elég, meg­ug­rott azok­nak a fil­mek­nek a nép­sze­rű­sé­ge, ame­lyek az ön­cé­lú erő­sza­kot di­cső­í­tet­ték, és a pusz­tu­lás­ról szól­tak.
Az őrül­te­ket va­la­mi rej­té­lyes erő ki­sza­ba­dí­tot­ta a té­boly­dák­ból, hogy az­tán ban­dák­ba ve­rőd­ve ga­ráz­dál­kod­ja­nak a vá­ro­sok ut­cá­in, és meg­fer­tőz­ze­nek má­so­kat is. Igen, meg­fer­tőz­ze­nek, mert mint­ha fer­tő­ző ra­gály lett vol­na az őrült­ség, úgy ter­jedt em­ber­ről em­ber­re, mint a kö­zép­kor­ban a pes­tis. És ez is leg­alább an­­nyi­ra ha­lá­los kór volt. Tán még ha­lá­lo­sabb, mert ez a kór nem lát­ha­tat­la­nul gyil­kol­ta az em­be­re­ket, ha­nem be­lő­lük csi­nált gyil­ko­so­kat. A vá­ro­sok ha­ma­ro­san el­nép­te­le­ned­tek, pon­to­sab­ban: ha­tal­mas, kí­sér­tetjár­ta te­me­tők­ké vál­tak, ahol csak a hol­tak szel­le­mei kí­sér­te­nek éj­sza­kán­ként. Az em­be­rek ott­ho­nuk­ba zár­kóz­tak, hogy meg­óv­ják éle­tü­ket azok­tól, akik még a szel­le­mek­nél is ve­szé­lye­seb­bek vol­tak. Az élők­től.
Az­tán egy­szer­re en­nek is vé­ge lett. Szin­te egyik nap­ról a má­sik­ra. Szó sze­rint egyik nap­ról a má­sik­ra, pon­to­sab­ban, es­té­ről reg­gel­re. Es­te még le­fe­küd­tél a leg­tel­je­sebb őrü­let­ben, hogy az­tán reg­gel rád kö­szönt­sön a bé­ke kor­sza­ka.
Mint­ha a Go­nosz meg­hu­nyász­ko­dott vol­na, mert meg­érez­te, hogy rö­vi­de­sen el­jön ural­má­nak a vé­ge, és kény­te­len lesz át­en­ged­ni a ha­tal­mát egy ná­la is ha­tal­ma­sabb erő­nek, aki ér­de­me sze­rint fog­ja meg­ítél­ni.
Az em­be­rek kez­det­ben örül­tek a bé­ké­nek, an­nak, hogy fé­le­lem nél­kül él­het­nek, sza­ba­don jár­hat­nak az ut­cán, anél­kül, hogy az éle­tü­kért kell­jen ret­teg­ni­ük. De az­tán ezt is meg­szok­ták, és el­kezd­tek unat­koz­ni. Hi­ány­zott ne­kik az őrü­let. Mert az őrü­let a vi­lág sark­kö­ve, és őrü­let nél­kül mi kü­lön­böz­te­ti meg az éle­tet a ha­lál­tól?
A dip­lo­ma­ták, akik­nek ed­dig a bé­ke­köz­ve­tí­tés volt a fő te­vé­keny­sé­gük, most ta­nács­ta­la­nul ül­tek iro­dá­ik­ban. Nem volt a vi­lág­nak olyan pont­ja, ahol há­bo­rú dúlt vol­na, és már az ál­lá­su­kért kezd­tek ag­gód­ni. Ha nem lesz több há­bo­rú, az ő szol­gá­la­ta­ik­ra se lesz töb­bé szük­ség.
Úgy tűnt, hogy a vi­lág meg­bé­nult, mert az ed­dig mű­kö­dő fo­lya­mat egy he­lyütt meg­sza­kadt, és a jól is­mert ré­gi he­lyé­re, amit an­­nyi­szor el­át­koz­tak, de már meg­szok­tak, és úgy-ahogy al­kal­maz­kod­tak is hoz­zá, szó­val en­nek a he­lyé­re most va­la­mi új ke­rült. Mind­egy, hogy jobb vagy ros­­szabb, a lé­nyeg az, hogy új. Az em­be­rek lé­nyük­ből ere­dő­en ir­tóz­nak a vál­to­zás­tól. Mert a vál­to­zás­hoz al­kal­maz­kod­ni kell, a vál­to­zást el kell vi­sel­ni, a vál­to­zás fel­for­gat­ja meg­szo­kott éle­tü­ket, és ez túl sok ener­gi­át kö­ve­tel meg tő­lük, rá­adá­sul, a vál­to­zás bi­zony­ta­lan­ság.
Az em­be­rek le­tar­gi­ku­sak let­tek, mint­ha meg­érez­ték vol­na a vesz­tü­ket. Mint az ál­lat, ame­lyik csap­dá­ba ke­rül, és ér­zi, él­ve már nem ke­rül ki on­nan, és fel­ké­szül a vég­re. A szó­ra­ko­zó­he­lyek be­zár­tak, hi­szen nem vol­tak ven­dé­ge­ik. Már sen­ki se akart szó­ra­koz­ni. Az ut­cán fe­jü­ket le­hajt­va jár­tak az em­be­rek, mint­ha gon­do­la­ta­ik­ba let­tek vol­na el­me­rül­ve, vagy va­la­mi sú­lyos gond nyo­masz­ta­ná őket.
Az em­be­rek nem is­mer­ked­tek, és a pa­pok he­tek óta egyet­len párt sem ad­tak ös­­sze, de nem is ke­resz­tel­tek, azon­ban el­kezd­tek egy­szer­re temp­lo­m­ba jár­ni, fe­led­ve ad­di­gi hi­tet­len­sé­gü­ket, mint­ha egy fon­tos kér­dés­re vár­ná­nak Is­ten­től vá­laszt. Még so­ha­sem for­dul­tak an­­nyi­an a val­lás­hoz, mint ezek­ben a na­pok­ban, és még­is, még so­sem volt ak­ko­ra a hi­tet­len­ség, mint ezek­ben a na­pok­ban.
Az­tán va­la­mi kü­lö­nös do­log tör­tént. Igaz, kez­det­ben még sen­ki nem vett ész­re sem­mit. Mind­ös­­sze an­­nyi tör­tént, hogy az egyik vi­lág­lap­ban meg­je­lent egy cikk, amit a töb­bi lap is át­vett, majd va­la­ki Interneten is ter­jesz­te­ni kezd­te. Vagy ön­ma­gá­tól ter­jedt? Utó­lag már sen­ki se tud­ta meg­ál­la­pí­ta­ni, de nem is ér­de­kelt sen­kit. A cikk a kö­zel­gő vi­lág­ vé­gét hir­det­te, és bűn­bá­nat­ra szó­lí­tott fel, ar­ra, hogy az em­be­rek tér­je­nek meg. Ugyan­úgy tet­te ez a cikk is, mint tu­cat­nyi más, amely ezek­ben a na­pok­ban a vi­lág­ban ter­jedt. Ez az írás azon­ban va­la­hogy még­is más volt, ezt még azok is el­is­mer­ték, akik nem hit­tek. Azok a cik­kek úgy be­szél­tek a vi­lág­ vé­gé­ről, mint egy jö­ven­dö­lés­ről, mint ahogy a Bib­lia pró­fé­tái, vagy Já­nos írt ró­la, míg ez az írás úgy em­lí­tet­te a vi­lág­ vé­gét, mint be­fe­je­zett tényt, és még a hi­tet­len­ség­nek az ár­nyé­kát se en­ged­te meg, hogy va­la­ki ké­tel­ked­jen ben­ne.
Az­tán egy kód­fej­tő rá­jött, hogy az írás va­ló­já­ban nem is ar­ról szól, ami­ről lát­szó­lag szól, mert a szö­veg va­ló­já­ban egy mát­rix, ami alatt az iga­zi üze­net rej­tő­zik. Ez az üze­net pe­dig Jé­zus má­so­dik el­jö­ve­te­lé­ről szólt konk­rét idő­pon­tot és he­lyet meg­je­löl­ve. Ez az idő­pont és ez a hely pe­dig itt és most volt.
                                                         
Az óce­án tö­ké­le­te­sen nyu­godt­nak lát­szó ké­kes­zöld vi­ze, amely szin­te tü­kör­si­ma­sá­gú volt és olyan át­lát­szó, hogy az em­ber, akár egy óri­á­si ak­vá­ri­um­ban, lát­hat­ta a fe­né­ken úsz­ká­ló ha­la­kat, hir­te­len fel­ka­va­ro­dott, ha­ra­gos­zöld­dé vál­to­zott, és a sem­mi­ből or­kán­ere­jű szél tá­madt. Olyan, hogy a par­ton ál­ló­kat kis hí­ján le­dön­töt­te a lá­buk­ról. A hul­lá­mok őr­jön­gő düh­vel ost­ro­mol­ták a par­tot, mint­ha el akar­ták vol­na fog­lal­ni a vá­rost, mint­ha vis­­sza­kö­ve­tel­né az óce­án a jus­sát, amit el­ra­ga­dott tő­le az em­ber. Né­hány szik­la állt el­len csak né­ma ko­nok­ság­gal a he­ves ost­rom­nak, mint­ha ők vol­ná­nak a vá­ros elő­re­tolt véd­bás­tyái.
Az óce­ánt azon­ban mint­ha csak bő­szí­te­né an­nak a pár szik­lá­nak az el­len­ál­lá­sa, egy­re he­ve­seb­ben tá­madt, sőt, egy-egy hul­lá­ma már át is csa­pott raj­tuk. Lát­ha­tó­an foly­ton újabb és újabb had­ál­lá­so­kat fog­lalt el, de mi­kor már ve­szé­lye­sen meg­kö­ze­lí­tet­te vol­na a par­ton ál­ló tö­me­get, és a tö­meg­ben pá­nik tört vol­na ki, hogy az em­be­rek egy­mást ta­pos­va me­ne­kül­je­nek, a vi­har egy csa­pás­ra meg­szűnt, és az óce­án meg­hu­nyász­kod­va új­fent bé­kés ar­cát mu­tat­ta. Az em­be­rek­nek az volt az ér­zé­sük, hogy csak be­mu­ta­tót lát­tak az óce­án iga­zi ere­jé­ből, mek­ko­ra pusz­tí­tás­ra vol­na ké­pes, ha iga­zá­ból meg­ráz­ná ma­gát. Az em­ber, aki úgy el van tel­ve ma­gá­tól, min­den al­ko­tá­sá­val együtt a Ter­mé­szet egy fu­val­la­tá­ra el­tűn­ne a föld szí­né­ről, és nem ma­rad­na utá­na nyom. Ugyan­úgy el­tűn­ne, mi­ként egy­kor, év­mil­li­ók­kal ez­előtt a di­no­sza­u­ru­szok is el­tűn­tek, ame­lyek jog­gal gon­dol­hat­ták ma­gu­kat a ter­mé­szet ura­i­nak. Ma még­is a ré­gé­szek ás­sák ki a csont­ja­i­kat, és azt ta­lál­gat­ják, hogy va­jon mi okoz­ta a ki­ha­lá­su­kat?
Most azon­ban nem volt idő a gon­dol­ko­dás­ra, mert az idő­já­rá­si je­len­sé­gek szin­te perc­ről perc­re, kö­vet­he­tet­le­nül vál­toz­tak. Az ég el­sö­té­tült, a fel­hők kö­zött vil­lá­mok ci­káz­tak, fül­si­ke­tí­tő menny­dör­gés kí­sé­re­té­ben. A par­ton ál­ló tö­meg ré­mül­ten hát­rált, az eső el­eredt. Elő­ször csak rit­ka csep­pek­ben esett, és fo­ko­za­to­san erő­sö­dött, míg vé­gül fel­hő­sza­ka­dás lett, ami jég­ve­rés­sel bom­báz­ta a tö­me­get, ko­mo­lyabb sé­rü­lé­se­ket is okoz­va. Azon­ban még mi­e­lőtt a pá­nik ki­tör­he­tett vol­na az em­be­rek kö­zött, az eső ahogy jött, úgy el is állt. A fel­hők is el­ta­ka­rod­tak az ég­ről, hogy új­fent ra­gyog­jon a nap, és az óce­án új­ra tö­ké­le­te­sen bé­kés le­gyen. Ek­kor a part­tól né­hány száz mé­ter­re fel­ka­va­ro­dott a víz, mint mi­kor ap­ró ha­lak kö­zé óri­ás ra­ga­do­zó csap le, és be­tel­je­se­dik az óce­án év­mil­li­ár­dos tör­vé­nye, a nagy hal meg­eszi a kis ha­la­kat. Az óce­án si­ma fe­lü­le­tét ap­ró hul­lá­mok fod­roz­ták, mint mi­kor a tes­ten re­me­gés fut vé­gig, és akik­nek elég jó volt a hal­lá­suk, azok meg­hall­hat­ták az  óce­án sú­gá­sá­ban a va­jú­dó as­­szony si­ko­lya­it, aki kí­nok közt szü­li meg gyer­me­két.
Eköz­ben a fel­szín alatt sok száz mé­ter­rel ele­mek fe­szül­tek egy­más­nak, élet és pusz­tu­lás vív­ták vég­ső ös­­sze­csa­pá­su­kat. Eb­ből a drá­má­ból azon­ban csak alig lát­ha­tó fod­ro­zó­dás volt ész­lel­he­tő a fel­szí­nen. Sok mil­li­árd éves küz­de­lem vég­ső ös­­sze­csa­pá­sá­ra ke­rült most sor a mély­ben. Mi­kor még az óce­án volt az élet böl­cső­je, és gyön­gé­den óv­ta ép­pen meg­szü­le­tő csí­rá­it, gon­do­san hagy­ta, hogy ál­mod­ja to­vább ma­gát, és mi­kor nem volt töb­bé szük­ség a vé­del­mé­re, el­en­ged­te ke­zét, most hát itt, ahol egy­kor ki­vi­rág­zott az élet, itt tör­tek rá a pusz­tu­lás erői, hogy meg­fojt­sák. A pusz­tu­lás erői, ame­lyet az em­ber olyan hát­bor­zon­ga­tó hű­ség­gel tu­dott vis­­sza­ad­ni, kul­túr­kör­ön­ként más és más for­mát ad­va ne­ki, Széth, Baal, Lu­ci­fer, Ká­li, és an­­nyit be­szélt ró­la, anél­kül, hogy is­mer­te vol­na a Go­noszt a ma­ga va­ló­já­ban, mert ha is­me­ri, bi­zony ele­ve­nen te­me­ti ma­gát a föld alá. Ehe­lyett azon­ban ba­bo­nás fé­lel­mé­ben kü­lön­bö­ző hó­kusz­pó­ku­szok­kal pró­bált meg el­le­ne vé­de­kez­ni, fe­ke­te má­gi­á­val pró­bál­ta a szol­gá­la­tá­ba ál­lí­ta­ni. Ez a koz­mi­kus ket­tős­ség vív­ta ádáz küz­del­mét lent a mély­ben. A pusz­tu­lás, amely rom­bol, és az örök meg­sem­mi­sü­lés fe­lé visz, mert a sem­mi az ő lé­nye­ge, és az élet, amely örök per­ben áll ve­le, mert ő a nagy Al­ko­tó, amit az em­be­rek egy­sze­rű­en csak Is­ten­nek hív­nak. Még­is, a ket­tő­nek fi­nom egyen­sú­lya volt az, amely a vi­lá­got fenn­tar­tot­ta, és a vesz­tes­sel együtt pusz­tul a vi­lág ed­di­gi rend­je is.

A szél meg­élén­kült, csú­fo­lód­va ho­mo­kot fújt a par­ton ál­lók ar­cá­ba, mint a rossz gye­rek, aki az­zal szó­ra­ko­zik, hogy bos­­szant­ja a fel­nőt­te­ket.
Elő­ször az lát­ta meg, aki­nek elég éles volt a lá­tá­sa, de ké­sőbb már min­den­ki lát­hat­ta. A gyen­gébb ideg­ze­tű­ek si­kol­toz­ni kezd­tek, má­sok ke­resz­tet ve­tet­tek, megint má­sok zo­kog­va a föld­re ve­tet­ték ma­gu­kat, és fe­jü­ket a föld­höz ver­ték. Az Alak tel­je­sen ki­emel­ke­dett a ha­bok kö­zül, és el­in­dult a ví­zen a part fe­lé. Há­tát meg­gör­nyesz­tet­te a ke­reszt sú­lya, tes­tét a vér iz­zad­ság­csepp­jei fü­rösz­töt­ték. Ar­ca a ha­lál­ra ítél­tek kín­szen­ve­dé­se­it tük­röz­te, lát­szott raj­ta, hogy min­den lé­pés em­ber­fe­let­ti erő­fe­szí­té­sé­be ke­rül.
A tá­vol­ban öt lo­vas tűnt fel, és lán­dzsá­ik­kal cél­ba vet­ték az Ala­kot. Ám, még mi­e­lőtt el­dob­hat­ták vol­na lán­dzsá­i­kat, an­gya­lok száll­tak alá az ég­ből, és ki­ra­gad­ták ke­zük­ből fegy­ve­re­i­ket. A lá­to­más hir­te­len szer­te­fosz­lott. A hul­lá­mok­ból két se­reg buk­kant elő, mind­ket­tő a ke­reszt je­lé­vel, és pil­la­na­tok alatt vé­res csa­ta ala­kult ki.
Eb­ben a pil­la­nat­ban az Alak a ke­reszt alatt meg­vo­nag­lott, mint akit kor­bács­ütés ért. Már csak pár lé­pés­re volt a part­tól.

/Az eretnek/

– Maestro Luciferno! El­ké­szí­tet­te már az új szé­kes­egy­ház épí­té­sé­nek a költ­ség­ve­tés­ét?
– Egész éj­jel azon dol­goz­tam, Szent­atyám. Szá­mí­tá­sa­im sze­rint egy­mil­lió arany­tal­lér nem fog­ja fe­dez­ni an­nak a gran­di­ó­zus temp­lom­nak a költ­sé­ge­it, amit Szent­atyám meg­ál­mo­dott.
őszent­sé­ge fő­épí­té­szé­re emel­te vi­ze­nyős sze­me­it, ami­ket a fáj­da­lom még in­kább el­ho­má­lyo­sí­tott. Egy idő óta rej­té­lyes be­teg­ség kí­noz­ta, és hi­á­ba hí­vat­ta ma­gá­hoz a leg­ki­vá­lóbb or­vo­so­kat, a baj ere­de­té­re egyik se tu­dott rá­jön­ni, nem­hogy még gyógy­írt is ajánl­jon. Rá­adá­sul, itt volt még a ke­resz­tény­ség ügye is, amely egész sú­lyá­val az ő vál­lát nyom­ta. Hogy megőriz­ze Szent Pé­ter örök­sé­gét a ma­ga tisz­ta­sá­gá­ban úgy, ahogy azt az el­ső Egy­ház­atyák meg­al­kot­ták a Szent­lé­lek­től el­nyert böl­cses­ség­gel. Bi­zony, má­zsás te­her­ként ne­he­ze­dett az ő tö­ré­keny vál­lá­ra a Krisz­tus­tól rá­ru­há­zott fe­le­lős­ség ezek­ben az idők­ben, mi­kor szin­te na­pon­ta kel­lett meg­vív­nia ádáz csa­tá­ját az eret­nek­ség­gel, mert na­pon­ta ren­dez­tek va­la­hol a vá­ros­ban au­to­da­fé­kat, hogy mág­lyán éges­sék el az egy­ház go­nosz szel­le­mét.
És eb­ben a küz­de­lem­ben szán­dé­ko­zott be­vet­ni az új, im­po­záns szé­kes­egy­há­zat. Mé­re­te­i­ben is a vi­lág leg­ha­tal­ma­sabb temp­lo­ma lesz, és a ben­ne fel­hal­mo­zott kin­csek­kel is hir­det­ni fog­ja Krisz­tus egy­há­zá­nak e vi­lá­gi és túl­vi­lá­gi di­cső­sé­gét. Pusz­tán a pom­pá­já­val agyon­nyom majd min­den­fé­le eret­nek­sé­get. Azon­ban még el sem kez­dő­dött az épít­ke­zés, már­is el­há­rít­ha­tat­lan­nak tű­nő aka­dá­lyok me­rül­tek fel, a költ­sé­gek az ege­kig szök­tek. Már most lát­szott, hogy ez az épít­ke­zés a pá­pa­ság ös­­szes anya­gi ere­jét jó idő­re föl­emész­ti.
– Hmmm, egy­mil­lió arany­tal­lér­nál is több. Tud­ja-e, maestró, hogy már ed­dig is kény­te­le­nek vol­tunk a sze­gé­nyek ala­mizs­ná­já­ból le­csip­pen­te­ni?
A maestró őszent­sé­ge te­kin­te­tét ra­bul ej­tet­te a sa­ját­já­val, amely min­den­ben az el­len­té­te volt a má­sik öreg és meg­tört te­kin­te­té­nek. Az övé úgy lán­golt, hogy a má­sik meg­bor­zon­gott, mert a po­kol so­ha ki nem hu­nyó, kén­kö­ves láng­ja­it idéz­te fel ben­ne ez a te­kin­tet. De az­tán az eszé­be ju­tott, hi­szen va­la­mi­kor ré­gen az ő te­kin­te­te is ugyan­így lán­golt, ha egy szép fi­a­tal­as­­szony­ra pil­lan­tott, és et­től meg­nyu­go­dott egy ki­csit.
– Az ere­de­ti kal­ku­lá­ció saj­nos hi­bás­nak bi­zo­nyult, és az­óta szent­sé­ged ké­ré­sé­re vál­toz­tat­tam pár dol­got az ere­de­ti ter­ven. Az én aján­la­tom azon­ban to­vább­ra is áll, fel­épí­tem a vi­lág leg­pom­pá­za­to­sabb temp­lo­mát, amely év­szá­zad­ok­ra hir­det­ni fog­ja az egy­ház vi­lá­gi és a lel­kek fe­let­ti ha­tal­mát.
őszent­sé­ge e pil­la­nat­ban nem volt más, mint egy meg­tört öreg­em­ber, aka­rat nél­kü­li báb maestro Luciferno ke­zé­ben, aki­től ez az egész öt­let eredt. Ter­mé­sze­te­sen is­mer­te jól a nagy­ura­kat, hisz vi­lá­gé­le­té­ben őket szol­gál­ta, és tud­ta, hogy az egé­szet úgy kell el­ad­nia, mint­ha nem is az ő öt­le­te vol­na, ha­nem őszent­sé­géé, mert a nagy­urak nem sze­re­tik, ha szol­gák dik­tál­nak ne­kik, még ha azok a szol­gák a leg­utol­só di­vat sze­rint öl­tö­zöt­tek is. Egész ed­di­gi éle­té­ben er­re ké­szült, ki­is­mer­te a nagy­urak ter­mé­sze­té­nek a leg­ap­róbb rez­dü­lé­sét is, hogy ha majd az idő el­jön, ma­ni­pu­lál­ni tud­ja őket.
Az idő pe­dig ak­kor jött el, ami­kor Szent Pé­ter trón­já­ra egy be­teg ag­gas­tyánt vá­lasz­tot­tak meg. Rög­tön érez­te, hogy itt az al­ka­lom meg­va­ló­sí­ta­ni gyer­mek­ko­ri ál­mát, és meg­épít­se a vi­lág leg­cso­dá­la­to­sabb épü­le­tét, amit majd év­szá­zad­ok múl­tán is cso­dál­ni fog­nak az em­be­rek. A leg­na­gyobb mes­te­rek fog­nak a ke­ze alá dol­goz­ni, hogy kő­be fa­rag­ják az ál­ma­it.
– Hát jó, le­gyen – mond­ta meg­adó­an az ag­gas­tyán, és a má­sik­nak az volt a kí­sér­te­ti­es ér­zé­se, hogy még egy aj­tón­ál­ló is több mél­tó­ság­gal ül­ne ezen a tró­non, mint ez a ro­zo­ga öreg­em­ber.
Re­mé­lem, azon­ban tud­ja, hogy már így is erőn­kön felül ver­tük ma­gun­kat költ­ség­be. Már most ál­mat­lan éj­sza­ká­ink van­nak, hogy a leg­el­eset­teb­bek­től von­juk meg az ala­mizs­nát.
A maestro most tak­ti­kát vál­toz­ta­tott, és fel­öl­töt­te a ke­gyen­cek jel­leg­ze­tes, hí­zel­ke­dő arc­ki­fe­je­zés­ét.
– Szent­sé­ges atyám, a vi­lág ha­tal­mas­sá­ga­i­nak már csak ez a sor­suk. Az ő éle­tük a má­so­kért va­ló mun­kál­ko­dás­ban őr­lő­dik fel, és sok­szor kény­sze­rül­nek ma­ga­sabb szem­pont­ok fi­gye­lem­be­vé­te­lé­vel dön­te­ni. Ezért az ő ju­tal­muk nem is ezen a föl­dön lesz.
őszent­sé­gé­nek lát­ha­tó­an jó­les­tek ezek a sza­vak, de azért gond­ter­hel­ten fel­só­haj­tott.

Ke­ve­sen ér­tik meg a mi hi­va­tá­sun­kat, mert csak a pom­pát lát­ják, ami kö­rül­vesz min­ket, de azt már nem tud­ják, hogy ami a leg­utol­só ró­mai kol­dus­nak is ki­jár, tő­lünk meg­ta­gad­ja azt az ég, az éj­sza­kai nyu­go­dal­mat.
A maestro most együttérző arc­ki­fe­je­zés­ét vet­te fel, mint aki tel­jes mér­ték­ben át­ér­zi a má­si­kat nyo­masz­tó gon­dok sú­lyos­sá­gát. Egy idő után azon­ban az ab­lak­hoz lé­pett, és ki­bá­mult a tér­re. A tér egyik sar­ká­ban a hó­hér se­gé­dei ké­szí­tet­ték a mág­lyát a hol­na­pi eret­nek­ége­tés­hez, míg a má­sik vé­gén, tu­do­mást se vé­ve er­ről a ké­szü­lő­dés­ről, zaj­lott az élet a min­den­nap­ok ke­rék­vá­gá­sá­ban.
En­nek az élet­nek a kö­zép­pont­já­ban pe­dig a temp­lom volt, ami kö­ré egész zsib­vá­sár gyűlt, mint­ha gú­nyol­ni akar­nák Jé­zust, aki os­tor­ral ver­te ki egy­kor a temp­lom­ból a ku­fá­ro­kat. Lám, még más­fél ezer év se telt el, és mi már vis­­sza­tér­tünk a te temp­lo­mod­ba. A maestro el­mo­so­lyo­dott, és ezt a mo­solyt nyu­god­tan le­he­tett vol­na akár sá­tá­ni­nak is ne­vez­ni, tehát jobb is, hogy nem lát­ta sen­ki. Most egy kol­dus­ra lett fi­gyel­mes, aki ott ült a töb­bi kö­zött a temp­lom lép­cső­jén, a hí­vek kö­nyör­ado­má­nya­i­ban bíz­va. Tes­tét för­tel­mes ke­lé­sek bo­rí­tot­ták, né­hol ele­ve­nen ro­hadt le ró­la a hús. Míg a töb­bi kol­dus meg­ro­han­ta a mi­sé­re igyek­vő hí­ve­ket, és az or­ruk előtt ha­do­nász­va, szin­te kikényszerítették az ado­má­nyo­kat, ad­dig ő to­vább gub­basz­tott a he­lyén, mint va­la­mi ha­lál­ma­dár, aki szá­na­lom he­lyett in­kább fé­lel­met éb­reszt az em­be­rek­ben. Időn­ként azon­ban még­is akadt va­la­ki, aki­nek meg­esett raj­ta a szí­ve, és fe­lé­je se te­kint­ve ado­mányt ve­tett oda ne­ki. Ilyen­kor a töb­bi­ek le­csap­tak a sza­bad pré­dá­ra, és ko­moly harc ala­kult ki, hogy ki sze­rez­ze azt meg.
– Ezen a té­ren min­dig tör­té­nik va­la­mi – hal­lot­ta őszent­sé­ge hang­ját –, mi ma­gunk is gyak­ran vi­tet­jük az ab­lak­hoz a ka­ros­szé­ket, és órá­kig csak néz­zük, ho­gyan zaj­lik ott kinn az élet. Mos­ta­ná­ban saj­nos egy­re gyak­rab­ban azt lát­juk, hogy ké­szí­tik a mág­lyá­kat, és ez el­ke­se­rí­ti szí­vün­ket. Ez az eret­nek­ség bű­né­be esett sze­ren­csét­len is az anya­szent­egy­ház el­len lá­zí­tot­ta a né­pet. Va­la­mi spa­nyol ne­mes, ha jól tud­juk. Imád­koz­ni fo­gunk a lel­ké­ért.
A maestro most meg­for­dult, és a sza­va­it biz­ta­tás­nak szán­ta.
–  Ha ter­ve­ink meg­va­ló­sul­nak, az is meg­szű­nik, hogy az egy­ház fe­je ilyen lát­ván­­nyal ke­se­rít­se a szí­vét, mert Szent Pé­ter sír­ja fö­lé fog fel­épül­ni a vi­lág leg­pom­pá­sabb temp­lo­ma, és előt­te lesz a leg­szebb tér, amit em­be­ri szem va­la­ha lá­tott.
őszent­sé­ge nem vá­la­szolt, egy­sze­rű­en el­bó­bis­kolt, és a maestro tud­ta, hogy ilyen­kor nem sza­bad za­var­ni, hi­szen a be­teg­ség pont éj­jel kí­noz­za őt a leg­job­ban. Ezért hát a nap­nak min­den pil­la­na­ta ér­té­kes a szá­má­ra, ami­kor el­nyom­ja őt az álom. Így hát tett egy üd­vöz­lő moz­du­la­tot őszent­sé­ge fe­lé, majd láb­ujj­he­gyen el­hagy­ta a ter­met.

A pa­lo­tát olyan gyor­san hagy­ta el, ahogy csak tud­ta, va­la­hogy nyo­masz­tot­ta a pa­pok je­len­lé­te. Ki­csi gye­rek­ko­rá­tól kí­sér­te ez az ér­zés, ami­ért ak­kor ko­moly lel­ki­fur­da­lá­sa volt, mert azt hit­te, hogy ak­kor ő már nem is jó ke­resz­tény, ha nem sze­re­ti a pa­po­kat, akik min­den bi­zon­­nyal szent em­be­rek.
Már na­gyobb volt, ami­kor rá­döb­bent, hogy a pa­pok egy­ál­ta­lán nem szent em­be­rek, sőt, ugyan­olyan em­be­rek, mint min­den­ki más, ugyan­azok­kal a vá­gyak­kal és ugyan­azok­kal a bű­nök­kel. A szent­mi­sén, az ol­tár­nál ugyan­úgy sze­re­pet ját­sza­nak, mint a kö­zön­sé­ges, vá­sá­ri cse­pű­rá­gók, de a temp­lo­mon kí­vül ők is ugyan­olyan gyar­ló em­be­rek, csak­hogy eköz­ben még kép­mu­ta­tók is. Most már nem­csak, hogy nem sze­ret­te, de tisz­tel­ni se tud­ta őket. És ha a pa­pok ilye­nek, ak­kor va­jon az Egy­ház mi­lyen le­het? Az az Egy­ház, amit ál­lí­tó­lag Krisz­tus ala­pí­tott? Va­jon le­het-e va­la­mi tö­ké­le­tes, ha a szol­gái tö­ké­let­le­nek, és Is­ten ne­vé­vel vis­­sza­él­ve gaz­da­god­nak meg? Pom­pás temp­lo­mo­kat épí­te­nek, te­le kin­csek­kel, ho­lott a sze­gény­ség­re tet­tek fo­ga­dal­mat, bu­jál­kod­nak, ho­lott szü­zes­sé­gi fo­ga­dal­mat tet­tek. Ek­kor ha­tá­roz­ta el, hogy amit sza­bad a pa­pok­nak, az ez­tán ne­ki is sza­bad lesz, és az Egy­há­zat fog­ja fel­hasz­nál­ni ál­mai meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz. Ek­kor kez­dett temp­lo­mo­kat, arisz­tok­ra­ták­nak fo­ga­dal­mi ká­pol­ná­kat, és ugyan­azok­nak vi­dé­ki kéj­la­ko­kat épí­te­ni. Tud­ta, hogy az ő te­het­sé­ge na­gyobb dol­gok­ra van pre­desz­ti­nál­va, nem ar­ra, hogy fa­lu­si temp­lo­mo­kat épít­sen, ha­nem hogy fel­épít­se a vi­lág leg­ha­tal­ma­sabb és leg­pom­pá­sabb temp­lo­mát.
Las­sacs­kán, ahogy gya­ra­pod­tak az évei és job­ban be­lá­tott a ku­lis­­szák mö­gé, szép las­san rá­jött ar­ra is, hogy ak­kor, ti­zen­hét éve­sen, a hő­zön­gő ka­masz nyeg­le­sé­gé­vel, nem min­den­ben volt iga­za. Mert az Egy­ház­nak nincs is más vá­lasz­tá­sa, mint ilyen pom­pás épü­le­tek­kel és a leg­na­gyobb mes­te­rek re­mek­mű­ve­i­vel hir­det­ni Is­ten di­cső­sé­gét és a meg­vál­tás ere­jét. Mert a cső­cse­lék csak azt tisz­te­li, ami fö­löt­te áll, ami egyen­lő ve­le, ar­ról azt hi­szi, hogy ugyan­olyan mocs­kos, mint ő. Így van ez, mi­ó­ta vi­lág a vi­lág. Ezért épí­tet­te az­tán min­den kor em­be­re a leg­ha­tal­ma­sabb és leg­pom­pá­sabb épü­le­te­it az is­te­ne­i­nek. Bár ki tud­ja, le­het, hogy ez ha­mis okos­ko­dás, amit ér­de­ke dik­tál, és az a ka­masz hő­zön­gés volt az igaz? Ezek azon­ban már olyan eret­nek gon­do­la­tok, ame­lye­ket az Egy­ház ül­döz, és ha egy­szer ki­de­rül­né­nek, bi­zony még leg­ha­tal­ma­sabb párt­fo­gó­ja se ment­het­né meg az ink­vi­zí­ció hi­va­tal­no­ka­i­tól.
A temp­lom előtt egy le­fá­tyo­lo­zott hord­szé­ket tet­tek le, amit két mar­kos szol­ga hor­do­zott. A lép­cső te­te­jén a kol­dus­had meg­ro­ha­moz­ta a gya­log­hin­tót, ami biz­tos va­la­mi ké­nyes dá­mát ho­zott, akit óv­ni kell a tér mocskától.Tudták, hogy az ilyen kis­as­­szony­kák­tól a leg­kön­­nyebb ado­má­nyo­kat ki­csi­kar­ni, mert in­kább oda­vet­nek ne­kik pár ér­mét, csak­hogy meg­sza­ba­dul­ja­nak tő­lük.
Mi­re a fi­a­tal lány a daj­ká­já­val ki­szállt a hord­szék­ből, a kol­du­sok már ott to­long­tak egy­mást lök­dös­ve, és nyúj­to­gat­ták mocs­kos, ala­mizs­na­ké­rő ke­zü­ket. Per­sze a szol­gák üt­le­ge­i­től is vé­de­ni­ük kel­lett ma­gu­kat, akik igye­kez­tek őket el­ker­get­ni a hord­szék­től. Né­hány kol­dus fel­dü­hö­dött, és a bot­tal, ami­re tá­masz­ko­dott, csé­pel­ni kezd­te a szol­gá­kat. Ek­kor lé­pett köz­be a sváj­ci gár­da, akik pont az ilyen cse­te­pa­ték­ra fel­ké­szül­ten tar­tóz­kod­tak a kö­zel­ben.
Ezt a fel­for­du­lást hasz­nál­ta ki egy tízévesfor­ma kis­fiú, és az egyik kegy­szer­árus asz­ta­lá­ról el­emelt egy dí­szes ol­va­sót, majd nya­ká­ba szed­te lá­ba­it. A kegy­szer­árus rög­tön ész­re­vet­te a lo­pást, de nem mert a tol­vaj után sza­lad­ni, at­tól tart­va, hogy a fiú cim­bo­rái a kö­zel­ben rej­tőz­köd­nek, és ha el­hagy­ná az asz­ta­lát, meg­sza­ba­dí­ta­nák ös­­szes por­té­ká­já­tól. Ehe­lyett az­tán vá­lo­ga­tott szit­ko­kat ki­ál­to­zott utá­na, és a ka­to­ná­kat hív­ta, hogy fog­ják meg a tol­vajt. Azok per­sze ügyet se ve­tet­tek rá.
Egy pon­ton az ő út­ja is ke­resz­tez­te a fiú út­ját, és elég lett vol­na a lá­bát ki­nyúj­ta­ni, hogy el­gán­csol­ja, még­se tet­te. Nem sze­ret­te a ku­fá­ro­kat, akik rá­adá­sul a leg­szen­tebb dol­gok­ból csi­nál­nak zsí­ros üz­le­te­ket.
A ka­to­nák gyor­san ren­det te­rem­tet­tek a cse­te­pa­té­ban, csak a fi­a­tal lány lett olyan sá­padt, akár egy hul­la, a daj­ka pe­dig han­go­san mél­tat­lan­ko­dott, és meg­fe­nye­get­te a szol­gá­kat, be­árul­ja őket uruk­nál, ami­ért nem tud­ták úr­nő­jü­ket meg­vé­de­ni. A két szol­ga meg­té­pett ru­há­já­ban, kék-zöld fol­tok­kal a tes­tén, le­haj­tott fő­vel hall­gat­ta az öreg­as­­szony la­men­tá­lá­sát.
Luciferno ott állt az öreg kol­dus előtt, akit az imént az ab­lak­ból né­zett. Most vet­te csak ész­re, hogy a szem­göd­rei üre­sen bá­mul­nak a sem­mi­be, fél ar­ca le van ro­had­va, úgy­hogy egé­szen ha­lál­fe­je van. Ha a ha­lált kel­le­ne meg­min­táz­nia, tö­ké­le­te­sebb mo­dellt nem is ta­lál­hat­na. Sem­mi lát­ha­tó je­lét nem ad­ta an­nak, hogy ész­re­vet­te vol­na, hogy őt fi­gye­li, egy­ál­ta­lán, sem­mi mó­don nem re­a­gált a kül­vi­lág­ra.
Zacs­kó­já­ból elő­ko­tor­ta a leg­ki­sebb ér­mét, hát­ha a töb­bi kol­dus kap­zsi­sá­gát nem kel­ti fel ve­le, és nem sze­dik el tő­le, amint há­tat for­dít ne­ki. Eb­ben a pil­la­nat­ban az egyik kol­dus, aki­nek tő­ből hi­ány­zott mind­két lá­ba, meg­in­dult fe­lé­je.
Egy fu­ra al­kot­má­nyon köz­le­ke­dett, ami ke­re­kek­re sze­relt, min­den­fé­le ron­gyok­kal fe­dett desz­ka­lap volt, és két bot­tal tol­ta ma­gát. Még fi­a­tal­em­ber volt, ta­lán a har­min­cas évei ele­jén jár­ha­tott. Az öreg­re mu­ta­tott.
– En­nek ugyan hi­á­ba be­szél – mond­ta –, reg­gel ki­hoz­za őt ide az uno­ká­ja, és es­te ér­te jön, köz­ben pe­dig ugyan­így ül, moz­du­lat­la­nul. Sok­szor már azt his­­szük, meg­halt, de az­tán ér­te jön az uno­ká­ja, és el­vi­szi.
Rö­vid ha­bo­zás után fe­lé­je is do­bott egy ér­mét, ami­re ő még a le­ve­gő­ben csa­pott le, mint vér­cse az ál­do­za­tá­ra.
Ez­után maestro Luciferno be­lé­pett a temp­lom­ba…
                                                                                                                                                              
 /Dante pokla/

Négy-öt lé­pés­sel le­ma­rad­va kö­vet­te a ka­to­nát, aki fák­lyá­val a ke­zé­ben mu­tat­ta az utat. Pró­bál­ta meg­sac­col­ni az időt, hogy men­­nyi ide­je is men­nek eb­ben az el­át­ko­zott la­bi­rin­tus­ban, és úgy rém­lett ne­ki, hogy már jó pár órá­ja, ugyannakkor azt is tud­ta, hogy ez csak ér­zé­se­i­nek a csa­ló­dá­sa, hisz alig fél órá­ja ér­ke­zett meg a bör­tön fel­ügye­lő­jé­nek az iro­dá­já­ba, ahol fel­mu­tat­ta az iga­zo­lást, hogy a pá­pa szűk kör­nye­ze­té­hez tar­to­zik, és így sza­bad be­lé­pé­se van min­den­ho­va. A fel­ügye­lő az­tán en­nek a ka­to­ná­nak a gond­ja­i­ra bíz­ta, aki majd el­ve­ze­ti őt a fo­goly­hoz, akit lát­ni kí­ván.
Ilyen­nek kép­zel­te a pok­lot, amit Dan­te mes­ter a comediában olyan ér­zék­le­te­sen le­írt, csak­hogy ez még an­nál is sok­kal ször­nyűbb volt, mert az a po­kol ott a köl­tői kép­ze­let szü­le­mé­nye, de ez itt a meg­ele­ve­ne­dett va­ló­ság, és ide is ki­ír­hat­nák ugyan­azt, mint ama po­kol be­já­rat­ára: KI ITT BE­LÉPSZ, HAGYJ FEL MIN­DEN RE­MÉN­­NYEL.
Az em­be­ri test ki­pá­rol­gá­sa ke­ve­re­dik az ürü­lék bű­zé­vel, és mind­ket­tő az égett hús éme­lyí­tő sza­gá­val, úgy­hogy az, aki nem volt hoz­zá­szok­va eh­hez az orr­fa­csa­ró bűz­höz, kény­te­len volt egy il­la­to­sí­tott zseb­ken­dőt az or­rá­hoz szo­rí­ta­ni. Azt, hogy a föld alatt jár­nak, az is je­lez­te, hogy szün­te­le­nül szi­vár­gott le a fa­la­kon a víz, mind­egy­re ron­gál­va azo­kat a fest­mé­nye­ket, ami­ket még az ős­ke­resz­té­nyek fes­tet­tek a fa­lak­ra.
Mi­cso­da fin­to­ra a sors­nak, gon­dol­ta, hogy azok­ban a ka­za­ma­ták­ban, ahol egy­kor az ős­ke­resz­té­nyek tar­tot­ták ti­tok­ban a szer­tar­tá­sa­i­kat, ott most az Egy­ház tart­ja fog­va az el­len­sé­ge­it, aki­ket a Pá­pai Szent Congregáció eret­nek­nek bé­lyeg­zett meg, és a szent ink­vi­zí­ció ke­zé­re adott. Ki tud­ja, há­nyan vár­ták itt sor­su­kat, ami a leg­rit­kább eset­ben je­len­tet­te a sza­ba­du­lást, ha­nem a leg­több eset­ben a szent tü­zet, amit a mág­lya jel­ké­pe­zett. Vol­tak köz­tük az­tán olya­nok is, akik már évek óta síny­lőd­tek itt, az­óta nem lát­ták Is­ten sza­bad vi­lá­gát, és be­leőrül­tek a foly­to­nos sö­tét­ség­be. ők egy­foly­tá­ban bőg­tek, akár a vad­sza­ma­rak, míg az őrök­nek ele­gük nem lett, és meg nem re­gu­láz­ták őket. Má­sok csak csen­de­sen sír­do­gál­tak, és Is­tent szó­lon­gat­ták, hogy mi­ért adott ne­kik ilyen sor­sot. Azoknak, aki­ket a ki­hall­ga­tás­ról hoz­tak visz-­­sza, és tes­tü­ket a vég­ső­kig el­gyö­tör­ték, már ah­hoz se volt elég élet­erejük, hogy jaj­gas­sa­nak, ők csak nyö­szö­rög­tek. A kín­zó­kam­rá­ból ide hal­lat­szott a gyöt­rő­dő lel­kek or­dí­tá­sa. Ezek te­hát az el­kár­ho­zott lel­kek só­ha­jai, gon­dol­ta meg­ren­dül­ten.
Amer­re csak men­tek, mo­csok­ban gá­zol­tak, hisz itt sen­ki se ta­ka­rí­tott, és így a cel­lák­ból a fo­lyo­só­ra folyt ki az ürü­lék és a vi­ze­let. Ha nem vi­gyáz­tak a lép­te­ik­re, kön­­nyen elő­for­dul­ha­tott, hogy pat­ká­nyok­ra lép­tek, amik si­kít­va me­ne­kül­tek elő­lük. A ké­pet még hát­bor­zon­ga­tób­bá tet­ték a fog­lyok fo­lyo­só­ra ki­tett hul­lái, akik a kín­zá­sok­ba hal­tak be­le, vagy ön­ke­zük­kel ve­tet­tek vé­get szen­ve­dé­se­ik­nek, nem bír­ván to­vább el­vi­sel­ni ezt a ki­lá­tás­ta­lan éle­tet. Épp egy kor­dé mel­lett ha­lad­tak el, ami­re két szol­ga tett fel egy újabb hul­lát. Tő­lük tá­vo­labb egy má­sik hul­la fe­küdt, és mi­kor job­ban oda­né­zett, el­bor­zad­va lát­ta, hogy pat­ká­nyok le­pik el a tes­tet.
Ek­kor lett ele­ge az egész­ből, és meg kel­lett áll­ni­uk, hogy ki­ad­ja ma­gá­ból az ebéd­jét. A ka­to­na szin­tén meg­állt, és úgy né­zett rá, mint aki meg­ér­ti, hogy aki nem szok­ta, an­nak a gyom­ra ne­he­zen vi­se­li ezt a lát­ványt.
A mi­sé­re gon­dolt, amely két órá­ja ért vé­get, és a ba­rát a pré­di­ká­ci­ó­ban olyan ér­zék­le­te­sen fes­tet­te le a pok­lot és a lel­kek­re ott vá­ró kí­no­kat. Ta­lán ő is járt itt elő­ző­leg?
                                            
Ha va­la­ki most meg­kér­dez­te vol­na, hogy ugyan mi­nek is jött ide, mit ke­res itt a föl­di po­kol­ban, ahol azok az el­kár­ho­zott lel­kek szen­ved­nek, aki­ket az Egy­ház ítélt kár­ho­zat­ra, és nem Is­te­ni íté­lő­szék, nem tu­dott vol­na ne­ki vá­la­szol­ni.
Ta­lán bi­zony a kár­öröm, hogy gú­nyol­ja le­győ­zött el­len­sé­gét, aki fe­lett, lám di­a­dal­mas­ko­dott? Vagy ta­lán a kí­ván­csi­ság, hogy még egy utol­só pil­lan­tást ves­sen  el­len­sé­gé­re, és jó ér­zés­sel kons­ta­tál­ja, hogy fö­lé­be ke­re­ke­dett?
Nem, azt biz­ton tud­ta, hogy nem ilyen alan­tas ér­zé­sek ve­zet­ték ide, in­kább va­la­mi tisz­te­let­adásfé­le, ami­vel tar­to­zik a le­győ­zött el­len­ség­nek. Ke­se­rű győ­ze­lem volt ez, ki­vált mert tud­ta, hogy a csil­la­gok ked­ve­zőbb ál­lá­sá­nál akár szö­vet­sé­ge­sek is le­het­tek vol­na. Így az­tán még hos­­szú ide­ig fog­ják gyö­tör­ni a rém­ál­mok.
Jesús Nazareth gaz­dag ke­res­ke­dő volt Toledóból, aki egy fo­ga­da­lom mi­att za­rán­do­kolt el Ró­má­ba Szent Pé­ter sír­já­hoz. Toledóból még gaz­da­gon in­dult el, de Ró­má­ba már dur­va posz­tó­ból ké­szült csu­há­ban ér­ke­zett meg, egy za­rán­dok­cso­port tag­ja­ként, és nem azért, mert út­köz­ben rab­lók tá­mad­ták meg és vet­ték el min­de­nét, ha­nem azért, mert az út alatt szét­osz­tot­ta min­de­nét a sze­gé­nyek és nyo­mo­rul­tak kö­zött, és így ér­ke­zett meg kol­dus­ként Ró­má­ba.
Za­rán­dok­tár­sai, akik az út jó ré­szét ve­le együtt tet­ték meg, szent­ként tisz­tel­ték, és cso­dá­kat em­le­get­tek ve­le kap­cso­lat­ban, de az ő fe­cse­gé­sük­nek per­sze sen­ki se adott hi­telt. Mind­azo­nál­tal volt, aki meg­es­kü­dött rá, hogy lát­ta őt, amint imád­ko­zás köz­ben a le­ve­gő­be emel­ke­dik, és em­ber­ma­gas­ság­nyi­ra le­beg a föld fe­lett, hogy egy fel­nőtt ké­nyel­me­sen el­fér­he­tett alat­ta.
Mond­ták azt is, hogy Ró­ma ha­tá­rá­ba ér­ve ré­vü­let­be esett, és lá­to­má­sa volt, ami­ről azon­ban sen­ki­nek se be­szélt, hi­á­ba fag­gat­ták.
Mi­kor az­tán a vá­ros­ba ér­ke­zett, el­kez­dett pré­di­kál­ni, és az em­be­rek tó­dul­tak hoz­zá, mert nem úgy be­szélt, mint ahogy a pa­pok pré­di­kál­tak a temp­lo­mok­ban, akik a po­kol tü­zé­vel fe­nye­get­ték őket, és a nép­nek már ele­ge volt egy olyan is­ten­ből, aki­től csak fél­ni le­het, mert csak­is bün­tet­ni tud. ő azon­ban ar­ról az is­ten­ről be­szélt, aki úgy sze­re­ti őket, mint ahogy ők sze­re­tik egy­mást, és ugyan­úgy megbocsájt ne­kik, mint ahogy ők megbocsájtanak egy­más­nak.
Kez­det­ben még ő is ott volt a hall­ga­tó­ság­ban, és uj­jon­gott a lel­ke, hogy vég­re va­la­ki az igaz Is­ten­ről be­szél, és nem egy tá­vo­li, el­ér­he­tet­len zsar­nok­ról, aki­nek nem is az Egy­ház a föl­di meg­tes­te­sü­lé­se, ha­nem a Szent Ink­vi­zí­ció. Ké­sőbb azon­ban ar­ról kez­dett be­szél­ni, hogy ami­kor a Vá­ros­ba jött, sok fé­nyes épü­le­tet lá­tott, és még több épít­ke­zést, ame­lyek­ből pom­pás épü­le­tek fog­nak épül­ni, de ugyan­ak­kor kol­du­sok ha­dá­val is ta­lál­ko­zott, akik az út szé­lén hal­do­kol­tak, mert na­pok óta nem volt étel a szá­juk­ban, és ők Krisz­tus iga­zi Egy­há­za, nem pe­dig a ha­lott kö­vek­ből épült temp­lo­mok. Mert Krisz­tus Egy­há­za ele­ven test, nem pe­dig ki­hűlt anyag, ak­kor hát mi­ért zár­já­tok ezt a tes­tet ri­deg kő­épü­le­tek­be, ahol csak meg­öli­tek őt, mert el­szív­já­tok tő­le az él­te­tő táp­lá­lé­kot, ami élet­ben tar­ta­ná őt, for­dult vád­lón a je­len lé­vő egy­há­zi mél­tó­sá­gok­hoz, akik fe­szeng­ve suny­ták le a sze­mü­ket, mint­ha a föl­dön ke­res­né­nek va­la­mit.
Ez volt az a pil­la­nat, mi­kor ő meg­érez­te a ve­szélyt, mert ez a fan­tasz­ta im­már az ő ter­ve­it fe­nye­ge­ti meg­sem­mi­sü­lés­sel, mert ha min­den igaz, amit mond, ak­kor mi szük­sé­ge van az Egy­ház­nak rá, és a töb­bi mű­vész­re?
Ezért te­hát ne­ki fel kell ven­ni a har­cot ve­le, aki azt hi­szi, hogy az Egy­ház fenn tud­na ma­rad­ni azok nél­kül a re­mek­mű­vek nél­kül is, ame­lyek hi­te­le­seb­ben köz­ve­tí­tik az evan­gé­li­um igé­it meg­an­­nyi pré­di­ká­ci­ó­nál. Hi­szen a ki­mon­dott szó el­száll, a le­írt pe­dig holt be­tű, amit csak­is a mű­vész tölt­het meg élet­tel, és a mű­vé­szet ké­pes rá, hogy Is­ten me­ta­fi­zi­kai üze­ne­tét köz­ve­tít­se az em­be­rek fe­lé.
Sok­szor elő­for­dult már ve­le, hogy ta­nú­ja volt, ami­kor el­dur­vult lel­kű em­be­rek ki­ne­vet­ték a pap pré­di­ká­ci­ó­ját, de vis­­sza­hő­köl­tek, ami­kor szem­be­ke­rül­tek egy fres­kó­val vagy egy ol­tár­kép­pel, ami a pok­lot és a kár­ho­zott lel­kek szen­ve­dé­se­it áb­rá­zol­ta.

Va­jon igaz vagy ha­mis volt ak­kor az a lo­gi­ka, ami az ink­vi­zí­ció ke­zé­re jut­tat­ta ezt az em­bert, ez a kér­dés kí­noz­ta at­tól a nap­tól, és ide is azért jött, hogy a kér­dés­re a vá­laszt meg­ta­lál­ja, de ugyan­ak­kor ret­te­gett is a vá­lasz­tól, hogy mi lesz ak­kor, ha nem a szá­má­ra ked­ve­ző vá­laszt fog­ja a kér­dé­sé­re kap­ni?
A ka­to­na meg­állt az aj­tó előtt, és a fák­lyát a fa­lon a tar­tó­ba szúr­ta, hogy mind­két ke­ze fel­sza­ba­dul­jon, majd az övé­ről le­akasz­tot­ta a kulcs­ka­ri­kát.
Ez volt az a pil­la­nat, ami­kor egész tes­té­ben resz­ket­ni kez­dett, ki­ráz­ta a hi­deg, mint­ha a ru­há­ja szö­ve­tén csak most rág­ta vol­na át ma­gát a nyir­kos­ság, ami itt lent las­san, de biz­to­san meg­ölt min­den­kit. Ugyan­ak­kor ve­rej­té­kez­ni kez­dett, és olyan gyen­gé­nek érez­te ma­gát, hogy ne­ki kel­lett tá­masz­kod­nia a fal­nak, ne­hogy el­es­sen.
Nem a lát­vány­tól félt, ami pil­la­na­to­kon be­lül fel fog tá­rul­ni előt­te, hi­szen ő is lá­tott már olyan fü­ze­tet, amit a Szent Ink­vi­zí­ció ter­jesz­tett a jám­bor lel­kek épü­lé­sé­re és az is­ten­fé­le­lem el­mé­lyí­té­sé­re ar­ról, hogy ho­gyan bán­nak el  az eret­ne­kek­kel. Né­mely kép­től a hi­deg ráz­ta ki, mert olyan agya­fúrt kín­zó esz­kö­zö­ket áb­rá­zol­tak, ami már nem is em­be­ri agy szü­le­mé­nye volt, ha­nem egye­ne­sen az ör­dö­gé, és azok a csuk­lyás ala­kok, akik eze­ket a gé­pe­ze­te­ket ke­zel­ték, amik kü­lön-kü­lön tör­ték ös­­sze az em­ber min­den­ egyes csont­ját, ők is sok­kal in­kább ha­son­lí­tot­tak ör­dög­fi­ó­kák­hoz, mint em­be­ri lé­nyek­hez.
Az aj­tó nyi­ko­rog­va ki­tá­rult, de elő­ször sem­mit se le­he­tett lát­ni, mert a cel­lá­ba még an­­nyi fény se ju­tott, mint itt kint a fo­lyo­só­ra. Csak sza­po­ra, sí­po­ló lég­zés je­lez­te, hogy bent még­is­csak van va­la­ki, és rö­vi­de­sen egy alak kör­vo­na­la­it is ki le­he­tett ven­ni, aki a rot­hadt szal­mán fe­küdt, kar­ja­it szét­ve­tet­te, mint­ha ke­reszt­re len­ne fe­szít­ve, egyik lá­ba ki­csit fel volt húz­va.
A ka­to­na ki­vet­te a fák­lyát a tar­tó­ból, és be­vi­lá­gí­tott ve­le a cel­lá­ba. Mi­kor lát­ta, hogy hú­zó­do­zik be­lép­ni, meg­szó­lalt.
– Ne fél­jen, uram, ez már nem árt­hat sen­ki­nek. Higgyje el, hogy ne­ki a ha­lál már csak meg­vál­tás.
El­szé­gyell­te ma­gát, hogy gyen­gé­nek mu­tat­ko­zott a ka­to­na előtt, és erőt vett ma­gán. Va­la­mi­ért azon­ban az a rémisztő gon­do­la­ta tá­madt, hogy ha ő most be­lép a cel­lá­ba, a ka­to­na nyom­ban rá fog­ja csap­ni az aj­tót, és be­zár­ja őt ide a hal­dok­ló fo­gol­­lyal együtt, akit ő jut­ta­tott ide. Hi­á­ba a jó­zan ész min­den el­len­ér­ve, hi­á­ba a tu­dat, hogy a ka­to­na csak pa­ran­csot tel­je­sí­tett, ami­kor ide­kí­sér­te őt, és nem fog sem­mit se csi­nál­ni, amit a fe­let­te­sei nem pa­ran­csol­tak meg ne­ki, a gya­nú ár­nyé­ka már rá­ve­tült. Va­jon nem őrült-e meg ma­ga is a hos­­szú évek alatt, amíg itt a po­kol­ban dol­go­zott, és a kár­ho­zott lel­kek­re fel­ügyelt? Hi­szen gyak­ran hal­la­ni olya­no­kat, hogy akik té­boly­dá­ban dol­goz­nak, ugyan­olyan őrül­tek, mint azok, akik­re fel­ügyel­nek. És ha ál­ta­lá­nos­ság­ban az is igaz, hogy az em­ber előbb-utóbb ha­so­nul­ni kezd a kör­nye­ze­té­hez, ak­kor az a fel­té­te­le­zés, hogy ez a ka­to­na ugyan­olyan há­bo­ro­dott el­mé­jű, mint azok, akik­re évek óta vi­gyáz, igaz. Sőt, az se le­he­tet­len, hogy már a tár­sa­it, fe­let­te­se­it is meg­fer­tőz­te a kór, és egyszer csak, egy adott pil­la­nat­ban el­kez­de­nek va­la­men­­nyi­en őrült­ként vi­sel­ked­ni. És hát mi­ért ne pont most len­ne az a pil­la­nat?
Gom­bo­lyít­suk csak to­vább en­nek a gon­do­lat­me­net­nek a fo­na­lát, és ak­kor az se le­he­tet­len, hogy már a hó­hé­rok, sőt, ma­guk az ink­vi­zí­to­rok is el­kap­ták ezt a kórt, hi­szen ők is nap mint nap a kár­ho­zott lel­kek közt van­nak. Ak­kor pe­dig csu­pa hoz­zá ha­son­ló ár­tat­lan síny­lő­dik itt.
Így tör­tént az­tán, hogy sze­gény ka­to­na nem győ­zött elég­gé cso­dál­koz­ni az ide­gen úr fur­csa vi­sel­ke­dé­sén, aki már-már be­lé­pett a cel­lá­ba, de az­tán hir­te­len sarkon fordult, és el­kez­dett esze­lő­sen vis­­sza­fe­lé fut­ni.
                                                
Éj­fél kö­rül járt az idő, ami­kor maestro Luciferno, vé­gez­vén na­pi te­en­dő­i­vel, új­ra a tér­re ve­tő­dött, ahol az a dü­le­de­ző temp­lom állt, ami már nem volt mél­tó Szent Pé­ter sír­já­hoz. A tér most gyö­ke­re­sen más ké­pét mu­tat­ta, mint pár órá­val előbb, ami­kor nyüzs­gött itt az élet. Most kí­sér­te­ti­e­sen ki­halt volt min­den, csak a ne­héz ka­to­na­csiz­mák csat­tan­tak a kö­ve­ze­ten, ahogy a sváj­ci gár­dis­ták őr­já­ra­tai el­ha­lad­tak, vagy ki­ál­tás har­sant, ahogy az őr­sze­mek fe­lel­get­tek egy­más­nak. Már a kol­du­sok se vol­tak a temp­lom lép­cső­jén, hi­szen a hí­vek se jár­tak már ilyen­kor temp­lom­ba, így hát el­kot­ród­tak éj­sza­kai szál­lá­sa­ik­ra.
A maestro most a temp­lom fe­lé irá­nyí­tot­ta lép­te­it, hisz tud­ta, hogy an­nak aj­ta­ja so­sincs zár­va, ép­pen azért, hogy a hí­vek a nap­nak és az éj­sza­ká­nak bár­mely  órá­ján be­tér­hes­se­nek oda el­mél­ked­ni, vagy csak úgy, hogy egye­dül le­hes­se­nek a Te­rem­tő­jük­kel. Most hát el­ér­ke­zett az ide­je, hogy ne­ki is szük­sé­ge le­gyen rá, hogy ta­lál­jon egy he­lyet, ahol egye­dül le­het Is­ten­nel, és vé­gig­gon­dol­ja mind­azt, ami a lel­két nyom­ja. Ti­tok­ban ta­lán még ab­ban is re­mény­ke­dett, hogy ér­ke­zik egy égi su­gal­lat, ami megnyutatja há­bor­gó lel­két.
Maestro Luciferno eme pálfor­du­lá­sa, hogy ilyen in­ten­zív lel­ki éle­tet él, tel­jes meg­le­pe­tés volt. Ha­bár az­előtt is ugyan­ilyen gya­ko­ri­ság­gal járt a mi­sék­re, de mint ba­rá­ta­i­nak ma­gya­ráz­ta, ez töb­bé-ke­vés­bé mun­ka­kö­ri kö­te­les­sé­ge, és még vic­celt is ve­le, hogy szer­ző­dé­sé­nek ez a tit­kos zá­ra­dé­ka. Hi­szen, aki a pa­pok­kal üz­le­tel, kö­te­les­sé­ge, hogy a mi­sén jól lát­ha­tó he­lyen áll­jon. Ba­rá­tai azon­ban tud­ták, hogy ilyen­kor nem a pap pré­di­ká­ci­ó­ja kö­ti le a fi­gyel­mét, ha­nem azok a szép höl­gyek, akik szin­tén részt vesz­nek a szent­mi­sén, így színesíti sze­rel­mi éle­tét.
Mind­ez ab­ból a meg­ve­tés­ből fa­kadt, ami­vel maestro Luciferno az Egy­ház­ra te­kin­tett, ami­ben nem a krisz­tu­si ta­ní­tás to­vább­vi­vő­jét lát­ta, ha­nem a pa­pok ön­ző ér­de­ke­i­nek a szol­gá­ló­ját. Pár hó­nap­ja azon­ban gyö­ke­res for­du­lat állt be az Egy­ház­hoz va­ló vi­szo­nyá­ban, és ez fur­csa­mód pont Jesús Nazareth ér­de­me volt. Va­jon sar­jad­hat-e rom­lott ta­laj­ból egész­sé­ges nö­vény, tet­te fel az­óta ma­gá­nak szám­ta­lan­szor a kín­zó kér­dést, és va­jon nem a for­dí­tott pél­dá­zat­ról van-e itt szó? A mag­ve­tő­ről, aki bal­ga mó­don rossz ta­laj­ra szór­ja a ma­go­kat, de az egyik mag vé­let­le­nül még­is jó ta­laj­ra hull, és egész­sé­ges nö­vény fej­lő­dik be­lő­le, ame­lyik ter­mé­sé­vel ki­pó­tol­ja a sat­nya nö­vé­nyek rossz ter­mé­sét, sőt, még ar­ra is ké­pes, hogy a rom­lott ta­lajt fel­ja­vít­sa. Igen, gon­dol­ta ilyen­kor esze­lő­sen maestro Luciferno, nem azt je­len­ti-e ez, hogy az Egy­ház még­sem re­mény­te­le­nül rom­lott, és az eret­ne­kek tűz­ál­do­za­ta nem hi­á­ba­va­ló? Mi­ként az ős­ke­resz­té­nyek már­tí­rom­sá­ga se volt az, mert az ő pél­dá­ju­kon ke­resz­tül lett a krisz­tu­si ta­ní­tás mil­li­ók és mil­li­ók val­lá­sá­vá.
Idő­köz­ben Luciferno fe­lért a temp­lom lép­cső­jé­nek a leg­te­te­jé­re, egy olyan hely­re, ami már fe­dett volt, és ek­kor meg­bot­lott va­la­mi­ben. Va­la­mi­fé­le cso­mag le­he­tett, amit ott fe­lej­tett va­la­ki, de ami­kor oda­né­zett, a cso­mag meg­moz­dult, sőt, a hely szel­le­mé­hez iga­zán nem il­lőn, ká­rom­kod­ni kez­dett.
A hang­ról nyom­ban fel­is­mer­te, hogy a dél­előt­ti kol­dus az, de a má­sik is fel­is­mer­te, hogy egy nagy­úr­ral van dol­ga, és nem va­la­mi hoz­zá ha­son­ló sze­ren­csét­len­nel, mert nyom­ban ma­gya­ráz­kod­ni kez­dett.
– Tud­ja, a ba­rá­tok meg­en­ged­ték, hogy éj­sza­ká­ra itt húz­zam meg ma­ga­mat, hi­szen más szál­lá­som nincs.
Tö­rő­dött is ő ve­le, hogy ez a sze­ren­csét­len hol éj­sza­ká­zott, de az­tán az eszé­be ju­tott az öreg kol­dus, aki­vel dél­előtt itt ta­lál­ko­zott, és meg­kér­dez­te, hogy ő ho­va ment éj­sza­ká­ra.
Itt volt ér­te az uno­ká­ja, és ma­gá­val vit­te a szál­lá­suk­ra, ahol együtt lak­nak… Na­gyon szép lány az uno­ká­ja.
Fe­cse­gett még va­la­mit ar­ról, hogy a töb­bi kol­dus a vá­ros szé­lén la­kik egy ro­mos épü­let­ben, amit ál­lí­tó­lag még a ró­mai csá­szá­rok épít­tet­tek, hogy a né­pet ott szó­ra­koz­tas­sák, de Luciferno már nem fi­gyelt rá, ha­nem elő­ha­lá­szott az er­szé­nyé­ből egy ezüsttal­lért, hogy ma im­már má­sod­szor ada­koz­zon a fic­kó­nak. A má­sik egy szó kö­ze­pén hagy­ta ab­ba a fe­cse­gést, hogy el­kap­ja a le­ve­gő­ben fe­lé úszó ér­mét. Ez­út­tal a szá­já­val kap­ta el, és a nyel­vé­vel még meg is pör­get­te, csak azu­tán tün­tet­te el, mint a hör­csög a zsák­má­nyát a po­fa­zacs­kó­já­ban.
                                              
Még tar­tott az éj­sza­ka, de a jó meg­fi­gye­lő már ész­lel­het­te a pir­ka­dat el­ső je­le­it, ami­kor el­hagy­ta a Szent Pé­ter te­ret, és be­for­dult a tér­ről ki­ve­ze­tő szűk ut­cács­kák egyi­ké­be. Ab­ba, ame­lyik­ben az a fo­ga­dó állt, ahol a kol­dus el­mon­dá­sa sze­rint az öreg la­kott az uno­ká­já­val.
Egész nap kí­sér­tet­te egy ér­zés ve­le kap­cso­lat­ban, amely min­den mű­vész szá­má­ra is­me­rős volt, és ez az ér­zés csak fo­ko­zó­dott, ami­ó­ta az ink­vi­zí­ció bör­tö­né­ben járt. Az öreg­ben meg­lát­ta a tö­ké­le­tes mo­dellt, aki a ha­lál al­le­gó­ri­á­ja le­het­ne egy kom­po­zí­ci­ó­ban, amely Dan­te pok­lát áb­rá­zol­ná.
Még fris­sen, az él­mé­nyek ha­tá­sa alatt el is ké­szí­tett pár skic­cet, az­tán el­ment a mű­he­lyé­be, ahol há­rom se­gédje és öt ta­nít­vá­nya dol­go­zott, és ki­ad­ta ne­kik az uta­sí­tást, hogy a váz­la­tok alap­ján ké­szít­sék el a szo­bor ma­kett­jét. Rend­sze­rint csak az utol­só si­mí­tá­sok­nál kap­cso­ló­dott be a mű lét­re­ho­zá­sá­ba, de a pepecs mun­kát se­gé­de­i­re bíz­ta. Most az öreg­ről akart egy raj­zot ké­szí­te­ni.
Az ut­cá­ban majd­nem olyan sö­tét volt, mint dél­után az ink­vi­zí­ció ka­za­ma­tá­i­ban, és ugyan­csak me­resz­te­nie kel­lett a sze­mét, hogy ne lép­jen be­le a mo­csok­ba, ami on­nan volt, hogy a há­zak­ból ne­mes egy­sze­rű­ség­gel az ut­cá­ra űrítették az éj­je­li­edé­nyek tar­tal­mát.
Vég­re cél­hoz ért, és be­lé­pett az aj­tón, ami nem volt be­csuk­va, hogy köny­­nyebb le­gyen ki­tes­sé­kel­ni a nem­kí­vá­na­tos ven­dé­ge­ket. Az ivó­ban ja­vá­ban zaj­lott az élet, amit a pa­pok a szó­szék­ről kép­mu­ta­tó mó­don kár­hoz­tat­nak, de azért ti­tok­ban ők is ugyan­ezt az éle­tet élik. Amer­re ment, bam­ba ar­cok bá­mul­tak vis­­sza rá, volt, aki a sa­rok­ban aludt, hogy amint ki­alus­­sza ré­szeg ál­mát, ott foly­tas­sa a mu­la­to­zást, ahol ab­ba­hagy­ta.
Rög­tön meg­is­mer­te a lányt, mert a kol­dus olyan élet­hű le­írást adott ró­la, hogy akár ott hely­ben meg­tud­ta vol­na raj­zol­ni a kép­má­sát. Ott ült egy ka­to­na ölé­ben, aki nyíl­tan fog­dos­ta, mi­köz­ben ő egy­foly­tá­ban ka­ca­gott, és né­ha rá­vert a ka­to­na ke­zé­re, ami­kor az me­ré­szen el­ka­lan­do­zott.
El­kezd­te fel­tű­nő­en bá­mul­ni a lányt, amit az csak­ha­mar ész­re­vett, ugyan­így a ka­to­na is. A ka­to­na még nem volt an­­nyi­ra ré­szeg, hogy ne tud­ta vol­na fel­mér­ni, nagy­úr­ral van dol­ga, és ha be­le­köt, ab­ból csak ne­ki szár­maz­hat ba­ja, úgy­hogy ha­ma­ro­san el is tűnt.
– Hogy hív­nak? – lé­pett a lány­hoz Luciferno
– Mar­ina.
– Szép vagy, Mar­ina.
A lány úgy fo­gad­ta a bó­kot, mint aki sok­szor hall ha­son­lót, és ter­mé­sze­tes­nek is ve­szi azok­tól a fér­fi­ak­tól, akik a ke­gye­i­re pá­lyáz­nak. Eköz­ben már a fo­ga­dós is fel­fe­dez­te Lucifernót, aki­ben meg­szi­ma­tol­ta a gaz­dag ven­dé­get, és el­kez­dett kö­rü­löt­te sür­gö­lőd­ni. Az ivó­ban nem volt sza­bad asz­tal, ezért ezt a prob­lé­mát úgy ol­dot­ta meg, hogy az egyik asz­tal­tól egy­sze­rű­en ki­pen­de­rí­tett két ré­sze­get.

Luciferno va­cso­rát ren­delt. A lány úgy evett, ahogy azok esz­nek, akik egész nap nem et­tek sem­mit. Mind­azo­nál­tal, még így is volt va­la­mi fi­nom­ság ab­ban, ahogy az étel­hez nyúlt, ami ar­ról árul­ko­dott, hogy gyak­ran for­go­ló­dott elő­ke­lő urak tár­sa­sá­gá­ban, akik­től el­les­te az úri ét­ke­zés fo­gá­sa­it.
– Hol van a nagy­apád, aki nap­köz­ben a temp­lom lép­cső­jén kol­dul?
A lány meg­le­pet­ten né­zett rá, lát­ha­tó­an más kér­dés­re volt fel­ké­szül­ve, de azért vá­la­szolt, mi­u­tán le­nyel­te a  fa­la­tot, amit ép­pen rá­gott. El­mond­ta, hogy a kö­zel­ben bé­rel egy szo­bát, a nagy­ap­ja most ott al­szik, amúgy egész nap kint van a temp­lom lép­cső­jén, amíg ő dol­go­zik.
El­ma­gya­ráz­ta ne­ki, hogy a nagy­ap­ját mo­dell­ként akar­ja fel­hasz­nál­ni egy rajz­hoz, és bár a má­sik nem min­dent ér­tett, amit mon­dott, an­­nyit még­is fel­fo­gott, hogy itt pénz­ről van szó, és már­is al­ku­doz­ni kezd­tek. A lány úgy al­ku­do­zott, mint egy pi­a­ci ko­fa, mint­ha egész ed­di­gi éle­té­ben üz­let­as­­szony lett vol­na.
Az egyezség után rög­tön el­in­dul­tak a lány bé­relt szo­bá­já­ba, ami tény­leg nem volt mes­­sze, mind­ös­­sze kétház­nyi­ra a fo­ga­dó­tól. A szo­ba a ház pad­lá­sán volt, aho­va egy szűk, nyi­kor­gó lép­csőn le­he­tett fel­jut­ni.
A szo­ba hi­he­tet­le­nül ki­csi volt, oly­an­­nyi­ra ki­csi, hogy nem is fért el ben­ne két ágy, és az öreg ös­­sze­ku­po­rod­va aludt a sa­rok­ban. A lány té­rült-for­dult, meg­gyúj­tott egy mé­csest, és köz­ben ös­­sze­üt­kö­zött a fér­fi­val. Luciferno a ru­ha szö­ve­tén ke­resz­tül meg­érez­te a lány kör­tefor­ma fe­szes mel­lét, és et­től fel­pezs­dült a vé­re, úgy­hogy el­kap­ta a de­re­kát, és mint a ra­ga­do­zó, be­le­ha­ra­pott az aj­ká­ba…

(Be­fe­je­zés a kö­vet­ke­ző szám­ban)