Aich Péter – In­tel­mek és ta­nul­sá­gok

Leg­na­gyobb cél pe­dig, itt, e föl­di lét­ben, / Em­ber len­ni mind­ég, min­den kö­rül­mény­ben. (Arany Já­nos)
A ta­nu­lás, te­hát a tu­dás to­vább­adá­sa nem­ze­dék­ről nem­ze­dék­re min­den élő­lény­nél jól mű­kö­dő fo­lya­mat. Pa­ra­dox mó­don mi­nél ösz­tö­nö­sebb ez, an­nál job­ban mű­kö­dik – amen­­nyi­ben ter­mé­sze­tes kö­zeg­ben tör­té­nik.

Az em­ber­nél azért né­mi­leg más a hely­zet, lé­vén, hogy ke­ve­sebb az ösz­tö­nös­ség, s több az (önös) meg­gon­do­lás. Rá­adá­sul a gon­dol­ko­dás­ké­pes­sé­gén túl van az em­ber­nek még egy tu­laj­don­sá­ga, amely az ál­lat­tól meg­kü­lön­böz­te­ti, ne­ve­ze­te­sen az, hogy ak­kor is ké­pes öl­ni, ami­kor nem éhes. Már­pe­dig öl­ni nem­csak fi­zi­ka­i­lag le­het, s nem is az azon­na­li ha­lál be­áll­ta a kri­té­ri­um. (Mel­lé­ke­sen: ez a gyil­kos­sá­gi mód is az em­ber ta­lál­má­nya.) Meg­for­dít­va az egé­szet: em­ber­sé­ge­sek ak­kor va­gyunk, ha nem bánt­juk em­ber­tár­sa­ink tes­ti és szel­le­mi ép­sé­gét, ha­nem el­len­ke­ző­leg: se­gít­jük, tá­mo­gat­juk, ér­vé­nye­sí­te­ni hagy­juk, s ily mó­don vi­szo­nyu­lunk az ál­lat- és nö­vény­vi­lág­hoz, az egész (élő és élet­te­len) ter­mé­szet­hez. Nem szük­sé­ges föl­tét­le­nül ak­ti­vis­tá­nak len­ni, több­nyi­re a pas­­szív hoz­zá­ál­lás is ele­gen­dő vol­na, csak­hogy ez egy bi­zo­nyos föl­fo­gást té­te­lez föl, po­zi­tív vi­szo­nyu­lást, élet­fi­lo­zó­fi­át, meg­ér­tést, em­pá­ti­át. Mind­ez olyan do­log, ami­vel nem szü­le­tik az em­ber, ha­nem ne­ve­lé­se, élet­ta­pasz­ta­la­ta so­rán sa­já­tít­ja el, amen­­nyi­ben az ilyen vi­sel­ke­dést (gon­do­la­to­kat) to­vább­ad­ják ne­ki, s ér­ték­rend­szer­é-nek ré­szé­vé te­szik: az ilyen ké­pes­sé­ge­ket is ak­ti­vi­zál­ni kell, mint az im­mun­rend­szert. Ezért olyan min­den­ko­ri nagy gond az utó­dok ne­ve­lé­se.

Em­be­ri lé­tünk­re gyak­ran igen büsz­kék va­gyunk, s ke­vés alá­zat­tal vi­sel­jük ezt. De va­jon mit je­lent az, hogy EM­BER? Mit je­lent EM­BERnek len­ni? Arany Já­nos ugyan tö­mö­ren fo­gal­maz­za meg ál­lás­pont­ját a mot­tó­ban idé­zett Do­mo­kos nap­ra cí­mű ver­sé­ben, tö­mö­reb­ben már nem is le­het – de va­jon mit ér­tett ezen? Az em­ber el­kép­ze­lé­se er­ről kü­lön­bö­ző kor­ban el­té­rő le­het, függ­het a men­ta­li­tás­tól, ég­haj­lat­tól, a gaz­da­ság le­he­tő­sé­ge­i­től, a ci­vi­li­zá­ció fo­ká­tól, val­lás­tól, di­vat­tól, s nem utol­sósor­ban a po­li­ti­kai té­nye­zők­től – ez utób­bi, saj­nos, elég­gé mély­re­ha­tó­an érin­ti az EMBERről szó­ló föl­fo­gá­sun­kat. Fő­leg a kri­té­ri­u­mo­kat, ame­lyek sze­rint ítél­ke­zünk.

Az óko­ri Gö­rö­gor­szág­ban, tud­juk, Athén és Spárta kö­zött lé­nye­ges kü­lönb­ség volt. Spárta a ka­to­nai erő­re tá­masz­kod­va el­ső­sor­ban az egész­sé­ges (ka­to­nás) tes­ti­sé­get emel­te ki, a véz­ná­nak ta­lált cse­cse­mő­ket, te­hát olya­no­kat, ame­lyek­ről úgy vél­ték, nem lesz­nek jó ka­to­nák, el­pusz­tí­tot­ták. Ám ez ott nem mi­nő­sült em­ber­ölés­nek, ha­nem ön­vé­de­lem­nek. A test ápo­lá­sát Athén­ben sem ha­nya­gol­ták el, ám a kalokagathia szel­le­mé­ben a lé­lek­kel va­ló egyen­súly­ban és har­mó­ni­á­ban. Ez a föl­fo­gás volt Eu­ró­pa tör­té­ne­té­ben az em­be­ri mél­tó­ság­hoz a leg­mél­tóbb, saj­nos meg­fe­led­kez­tünk er­ről egy kis­sé. A lé­nye­ges for­du­la­tot e té­ren nem is a bar­bá­rok be­tö­ré­se, s en­nek kö­vet­kez­té­ben a Ró­mai Bi­ro­da­lom ös­­sze­om­lá­sa je­len­tet­te, ha­nem – ta­lán kis­sé meg­le­pő­en – az új vi­lág­val­lás: a ke­resz­tény­ség. A szel­lem­re va­ló össz­pon­to­sí­tás an­y-­nyi­ra be­fo­lyá­sol­ta a szem­lé­le­tet, hogy a tes­ti­ség szin­te bűn lett – a ke­resz­tény­ség vélt vagy va­lós el­len­sé­gei el­le­ni har­cot ki­vé­ve (lásd pél­dá­ul a ke­resz­tes had­já­ra­to­kat, és más, val­lá­si kön­tös­be öl­töz­te­tett szent há­bo­rú­nak ne­ve­zett erő­sza­kos­sá­go­kat – ez utób­bi saj­nos nem ki­zá­ró­lag a ke­resz­tény­ség­re vo­nat­ko­zik).

A ne­ve­lés, per­sze foly­ta­tó­dott a ke­resz­tény­ség föl­vé­te­le után is, sőt at­tól füg­get­le­nül, hi­szen a ne­ve­lés cél­ja el­ső­sor­ban a rá­szok­ta­tás, az élet­re va­ló föl­ké­szí­tés, az élet­ké­pes­ség el­sa­já­tí­tá­sa; ez ele­men­tá­ris élet­ösz­tön, nem a val­lás függ­vé­nye. A fi­a­tal em­ber­pa­lán­ta el­sa­já­tít­ja a hi­gi­é­nia, a táp­lál­ko­zás, az öl­töz­kö­dés, vi­sel­ke­dés stb. szük­sé­ges le­he­tő­sé­ge­it, mód­ját s min­den csín­ját-bín­ját, s egyút­tal esz­mei be­ál­lí­tott­sá­got is kap, mi­hez ho­gyan vi­szo­nyul­jon, nem is an­­nyi­ra az­ál­tal, hogy mind­ezt el­mond­ják, el­ma­gya­ráz­zák ne­ki, ha­nem az­ál­tal, hogy utá­noz­za azt, amit má­sok­nál lát, ta­pasz­tal. S ahogy mind­ezt kap­ja, úgy is ad­ja majd to­vább a kö­vet­ke­ző nem­ze­dék­nek a szo­ci­á­lis ta­nu­lás te­he­tet­len­sé­ge kö­vet­kez­té­ben. Ez má­ig így van, mi­vel a gyer­mek­ko­ri be­ideg­ző­dé­sek igen erő­sek és mé­lyek, ne­héz azo­kon ké­sőb­bi ta­nul­mán­­nyal, ta­pasz­ta­lat­tal vál­toz­tat­ni. Még­is el­gon­dol­ko­dunk azon, idő­sebb ko­runk­ra több­nyi­re, hogy le­von­juk a ta­nul­sá­go­kat, s jobb be­lá­tás­ra bír­juk az utó­do­kat. Bár el­ső­sor­ban ar­ról van szó, a gyer­me­kek tart­sák be azt, amit mi is be­tar­tot­tunk, egy­re gyor­su­ló időnk­ben már az­zal is szá­mol­ni kell, ami éle­tünk­ben meg­vál­to­zott, s ami­hez al­kal­maz­kod­ni kell. Az ilyen in­tel­mek ál­ta­lá­ban szó­ban tör­tén­nek, job­bá­ra uta­sí­tás, ész­re­vé­tel for­má­já­ban, bár az idő­seb­bek at­tól sem ri­ad­nak vis­­sza, hogy „ok­ta­tás” for­má­já­ban hoz­zák a fi­a­ta­lok tud­tá­ra né­ze­te­i­ket, kö­ve­te­lé­se­i­ket, ami ál­ta­lá­ban elég­gé ha­tás­ta­lan, mi­vel nincs fi­a­tal, aki sze­ret­né, ha „ne­ve­lik”. A pél­da, amit kö­vet­ni/utá­noz­ni le­het (és aka­rat­la­nul bár, s el­kés­ve gyak­ran, de utá­noz­nak is), még­is a leg­jobb ne­ve­lé­si mód.

Az in­tel­mek­nek, ta­nul­sá­gok­nak  va­la­mi­vel el­fo­gad­ha­tóbb (s ez­ál­tal ta­lán ha­té­ko­nyabb) for­má­ja amo­lyan írás­ba fog­lalt (vég­ren­de­let­sze­rű) üze­net. (Bár azért hadd je­gyez­zem meg, hogy amit  hatéves ko­rig, majd fel­nőt­té vá­lá­sig nem ve­rünk a gye­rek fe­jé­be, az elég­gé ha­tás­ta­lan ma­rad.) A ma­gyar iro­da­lom­ban nem egye­dül­ál­ló az ilyen írás­ba fog­lalt üze­net.  Írás­be­li­sé­günk vol­ta­kép­pen ez­zel in­dul: Szent Ist­ván ki­rá­lyunk In­tel­me­i­vel Im­re her­ceg­hez.

Szent Ist­ván In­tel­me­it nagy va­ló­szí­nú­ség­gel nem ma­ga a ki­rály ír­ta, ha­nem az ő meg­bí­zá­sá­ból (út­mu­ta­tá­sai alap­ján?) egy­há­zi sze­mély (amit az is va­ló­szí­nű­sít, hogy ab­ban az idő­ben más alig­ha volt írás­tu­dó). Az In­tel­mek több fe­je­zet­re osz­lik. Az ál­ta­lá­nos be­ve­ze­tés sze­rint a ki­rály nem res­tel­li, hogy sze­rel­me­tes fi­á­nak sa­ját éle­te ta­nul­sá­ga­it ta­ná­csok­ba fog­lal­ja, ame­lyek majd ab­ban se­gí­tik, hogy „mind a ma­gad, mind alatt­va­ló­id élet­mód­ját ékesítsd”1. A ta­ná­csok el­ső­sor­ban a nem­ré­gen el­fo­ga­dott, s túz­zel-vas­sal ér­vé­nye­sí­tett új val­lás­ra vo­nat­koz­nak – bár te­kin­tet­tel ar­ra, hogy a ke­resz­tény­ség a hon­fog­la­ló ma­gya­rok szá­má­ra már föl­te­he­tő­en nem volt új­don­ság, itt in­kább az egy­ház hely­ze­té­nek a meg­szi­lár­dí­tá­sá­ról volt szó: a tíz fe­je­zet­ből az el­ső há­rom a hit­ről és az egy­ház­ról szól, a ki­len­ce­dik pe­dig az imád­ság­ról. Ter­mé­sze­te­sen a töb­bi fe­je­zet is ke­resz­tény szel­le­mi­sé­gű, bár azt is hoz­zá kell ten­ni, hogy nem egy ta­nács, ja­vas­lat min­den val­lás­tól füg­get­len, ál­ta­lá­nos ér­vé­nyú böl­cses­ség, meg­le­pő­en szem­be­tű­nő de­mok­ra­ti­kus jel­leg­gel. A ma­gya­rok a ke­resz­tény­sé­get már ko­ráb­ban is­mer­ték, bár nem gya­ko­rol­ták ál­ta­lá­no­san, el­fo­ga­dá­sa sem Ist­ván ki­rály „újí­tá­sa” volt. Ist­ván „csak­” vég­re­haj­tot­ta azt, amit ap­já­tól, Gé­za fe­je­de­lem­től örök­be ka­pott: hogy a meg­ma­ra­dás a Kár­pát-me­den­cé­ben csak­is a ke­resz­tény­ség tel­jes át­vé­te­le ál­tal le­het­sé­ges; egyút­tal nagy po­li­ti­kai elő­re­lá­tás­ról tett ta­nú­bi­zony­sá­got, ami­kor a ke­resz­tény­ség nyu­ga­ti, ró­mai-ka­to­li­kus vál­to­za­tát vá­lasz­tot­ta. Ez min­den­kép­pen meg­ha­tá­ro­zó, má­ig ha­tó cse­le­ke­det volt, nyil­ván­va­ló po­li­ti­kai hát­tér­rel. Hogy ez men­­nyi­re nem egy­ér­tel­mű és ter­mé­sze­tes volt, bi­zo­nyít­ja III. Bé­la ese­te, aki a bi­zán­ci trón vá­ro­má­nyo­sa volt, míg a vér sze­rin­ti trón­örö­kös meg nem szü­le­tett, s csak azu­tán lett ma­gyar ki­rály. ő volt ugyan­is az, aki­nek ér­me­in vagy két szá­zad­dal ké­sőbb (1190 kö­rül) meg­je­le­nik a bi­zán­ci ket­tős ke­reszt, és­pe­dig a füg­get­len­ség és egyen­jo­gú­ság je­le­ként, mi­köz­ben Ró­ma fe­lé ori­en­tá­ló­dik.

A ke­resz­tény­ség el­fo­ga­dá­sá­nak, el­ter­je­dé­sé­nek azon­ban más oka is le­he­tett: az Új­szö­vet­ség üze­ne­te ugyan­is a sze­re­tet­ről szól, ar­ról, ami az em­ber leg­fon­to­sabb igé­nye. Ez­zel ugyan együtt jár a meg­bo­csá­tás és az alá­zat, ami már ke­vés­bé ter­mé­sze­tes em­be­ri tu­laj­don­ság, ám ugyan­ak­kor egyen­lő­sé­get hir­det, ami em­be­ri mér­ték­kel elég­gé ir­re­á­lis, ám egy min­den­ha­tó is­ten szí­ne előtt ez is le­het­sé­ges és von­zó. S ami von­zó, az va­la­hol jó is egyút­tal, és er­köl­csös, va­gyis em­be­ri, hi­szen fe­lül­emel­ked­ve ter­mé­sze­tes gyar­ló­sá­gun­kon má­sok ér­de­két is szem előtt tart­juk. Amit Ist­ván ki­rály a fi­á­nak, a trón­örö­kös­nek ajánl, az ép­pen er­ről szól: ho­gyan te­gyen jót má­sok ér­de­ké­ben. Egy ki­rály ugyan­is – és akár­mi­lyen más országvezető, mai ér­te­lem­ben po­li­ti­kus – nem azért van, hogy le­gyen, aki ural­ko­dik, má­sok ne­vé­ben in­téz­ke­dik, ha­nem azért, hogy az or­szág ja­vát szol­gál­ja. Nem föl­tét­le­nül sa­ját öt­le­tei alap­ján, de a köz ér­de­ké­ben. Ha va­la­ki­nek aján­dé­kot aka­runk ven­ni, azon kell, hogy tör­jük a fe­jün­ket, mi fog az il­le­tő­nek tet­sze­ni, mi lesz ne­ki jó, hasz­nos, nem pe­dig azon, mi tet­szik ne­künk (bár ez sem zár­ha­tó ki tel­je­sen). Ist­ván in­tel­mei er­ről szól­nak: mi­lyen le­gyen az utód, a jö­ven­dő ki­rály, hogy mint em­ber, és mint ural­ko­dó is ma­xi­má­li­san meg­fe­lel­jen. A ma­gán- és köz­éle­ti té­nye­ző itt tel­je­sen ös­­sze­ol­vad: ami­lyen em­ber, olyan ki­rály. S mint ilyen gon­dos­kod­jon el­ső­sor­ban a val­lás ügye­i­ről. Nem azt mond­ja, hogy min­den – így a ko­ro­na is – Is­ten­től szár­ma­zik, ha­nem azt, hogy ki­rály csak ka­to­li­kus le­het – azért kell e hi­tet buz­gón gya­ko­rol­ni. Ez is a nyu­ga­ti ori­en­tá­ci­ót húz­za alá. Mai szem­mel azon­ban ta­lán fon­to­sabb­nak lát­szik az a ta­nács, hogy az ural­ko­dó alatt­va­ló­inak pél­dát mu­tas­son vi­sel­ke­dé­sé­vel, tet­te­i­vel, mi­vel „a hit tet­tek hí­ján meg­hal”. Időt­len ez a meg­ál­la­pí­tás. Hin­ni per­sze őrült­sé­gek­ben is le­het (so­kan meg is te­szik, lát­hat­juk), de a ka­to­li­kus val­lás sem 1000 év­vel ez­előtt, sem ma nem an­nak bi­zo­nyul, nem is át­me­ne­ti di­vat­hó­bort­nak. Ist­ván azt is tud­ja, hogy a hit (és egyút­tal a ki­rá­lyi ha­ta­lom) leg­főbb és ter­mé­sze­té­nél fog­va leg­meg­bíz­ha­tóbb őr­ző­je, tá­mo­ga­tó­ja az egy­ház. Azért uta­sít­ja Im­rét, hogy „szor­ga­lom­mal kell őr­köd­nöd a szent­egy­há­zon, hogy in­kább gya­ra­pod­jék, mint­sem fo­gyat­koz­zék”. E gya­ra­po­dást ért­het­jük szel­le­mi szin­ten is, úgy is ér­tet­ték, ám gyar­ló az em­ber és anya­gi­as, nem árt a te­kin­tély­nek anya­gi ala­pot is ad­ni, no meg per­sze hi­va­talt. „ők le­gye­nek fő em­be­re­id”, ajánl­ja Im­re her­ceg fi­gyel­mé­be, mert „ha jó­in­du­la­tú­ak vé­led, el­len­ség­től nem kell fél­ned.”

Ez­zel Ist­ván meg is ala­poz­za ki­rály­sá­ga gaz­da­sá­gi és ide­o­ló­gi­ai irány­vo­na­lát. Mai szem­mel azon­ban megint az lát­szik fon­to­sabb­nak, amit eti­kai szin­ten kö­ve­tel. Vi­lá­gi fő­em­be­rei kap­csán ugyan­is ez is szó­ba ke­rül (a fő­pap­ok­kal kap­cso­lat­ban jel­lem­ző­en ilyen föl sem me­rül). Min­de­nek­előtt alá­za­tot vár el – de nem meg­aláz­ko­dást. Mert csak­is az alá­zat az, ami föl­emel – el­len­tét­ben a gőg­gel és ha­rag­gal. Ez az el­vá­rás két­ség­te­le­nül ke­resz­té­nyi ala­po­kon nyug­szik, bár per­sze nem a ke­resz­tény­ség ta­lál­ta ki ezt a vi­sel­ke­dés­mó­dot, csak ép­pen ezt hang­sú­lyoz­ta. Ist­ván pe­dig tud­ja: a ve­ze­tő em­ber­nek (bár­mi­lyen szin­ten) szol­gá­lat a dol­ga, s ezt csak­is ak­kor le­het meg­fe­le­lő­en el­vé­gez­ni, ha kel­lő alá­zat­tal te­szi. Ter­mé­sze­te­sen más is kell hoz­zá: igaz­sá­gos­ság és tü­re­lem. Ez ar­ról szól, hogy bár­mit aka­rok el­ér­ni, azt elő kell ké­szí­te­ni, s óva­tos meg­fon­to­lás­sal meg­va­ló­sí­ta­ni, nem pe­dig he­be­hur­gya ön­elé­gült­ség­gel sa­ját vé­le­mé­nye­met meg­dönt­he­tet­len igaz­ság­gá nyil­vá­ní­ta­ni. Ugyan­is „a tü­rel­mes ki­rá­lyok királykodnak, a tü­rel­met­le­nek pe­dig zsar­no­kos­kod­nak”. A po­li­ti­ká­ban ez sem új­don­ság, még­sem min­den­na­pi gya­kor­lat a te­kin­tély­ural­mi fe­u­da­liz­mus­ban és ke­resz­tény­ség­ben sem, sőt a mai, ma­gát de­mok­ra­tá­nak ne­ve­ző vi­lág­ban sem, ép­pen ezért cso­dá­la­tos éles­lá­tás ez, má­ig ér­vé­nyes meg­fon­tolt böl­cses­sé­get tar­tal­maz.

Eh­hez tar­to­zik az okos ta­nács el­fo­ga­dá­sá­nak a ké­pes­sé­ge. A tör­zsi rend hú­zó­dik a hát­tér­ben, ami­kor ezt ta­ná­csol­ja Ist­ván. Min­dent az öre­gek ta­ná­csá­val kell egyez­tet­ni – még ak­kor is, ha a fi­a­ta­lok élet­re­va­ló ta­nác­­csal jön­nek, „hogy min­den cse­le­ke­de­te­det a böl­cses­ség mér­té­ké­vel mér­hesd”. Ez már a ha­gyo­mány­ról szól, a ha­gyo­mány be­tar­tá­sá­ról, meg­őr­zé­sé­ről, úgy is mond­hat­nánk, hogy a kon­ti­nu­i­tás­ról – bár ez­zel ma­ga Ist­ván tett ki­vé­telt, ami­kor azt aján­lot­ta, hogy az egy­há­zi­ak le­gye­nek a fő­em­be­rek. De azért nem lé­nyeg­te­len do­log ez, s nem is új­don­ság: a fi­a­tal­ság (min­den for­má­já­ban) a nyug­ta­lan, a vál­to­zás­ra in­kább kész elem, míg az idő­seb­bek a ré­gi be­vett szo­ká­sok­hoz ra­gasz­kod­nak. Min­dig is úgy volt, hogy a ket­tő gyak­ran üt­kö­zik, s az bölcs, aki a ket­tő kö­zött meg­ta­lál­ja a meg­fe­le­lő komp­ro­mis­­szu­mot. Ezért a ta­nács, mi­sze­rint „a fi­ak kö­ves­sék az elő­dö­ket” (a VIII. fe­je­zet cí­me) nem is an­­nyi­ra a fej­lő­dés/vál­to­zás ta­ga­dá­sa, nem va­la­mi meg­kö­ve­se­dett vi­lág el­vá­rá­sa, sok­kal in­kább a gyö­ke­rek meg­őr­zé­sé­re utal. Amo­lyan komp­ro­mis­­szum ez, el­vég­re Szent Ist­ván elég sok új­don­sá­got ve­ze­tett be. El is mond­ja, hogy „a leg­na­gyobb ki­rá­lyi ékes­ség … a ki­rály­elő­dök után jár­ni” (ami per­sze sa­ját újí­tá­sa­i­nak meg­őr­zé­sét su­gall­ja). A töb­bes szám itt nem an­­nyi­ra a ki­rá­lyi fen­sé­get jel­zi (s mi­vel Ist­ván volt az el­ső ma­gyar ki­rály, több ki­rály­előd­ről nem is le­het szó), sok­kal in­kább az eu­ró­pai pél­dák­ra utal­hat. Az­tán azért eszé­be jut, hogy ő is amo­lyan ki­sebb for­ra­dal­mat vitt vég­be a ke­resz­tény­ség ál­lam­val­lás­sá eme­lé­sé­vel, s hogy ez in­kább új­don­ság, nem pe­dig ősi­ség, ré­gi ha­gyo­mány, s a ki­rá­lyok után­zá­sát így mó­do­sít­ja: „apád ren­de­le­tei, va­gyis az én ren­de­le­te­im, min­dig le­gye­nek sze­med előtt”. Ma­gya­rán: azt ajánl­ja utód­já­nak, tart­sa meg a ke­resz­tény­sé­get, gya­ra­pít­sa az egy­há­zat, ez a túl­élés zá­lo­ga, ezt ta­nul­ta ő is az ap­já­tól. Gé­za fe­je­de­lem né­mi­leg hát­tér­be szo­rul fia ország-építő tet­tei ár­nyé­ká­ban, ho­lott ő volt az, aki föl­is­mer­te a ke­resz­tény­ség át­vé­tel­ének fon­tos­sá­gát né­pe jö­vő­jé­nek szem­pont­já­ból. Ne­héz el­dön­te­ni, va­jon evo­lú­ció volt-e ez, vagy amo­lyan lép­cső­ze­tes for­ra­da­lom, tény vi­szont, hogy nem ment si­mán, s hogy va­ló­ban sok böl­cses­ség, tü­re­lem kel­lett hoz­zá. Ist­ván még nem tud­hat­ta, hogy a for­ra­dal­mak előbb-utóbb meg­buk­nak (ezt csak jó­val ké­sőbb ta­pasz­tal­hat­tuk), s hogy az evo­lú­ció a vál­to­zá­sok jár­ha­tó út­ja, vi­szont jó ér­zék­kel in­tett tü­re­lem­re, áll­ha­ta­tos­ság­ra. Mé­lyen hí­vő em­ber volt, aki ko­mo­lyan vet­te a tíz­pa­ran­cso­la­tot (az ötö­di­ket ki­vé­ve, node azt ab­ban az idő­ben in­kább úgy ért­het­ték, hogy ne ölj fö­lös­le­ge­sen, mert hát a té­rí­tés, a ke­resz­tény egy­ház po­zí­ci­ó­i­nak ki­ví­vá­sa, va­la­mint a tró­nért/ha­ta­lo­mért dú­ló test­vér­harc tény­leg tűz­zel-vas­sal tör­tént), s an­nak ér­tel­mé­ben, szel­le­mé­ben dik­tál­ta (su­gall­ta? el­vár­ta?) az in­tel­me­ket. „Légy ke­gyes”, in­ti fi­át, „min­den­ki­hez, aki hoz­zád já­rul”, és so­rol­ja a to­váb­bi eré­nye­ket, ame­lyek egy igaz fér­fi­ú­tól sze­rin­te el­vár­ha­tók: alá­zat mel­lett a mér­ték­le­tes­ség, sze­líd­ség, be­csü­le­tes­ség az, hogy igaz­sá­gos le­gyen, és per­sze a sze­mér­me­tes­ség eré­nyét is meg­em­lí­ti („hogy el­ke­rüld a bu­ja­ság min­den bű­zét”), mi­vel, mint tud­juk, a ke­resz­tény­ség­nek min­dig sok ba­ja volt a tes­ti­ség­gel, bár a ha­to­dik pa­ran­cso­lat az, ame­lyet a leg­ke­vés­bé vet­tek/vesz­nek ko­mo­lyan.

Van azon­ban Szent Ist­ván­nak egy sa­já­tos in­tel­me, amely elég­gé egye­dül­ál­ló. Per­sze, ez is ke­resz­tény fo­gan­ta­tá­sú, hi­szen „min­den em­ber azo­nos ál­la­pot­ban szü­le­tik” (IV. fe­je­zet), va­gyis – in­kább ős­ke­resz­té­nyi föl­fo­gás sze­rint – min­den­ki egyen­lő (Is­ten előtt min­den­kép­pen), ám az in­te­lem in­kább po­li­ti­kai jel­le­gű és – saj­ná­la­tos mó­don – egy­re ak­tu­á­li­sabb. A ke­gyes­ség­ről szól­va meg­jegy­zi ugyan­is, hogy „még a kül­föl­di­ek­hez is” ke­gyes­nek kell len­ni. S mond­ja ezt a X. fe­je­zet­ben, mi­u­tán a VI. fe­je­zet­ben már kü­lön szólt er­ről, „a ven­dé­gek be­fo­ga­dá­sá­ról és gyá­mo­lí­tá­sá­ról”. Ezek ugyan­is azért fon­to­sak és hasz­no­sak, mert amit hoz­nak, „az or­szá­got dí­szí­ti”, s mert „az egy­nyel­vú és egyszo­ká­sú or­szág gyen­ge és esen­dő”. S ez így igaz, az­óta már több szem­pont­ból is tud­juk, mi­lyen ve­szé­lye­ket, ká­ro­kat hor­doz ma­gá­ban a bel­te­nyé­szet, s mi­lyen ho­za­dék hor­do­zó­ja le­het a kül­ső ösz­tön­zés. Ist­ván ko­rá­ban ez még nem azt je­len­tet­te, amit ma­nap­ság, hi­szen ide­ge­ne­ket a ma­gya­rok már az­előtt is be­fo­gad­tak, ak­kor pe­dig a ba­jo­rok be­fo­ga­dá­sa el­ső­sor­ban Ist­ván po­li­ti­ká­já­nak és ha­tal­má­nak meg­szi­lár­dí­tá­sát szol­gál­ta a lá­za­dó po­gá­nyok és csa­lád­tag­ok el­len, ám ez a mo­dern, új­já­é­le­dő na­ci­o­na­liz­mus ko­rá­ban, va­la­mint az egye­sü­len­dő Eu­ró­pa ide­jé­ben új di­men­zi­ót ka­pott. Leg­újabb tör­té­nel­münk egyik leg­fon­to­sabb kö­ve­tel­mé­nye ép­pen a to­le­ran­cia. Er­ről le­het­ne vi­tat­koz­ni, va­jon he­lyén­va­ló-e min­den vi­szony­lat­ban (s itt nem ki­zá­ró­lag az em­ber­te­len­ség, a fa­siz­mus, ha­nem a kom­mu­niz­mus bű­ne­i­re is gon­do­lok, s az ilyen jel­le­gú bű­nök bo­csá­na­tá­ra), az vi­szont egy­ér­tel­mú, hogy e kö­ve­tel­mény szin­tén ke­resz­tény fo­gan­ta­tá­sú (sze­resd fe­le­ba­rá­to­dat – Mk 12,31, Róm 13,9), s hogy egyet je­lent a Szent István-i jó­aka­ra­tú ke­gyes­ség­gel.

El­ső ki­rá­lyunk in­tel­mei te­hát egy­ér­tel­mű­en ke­resz­té­nyi ér­ték­rend­ből in­dul­nak ki, s olyan er­köl­csi el­vá­rá­so­kat tar­ta­nak kö­ve­ten­dő­nek, ame­lyek – mi­vel­hogy ke­resz­tény ha­gyo­má­nyo­kon ala­pu­ló ke­resz­tény kul­tú­rá­val ren­del­ke­zünk – má­ig érvényesek.2 Ezért is őriz­ték meg ak­tu­a­li­tá­su­kat, sőt, bi­zo­nyos vi­szony­lat­ban még idő­sze­rűb­bek is, mint va­la­ha. Nem cse­kély­ség, hogy egy év­ez­red múl­tán még min­dig van mon­da­ni­va­ló­juk ezen in­tel­mek­nek. Akad ott per­sze a sa­ját ko­rá­nak ál­do­zó ki­té­tel is – ilyen pél­dá­ul az a ta­nács, hogy „na­pon­ta na­gyob­bítsd or­szá­go­dat”, ami a jobb, gaz­da­gabb élet ak­ko­ri föl­té­te­le volt, s ami ka­to­nai hó­dí­tás­sal, te­hát má­sok ro­vá­sá­ra tör­tént. Az ilyen­ről ma már tel­je­sen más né­ze­ten va­gyunk, a na­gyob­bí­tást más­képp kép­zel­jük el, bár nem föl­tét­le­nül úgy, ahogy azt a nem­zet­kö­zi trösz­tök gya­ko­rol­ni igyekez(né)nek.

Ám a je­len­től mes­­sze va­gyunk még. Az új kö­rül­mé­nyek a fe­u­dá­lis Ma­gyar­or­szág pol­gá­ro­so­dá­sa­kor szin­tén meg­te­rem­tik a ma­guk kö­ve­tel­mé­nye­it. S eze­ket is meg kell fo­gal­maz­ni, ki­fe­jez­ni. A fel­ada­tot Köl­csey Fe­renc vég­zi el Parainesis Köl­csey Kál­mán­hoz cí­mű mun­ká­já­ban. Sok­kal bő­veb­ben fej­ti ki né­ze­te­it, el­vá­rá­sa­it, mint Szent Ist­ván ki­rály, s bár egy más kor­ban, s nem egy trón­örö­kös­nek, ha­nem az if­jabb nem­ze­dék (család)tagjához cí­mez­ve, még­is em­be­ri el­vá­rá­sa­i­ban, er­köl­csi szin­ten na­gyon ha­son­ló ér­té­kek je­gyé­ben. Ha­tal­mi kér­dé­sek nem za­var­ják kö­re­it, ehe­lyett jó­val töb­bet fog­lal­ko­zik ha­za­fi­as­ság­gal. Köl­csey ko­rá­ban ez azért né­mi­leg mást je­len­tett, mint ma­nap­ság, s tu­laj­don­kép­pen csak a ne­mes­ség­re kor­lá­to­zó­dott. Szá­má­ra a ha­za­sze­re­tet olyan erény (egyút­tal azt is meg­ma­gya­ráz­za, ez alatt mit ért), amely ön­fel­ál­do­zás­sal jár, „meg­ta­ga­dá­sá­val ön­hasz­nunk­nak, s nem rit­kán haj­lan­dó­sá­gunk vagy gyű­löl­sé­günk el­né­mí­tá­sá­val”. Mai énközpontú, ha­szon­ra, nye­re­ség­re össz­pon­to­sí­tott vi­lá­gunk­ban ez leg­föl­jebb vá­lasz­tá­si szlo­gen­nek tű­nik, nem pe­dig va­lós, hasz­nál­ha­tó ér­ték­nek, amit ko­mo­lyan kell ven­ni. Köl­csey el­vá­rá­sai amel­lett, hogy em­ber­sé­ge­sek, em­be­ri­ek és er­köl­csi szem­pont­ból sok­ban ha­son­lí­ta­nak Ist­ván el­vá­rá­sa­i­hoz, lé­nye­gé­ben már a pol­gá­ri vi­lá­got tük­rö­zik. Nem egy vi­lág­pol­gá­ri, te­hát se­ho­va sem tény­le­ge­sen kö­tő­dő ér­ték­ren­det, el­vet, ha­nem egy konk­rét or­szág­hoz kö­tött ha­za­fi­as pol­gá­ri vi­lá­got, hi­szen „a tár­sa­ság­ban szü­le­tett em­ber nem ön­ma­gáé”. Ezt ma­nap­ság in­kább kény­sze­re­det­ten ves­­szük tu­do­má­sul, má­sok együtt­mú­kö­dé­sét, se­gít­sé­gét jog­ként, sőt kö­te­les­ség­ként ér­tel­mez­zük, s nem köl­csö­nös­sé­gen ala­pu­ló em­ber­ség­ként. A ha­za is más di­men­zi­ó­ba ke­rült, hi­szen a ha­za­fi­as­sá­got már ré­gen na­ci­o­na­liz­mus­ra cse­rél­tük, a Szent István-i ke­gyes­sé­get so­vi­nisz­ta ki­ro­ha­ná­sok­ra, a ki­sebb­ség­ben élők ha­zaföl­fo­gá­sá­ról már nem is be­szél­ve. Ha a ha­za­sze­re­tet egy po­li­ti­kai párt függ­vé­nyé­vé és kö­te­le­ző­vé vá­lik, el­vesz­ti ere­de­ti ér­tel­mét, és de­ma­góg köz­hel­­lyé deg­ra­dá­ló­dik.

Köl­csey in­tel­me­it böl­csen az­zal kez­di, hogy az eré­nye­ket zsen­ge ko­runk óta kell el­sa­já­tí­ta­ni és gya­ko­rol­ni, kü­lön­ben nem vál­nak vé­rünk­ké. Ré­gi föl­is­me­rés ez, pri­mi­tív ma­jom­sze­re­te­tünk, a ne­ve­lés­nek gyak­ran csak anya­gi ol­da­lát tu­do­má­sul ve­vő szem­lé­le­tünk, saj­nos, szám­ta­lan­szor fe­led­te­ti ezt ve­lünk. Fon­tos erény Köl­csey sze­rint a szor­ga­lom is, amit el­ső­sor­ban a tu­dás el­sa­já­tí­tá­sá­ra kell föl­hasz­nál­nunk jó „íté­let és íz­lés ál­tal” ve­zérel­ve. S ez bi­zony egy élet­re szó­ló fel­adat, hi­szen „ki szün­te­len előbb­re nem tö­rek­szik, az hát­ra­ma­rad”. Ez a va­ló­di és ál­fej­lő­dés­nek egy­aránt kulcs­sza­va, Ja­nus-ar­cát azon­ban csak a kon­zum­tár­sa­da­lom mu­tat­ta meg iga­zán. Mint­ha ezt elő­re sej­tet­te, tud­ta vol­na, köl­tőnk ugyan­ak­kor óva int ar­ra, hogy ezt a tö­re­ke­dést ne kri­ti­kát­la­nul te­gyük: „jaj a nem­zet­nek, mely írott pa­ran­cso­kat né­mán ol­vas, s va­kon en­ge­del­mes­ke­dik!” Köl­csey elég ál­ta­lá­no­san fo­gal­maz, vé­le­mé­nye „bár­ki más­ra” vo­nat­koz­tat­ha­tó. Ám ha a „nem­zet” fo­gal­mát egy­sze­rű­en „ke­vés­bé in­for­mált” tö­meg­re vál­toz­tat­juk, föl­tú­nő­en ak­tu­á­lis­sá vá­lik meg­ál­la­pí­tá­sa.

Ön­ma­gát ta­gad­ná meg, ha nem fi­gyel­mez­tet­ne a nyelv fon­tos­sá­gá­ra, jó el­sa­já­tí­tá­sá­nak szük­sé­ges­sé­gé­re. Vé­le­mé­nye sze­rint a kony­ha­szint, per­sze nem elég, s nem elég az egy anya­nyelv is­me­re­te sem. Eb­ben – és más­ban is – ké­pes­sé­ge­ink­nek meg­fe­le­lő­en a ma­xi­mum­ra kell tö­re­ked­nünk, hogy a „ha­zát és em­ber­sé­get” bol­do­gít­has­suk – ne csu­pán szó­val, ha­nem tet­tek­kel: „tégy min­den jót, ami tő­led te­lik, s min­de­nütt, hol al­ka­lom nyí­lik, s hogy mi­nél na­gyobb si­ker­rel te­hess, lel­ke­det esz­kö­zök­kel gaz­da­gí­ta­ni szün­te­len igye­kez­zél”. Nos, ez elég egy­ér­tel­mű üze­net. Köl­csey kér­lel­he­tet­len: a ki­sebb te­het­ség sem ad föl­men­tést a kö­te­les­sé­gek alól. Ugyan­ak­kor igye­kez­nünk kell ki­tún­ni: az íté­let és az aka­rat ere­je ál­tal. De még ez sem elég, mi­vel az egyén nem ké­pes min­den­re, vi­szont „egye­sí­tett erők­nek a le­he­tet­len­nek lát­szó is gyak­ran le­het­sé­ges”.

Az in­tel­mek lé­nye­gé­ben a po­zi­tív mo­ti­vá­ci­ók so­ro­za­ta: mit, ho­gyan tégy, s mi­től óva­kodj. Ez utób­bi azon­ban már nincs meg a ne­ga­tív je­len­sé­gek föl­so­ro­lá­sa nél­kül. Míg Szent Ist­ván­nál ez még csak em­lí­tés for­má­já­ban je­le­nik meg, Köl­csey már nem rej­ti vé­ka alá vé­le­mé­nyét az em­be­rek több­sé­gé­ről, a tö­meg­ről („az em­be­rek leg­na­gyobb ré­sze sa­ját fe­jé­vel nem gon­dol­ko­zik” stb.), s e te­kin­tet­ben ugyan­így nem vál­to­zott sem­mi, mi­ként az ál­ta­la föl­so­rolt eré­nyek el­vá­rá­sá­ban sem. Örök­zöld afo­riz­mák gyűj­te­mé­nyét le­het­ne ös­­sze­ál­lí­ta­ni a Paraneisisből: „eszed jár­jon előbb nyel­ved­nél s tet­ted­nél”, „böl­cses­ség és okos­ság kö­zött kü­lönb­sé­get tégy”, „az el­pa­lás­tolt va­ló s a párt­fo­gás nél­kül ve­szély­be sül­­lyedt igaz gya­lá­za­tá­ra vá­lik a nem­zet­nek”, „a pór­nép íté­le­te a sze­ren­cse után jár”, „el­len­ség és el­len­ke­zés nél­kül az egész ter­mé­szet­ben sem­mi nincs” – hogy csak né­há­nyat em­lít­sünk. Va­gyis a Him­nusz köl­tő­je pon­to­san tud­ta, mi­lyen a tö­meg íz­lé­se, re­ak­ci­ó­ja, ám azt nem tar­tot­ta mérv­adó­nak („a so­ka­sá­gért hí­ven mun­kál­kodj, de íté­le­té­vel ne tö­rőd­jél”). Szent Ist­ván ilyet per­sze nem mond­ha­tott, egy po­li­ti­kus min­dig is tá­mo­ga­tó­i­nak (vá­lasz­tó­i­nak) ke­gyé­nek van ki­té­ve, Köl­csey vi­szont igen, mi­vel ő ál­ta­lá­nos ér­vé­nyú em­be­ri (pol­gá­ri) ér­té­ke­ket kí­vánt köz­ve­tí­te­ni. Egy jobb, egy szebb vi­lá­gért kell küz­de­ni még ak­kor is, ha „nem­csak a vég­re­haj­tás bi­zony­ta­lan, de a há­la is”, mert „há­lá­ért ten­ni jót, uzso­rás­tól is ki­te­lik”. A szem­lé­let te­hát egy­ér­tel­mű: Szent Ist­ván is, Köl­csey is a köz ér­de­ké­ben sür­ge­ti a po­zi­tív tet­tet – az egyik a vis maior, a má­sik a vis minor szem­pont­já­ból. Ez a pol­gá­ri be­tyár­be­csü­let mind­vé­gig fon­tos té­nye­ző Köl­csey­nél: az em­ber ma­rad­jon az, ami, be­csü­le­te­sen, ala­kos­ko­dás nél­kül. Ez ugyan nem a tö­meg eré­nye, ám Köl­csey kü­lönb­sé­get tesz a nem­zet és a so­ka­ság (tö­meg) kö­zött. A nem­zet itt nem a ne­mes­sé­get je­len­ti, a so­ka­ság ugyan­is sze­rin­te al­kal­mi ér­dek­kö­zös­ség. Más kér­dés, men­­nyi­re helyt­ál­ló ez a mai, populizmusnak, tö­me­ges agy­mo­sás­nak ki­tett nép ese­té­ben.

Köl­csey op­ti­miz­mu­sa, hi­te min­den re­á­lis bo­rú­lá­tá­sa el­le­né­re le­bi­lin­cse­lő. A po­zi­tív ered­mé­nyek­nek meg kell ér­ni­ük, s ah­hoz idő kell: „a bölcs ké­ső öreg­sé­gé­ben is el­ül­te­ti a fát”, mert hi­szen „sze­ren­csét­len vol­na, ki fol­to­kat lát­ván a nap­ban, an­nak fé­nyes­sé­gét nem is­mer­né meg”. A fé­nyes­sé­get föl­is­mer­ni – ah­hoz is ké­pes­ség kell, s Köl­csey min­dig új­ra s új­ra ösz­tö­nöz ar­ra, hogy az em­ber tö­ké­le­te­sít­se ma­gát, hogy az­tán jobb ké­pes­ség­gel szol­gál­has­sa a közt. Jel­lem­ző, ahogy ezt ér­ti: ön­ma­gunk­nál kell kez­de­ni, sa­ját kör­nye­ze­tünk­ben. Ugyan­ak­kor a köz szol­gá­la­ta nem­csak le­he­tő­ség, erény, ha­nem kö­te­les­ség is: „köz­dol­gok­ban hall­gat­ni, hol ká­ros vé­le­mény vagy tett nyi­lat­ko­zik, hű pol­gár­nak nem sza­bad”. Ter­mé­sze­te­sen meg kell kü­lön­böz­tet­ni a jót a rossz­tól, a hasz­no­sat a ká­ros­tól: a va­lót ke­res­ni kell, s eh­hez kri­ti­kai szel­lem­re van szük­ség, a jó­hoz pe­dig me­leg szív­re. Olyan ál­ta­lá­nos em­be­ri tu­laj­don­sá­gok ezek, ame­lyek bár­hol a föld­ke­rek­sé­gen po­zi­tív fo­gad­ta­tás­ra ta­lál­ná­nak. Köl­csey a val­lás­sal alig fog­lal­ko­zik, a ke­resz­tény ér­ték­rend­del an­nál töb­bet – olyan ér­té­kek­kel, ame­lyek nota bene más val­lás­rend­sze­rek­ben is ér­vé­nye­sek. Mert vég­ső so­ron nem azon mú­lik, hogy az igent vagy ne­met fe­jünk in­té­sé­vel vagy bó­lin­tá­sá­val je­lez­zük-e, ha­nem azon, amit po­zi­tí­van, s amit ne­ga­tí­van ér­té­ke­lünk.

Ezek az ér­té­kek egyéb­ként Arany Já­nos­nál is meg­je­len­nek, bár nem olyan rész­le­te­sen, ha­nem vers­be tö­mö­rít­ve. Amit ő fi­á­nak in­te­lem­ként örö­kül hagy­hat, az el­ső­sor­ban be­csü­le­te, fedd­he­tet­len­sé­ge. Tud­ja ugyan, hogy azt úgy ál­ta­lá­ban nem sok­ra tart­ják s nem vá­sá­rol­ha­tó azon sem­mi – se te­lek, se ke­nyér; ám Arany szá­má­ra ez a tisz­ta em­ber­ség még­is a leg­fon­to­sabb – a hit mel­lett, mert hi­szen ar­ra buz­dít­ja fi­át min­den vers­szak vé­gén, hogy „imád­koz­zál, édes gyer­me­kem”. Szá­má­ra a tisz­ta lel­ki­is­me­ret és őszin­te is­ten­hit az a ments­vár, amely min­den ne­héz­sé­gen át­se­gít, amely alá­zat­ra, tü­re­lem­re, szor­ga­lom­ra, re­mény­re ad erőt s ih­le­tet. A Fi­am­nak cí­mű ver­sen kí­vül csak Do­mo­kos nap­ra cí­mú ver­se mond töb­bet köz­vet­le­nül e té­má­ban, ki­emel­vén azt, ami Köl­csey­nek is fon­tos: szol­gál­ni a ha­zát. Ám Arany­nál – csak­úgy, mint Köl­csey­nél – el­ső­sor­ban az em­be­ri tu­laj­don­sá­gok szá­mí­ta­nak, ez az, ami em­be­ri mi­vol­tunk­nak, er­köl­csünk­nek, tet­te­ink­nek alap­ja, ami a kö­zös­ség ér­de­ké­ben föl­vál­la­lan­dó cse­le­ke­de­tek mér­le­ge és kri­té­ri­u­ma. Mind­amel­lett Szent Ist­ván, Köl­csey, Arany föl­fo­gá­sa, el­vá­rá­sa sok ro­kon­sá­got mu­tat, egy­azon ér­ték­rend­ből in­dul ki.

El­ső be­nyo­más­ként et­től lé­nye­ge­sen el­té­rő­ek Ba­logh Ed­gár In­tel­mei. ő egy lé­nye­gi­leg más vi­lág­ban fo­gal­maz­za meg el­vá­rá­sa­it a fi­a­tal nem­ze­dék fe­lé, s más in­dít­ta­tás­sal. Nem is an­­nyi­ra in­te­ni akar, mint Szent Ist­ván, nem is mo­ra­li­zál­ni, mi­ként Köl­csey – Ba­logh Ed­gárt sok­kal in­kább Arany János-i fél­té­se ve­ze­ti: egy vi­lág­ban, amely az övé, meg nem is, egy vi­lág­ban, amely szá­má­ra sok­kal in­kább hit kér­dé­se, mint meg­va­ló­sít­ha­tó/meg­va­ló­su­ló re­a­li­tás. Ne ért­sük fél­re: Ba­logh Ed­gár va­ló­ban hisz az új vi­lág­rend­ben, ám ő eb­ből nem pro­fi­tál­ni akart, ha­nem se­gí­te­ni – ami per­sze nem ment­ség, hi­szen egy dik­ta­tú­ra (tu­da­tos? aka­rat­lan?) sze­kér­to­ló­ja volt; e hit jobb hí­ján val­lás­nak is ne­vez­he­tő, mi­köz­ben re­a­li­tás­pre­cep­ci­ó­ja pon­to­san (vagy még­is csak köz­ve­tet­ten?) ér­zé­ke­li, hogy et­től a meg­ál­mo­dott (vagy in­kább áhí­tott?) vi­lág­tól bi­zony elég mes­­sze van. Ma már köz­hely, amit an­nak ­ide­jén még gon­dol­ni is ve­szé­lyes volt, ne­ve­ze­te­sen hogy a kom­mu­nis­ta mo­dell ir­re­á­lis, zsák­ut­ca, meg­va­ló­sít­ha­tat­lan, amo­lyan föl­di menny­or­szág, amely el­len­té­tes az em­ber ter­mé­sze­té­vel (nem vé­let­le­nül áb­rán­doz­tak a kom­mu­nis­ta ide­o­ló­gu­sok az „új” em­ber­tí­pus­ról). Aki­nek volt sze­me, leg­ké­sőbb 1968-ban ész­re­vet­te, hogy ez a rend­szer még kor­rek­ci­ó­ra, em­ber­kö­ze­li mó­do­sí­tás­ra sem al­kal­mas. Ba­logh Ed­gár élet­te­ré­ben, a Ceauºescu-féle rém­ura­lom­ban ez ak­kor még nem volt ilyen egy­ér­tel­mű, az In­tel­mek írá­sa­kor (1972-ben je­lent meg a könyv) még föl­hoz­ha­tó volt az esz­me­cse­re, a vi­ta szük­sé­ges­sé­ge, ám ez Ro­má­ni­á­ban is csak­ha­mar odá­ig zül­lött, ki tud job­ban nyal­ni (aki em­lék­szik, tud­ja: a kom­mu­nis­ta egyed­ura­lom­ban is leg­föl­jebb a kis ha­la­kat le­he­tett kri­ti­zál­ni; aki nem elég ki­adó­san bó­lo­ga­tott az ak­tu­á­lis nagy­fő­nö­kök­nek és az ál­ta­luk rep­re­zen­tált irány­vo­nal­nak, az baj­ba ke­ve­re­dett). Ám ez nem volt Ba­logh Ed­gár ke­nye­re! So­kan tá­mad­ták, in­nen is, on­nan is, ám ő – vi­tat­ha­tó né­ze­tei el­le­né­re – mind­vé­gig meg­ma­radt em­ber­nek – saj­nos, nem a meg­fe­le­lő ol­da­lon.

Ba­logh Ed­gár Er­dély­ben szü­le­tett, de Po­zsony­ban nőtt föl, iga­zi po­zso­nyi lett be­lő­le min­den kö­tő­dé­sé­vel, ér­ték­rend­jé­vel. Ab­ban a ré­teg­ben moz­gott, amely­ben az apám is: a multikultúrájú ér­tel­mi­sé­gi pol­gá­rok kö­zött és ki­sebb­ség­ben. Nem lé­nyeg­te­len él­mény ez, hi­szen a cser­kész­moz­ga­lom, amely­ből kö­zé­le­ti­sé­ge in­dult, ter­mé­sze­tes ér­té­ke­ket kép­vi­selt s köz­ve­tí­tett, s kü­lö­nö­sen a ki­sebb­ség­be szo­rult hely­zet­ben ki­vá­ló táp­ta­la­ja volt an­nak, hogy a fi­a­ta­lok ön­ma­guk­hoz, s nem­ze­ti kul­tú­rá­juk­hoz ta­lál­ja­nak, hi­szen ak­kor már más ha­tá­sok is ér­ték őket, s a mo­dern kor­ban az as­­szi­mi­lá­ció ve­szé­lye sok­kal ké­zen­fek­vőbb volt, sok­kal ered­mé­nye­sebb is lett. Akik ezt ugyan­is re­a­li­zál­ni igye­kez­tek, már ha­son­lít­ha­tat­la­nul na­gyobb le­he­tő­sé­gek­kel, gaz­da­gabb és ha­té­ko­nyabb esz­kö­zök­kel ren­del­kez­tek, a XX. szá­zad lé­nye­ge­sen „jobb” kö­ze­get te­rem­tett en­nek. Ami­kor az­tán a II. vi­lág­há­bo­rú után hos­­szú idő el­tel­té­vel las­san is­mét utaz­ni le­he­tett (a test­vé­ri szo­ci­a­lis­ta or­szá­gok­ba! – ez ma már ab­szur­dul hang­zik, de ne fe­lejt­sük el, ez is a szo­ci­a­liz­mus „si­ke­res” épí­té­sé­nek egyik kel­lé­ke volt), s Ba­logh Ed­gár is utaz­ha­tott és Cseh­szlo­vá­ki­á­ba (Po­zsony­ba) jö­he­tett a hat­va­nas évek ele­jén, ak­kor hoz­zánk is el­jött, hogy meg­lá­to­gas­sa apá­mat, if­jú­ko­ri ba­rát­ját, s föl­ele­ve­nít­se a rég­múlt dol­ga­it. Jól em­lék­szem, apám ak­kor mo­so­lyog­va így jel­le­mez­te (az ak­kor már kom­mu­nis­ta bör­tönt meg­járt) Ba­logh Ed­gárt: Ed­gár min­dig ide­a­lis­ta volt, az is ma­radt! S ez va­ló­ban így volt: kom­mu­nis­ta von­zal­ma ide­a­liz­mus­ból fa­kadt, amo­lyan ős­ke­resz­tény föl­fo­gás­sal, amely fran­cia jel­szó­val (liberté, égalité, fraternité) pá­ro­sult be­csü­le­tes pol­gá­ri ki­adás­ban. A pol­gá­ri ér­ték­rend, ame­lyet Köl­csey olyan pon­to­san, s Arany oly tö­mö­ren fe­je­zett ki, mély­sé­ge­sen be­le­ivó­dott, er­re ra­kó­dott rá ter­mé­sze­tes ho­za­dék­ként kom­mu­nis­ta ide­a­liz­mu­sa. S ne fe­led­jük: Ba­logh Ed­gár Cseh­szlo­vá­ki­á­ban s Ro­má­ni­á­ban is a ki­sebb­ség tag­ja­ként éli meg a vi­lá­got, s mint ilyen, ele­ve fo­gé­ko­nyabb a de­mok­rá­cia, a ki­seb­bek, gyen­géb­bek jo­gai iránt. Apám mon­do­gat­ta: ne­künk (ma­gya­rok­nak) két­szer kell bi­zo­nyí­ta­ni. Ez a föl­fo­gás Ba­logh Ed­gár­tól sem volt ide­gen, éle­te, mun­kás­sá­ga er­ről tesz bi­zony­sá­got, csak saj­nos nem a meg­fe­le­lő part­nert vá­lasz­tot­ta eh­hez. In­tel­mei is er­ről szól­nak.

Ba­logh Ed­gár In­tel­me­it mai szem­mel bo­nyo­dal­mas ér­tel­mez­ni, aki hoz­zá­lát, nem biz­tos, hogy ké­pes vé­gig­ol­vas­ni, an­­nyi­ra te­le van a szo­ci­a­liz­mus épí­té­se ide­jé­ben kö­te­le­ző kom­mu­nis­ta fo­gal­ma­zá­si frá­zi­sok­kal, s aki nem ta­nul­ta meg an­nak ­ide­jén, ho­gyan kell a so­rok közt ol­vas­ni, ne­he­zen bol­do­gul a szin­te el­ret­ten­tő szó­hasz­ná­lat­tal. Mert an­nak­ ide­jén il­lett a kom­mu­nis­ta „klas­­szi­ku­sok­ra” – Marx­ra, En­gels­re vagy Le­nin­re, egy ide­ig még Sztá­lin­ra is, il­let­ve a so­ros párt­fő­nök­re, vagy a leg­utób­bi párt­kong­res­­szus­ra – leg­alább hi­vat­koz­ni; ak­kor volt rend­ben a vi­lág, ha már volt mi­ni­mum egy idé­zet tő­lük, uta­lás, hogy ők már meg­mond­ták előt­tem, ami­ről én itt most úgy te­szek, hogy föl­fe­dez­tem. Egy­sze­rű­en nem mond­ha­tott az em­ber sem­mi oko­sat, ha an­nak va­la­mi­lyen előz­mé­nyét, csí­rá­ját az egyik – a meg­íté­lés ide­jé­ben el­fo­ga­dott – kom­mu­nis­ta nagy­me­nő­nél nem le­he­tett ki­mu­tat­ni. Va­gyis meg­fe­le­lő cso­ma­go­lás­ban kel­lett pre­zen­tál­ni min­dent, hogy el­fo­gad­ha­tó le­gyen a párt­ál­lam­nak, s az ural­ko­dó ide­o­ló­gi­á­nak. Ba­logh Ed­gár ezt elv­ben el is fo­gad­ja, ám a kom­mu­nis­ta esz­mé­ket ma­gá­é­vá té­ve azo­kat a va­ló­ság­tól füg­get­le­nül ide­a­li­zál­ja, s mind­un­ta­lan vis­­sza­tér­ni igyek­szik a szá­má­ra ere­de­ti ér­tel­mük­höz. Re­mény­te­len szél­ma­lom­harc ez. Sa­ját elv­ba­rá­tai bör­tön­zik be (majd re­ha­bi­li­tál­ják), hogy vé­gül a Ceauºescu-féle dik­ta­tú­ra vé­ge fe­lé új­ra el­mond­ja vé­le­mé­nyét a ne­ve­ze­tes té­véin­ter­jú­ban, ame­lyet csak el­kés­ve (ha jól em­lék­szem 1989 nya­rán) su­gá­roz­tak a ma­gyar té­vé­ben, ne­hogy bán­tó­dá­sa es­sen Ba­logh Ed­gár­nak (bár a be­szél­ge­tést Glatz Fe­renc­cel még 1986-ban rög­zí­tet­ték). Éle­te ta­lán utol­só interjújában3 er­re is rá­kér­dez­tem, ak­kor szin­te fur­csáll­va mond­ta, hogy nem nyúl­tak hoz­zá, sem­mi vissz­hang­ja nem volt a be­szél­ge­tés­nek. Ugyan­ak­kor „amit ezek csi­nál­tak, an­nak sem­mi kö­ze a kom­mu­niz­mus­hoz” szó­be­li kom­men­tár­ral így nyi­lat­ko­zott: „Nem én ad­tam fel hu­má­nu­mo­mat, ha­nem an­nak po­li­ti­kai hor­do­zói tor­zí­tot­ták el a for­ra­dal­mi mun­kás­moz­ga­lom ere­den­dő cél­ja­it és mód­sze­re­it”, ezek szó­la­mai „nem azo­no­sak töb­bé a nép­test­vé­ri­ség­ről és tár­sa­dal­mi igaz­ság­ról még Cseh­szlo­vá­ki­á­ban ki­ala­kult if­jú­ko­ri elgondolásaimmal”.4

Ba­logh Ed­gár hű­sé­ges em­ber volt, ki­tar­tott el­vei, né­ze­tei mel­lett. Nem raj­ta mú­lott, hogy a kom­mu­niz­mus nem az volt, ami­nek ígér­ték, ami­nek lát­tat­ni pró­bál­ták. Ez a tel­jes­ség­gel té­ves, s rá­adá­sul bű­nös rend­szer fur­csa mód olyan tisz­ta em­be­re­ket is pro­du­kál­ni tu­dott, mint Ba­logh Ed­gár. Per­sze, ami őt és a hoz­zá ha­son­ló­kat meg­fog­ta, az ere­de­ti­leg nem kom­mu­nis­ta öt­let volt. Az egyen­lő­ség­gel (Is­ten előtt) már az Ótes­ta­men­tum­ban (majd az isz­lám­ban is) ta­lál­koz­ha­tunk, a de­mok­rá­ci­át még az­előtt a gö­rö­gök ta­lál­ták föl, az igaz­ság­sze­re­tet, a mun­ka be­csü­le­te pe­dig, ami­ről a kom­mu­nis­ták csak pa­pol­tak, de so­sem ér­vé­nye­sí­tet­tek iga­zán, ősi em­be­ri vágy és er­köl­csi kér­dés. A fo­gal­mak tar­tal­ma ter­mé­sze­te­sen a kor­tól füg­gő­en vál­to­zott, ám hom­lo­ke­gye­nest el­té­rő föl­fo­gás azért rit­kán for­dult elő.

De mi­re int Ba­logh Ed­gár? Az­zal kez­di, amit már Arany is mon­dott: ma­rad­junk em­be­rek, őriz­zük meg hi­tün­ket, s le­gyünk op­ti­mis­ták – mind­ezt per­sze, kom­mu­nis­ta fra­ze­o­ló­gi­á­ba bur­kol­va. Olyan el­vá­rá­sok ezek, ame­lyek a szo­ci­a­liz­mus idét­len épí­té­se­kor csak ne­he­zen va­ló­sít­ha­tók meg, gya­kor­la­ti­lag ez vö­rös va­ri­áns­ban nem is lé­tez­he­tett, leg­föl­jebb Balogh Edgár-i ide­a­liz­mus­sal. Mert azért szö­gez­zük le: Ba­logh Ed­gár na­iv hit­tel volt kom­mu­nis­ta, nem kar­ri­er­iz­mus­ból. Az em­ber­nek gyak­ran az a be­nyo­má­sa, mind­ezt épp azért mond­ja, mert lát­ja, hogy a kom­mu­niz­mus re­á­lis gya­kor­la­ta nor­má­lis em­ber­nek el­ve­szi min­den­től a ked­vét, s ha an­nak el­le­né­re küzd, hi­á­ba­va­ló az. Ám Ba­logh Ed­gár még­is ar­ra bá­to­rít­ja a fi­a­tal­sá­got, le­gyen ak­tív, ön­te­vé­keny, szer­vez­ked­jen, csak ne vi­gye ezt túl­zás­ba, s szol­gál­ja a né­pet. Ez is olyan bur­kolt fél­tés, hogy óva­to­san a test­tel, gye­re­kek, nyárs­ra húz­nak, ha nem a meg­fe­le­lő szó­hasz­ná­lat­tal ma­gya­ráz­kod­tok. Ma­ga a gon­do­lat nem új, már Köl­csey­nél is föl­lel­he­tő.

Ami­kor a csa­lád­ala­pí­tás­ról szól, tu­laj­don­kép­pen vis­­sza­nyúl Szent Ist­ván­hoz, ah­hoz, amit ki­rá­lyunk az ide­ge­nek­ről mon­dott. A csa­lá­don be­lül még­is más ez. Alap­ve­tő föl­fo­gá­sa lé­nye­gé­ben szin­tén pol­gá­ri (hi­va­ta­lo­san a kom­mu­nis­ták is en­nek szi­go­rú­an er­köl­csös, prűd vál­to­za­tát vet­ték át), ami et­től el­té­rő, az, hogy nem is­mer osz­tály­ha­tá­ro­kat (s ez, Ba­logh Ed­gár ki­sebb­sé­gi, ér­tel­mi­sé­gi hely­ze­tét is­mer­ve, nem a pro­le­tá­rok előny­be he­lye­zé­sét, ha­nem a kö­zép­osz­tály vé­del­mét je­len­tet­te), s lo­gi­ku­san nem­ze­ti­sé­gi ha­tárt sem. Ez az, ami a Szent István-i hely­zet­től a leg­in­kább kü­lön­bö­zik. Ide­gen ki­sebb­ség be­fo­ga­dá­sa a több­sé­gi fe­u­dá­lis or­szág­ba azon­ban lé­nye­gi­leg tér el a ki­sebb­ség be­ol­va­dá­sá­tól a több­ség nem­zet­ál­la­má­ba. Ezt sem­mi­fé­le szo­ci­a­lis­ta in­ter­na­ci­o­na­liz­mus­sal vagy akár koz­mo­po­li­tiz­mus­sal nem le­het „új­ra­ér­tel­mez­ni”. A csa­lád – temp­lom – is­ko­la szent­há­rom­sá­ga az alap­ja egy (ki­sebb­sé­gi) nem­zet egyé­ni és tár­sa­dal­mi túl­élé­sé­nek. Min­den (több­sé­gi) so­vi­nisz­ta és na­ci­o­na­lis­ta igye­ke­zet ezt pró­bál­ja meg­tá­mad­ni, meg­bon­ta­ni, szét­zül­lesz­te­ni bár­mi áron, bár­mi mó­don. A nem­ze­ti­ség föl­hí­gí­tá­sa csa­lá­don be­lül nem egye­dül­ál­ló, ez ter­mé­sze­tes fo­lya­mat, ám a ki­sebb­ség szá­má­ra egy bi­zo­nyos ha­tá­ron túl­me­nő­en vég­ze­tes le­het. En­nek nyil­ván Ba­logh Ed­gár is tu­da­tá­ban volt. A temp­lo­mot egy kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­rá­ban ne­héz lett vol­na nyíl­tan vé­de­ni, ám a ma­gyar ki­sebb­ség nem­zet­tu­da­tát a szo­ci­a­lis­ta in­ter­na­ci­o­na­liz­mus ne­vé­ben igen. Ez a nem­ze­ti­sé­gi ha­tár­ta­lan­ság a csa­lád­ban is in­kább nyug­ta­tás­nak hang­zik, mint kö­ve­ten­dő pél­dá­nak. Bur­kol­tan a kö­zép­osz­tályt is tá­mo­gat­ja (ami nem cso­da, hi­szen ő ma­ga is ér­tel­mi­sé­gi volt), ami­kor a szak­mai tu­dás és nyelv­is­me­ret el­mé­lyí­té­sé­ről szól a mo­dern kor kö­ve­tel­mé­nye­i­nek meg­fe­le­lő­en. Ez azon­ban má­ra olyan prob­lé­ma lett, amely nem csu­pán a ki­sebb­sé­gek­re, de ki­sebb nem­ze­tek­re is sú­lyo­san ne­he­zül tár­sa­dal­mi, po­li­ti­kai és globalizációs okok­nál fog­va egy­aránt. Hi­á­ba mond­ja Ba­logh Ed­gár, hogy a nem­ze­ti­ség bel­ső po­zi­tív vi­szo­nyu­lá­sa a több­ség­hez föl­erő­sí­ti a szo­ci­a­lis­ta hu­ma­niz­must. Ez csak su­ta el­mé­let volt, s ho­gyan tör­tén­jen az a gya­kor­lat­ban, ar­ra csak az ultranacionalisták tud­ják a vá­laszt, mi­vel­hogy az ilyen vi­szo­nyu­lás egy­ol­da­lú szo­kott len­ni min­dig. A nyelv­ápo­lás pe­dig kom­mu­nis­ta „táj­szó­lás­ban” – zsák­ut­ca. Ami­kor a ro­man­ti­ka föl­fe­de­zi a (föl­det mű­ve­lő) né­pet, jó úton jár, s vég­te­len kin­cse­ket rej­tő ku­tak­ra buk­kan. A kom­mu­nis­ták vi­szont a pro­le­ta­ri­á­tust fe­de­zik föl, ám ez a föl­fe­de­zés csak ar­ra jó, hogy a ta­la­ját, év­szá­za­dos ha­gyo­má­nyát, kul­tú­rá­ját stb. vesz­tett nincs­te­len tö­meg haj­lan­dó le­gyen üres ígé­re­tek fe­jé­ben köz­re­mű­köd­ni ab­ban, hogy a kom­mu­nis­ták ke­zé­be ke­rül­jön a ha­ta­lom. Vol­tak ugyan el­mé­le­tek a pro­le­tár kul­tú­rá­ról, csak­hogy ez a dos­­szié üres volt, s ha va­la­mit még­is oda­rak­tak, ha­ma­ro­san ki­de­rült, hogy csem­pész­áru az.

Azon kí­vül, hogy a nyel­vet (anya­nyel­vet) osz­tály­szem­pont sze­rint ápol­ni elég­gé ab­szurd (azért ezt se fe­led­jük: vol­tak ilyen pró­bál­ko­zá­sok, ami­kor az óvo­dá­ban a jó­sá­gos Le­nin elv­társ­ról ta­nul­tak a gye­re­kek), a nyel­vet el­ső­sor­ban ma­ga a mo­dern tár­sa­da­lom ve­szé­lyez­te­ti. A haj­da­ni fa­lu, amely­ből nem­csak kul­tú­ránk, ha­nem ha­gyo­má­nya­ink, hit­vi­lá­gunk, s nem utol­sósor­ban nyel­vünk is táp­lál­ko­zik, a ma­ga mun­ka- és sze­rep­föl­osz­tá­sá­val a nyelv­ápo­lás le­he­tő­sé­ge­it, föl­té­te­le­it is meg­te­rem­tet­te. Ami­ről ma egye­te­met vég­zett okos em­be­rek ér­te­kez­nek, azt az is­ko­lá­ba nem járt egy­sze­rű vi­dé­ki nép te­rem­tet­te meg és ápol­ta. A pa­rasz­ti vi­lá­got azon­ban a szo­ci­a­liz­mus si­lány kí­sér­le­té­vel szin­te tel­je­sen lik­vi­dál­ni si­ke­rült (a vé­gén már nem is pa­rasz­tok vol­tak, ha­nem szö­vet­ke­ze­ti mun­ká­sok) – s ez­zel a nyelv­meg­őr­zés alap­jai is meg­ren­dül­tek. Más­részt: az anya­nyel­vet nem vé­let­le­nül hív­ják anya­nyelv­nek. De va­jon a mai mo­dern anya ké­pes-e mind­azt köz­ve­tí­te­ni, ami az­zal jár? Hi­szen ott a böl­cső­de, az óvo­da, az is­ko­la, a té­vé, vi­deó, szá­mí­tó­gép. Rit­ka ma­nap­ság az olyan anya, aki al­ta­tót éne­kel, me­sét mond, ven­dég­ség­be/lá­to­ga­tó­ba stb. vi­szi gyer­me­két, pe­dig mind­ez a nyelv­vel va­ló is­mer­ke­dés fon­tos té­nye­ző­je. A jó­lé­tet anya­gi szem­pont­ból ítél­jük meg, nem a gye­rek­kel köz­vet­le­nül, sze­re­tet­tel és mo­sol­­lyal töl­tött idő sze­rint. A ma­rok­te­le­fon csu­pán né­hány éve ter­jedt el rob­ba­nás­sze­rú­en. Két­ség­te­len, hogy több szem­pont­ból hasz­nos szer­ken­tyű az, de az is, hogy a nyelv­ápo­lás­ra sú­lyo­san rom­bo­ló ha­tás­sal van. Most már las­san nem is be­szé­lünk egy­más­sal, ha­nem a táv­irat­nál is rö­vi­debb, le­egy­sze­rű­sí­tett, el­cson­kí­tott, a he­lyes­írást tel­je­sen ig­no­rá­ló nyel­ven kom­mu­ni­ká­lunk, esemesezünk. Er­ről Ba­logh Ed­gár még nem tud­ha­tott, de ez az iga­zi ve­szély, nem a nyelv­ápo­lás osz­tály­szem­lé­le­té­nek a mel­lő­zé­se. Ami pe­dig a ki­sebb­ség számára a több­ség nyel­vé­nek is­me­re­tét il­le­ti, úgy le kell szö­gez­ni, hogy er­re az is­me­ret­re igen­is szük­ség van, eb­ben Ba­logh Ed­gár­ral csak egyet­ér­te­ni le­het, hi­szen csak­is így le­het a több­ség­gel szótérteni, csak­is így kö­ve­tel­he­ti és véd­he­ti jo­ga­it a ki­sebb­ség – de kö­te­les­ség­gé ten­ni ezt nem le­het, nem is sza­bad­na, s már vég­képp nem fönt­ről, pa­ter­na­lis­ta ál­ru­há­ban, gon­dos­ko­dás for­má­já­ban represszív fe­nye­ge­té­sek­kel rá­e­rő­sza­kol­ni az ál­lam­pol­gár­ok­ra. Az min­den­ki­nek szu­ve­rén jo­ga, mi­lyen nyel­ven be­szél, s ha nem ké­pes, vagy nem haj­lan­dó a több­ség nyel­vét el­sa­já­tí­ta­ni, az ki­zá­ró­lag az ő ba­ja, s nem a több­sé­gé, nem az „ál­lam­al­ko­tó” prob­lé­má­ja és ká­ra ez. A dik­ta­tú­ra is­mer­te­tő­je, ha pol­gá­ra­it sa­ját szol­gá­i­nak te­kin­ti, egy de­mok­rá­ci­á­ban ez vi­szont for­dít­va mű­kö­dik, il­let­ve mú­köd­nie kel­le­ne – s ez a nyelv­hasz­ná­lat­ra is vo­nat­ko­zik.

Egy­ér­tel­mű: Ba­logh Ed­gár fél­ti a ki­sebb­sé­gi ma­gyar nyel­vet, ér­de­ké­ben min­den el­ér­he­tő kö­vet meg­moz­gat – csak az a baj, hogy sü­ket kö­vek azok, hasz­nál­ha­tat­la­nok vol­tak már an­nak ­ide­jén, ma­nap­ság pe­dig még ke­vés­bé. Nem azért, mert meg­vál­toz­tak a tár­sa­da­lom po­li­ti­kai té­nye­zői, ha­nem egy­részt azért, mert a szo­ci­a­liz­mus kriptonacionalizmusa most tel­jes nyílt­ság­gal, gát­lás­ta­la­nul tört fel­szín­re, más­részt azért, mert egy szak­író­nak, ha ko­mo­lyan ér­vé­nye­sül­ni akar, vi­lág­nyel­ven (el­ső­sor­ban an­go­lul) kell tu­do­má­nyos ered­mé­nye­it pub­li­kál­nia. Ki­sebb­ség­ben ez to­vább bo­nyo­ló­dik, hi­szen a több­ség nyel­ve ál­ta­lá­ban több le­he­tő­sé­get nyújt a pub­li­ká­lás­ra, tu­do­mány­ter­jesz­tés­re egy­aránt. Ami Ba­logh Ed­gár esz­me­fut­ta­tá­sá­ból e té­ren ki­ma­radt (vagy ki kel­lett ma­rad­nia), az a szak­író (nyel­vi) kap­cso­la­ta az anya­or­szág­gal. Mint tud­juk, a szo­ci­a­lis­ta in­ter­na­ci­o­na­liz­mus er­re már nem volt ké­pes, ma­nap­ság pe­dig az anya­or­szág­ban mint­ha va­ló­ban vég­be­ment vol­na Tri­a­non, né­hány kül­ho­ni dísz­pol­gárt ki­vé­ve. Ma­gyar vo­nat­ko­zás­ban ugyan­is az a sa­já­tos­ság ér­vé­nye­sül, hogy az anya­or­szág vagy föl­szip­pant­ja a ki­sebb­sé­gi sor­ból in­du­lót, vagy nem vesz ró­la tu­do­mást.

Vis­­sza­tér­ve a csem­pész­áru­hoz: Ba­logh Ed­gár In­tel­me­i­ben két­fé­le tí­pu­sát fi­gyel­het­jük meg. Az egyik az, amit az elv­tár­sak kö­te­le­ző­en el­vár­tak, s amit úgy kel­lett ra­goz­ni, hogy an­nak alap­ján va­ló­di mon­da­ni­va­ló­ját is be­csem­pész­hes­se az em­ber. Ami Ba­logh Ed­gár­nak mon­da­ni­va­ló­ja van, ab­ból rend­re át­hal­lik a pol­gá­ri ere­det. Kény­te­len is ma­gya­ráz­kod­ni emi­att ele­get. Vágy­ál­mai, sza­lon­kom­mu­niz­mu­sa is ke­resz­tény pol­gá­ri én­jé­nek alap­ja­i­ból táp­lál­ko­zik. De köz­ben tény­leg meg­vál­to­zott a vi­lág. Fur­csa volt ta­pasz­tal­ni, hogy a ma­gát ma­te­ri­a­lis­tá­nak mon­dó mar­xis­ta köz­gaz­da­ság tu­laj­don­kép­pen ide­a­liz­mus­ból élt, s hogy az ide­a­lis­tá­nak csú­folt ka­pi­ta­liz­mus sok­kal ma­te­ri­á­li­sabb. Vé­gül csak úgy le­he­tett a kom­mu­nis­ta blok­kot tönk­re­fegy­ve­rez­ni, s eb­ben a né­hai Re­a­gan el­nök­nek má­ig nem elég­gé mél­ta­tott ér­de­me van. Át is vet­tük sür­gő­sen ezt a nyu­ga­ti ma­te­ri­a­liz­must: ma már a fi­a­ta­lok nem el­ső­sor­ban ta­nul­ni akar­nak (ami­re Ba­logh Ed­gár is int), ha­nem meg­gaz­da­god­ni (mert most már azt is le­het, ugye). A ta­nu­lás egyéb­ként is pol­gá­ri, s nem pro­le­tár igény: amint egy pro­le­tár akár csak egy szak­mát ta­nul ki, már­is nem pro­le­tár. Sor­ra ve­het­jük úgy a dol­go­kat, s min­dig oda lyu­ka­dunk ki, hogy Ba­logh Ed­gár in­tel­mei tu­laj­don­kép­pen nem kom­mu­nis­ta fo­gan­ta­tá­sú­ak, nem kom­mu­nis­ta, ha­nem pol­gá­ri-ke­resz­té­nyi ér­ték­ren­det nyúj­ta­nak, em­be­ri és em­ber­sé­ges szem­pont­ok alap­ján. Mert ki­tér pél­dá­ul a sze­xu­a­li­tás­ra is. De va­jon mi a kom­mu­nis­ta sze­xu­a­li­tás? Ugyan mi­fé­le osz­tály­szem­pon­tot le­het itt ér­vé­nye­sí­te­ni? Az egész kom­mu­nis­ta szó­vi­rág­hal­maz gyak­ran va­ló­ban csak köd­füg­göny, hogy el le­hes­sen mon­da­ni a lé­nye­get. Bár né­ha még az is bi­zony­ta­lan. Ar­ra int pél­dá­ul, ne­hogy va­la­ki­nek eszé­be jus­son a szo­ci­a­lis­ta ha­ta­lom el­len for­dul­ni (sic!), mert a hi­bá­kat úgy­mond csak de­mok­ra­ti­zá­lás­sal le­het hely­re­hoz­ni. Mond­ja ezt ak­kor, ami­kor már Ceauºescu van ha­tal­mon. Ez olyan hat­van­nyol­cas, Dubèek-féle ál­lás­pont, csak­hogy Ba­logh Ed­gár már tud­hat­ta, hogy az nem mű­kö­dik. Va­jon ép­pen azért mond­ta, mert tud­ta, s mert an­nak ve­szé­lyét lát­ta? Ná­la csak úgy hem­zseg­nek a pol­gá­ri hu­má­num­ra uta­ló je­gyek, ame­lye­ket gon­do­san kom­mu­nis­ta fra­ze­o­ló­gi­á­ba rejt­ve mond el. An­­nyi­ra be­csü­le­tes, an­­nyi­ra em­ber­sé­ges, hogy nem is ért­he­tő, ho­gyan ke­ve­re­dett eb­be a gát­lás­ta­lan kom­mu­nis­ta tár­sa­ság­ba. A kom­mu­nis­ta ide­o­ló­gia elő­sze­re­tet­tel hang­sú­lyoz­ta, men­­nyi­re nyi­tott ez a rend­szer az új fe­lé, ám ez csak ad­dig volt ér­vé­nyes, amíg sa­ját ha­tal­mi po­zí­ci­ó­it ez nem fe­nye­get­te. Mert va­ló­já­ban ez egy meg­cson­to­so­dott dog­ma­ti­kus rend­szer volt, ami éles el­len­tét­ben állt Ba­logh Ed­gár nyi­tott­sá­gá­val, aki egy­ér­tel­mű­en va­la­mi tel­je­sen mást ér­tett a kom­mu­niz­mus fo­gal­ma alatt, mint a ha­tal­mat bi­tor­ló nagy­me­nők.

Mi­lye­nek te­hát ezek az elem­zett in­tel­mek? Há­rom elég­gé el­té­rő vi­lág­ból kö­szön­te­nek ránk, ám ha job­ban meg­néz­zük üze­ne­tük va­ló­di tar­tal­mát, azt ta­pasz­tal­juk, hogy alig kü­lön­böz­nek egy­más­tól. Az el­té­ré­sek sok­kal in­kább a meg­fo­gal­ma­zás­ban rej­le­nek. Eu­ró­pai ke­resz­tény hu­má­num su­gár­zik be­lő­lük, sőt, olyan ér­té­kek, ame­lyek az egész em­be­ri­ség szá­má­ra po­zi­tí­vak, kö­ve­ten­dők – idő­re, kor­ra, val­lás­ra, ha­gyo­mány­ra va­ló te­kin­tet nél­kül. Mint a mo­soly, amely min­den­ki­ben egy­for­mán re­zo­nál. A ke­resz­tény­ség si­ke­re ép­pen ab­ban rej­lik, hogy az Új­szö­vet­ség leg­fon­to­sabb üze­ne­té­re, a sze­re­tet­re épí­tett. Tény, hogy a ke­resz­té­nyek nem min­dig tar­tot­ták ma­gu­kat eh­hez, de az is, hogy két­ezer év bi­zo­nyít­ja élet­ké­pes­sé­gét – füg­get­le­nül at­tól, mi­lyen idő­ben, s mi­lyen kul­tú­rák­kal kap­cso­lat­ban: a sze­re­tet lé­tünk el­en­ged­he­tet­len té­nye­ző­je, s bár meg­nyil­vá­nu­lá­si for­mái na­gyon el­té­rő­ek, a meg­be­csü­lés­nek, igaz­sá­gos­ság­nak, tü­re­lem­nek, to­le­ran­ci­á­nak, ke­gyes­ség­nek, alá­zat­nak stb. még­is­csak a sze­re­tet a kö­zös ne­ve­ző­je. Nem vé­let­le­nül idéz­tem most ki­zá­ró­lag olyan eti­kai fo­gal­ma­kat, ame­lyek Szent Ist­ván in­tel­me­i­ben for­dul­nak elő. Azon kí­vül, hogy nem­ze­tünk, kul­tú­ránk leg­ősibb el­vá­rá­sai a ké­sőb­bi idők­ben is ki­nyo­moz­ha­tók, föl­lel­he­tők Köl­csey­nél, Arany­nál ugyan­úgy, mint a lát­szó­lag tel­je­sen más vi­lág­ból szó­ló Ba­logh Ed­gár­nál.

Újabb, jobb in­tel­me­ket ma sem le­het­ne meg­fo­gal­maz­ni – ta­lán csak a hang­súly to­lód­na el né­mi­képp, mert hi­szen ma is vál­to­zik a vi­lág, nem is ke­ve­set. Az új kö­rül­mé­nyek más el­vá­rá­so­kat tá­masz­ta­nak – s egyút­tal új fé­lel­me­ket is gerjesztenek. Az el­té­ré­sek olyan mé­re­tű­ek, hogy azt már nem le­het a ha­gyo­má­nyos ge­ne­rá­ci­ós prob­lé­má­ra fog­ni. Föl­gyor­sult ugyan­is az idő, a vál­to­zá­sok túl gyor­sak, s túl hir­te­len, nyak­ra-fő­re vált­ják egy­mást. Most már nem csu­pán ar­ról van szó,  fi­a­tal­ság bo­lond­ság, vagy a fi­a­ta­lok meg­gon­do­lat­la­nok, kön­­nyel­mű­ek stb., mint min­dig év­ez­re­dek óta, és hogy az idő­seb­bek föl­hör­dül­nek azon, amit fi­a­tal ko­ruk­ban ma­guk is el­kö­vet­tek. Most már, saj­nos ar­ról van szó, az új je­len­sé­gek olyan gyor­sa­ság­gal kö­ve­tik egy­mást, s kö­ve­te­lik a ma­guk he­lyét, hogy azo­kat nem is győz­zük meg­emész­te­ni, sa­ját ér­ték­ren­dünk­be el­he­lyez­ni, vagy akár be­épí­te­ni, mert mi­re er­re sor ke­rül­ne, már megint va­la­mi új ko­pog­tat ná­lunk – ha ugyan ko­pog­tat, több­nyi­re kér­de­zet­le­nül be­ront. Mert a szel­le­mi él­mé­nye­ket is meg kell emész­te­ni,  s er­re idő kell, nem le­het az él­ve­ze­te­ket vég­te­le­nül hab­zsol­ni, azt már a ró­ma­i­ak is tud­ták, azért hasz­nál­ták a ma­dár­tol­lat. Már­pe­dig az idő té­nye­ző­jét szí­ve­sen fi­gyel­men kí­vül hagy­juk, mint ami ké­nyel­met­len, za­va­ró, ami út­ban áll. Az ér­té­kek is di­vat­tá de­val­vá­lód­tak, év­szak­ok sze­rint. Mit is kezd­jünk ez­zel? Mit gon­dol­junk er­ről? Ho­gyan ér­té­kel­jük és fő­leg mi sze­rint? Mi itt a fo­gó­dzó, a mér­ce, mi­hez vi­szo­nyít­sunk? Ha túl so­kat eszünk, a test nem so­ká bír­ja, ros­­szul le­szünk. De va­jon mi­ért gon­dol­juk, hogy a szel­lem töb­bet bír, ho­lott a szel­le­mi ros­­szul­lét je­lei is egy­ér­tel­mű­ek?! Va­jon vé­gig­gon­dol­tuk, mi­lyen kö­vet­kez­mé­nye van an­nak, ha a túl­zott szel­le­mi él­mé­nye­ken ma­dár­tol­lal kön­­nyí­tünk?

Az új­ko­ri olim­pia jel­sza­va ne­mes ve­tél­ke­dő­re in­vi­tál – csak ép­pen az a baj, hogy min­dent pon­to­san le­mé­rünk. Az óko­ri gö­rö­gök­nél egy szá­mí­tott: az el­ső­ség, a tel­je­sít­mén­­nyel nem so­kat tö­rőd­tek, hi­szen az vi­szony­la­gos. És ami még en­nél is lé­nye­ge­sebb, akár­hogy for­gat­juk: em­be­ri (fi­zi­kai) ha­tá­ra van. Ha nem len­ne, nem kel­le­ne a dop­ping, s a jö­vő­ben majd egy kis gén­ma­ni­pu­lá­ció, hogy tíz mé­tert tud­ja­nak tá­vol­ba ug­ra­ni, s hár­mat ma­gas­ba. Ha meg­kér­dez­zük a köz­gaz­dá­szo­kat, mi­ért rossz, ha hol­nap is an­­nyit gyár­tunk és fo­gyasz­tunk, mint teg­nap, nem ka­punk ki­elé­gí­tő vá­laszt (ha ugyan ka­punk egy­ál­ta­lán va­la­mi­lyet). Ta­lán nem is köz­gaz­dász­nak va­ló a kér­dés, ha­nem pszi­cho­ló­gus­nak. Min­den­eset­re sok baj szár­ma­zik eb­ből, s ha az in­tel­me­ket a jö­vő nem­ze­dék szá­má­ra va­la­mi­vel meg kel­le­ne tol­da­ni, úgy ez a mér­ték­le­tes­ség­re va­ló in­tés le­het­ne. Mert mi­re is vá­gyunk? Egy­re ma­ga­sabb élet­szín­vo­nal­ra. Ez per­sze elég­gé vi­szony­la­gos fo­ga­lom, de ter­mé­sze­tünk­nél fog­va at­tól füg­gő­en lesz ma­ga­sabb, mi­nél több anya­gi ter­mé­sze­tű vá­gyat, el­vá­rást éb­resz­tünk az em­ber­ben. Mert min­den­ki bol­dog akar ugyan len­ni, de va­la­hogy min­dig csak anya­gi té­nye­ző­höz köt­jük ezt a bol­dog­sá­got. Van mú­kö­dő té­véd? Se­baj, végy újat, olyan funk­ci­ók­kal, ame­lye­ket nem is tudsz majd ki­hasz­nál­ni. A ré­git pe­dig dobd ki, szeny­­nyezd ve­le kör­nye­ze­te­det, le­gyen mi­ben meg­ful­lad­nod. Még a ta­va­lyi mo­só­port hasz­ná­lod? Hogy­hogy? Nem is vagy tel­jes em­ber, ha nem ve­szed ész­re, mi­lyen sze­xi az új mo­só­por. Eset­leg fog­lal­kozz az­zal a fél­mez­te­len nő­vel, aki a mo­só­port rek­lá­moz­za, ne a pá­rod­dal, aki a zok­ni­dat mos­sa, mert csak úgy le­szel iga­zán me­nő. Ez a rek­lám üze­ne­te.
Per­sze jó, ha va­la­mi jobb, ilye­tén vá­gyunk azon­ban gyak­ran fél­re­ve­zet, mert hi­szen szí­ve­sen, kész­sé­ge­sen his­­szük el, hogy ami új, az egyút­tal jobb is. Cse­rél­ge­tünk is szor­gal­ma­san min­dent: in­get, ga­tyát, ál­lást, sze­re­tőt, s kü­lön­bö­ző szin­ten haj­to­gat­juk, hogy így lesz szebb, jobb, tel­je­sebb, vál­to­za­to­sabb és szí­ne­sebb az éle­tünk. Va­gyis azt igyek­szünk be­be­szél­ni ma­gunk­nak, hogy szel­le­mi éle­tünk mi­nő­sé­gé­nek anya­gi függ­vé­nye van. Nem pe­dig for­dít­va.

En­nek ér­de­ké­ben kí­sér­le­te­zünk mind­un­ta­lan. Élet­szín­vo­na­lunk ér­de­ké­ben per­sze. Egy új, jobb au­tót nem is le­het más­képp elő­ál­lí­ta­ni: ki kell va­la­mit ta­lál­ni, az­tán kí­sér­le­tek­kel mű­kö­dő­ké­pes­sé ten­ni. Anya­gi ágon ez így mú­kö­dik. Szel­le­mi éle­tünk­ben ez vi­szont nem így van. A szel­lem, amen­­nyi­re szár­nyal­ni ké­pes, ugyan­olyan rest lé­nye­ge vál­to­zá­sá­ban. Az em­ber olyan, ami­lyen: lé­nye­gé­ben lus­ta, ké­nyel­mes, ego­is­ta, aka­ra­tos, va­ló­já­ban élet­kép­te­len (egy kis cá­pa szü­le­té­se után azon­nal önál­ló élet­re ké­pes; az ös­­szes élő­lény kö­zül az em­ber­nek tart a leg­to­vább, míg sa­ját lá­bán meg­áll­ni ké­pes). Ami az em­bert még­is élet­ben tart­ja, azok az ösz­tö­nei, va­la­mint gon­dol­ko­dás­ra ké­pes agya, ér­zel­mek­re ké­pes szí­ve. Amit hat­éves ko­rá­ig be­lé­plán­tál­tak, at­tól nem tud sza­ba­dul­ni, kü­lö­nö­sen, ha azt fel­nőt­té vá­lá­sá­ig meg is erő­sí­tik. Ek­képp vál­nak szá­má­ra a ha­gyo­má­nyok meg­ha­tá­ro­zó él­mén­­nyé. Gyak­ran nem is tud­juk, mi­fé­le tra­dí­ci­ók hor­do­zói va­gyunk, ame­lyek vi­sel­ke­dé­sün­ket be­fo­lyá­sol­ják. Át­örö­kít­jük egyé­ni­leg és kollektíve is, s amíg a két té­nye­ző (a szub­jek­tív és ob­jek­tív) egy kö­tél vé­gét kö­zö­sen húz­za, ad­dig a ne­ve­lés­sel sincs nagy baj. Ma­gát a ne­ve­lést azon­ban erő­sen be­fo­lyá­sol­ja a tár­sa­da­lom mun­ka­meg­osz­tá­sa. Amíg az anya ott­hon volt és a csa­lád­dal, ház­tar­tás­sal, ne­ve­lés­sel fog­lal­ko­zott, más volt a ki­in­du­ló hely­zet, mint ami­kor ilyen-olyan ok­nál fog­va a nő is be­állt a mun­ka­fo­lya­mat­ba. Ez arány­lag új fej­le­mény, és úgy iga­zá­ból még nem ta­lál­tuk meg er­re a ki­elé­gí­tő meg­ol­dást. Eman­ci­pá­ci­ó­val és a nők ér­vé­nye­sü­lé­sé­vel ér­ve­lünk, de en­nek a gye­re­kek is­­szák meg a le­vét: be­ve­tet­tük ugyan a nagy­ma­mát, a böl­cső­dét és az óvo­dát, ma már a vi­de­ót és té­vét is és egyéb szer­ken­tyű­ket, de va­jon va­ló­ban he­lyet­te­sít­he­tő-e az anya? A ki­zá­ró­la­gos anyai sze­re­tet? És mit ta­nul meg a gye­rek, ha őszin­te, köz­vet­len őse­i­vel, mi­vel ők is ro­han­nak és nincs ide­jük, alig van kap­cso­la­tuk a gye­rek­kel? Csak azt, amit ma­ga kö­rül lát: a fil­mek ag­res­­szi­vi­tá­sát (gyak­ran még a me­sék­ben is!), a mé­di­ák ál­tal (aka­rat­la­nul is) pro­pa­gált dur­va erő­sza­kot – és majd ezt ad­ják to­vább az utá­nuk jö­vő nem­ze­dék­nek?  A fel­szí­nes­sé­get, a dur­va­sá­got, ag­res­­szi­vi­tást, in­to­le­ran­ci­át, a csil­lo­gó-vil­lo­gó üveg­gyön­gyö­ket?

Azt mond­ják, a leg­ma­ga­sabb élet­szín­vo­nal az ősi tár­sa­da­lom­ban volt, mert ak­kor elég volt he­ten­te húsz órát dol­goz­ni, hogy meg­le­gyen mind­az, ami az ak­ko­ri élet­hez (és bol­dog­ság­hoz!) kel­lett. De per­sze az élet­szín­vo­nal, só­haj­tunk na­gyot, ma azért még­is ma­ga­sabb. Ha vi­szont job­ban meg­vizs­gál­juk ezt, azt lát­juk, hogy mai élet­szín­vo­na­lunk meg­íté­lé­se anya­gi jel­le­gű vá­gya­ink­tól, el­vá­rá­sa­ink­tól, s azok tel­je­sü­lé­sé­től függ. Úgy vél­jük, mi­nél job­ban bő­vel­ke­dünk anya­gi­ak­ban, s mi­nél ké­nyel­me­seb­ben élünk, an­nál bol­do­gab­bak va­gyunk. Ez a föl­té­te­le­zés, mi több: meg­győ­ző­dés haj­szol olyan tet­tek vég­re­haj­tá­sá­ra, ame­lyek vég­ső cél­ja az anya­gi szer­zés. Ál­ta­lá­ban má­sok ro­vá­sá­ra – akár úgy, hogy va­la­kit meg­fosz­tunk tu­laj­do­ná­tól, akár úgy, hogy hi­ány­zik be­lő­lünk a se­gí­tő­kész­ség.  S ez ve­zet vég­ső so­ron az idő föl­pör­ge­té­sé­re. Az ókor sem volt ese­mény­te­len, ám – el­te­kint­ve at­tól, hogy pél­dá­ul a hír­ter­je­dés, a köz­le­ke­dés jó­val las­súbb volt – a vál­to­zá­sok alig tör­tén­tek ész­re­ve­he­tő­en, s ha igen, nem vol­tak lé­nye­ge­sek: egy új csá­szár vagy ki­rály, egy csa­ta ki­me­ne­te­le nem je­len­tett föl­tét­le­nül más jel­le­gű életminőséget. Ám az ese­mé­nyek föl­gyor­sul­tak, egy­re rö­vi­debb idő­kö­zök­ben vál­ta­koz­nak: a tö­rök áfi­um még 150 évig tar­tott, a bol­se­vik ön­kény (sze­ren­csé­re) már jó­val rö­vi­debb ide­ig. De nem csak idő­be­li kü­lönb­ség van: a tö­rök vi­lág nem vál­toz­ta­tott a fe­u­dá­lis ren­den, míg a kom­mu­nis­ta ön­kény be­val­lot­tan is egy me­rő­ben más vi­lá­got kényszerített ránk. An­­nyi­ra mást, hogy bár ál­lan­dó­an a nép­re hi­vat­ko­zott, épp a nép ál­tal kép­vi­selt és to­vább­örö­kí­tett ér­té­ke­ket (ha­gyo­má­nyo­kat) rúg­ta föl, s igye­ke­zett a he­lyük­be más, vö­rös­re át­fes­tett tal­mi ara­nyat csil­log­tat­ni. Eu­ró­pa en­nek kö­vet­kez­té­ben ket­té­vált – föl­tű­nőb­ben, mint azt a kü­lön­bö­ző ke­resz­tény val­lá­sok meg­tet­ték. Köz­ben az „is­te­nes” nyu­gat is sze­ku­la­ri­zá­ló­dott, s a rend­szer­vál­tás után azt ve­het­tük ész­re, hogy egy új, nyu­ga­ti, pon­to­sab­ban ame­ri­kai ma­te­ri­a­liz­mus ke­rít ha­tal­má­ba. Az­előtt a rá­gó­gu­mi és a Co­ca-Co­la csak az áhí­tott, szin­te szent­té ava­tott sza­bad­ság szim­bó­lu­ma volt – most pe­dig idény­di­vat­tá vált, az ere­de­ti­ség má­ko­nya. Ho­va lesz­nek a ré­gi, be­vált ér­té­kek eb­ben a gyor­san vál­to­zó idő­ben, ami­kor azt vél­jük jó­nak, amit az üz­let ér­de­kei új­nak, ere­de­ti­nek és ter­mé­sze­te­sen nél­kü­löz­he­tet­len­nek tün­tet­nek föl? En­nek ne­vé­ben an­­nyi bő­dü­le­tes os­to­ba­ság lát nap­vi­lá­got, hogy a jó íz­lé­sű em­ber már csak te­he­tet­le­nül bá­mul, és nem is­mer a vi­lág­ra.

De ez még hagy­ján, sü­let­len­sé­gek min­dig szü­let­tek. A baj ott van, hogy e sü­let­len­sé­gek ke­rül­nek a gyor­san ter­je­dő hí­rek élé­re, so­kan pe­dig azo­kat pró­bál­ják utá­noz­ni, azt gon­dol­va, ak­kor ere­de­ti­ek, s ez­ál­tal vál­nak sze­mé­lyi­ség­gé – és ke­rül­nek a mé­di­ák cím­ol­dal­ára. Ez a pe­da­gó­gia ha­lá­la. Min­den pél­da után­zás­ra ösz­tö­nöz ugyan­is, a ne­ga­tív pél­da is. Más­részt akár tet­szik, akár nem, a ne­ve­lés a tár­sa­da­lom egyik leg­kon­zer­va­tí­vabb ele­me: a fi­a­ta­lok­nak azt ad­ják az idő­seb­bek to­vább, amit jó­nak, idő­ál­ló­nak tar­ta­nak, ami be­vált, s túl­él­te a di­vat és a vál­to­zás sze­szé­lye­it. Ro­ha­nó vi­lá­gunk­ban azon­ban még a jó do­log­nak sincs elég ide­je, hogy be­vál­jon, idő­ál­ló­nak bi­zo­nyul­jon, mert egy új di­vat el­söp­ri. Ho­va lesz­nek te­hát a be­vált ér­té­kek gyor­san vál­to­zó vi­lá­gunk­ban? Mi­lyen in­tel­mek­kel le­het a fi­a­ta­lok fe­lé for­dul­ni, hogy azo­kat el is fo­gad­ják, s to­vább vi­gyék, ne pe­dig a pusz­tá­ba ki­ál­tott szó le­gyen az csu­pán? Va­jon hi­te­le­sen hang­zik-e, ha azt ta­ná­csol­juk, hogy ta­nul­ja­nak, mert a tu­dás a leg­na­gyobb kincs, amit még el­ven­ni sem le­het, mi­köz­ben azt lát­ják, hogy elég egy kis csa­va­ros ész­já­rás, úgy is meg le­het gaz­da­god­ni, nem kell ah­hoz éve­kig az is­ko­lá­val baj­lód­ni, épp el­len­ke­ző­leg. Va­jon hi­te­le­sen hang­zik-e, ha azt mond­juk, le­gye­nek be­csü­le­te­sek, ami­kor azt lát­ják, hogy lop­ni-csal­ni ér­de­mes, csak nagy­ban és ügye­sen kell csi­nál­ni? Va­jon hi­te­le­sen hang­zik-e az in­tés, hogy le­gye­nek to­le­rán­sak, mert úgy vív­ják ki má­sok tisz­te­le­tét, meg­be­csü­lé­sét, ami­kor azt lát­ják, hogy ego­iz­mus­sal több­re men­nek?

A sza­bad­ság és a jo­gok ko­rát él­jük. Úgy kép­zel­jük, mi­nél több jo­gunk van, an­nál sza­ba­dab­bak va­gyunk. És per­sze mi­nél sza­ba­dab­bak, an­nál bol­do­gab­bak. Nu­dis­ta vé­le­mény, hogy sza­bad­nak ér­zi ma­gát, ha mez­te­len – de per­sze gát­lás­ta­la­nul és fenn­tar­tás nél­kül él­ve­zi a föl­öl­tö­zött tár­sa­da­lom min­den elő­nyét, eszé­be sem jut az ős­er­dő­be vo­nul­ni. Nyil­ván­va­ló az is, hogy az ilyen ma­gya­rá­zat csu­pán ki­fo­gás, amely­nek az a kül­de­té­se, hogy va­la­mi­lyen fi­lo­zó­fi­ai ala­pot ad­jon a mez­te­len­ke­dő más­sá­gá­nak. Meg hogy l´art pour l´art más le­gyen. Mert en­nek az­tán a sza­bad­ság­hoz sem­mi kö­ze. Mint ahogy sok más te­vé­keny­ség­nek sem, ami­re (jobb hí­ján és utó­lag) rá­fog­ják, hogy at­tól sza­bad az em­ber. A nyolc­van­ki­len­ces vál­tás után me­rült föl olyan né­zet, hogy most már a pi­ros jel­zés­re is át­me­he­tünk az út­tes­ten, mert hi­szen sza­ba­dok va­gyunk. Ez per­sze vég­let volt, de jól jel­lem­zi a sza­bad­ság fo­gal­má­nak tel­jes fél­re­ér­té­sét, pon­to­sab­ban a sza­bad­ság és az anar­chia ös­­sze­za­va­rá­sát. Mert a sza­bad­ság el­ső­sor­ban fe­le­lős­sé­get je­lent. Jel­lem­ző, hogy min­den­ki jo­go­kat kö­ve­tel, már szin­te ful­la­do­zunk tő­lük, már azt sem tud­juk, mi­fé­le jog il­let meg, de azért csak szor­gal­ma­san to­vább kö­ve­tel­jük, fe­le­lős­sé­get vi­szont sen­ki sem kér, pe­dig egyik a má­sik nél­kül nem lé­tez­het. A ter­mé­szet­ben min­den úgy mű­kö­dik, hogy egyen­súly­ban van, amint az meg­bom­lik, a ter­mé­szet­ben min­den ar­ra össz­pon­to­sít, hogy az egyen­súly is­mét hely­re­áll­jon. Már­pe­dig a jo­g­nak és a fe­le­lős­ség­nek is egyen­súly­ban kell len­nie, mert ha nem így van, ak­kor nagy a baj, meg­bi­csak­lik a vi­lág, meg­ha­son­lik. Ha te­hát nem vi­sel­ke­dünk elég­gé kö­rül­te­kin­tő­en, s va­la­mi­lyen kedv­te­lés­nek, szem­lé­let­nek túl­zott mér­ték­ben adó­zunk, ak­kor an­nak rab­jai le­szünk, nem pe­dig sza­ba­dok, s er­re kön­­nyen rá­fi­zet­he­tünk. Más­részt nem egye­dül va­gyunk a vi­lá­gon, má­sok­ra is te­kin­tet­tel kell len­nünk. Az én sza­bad­sá­gom ott ér vé­get, ahol má­sok sza­bad­sá­ga kez­dő­dik. Ha ezt  el­uta­sí­tom, hi­á­ba vá­rom, hogy rám is te­kin­tet­tel le­gye­nek má­sok.

A vál­to­zást nem le­het meg­gá­tol­ni, az időt nem le­het meg­ál­lí­ta­ni, hi­szen a nö­ve­ke­dés és az idő mú­lá­sa az élet tör­vé­nye. Vi­szont le­het ezt okos ke­re­tek kö­zött mű­vel­ni, böl­csen irá­nyí­ta­ni, ke­rül­ve a túl­zá­so­kat, s több tü­re­lem­mel vi­sel­ni az élet dol­ga­it. Ha vi­szont a fi­a­ta­lok­nak az in­tel­me­in­ket akar­juk út­ra­va­ló­ul ad­ni, el­ső­sor­ban ön­ma­gunk­ba kell száll­nunk, va­jon ele­gen­dő  sze­re­te­tet ad­tunk-e ne­kik, mert ez a leg­főbb és leg­fon­to­sabb út­ra­va­ló, amit az élet­be ma­guk­kal vi­het­nek. A sze­re­tet­tel föl­vér­te­zett em­ber job­ban tud el­len­áll­ni a kü­lön­bö­ző csil­lo­gó-vil­lo­gó kí­sér­tés­nek, job­ban meg­be­csü­li a szü­lői ház­ban rá­ra­kó­dott ha­gyo­má­nyo­kat, szo­ká­so­kat, job­ban meg­ér­ti, mit je­lent, ha több szem­pont­ból is az övéi kö­zött ma­rad pár­vá­lasz­tá­sá­val is, hogy így a foly­to­nos­ság lánc­sze­me­ként ma­rad­jon egye­di és ere­de­ti.

JEGYZETEK

1  Szent Ist­ván In­tel­mei Im­re her­ceg­hez, Ku­ruc Ág­nes for­dí­tá­sá­ban – a to­váb­bi idé­ze­tek is eb­ből a for­rás­ból szár­maz­nak
2  Ha ezt az eti­kát más val­lá­sok­kal vet­jük ös­­sze, sok­ban ha­son­ló, az egész em­be­ri­ség­re ér­vé­nyes ered­ményt kap­nánk, de ez már ter­mé­sze­te­sen egy más té­ma. Mert, ha ele­ink tör­té­ne­te­sen nem a nyu­ga­ti ke­resz­tény­sé­get vá­laszt­ják, az sem lett vol­na ele­ve jó vagy rossz, sok­kal több mú­lik azon, az el­fo­ga­dott iden­ti­tás kö­ve­tel­mé­nye­it mi­lyen mér­ték­ben gya­ko­rol­juk hí­ven és be­csü­le­te­sen.
3  (Hét, 1990. jú­li­us 20. 29. sz.)
4  L. uo.