Pavol Fabian: Hát tehet arról Szára?

A nyugdíjas Halama gondolataiba merülve, lassú léptekkel méregette meg-szokott reggeli körútját. Egyszer csak azt vette észre, hogy kutyája nagyon lemaradt tőle. Csaknem a város központjában lévő elég nagy, néptelen, gazzal benőtt területen, amely utolsóként valahogy elkerülte a falánk spekulánsok figyelmét, a kutyusra nem leselkedett semmiféle veszély, de hát mégis szerette volna tudni, merre van.

– Szára, ide hozzám!

A labrador felugrott a fűből és szófogadó, komótos tempóban szaladt gazdájához, ami ebben a helyzetben nem volt éppen megszokott egy jól nevelt kutyától. Hízelegve dörgölődött a gazdi nadrágjához. Az hosszan, elégedetten simogatta meg, és folytatta útját a nagy gazban kigyúrt csapáson. A fejében súlyos filozófiai gondolatok kavarogtak az emberiség irányával kapcsolatban mára jelzett hármas fokozatú kockázat nyomán.

Gondolataiból Szára kitartó ugatása zökkentette ki. A távolság miatt nem tudta kivenni, miről is van szó. Azt azonban látta, hogy valami fekszik a földön, s Szára ott ül mellette, és kitartó ugatásával próbálja felhívni a figyelmét, hogy talált valamit. Halama úr felgyorsította lépteit. Már csak pár lépésnyire volt, amikor megdöbbenve állt meg. Hát erre nem számított. Szára mellett egy test feküdt. Undorító látvány volt.

– Szára, rögtön gyere ide! – kiáltott a kutyára. Illetlennek tartotta, hogy a kutya hosszabb ideig legyen az élettelen, komikusan összegabalyodott test mellett, amelynek jellemzően felfúvódott, sárguló volt a hasa.

Szára most készségesen szót fogadott. Megértette, hogy kötelességének már eleget tett. Halama nézegette a testet, amelynek hiányzott a feje, az övében meg csak nőtt a káosz. Az előbb még arról morfondírozott, hogy a test és az értelem nem ugyanaz, és a gondolatokat, amelyeket az Isten olt belénk, újra felfedezzük értelmükkel. S most az ő eszmefuttatásai a tudatról, az észről és a gondolatokról abszurddá váltak a fej, az ész központja nélküli test formájában. A hiányzó fej szokat-lan módon eszébe juttatta felesége reggeli szavait:

– Vésd az agyadba, hogy tízre vagy berendelve Okoli?áni doktor úrhoz!

Halama tétovázott. Az első pillanatban nem tudta, mitévő legyen. Aztán az órájára nézett. Negyed tízet mutatott. A legfőbb ideje! Szára nyakára tette a szíjat, és friss léptekkel hazafelé indult. Átment a forgalmas úton, és a trafiknak vette az irányt. Itt szokta megvenni a napilapját. Ma nem szabad megfeledkeznie az újság-ról! Nem tudta megérteni azokat az embereket, akik az orvos várótermében csak úgy bámulnak a semmibe. Micsoda időpazarlás! Ő olvasott, ahol csak lehetett, bár a szeme már nem szolgált úgy, mint hajdanában.

A trafik kirakata tele volt színes lapokkal. Hüvelyknyi címek tudatták a világgal az emberiség további fejlődésére alapvető befolyással bíró olyan híreket, mint hogy milyen hatással van a hárem eunuch őrének genetikai anyaga a szultán utódaira.

A trafikosnő a két vásárló közti pillanatait az egyik ilyen színes lap mohó olvasásával töltötte.

– Jó napot kívánok! – köszönt Halama úr.

Nem zavartatva magát végigolvasta a jó adagnyi hihetetlent tálaló mondatot, és kelletlenül emelte rá tekintetét:

– Jó napot!… sétáról, sétáról?

– Ahogy máskor is…

Ugyanaz a kérdés, ugyanaz a felelet. Mint minden nap.

– Látom, hogy arról a lászkai halottról olvas… hm…, s tudja, hogy az út túlsó oldalán mit fedeztünk mi föl a Szárával? – tódította, mint egy kisgyerek.

– Ugyan mit? – kérdezte csak úgy udvariasságból a trafikosnő. Mert hát ugyan mit lehet abban a gazban felfedezni? Leghamarább valami építkezési törmeléket.

– Egy fejetlen hullát találtunk.

– Miiit? – sikoltott fel a nő.

Végre benne lesz valamiben! Végre ő is közvetlenül jelen lesz valahol, ami-vel tele lesznek az újságok, a tévé, a világ… örvendezett magában.

– Fejetlen testet?

– Úgy bizony! Hát elég kellemetlen látvány volt…

A trafikosnő hirtelen meghökkent és hitetlenkedve nézett rá:

– Nem csak kitalálás az egész?

– Úristen, hát már miért tenném? – nézett rá kissé sértődötten.

– S hívta már a rendőrséget?

– Nem volt honnan… mobilom nincs! – mondta neki büszkén. És lassan indulni készült.

– Nem akar innen telefonálni? – ajánlotta fel készségesen. Hirtelen tudatára ébredt, hogy távoztával a soha vissza nem térő alkalom egyre távolodik.

– Inkább nem, a rendőrség bizonyára ellenőrzi majd, hogy a szám, ahonnan hívok, azonos-e az enyémmel. Lehet, hogy nem is hinnének nekem, ha innen hívnék…

Összeszedte az aprót, amit visszakapott, fogta a kutyája nyakörvét és nyitotta az ajtót. Már csaknem az utcán volt, amikor a trafikosnő tekintete Halama úr újságjára esett. Ott maradt a pulton.

– Az újság! Itt felejtette – szaladt utána.

– Köszönöm, már megint ez a lyukas fejem…

Lassú, csoszogó léptekkel hazafelé vette az irányt. A trafikosnő meg visszament a pult mögé. Egyre fúrta az oldalát:

– Mi lesz, ha nem telefonál? Mi lesz, ha elfelejti, mire hazaér? Hebehurgya alak!

Lassan, de biztosan jutott el a döntésig:

– Végeredményben semmi baj nem történik, ha mindketten telefonálunk. Jobb, ha ketten, mint senki!

Csábította a gondolat, hogy becsukja a trafikot, és átmegy az út másik felére megnézni, de félt. Felvette a telefont, és tárcsázta a rendőrség számát.

Halama úr a zuhany alatt lemosta a kutya mancsait. Érezte a fájdalmat a derekában – hiszen emiatt megy Okoli?áni doktor úrhoz. Óvatosan és lassan, mint az olyan ember, akinek ugyancsak fáj a dereka, átöltözött, a feleségétől átvette az orvosi leleteket tartalmazó remlámtáskát.

– Aztán siess, nincs sok időd, már háromnegyed tíz – sürgette az asszony.

Igaza van. Sietnie kell. A fej nélküli testre nem is gondolt. A saját teste, a dereka járt az eszében.

A rendelőbe vivő útja a trafik mellett vezetett, aztán az út mentén, amelynek a másik felén Szárával a fej nélküli testre bukkantak. A csaknem a város központ-jában lévő elhanyagolt terület már nem volt néptelen. Ellenkezőleg. Szokatlanul nagy volt a nyüzsgés. Az út mentén néhány villogó rendőrkocsi, mentő, halottas-kocsi, két magántelevízió tarkára festett mikrobusza állt… Fehér-zöld rendőrszalag jelölte a területet, ahová már nem léphettek a kíváncsiskodók. Azokból pedig volt bőven! Tolakodtak a szalag mögött, gyúrták egymás sarkát, panaszkodtak egymásnak, hogy semmit sem látnak. Az első sort vállas férfiak foglalták el a közeli építkezésről, akik fokozatosan eltolakodtak egészen addig, amit más alkalommal VIP-nek neveznek. Egészen hátul, nyugtalanul tolakodott és lábujjhegyen állt az apró termetű trafikosnő. Dühítette, miért gyenge ahhoz, hogy a VIP-sek közé férkőzhessen.

– Én figyelmeztettem a rendőrséget, s végül nem látok semmit? Egyetlen tévériporter sem kérdez tőlem semmit? – mérgelődött.

– Nem tudja, mi történt ott? – kérdezte tőle egy asszony, aki egy gyerek kezét szorongatva tolakodott a tömegben.

A trafikosnő truccból a fejét csóválta. Hanem a másik oldalról megszólalt valaki:

– Állítólag egy fej nélküli testet találtak. Biztosan a maffia gyilkolt.

Akik ezt az információt hallották, még jobban tolakodtak előre.

Halama úr lassú léptekkel közeledett a szenzációra éhes nyüzsgő tömeghez. Hallotta a rendőrök utasítását:

– Oszoljanak! Nincs itt semmi néznivaló!

A halottaskocsi emberei előhúzták az autóból a koporsót, és vidám ábrázattal vitték a fehér-zöld szalag mögé. Kis idő múlva, most már komor ábrázattal hozták vissza. Gyanúsan könnyen hozták.

– Hát persze – jegyezte meg a trafikosnő –, a fej nélküli test nem nyom any-nyit…

A halottaskocsi után elment az egyik rendőrautó is. Négy civil ruhás mogorva arcú férfi ült bele. Az egyikük minden ok nélkül csúnyán elkáromkodta magát.

Az emberek tolakodtak, taposták egymás sarkát, s ennek ellenére semmi olyasmit nem láttak, amivel egy kicsit is elégedettek lehettek volna.

A kisfiú észrevétlenül elengedte a szenzációra éhes anyja kezét, és leguggolt. A topogó, türelmetlen, tolakodó lábak között észrevette, amit Halama nyugdíjas is látott. A tömegből egyedül ő, a fiú látta, mi volt a nagy felfordulás oka. Kis ideig tágra nyílt szemmel nézte a leletet, aztán felállt és hangosan kérdezte:

– Anyu, miért vágták le annak a plüssmedvének a fejét? És miért dobták ki?

Vércse Miklós fordítása