Juhász Ferenc – Illyés Gyula pecsétviasz-színű sírkövén
Szívében három béres ül.
Szívében bérestemetõ.
És ülnek az öreg béresek,
mint három zöldmohaszõrös cövek,
ülnek az árokpart füvén,
ülnek a gaz-dunyhán szótlanúl,
mint három sziklára-ragadt szirén,
lila gaz-virágok szik-szivén
és kezük nagy, mint egy kõ-sziget
és lábuk nagy, mint egy kõbozont sziget
és mezítláb a béresek,
hisz mezítláb az öregek,
nagy horgos nagykörmû lábujjak közül
nagykörmû kõhorog-ujjakkal
sarat, ganéjt, fekete kosz-hernyókat,
tehénszar-sülttojásból lábujjaik közé sült
barna lótetûket kotornak
s azok a mutatóujjakon,
mint nyirkos gombák virrasztanak.
Ülnek az öreg béresek,
a bajszosok, a kopaszak,
a csendesek, a ravaszak,
s a gaz-dombra,
mint egy zöld koporsóra,
mint szitarács ragadt sellõ-szitakötõ szárnyuk:
fekete szirén-utánzat árnyuk.
Ül a három öreg, a szõrösfülû süket:
s bicskával faragja a vastag zöld lábkörmöket, kézkörmöket.
Ó, gazos bérestemetõk,
gaz-kusza sírdomb-háztetõk,
mint tengerbe-fulladt faluk,
csak tetejük van, nincs oldaluk.
Mint óceán-hörgésbe süllyedt vitorláshajó-had,
düledezõ árbóc hal-hátuszony-csapat,
algával benõtt zöldnyál-magány-csokor,
csontváz-óveg, újhalott rózsalilazöld hulla-szigor.
S a napfény-márvány tengervízben,
mint fehér vándorliliomok a világ-mélye tûzben
halrajok rebbennek, örvénylenek, lobognak,
mint viharszélben a dülöngélõ falomb,
csíkos, párducpettyes, tányérajkú, bohóc-selyemruhás
halak a csöndben, mint a halotti színes látomás.
És forr a halott, mint mosóvízbe dobott lúgkõ
forr a kristályrög, bugyborog, füstöl, szinte lángol
és pezseg a halott, mint a szódavíz!
Szívembe könny-kút nõ,
ibolyás szakadék, szívemben epe-íz.
Ki ment meg engem a haláltól?
Epe-íz!
Nem eper-íz!
Ó, herceghalmi béresek!
hogy dolgoztam én köztetek!
Ástam a cukorrépát,
mint óriás fehér szivet
gyökér-bajszú, fehér cukor-szív sár-téglát
füzõtlen fekete magasszárú cipõben
guggolva a végtelen földön, kotorva a földben,
kesztyûtlenül akár a béresek,
ástam a marharépát, a sárból szívvé nõt véreset,
könyékig sárban túrva,
nyögve és köddé lazulva.
Ástam, kalapáltam korhadt,
féreg-szivacsos, barna kráter-lukas föld-belseje fogat,
rothadt, penészhabos, bajszos, szempillás halottat
tömegsírban állva,
kamasz-bûn pokollá mállva.
Vájtam körömmel, foggal:
a fényborda-csillagokkal
Csontváz-éj Mindenséget,
legyõzve, ami éget.
S ha ajándékot kaptam:
savanyú zöld almába haraptam.
Ó, herceghalmi béresek
hányszor ültem ott köztetek
az õszi köd-szívû gyászban
foltozott kiskabátban!
Mikor a kétbivalyos óriás deszkakoporsó-szekéren
vittük a cukorrépát a vasútállomásra
a marhavagon vörös dobozhasába.
És dideregtem és vacogtam,
mint a megszûnés a habzó, tajték-láz halottban,
kezem lila volt, mint az indigópapír,
kék, mint a nefelejcs, amit kiizzad a sír.
S hullámzott lassan, mint hullámzó tóvízen
az olajos, szurkos fekete bárka
a bivalyok õsfeje, szakállas alsó-ajak-pereme,
szõrsüveges óriás-füle,
a titáni szarvakon a köd-hömpölygés csipke-hengere,
a bivalyok árgyökér-kosaras hatalmas hasa,
hegynehéz fara, nyaka, háta kövéren,
mint egy éjszakával leöntött hársfa,
mint egy szurok-sírba süllyedõ hárfa.
S éreztem: õrjöng a vérem,
ahogy hömpölyög a két fekete állat kövéren.
S úgy ültünk faggyá deresedve
a múltat temetve, az idõt könnyel bevetve,
várva a testi jóra
egymásra hullva, mint hó a hóra.
S a lila gombahúsgyûrû bivaly-orrlikakból
folyt a takony, mint vödörbõl a barna asztalosenyv,
mint a halál-hab, halott-nyál a koporsóból
s a vastag bivalyfarok lengve arcomra kent
a húgyos farokvég-vasecsettel,
s barna szemhólyaguk körül vérgyûrû
naplemente, nyershús-sûrû
vérkarika, együtt a tûz az esttel.
S lesz-e új virradásom,
mint újszülöttnek, hogy lásson
szemgolyója a részre,
az együttes-egészre?
Nyár van.
Állok sírodnál, sírköved elõtt.
Én még a talajon, megkövülve a gondban.
Téged már bezabált a föld,
mint égitestbe temetett õsmadár
újszülött gyíkot, plankton-szájöböl-kortyot a bálna.
Te meg a lángtalan pokolban.
A férfi nem sír, pedig zokogva kiabálna.
Márvány-sírköved, mint az alvadtvér-pecsétviasz.
Aki lent van az a föntivel nem ugyanaz.
Fény van, nap süt, bíborkõ sírlapodon
árnyjátékot játszom,
mint gyerekkoromban az istálló-márványjászlon:
az alvadtvér-állatmázsa mérleglapon,
a lánc-négyszög hintás mérõ-dobon
kézujj-árnyam, mint a téli faágak,
a lombtalan csöndek, a varázs-vak
árny-lécek nevedre szállnak,
nevedre ragadnak.
Mert rálõttem árny-ujjaimat a piros márványkalapra,
a neveddel aranyhímzett síklapra,
mint gyerekkoromban a fehérre-meszelt házfalra.
Széttárt kezem árnyvályú ízelt árny-hernyóujjai
a tavaszi napsütésben:
mint ágaskodó gyíkok, fekete gyíkok a fényben
táncoltak,
nem tudtak
õszi falevélként a földre hullani.
Fénybe-tárt, aranyba fénymártott
nyitott kezem ujjaival árny-botot, sír-árkot,
háromszög-lovat, árny-legyezõt, árny-háztetõt,
árny-kakast, árnyrács léc-levegõt,
árny-keresztfát hullatva, ragasztva
tehénsó-téglalila sírkövedre:
évszámaidra és nevedre.
Benned már megállt a szív-óra.
S feküsztök egymásba rohadva,
csontvázaitokkal egymásba ragadva,
mindörökké magatokra hagyva, összekavarodva,
egymásra levelesen tapadva, gabalyodva,
mint a hagyma:
te és te-hited Flóra.
És már nem vártok se rosszra, se jóra!