Boccaccio „jegyzetei” – A novella alapelvei (1)

Giovanni Boccaccio „Il Principi della Novella” című állítólagos jegyzeteiből, ahogyan azokat Fráter Lorenzo lemásolta a pápai archívumban
I. Meghatározások
Elsősorban
A novella: epikai, prózai irodalmi alkotás.

Meghatározás
A novella: újszerű történet rövid elbeszélése.

Szimbolikusan

A novella egy színes szőttes, melyben a tér és az idő adja a láncfonalat, a jellemek pedig a vetésfonalat, amelyek kötőpontjai adják aztán az ábrát, a mintát, vagyis a történetet.

II. Következtetések

Ahhoz, hogy valaki novellát írjon, nincs szüksége a novella elméletére. Csak azt kell tudnia, hogy a novella egy rövid, epikai, prózában elbeszélt irodalmi alkotás.

Az, hogy mi az irodalom, az epika, a próza, a téma és egyáltalán a művészet, hogy milyen az ember, az élet, a világ és az egész bonyolult mindenség, az már előzőleg így vagy úgy mindenképpen benne van az író fejében. Ha nincs benne, akkor nem jön ki onnan egyetlen novella sem.

Az, hogy „mi, micsoda”, tehát minden definíció csak lábjegyzet, egy jó lexikonból kimásolva.

Minden novella azzal a szabad impulzussal kezdődik, hogy „ebből akár egy jó novella is lehetne”.

Mi ez az „ebből”, miből is?

Elég egyetlen érzék (bármelyik érzékszervből), érzelem, mondat (hír, gondolat, eszme), kép (festett kép vagy állókép), látvány (valós vagy látomásos) vagy helyzet, hogy felszikrázzon az ember – vagyis hát az író – tudatában egy szabad impulzus.

Az író az, aki a tollat rágva papírra veti a történetet.

Boncolgassuk tovább a korábbi meghatározás elemeit a leírt sorrendben.

1. Újszerű

Minden újdonság csak új köntösbe öltöztetett régi történet. Csak a világ változik, de az élet nem. Mivelhogy minden ember új a nap alatt, s mivel a világ változik, az emberek nem szűnnek meg újdonságok után érdeklődni. A novella tehát örök.

2. Történet

Mi a történet? Minden történet magva egy mondat.

KI, MIT, MIÉRT, HOGYAN, MIVEL, HOL és MIKOR? Vagyis: alany, állítmány, tárgy, jelző, határozószó.

HOL, MIKORtér és idő

KI, MIT    alany, állítmány, tárgy

MIÉRT, HOGYAN    jelző és határozószók

Tehát a történet lényege egyetlen mondatban kifejezhető. Ezt a mondatot témamondatnak nevezhetjük. A többi szinte már csak irodalmi mestermunka, csak többtucatnyi újabb mondat.

A befejezett novella az alapmondat hosszabb-rövidebb kifejtése.

A kifejtés lényege a fabuláció, a meseszövés. A meseszövés lényege az, hogy nem szabad vétenünk a tér, az idő és a jellemek meghatározottsága, valamint önmozgása ellen. A piros jellem piros nyomot hagy a szőttes mintájában.

A novella egy mozgó, élő festmény, de semmi se lépheti át belőle a keretet.

Lássunk két példát a témamondat kifejtésére, illetve a tartalmi összefoglalásra. Az első egy saját művemből való, a másik pedig a Luccai származású, nagyra becsült Giovanni Sercambi munkájából származik.

1. A harmadik nap nyolcadik novellája. Ferondo bevesz bizonyos port, mire halott gyanánt eltemetik, az apátúr pedig, aki feleségével enyeleg, kiveszi őt sírjából, börtönbe veti, és elhiteti vele, hogy a tisztítóhelyen van; minek utána pedig föltámad, feleségének az apátúrtól született fiát miként tulajdon gyermekét neveli fel.

2. A természet változó. Történet a firenzei Renaldóról, aki páncélban akart szeretkezni a feleségével, de aztán máshogyan sült el a dolog.

3. Rövid

A regény egy freskó, a novella egy miniatűr, egy ikon.

A novella rövidségét nem az oldalszám határozza meg, hanem a történet lezárása. Ha vége a történetnek, vége a novellának.

Gyakorlati szempontból a novella mondjuk 3–15 oldalnyi terjedelmű írásmű.

Csak az írás lehet gyötrelmes, de a meseszövés soha.

A novellaírás művészete: azért rövid a novella, hogy több élet beleférjen.

A dráma: jelenetsorozat festett díszletek előtt. A novella: jelenetsorozat valós díszletek között.

A dráma rámája mozdulatlan, benne cselekszenek a jellemek. A novella rámáját a mesélő mozgatja a cselekvő emberek fölött.

4. Elbeszélés

A novella azért önálló műfaj, mert – mint irodalmi alkotás – határozottan különbözik az értekezéstől, a drámától, a költeménytől és a regénytől. Legfőképpen pedig terjedelmében és az elbeszélő jelenlétével.

Elbeszélő nélkül nincs novella: ezért a novella lelke az elbeszélő. Irodalmi művekben az elbeszélő az a figura, aki a történetet elmondja, elmeséli. Alapjában véve csak kétféle elbeszélő van: aki nem szereplője az elmondott történetnek, vagy aki a szereplője annak.

Aki nem szereplője a történetnek, az lehet egy olyan személy, aki maga is hallomásból ismeri a történetet, vagy egy olyan személy, aki szemtanúja volt az események lefolyásának, vagy maga a mindentudó író (aki vagy egy megtörtént eseményt mesél el, vagy egy kitaláltat). A szereplő viszont ilyen vagy olyan mértékben aktív résztvevője az elbeszélt történetnek. Leggyakrabban a történet főszereplője, de néha a mellékszereplők is elmondhatják a történetet. Az elbeszélő szereplő elbeszélési módjának a személye és ideje aszerint választandó meg, ahogy azt maga a történet sugallja (én, te, voltam, vagyok, leszek).

Az elbeszélő jó megválasztása fontos dolog, mert az elbeszélő nyilván nyomot hagy a mű minden jellemzőjén. Általában az első személyű elbeszélő egy szereplő érzéseit, véleményét és észleléseit közelebb hozza az olvasóhoz, jobban bemutatja, hogy a szereplő hogyan éli meg a történetet és hogyan látja a többi szereplőt. Ugyanakkor ismeretei törvényszerűen korlátozottak.

Ezzel szemben a harmadik személyű mindentudó elbeszélő jó áttekintést ad a történet világáról, betekintve több szereplő érzéseibe és a háttérben zajló eseményekbe. Azon történeteknél, ahol sok szereplőt követ az elbeszélés és a környezet is eléggé fontos, ott a harmadik személy a jobb választás.

A részletes tipológiai mind a történet lényegét illetően, mind az elbeszélő mivoltát illetően az irodalomtudomány dolga, az írónak vajmi keveset kell törődnie vele. Hisz, ahogy már mondottuk volt, a jól megfogott történet maga sugallja a különféle megoldásokat.

III. Az író

Az előzőekben kevés szó esett az íróról, mintha ő lenne a legkevésbé fontos tényező, holott ő az alkotás folyamatának az alfája, ahogyan majdan a mű lesz annak az ómegája. Az író mindenekelőtt egy tehetséges ember. A tehetség, vagyis a talentum, olyan készsége a testi vagy szellemi szervezetnek, mely ezt valamely munka végzésére kiválóan alkalmassá teszi.

Az író legfontosabb szellemi készsége a képzelet, avagy a fantázia. A fantázia, olyan sajátossága az elmének, mely képes a távollevőt vagy nem létezőt nagy érzéki, megjelenítő erővel úgy elénk állítani, mintha az jelen volna vagy valós volna. Kerülve minden részletes tipológiát alapjában véve csak kétféle írót különböztetünk meg: 1. a leírót és a 2. kitalálót. Az előző csak egy hallott eseményt képes leírni, vagy csak az olvasott történetet képes némileg megváltoztatni. A kitalálós ezeken túl képes új történeteket fabulálni és sosem látott világokat megjeleníteni. Nincs olyan egyetem, amely írói szakképesítést nyújtana. A literatúra professzorai csak tanítják az irodalmat, de ritkán művelik azt. Az írás olyan, mint a szerelem: csak úgy tanulhatjuk, hogy műveljük.

IV. Reflexiók

Ahhoz, hogy valaki írjon, csak írnia kell megtanulnia. Ahhoz, hogy valaki alkosson, mindent tudnia kell. A novella olyan ostor, amely kétszer csattan: az elején is, meg a végén is. Olyan mű nincs, amelyikben semmi se történik: ha másnak nem is, magának a műnek történnie kell. Egy történetnek sok vége lehet, de csak egy van.

A kompozíció művészete: az eleje a veleje, a vége meg a mű éke. Egy téma akkor örök, ha bármilyen korba beágyazható. Egy jó történet olyan, mint egy jó kenyér: mindegy, hogy hol kezdjük meg. Isten ajándéka a tehetség, nem a siker. A művészet nem tudomány, amelyben az igazságot keressük: a műben az alkotó igazát kell megtalálnunk. Az írónak jobban kell igazodnia az élet törvényeihez, mint az irodalom törvényeihez, hisz az irodalom törvényei csak emberi alkotások, míg az élet öntörvényű, eredeti folyamat.

A novella elméletére csak annak van szüksége, aki jobb novellákat akar írni. Az első főszereplője minden műnek maga az alkotó. Ha él a novella, akkor mindegy, hogy zárt-e a vége vagy nyitott. Az álom gyakran jó kezdet, de mindig rossz befejezés. Egy ablak mindig jobb mesélő, mint egy ajtó. A valóságban egy alapra csak egy ház építhető fel, de a novella alapjaira sok szép épületet felhúzhatunk. A novellában csak beszélhetnek az emberek, de nem fecseghetnek. Az író azért lát be a hősei fejébe, mert azok mindenestül benne vannak az író fejében. Nem a szöveget szövögetjük, hanem a mintát. Az alkotók az alkotást kedvelik, nem a műveket. Ami gördül, azt már nem kell komponálni.

Az élet üzenetei a történetekbe vannak bekódolva. A festett rózsákat az is megcsodálja, aki az élőket észre se veszi. Nem a jelent visszük bele egy történelmi témájú történetbe, hanem csak magunkat. Minden műből annál többet tudunk kihozni, minél több időt töltünk el benne.

Egy novella csak akkor végződhet titokkal, ha azzal is kezdődött. Minden mese egy repülő szőnyeg. A politikai helyzetek ugyanúgy visszatérnek, mint az évszakok, csak sokkal gyakrabban szeszélyesek. Akik olyan folyékonyan tudnak mesélni, mintha egy jól megkomponált elbeszélést olvasnának, azok többnyire egy épkézláb mondatot se képesek leírni.

Az eszme kép is lehet, nem csak szó: a mondanivaló nincs mindig mondva, gyakran csak mutatva van. Egy novella túl rövid ahhoz, hogy jó vagy rossz vége legyen: a novellának egyszerűen csak vége szakad. Csak akkor könnyű kitalálni, ha van miből. A szerencsés véghez mindenekelőtt szerencsés emberek kellenek.

Csak a regénynek lehet valamilyen átgondolt szerkezete, a novella váza az elbeszélés menetét követi. Az író számára a szöveg is történik, de az olvasó számára már nem a szöveg történik, hanem a novella.

Az epikának nincs jövő ideje: az csak a költészetnek lehet.

A kéziratot csak kézzel írjuk, de kézzel-lábbal alkotjuk.

Az olvasás egyezményes dolog: de az olvasó nem az íróval egyezkedik, hanem a művel.

A beszéd ömlik az emberekből, a gondolatok csak kipattannak.

A párbeszéd művészete: hagyni kell beszélni a jellemeket, hadd mondják a magukét.

A hosszúra kerekedett haldoklásban már nincs semmi tragikus.

Olyanoknak is lehet lírai alkatuk, akik azt se tudják, hogy mi fán terem a költészet.

A novella akkor jobb, ha inkább drámai, mint epikai.

Csak azok ragaszkodnak a kész formákhoz, akik nem tudnak saját formákat gyúrni.

Egy novella azért rövid, mert sok mindent el lehet nagyolni benne.

Az események kötődnek egymáshoz, de az eseménytelenség lyukat hagy maga után.

Eredetinek azt nevezzük, akinek minden műve önmagából ered.

A túl sok jelző már akadályozhatja a jellem mozgását.

V. Lábjegyzetek

1. Mindenség

Minden, ami van, egységbe foglalva, az egész világ, tehát a világ egyeteme.

2. Világ

Csillagászati szempontból az ég csillagainak összessége, ide számítva természetesen Földünket és bolygórendszerünket is. Ez értelemben univerzumnak is szokott neveztetni.

3. Élet

A mozgások azon összegét, melyet életnek nevezünk, egyelőre csupán ama tünemények felsorolásával vagyunk képesek jellemezni, melyeket alkalmunk van élő szerveken megfigyelni, csak élő lényeken fordulnak elő és az utóbbiak létezésének feltételei.

4. Ember

Az emberi lény, a tudományos természetbúvárkodás felfogása szerint a földi lények legmagasabb rangját foglalja el, mely azonban szervezetének sajátságait illetőleg csak fokozatosan s így tehát nem teljesen különbözik a többi állattól.

5. Művészet

Tágabb értelemben minden ügyesség, melyet a gyakorlat ad meg; szorosabb, vagyis tisztán csak esztétikai értelemben azonban művészet néven csak az úgynevezett szabad vagy szépművészeteket értjük, melyeket a bizonyos gyakorlati célokat szolgáló vagy hasznos művészetektől megkülönböztetünk. A szabad művészetek célja a szépet megjeleníteni úgy az eszmében, mint az alakban, s ezzel közvetlenül a tetszés érzetét fölkelteni; ilyen művészetek a festészet, a szobrászat, a zene, az irodalom, a költészet stb.

6. Irodalom

Az emberiség szellemi munkásságának az a köre, mely maradandó nyelvi alkotások (rendszerint írásba foglalt nyelvi termékek) létrehozásában nyilatkozik meg; irodalomnak nevezzük az ilyen nyelvi alkotások bizonyos összegét is. Aszerint, amint az egész emberiségnek, vagy csak egy-egy nemzetnek, vagy egy-egy kornak, egy-egy nemzedéknek, írói csoportnak ilynemű szellemi munkásságát értjük, szoktunk beszélni egyetemes irodalomról, nemzeti irodalomról, egy-egy kor irodalmáról stb., továbbá formai és tárgyi csoportok szerint, költői és tudományos, történelmi, természettudományi irodalomról, egy-egy kérdés irodalmáról, hírlapirodalomról stb.

7. Epika

Epikai költészet, a költészet három alapformájának egyike, mely a lírától abban különbözik, hogy nem érzést, hanem cselekvényt ábrázol, a drámától pedig abban, hogy a cselekvényt nem vezeti, mint fejlődőt a jelen formájában a szemlélő elé, hanem csak a múlt formájában, mint megtörténtet, mint már jelen nem levőt csak elbeszéli.

8. Próza

Avagy folyóbeszéd, a nyelvbeli előadás egyszerű módja, ellentétben a verses beszéddel; ugyanezt fejezi ki a „kötetlen” beszéd a kötött beszéddel szemben. A „próza” név a latin „oratio prorsa” (előrehaladó beszéd) volt. Amellett, hogy a próza a közönséges beszéd formája, az irodalom legnagyobb részének is a rendes előadási módja. Azok a műfajok, melyeknek előadási formájuk a próza, alkotják az úgynevezett prózai műfajok. A prózai előadás háromféle: vagy egyszerűen közlő (értesítő), mint a leírás, elbeszélés, vagy megbeszélő (értekező), vagy rábeszélő. Ezek az előadás nemei. Formái a kurzív előadás meg a beszélgetés; közlési módja az élőszó meg az írás. Ezek alapján nevezetesebb prózai műfajok az értekezés, szónoklat, levél, dialógus stb.

9. Elbeszélés

Általában valamely való vagy költött történetnek lefolyása szerint és körülményeivel együtt való nyelvbeli előadása, mely a leírástól abban különbözik, hogy nem szorítkozik a külső ténylegesség ábrázolására, hanem az események oki kapcsolatát tünteti fel. Mint irodalmi forma, az elbeszélés az események előadásának drámai formájától abban különbözik, hogy tárgyáról csak értesít a költő, azt, mint elmúlt történetet közli velünk. Körébe tartozik a történetírás, az élet- és jellemrajzok, a regény, novella, mese, adoma, ballada stb., s legfőbb célja az előadott történet világos, élénk, és a belső összefüggést érzékeltető ábrázolása.

Szoros értelemben elbeszélésnek egy szépirodalmi műfajt nevezünk, mely legközelebbi rokonságban a regénnyel áll. Az emberi élet költői ábrázolása az elbeszélés is egyes személyek sorsában, élettörténetük egy jellemző szakaszában, mely az olvasó érdeklődését sajátszerűségével köti le; stílusa is ugyanaz, mi a regényé. A regénytől azonban az különbözteti meg, hogy csak egy bonyodalma van, hőse élettörténetének nem hosszabb szakaszára, hanem csak egy eseményére terjed ki, kevesebb személyt szerepeltet, kevesebb reflexiót bír meg, epizódokat nem vesz föl, s egyáltalán mind belső berendezése, mind külső terjedelme kisebb arányokban mozog. Egyszerű szerkezet, könnyű fejlesztés, természetes hang és piperétlen előadás legjobban megegyezik természetével.

Sokan megkülönböztetik az elbeszélést a novellától, azonban a kettő közt alig állítható fel pontos határvonal; mindössze azt lehet mondani, hogy az elbeszélés tágabb körű fogalom, s magában foglalja a szabadabb és szétterjedőbb szerkezetű elbeszéléseket is, míg novellának csak a művészibb szerkezetű, befejezettebb meséjű és általában drámaibb cselekvésű elbeszéléseket szokták nevezni. Tárgya szerint lehet az elbeszélés történelmi, társadalmi, fantasztikus; hangulatára nézve pedig komoly és víg, humoros és szatirikus. Történelmileg az elbeszélés együtt fejlődött a regénnyel.

10. Téma

Más néven tétel, alapgondolat, tárgy, mely a szónoklatban a stiláris előadás alapját teszi, hasonlóképen a zenében egy vagy több motívumból kifejlesztett gondolat, illetve az irodalomban a szüzsé, tehát a mű tárgya, anyaga vagy elővázlata.

11. Meseszövés

Az írás mesterfogása. Aki jól tud mesét szőni, az a költői mesterség csúcspontját érte el. A meseszövés fő alkatrészei: bevezetés, fokozás, fordulat, lebonyolítás. De ezek csak az általános keretét teszik a meseszövésnek. Ehhez járulnak azután a részletek, a finomságok, az apróságok. Lehet a meseszövés egyszerű vagy komplikált. Lehet a cselekvény vagy egységes, vagy pedig több egymás mellett futó, vagy egymást metsző történet összeszövése. Vannak késleltetések, illusztráló melléktörténetek, vannak alluziók, elbeszélések vagy kézzelfogható események. Mit kell színre hozni, mit nem, mit kell sejtetni, mit egész világossággal kitüntetni, hol kell részletesen indokolni, hol nem, hol kell ugrani, hol késni, hol kell a tényeknek, hol az érzelmeknek és hangulatoknak előtérbe lépniük, mindez és sok más a meseszövés mesterségéhez tartozik.

12. Képzelet

Más néven fantázia, olyan sajátossága az elmének, mely képes a távollevőt vagy nem létezőt nagy érzéki, megjelenítő erővel úgy elénk állítani, mintha az jelen, illetve valós volna.

A megjelenítés különböző ereje sok feltételtől függ: 1. Az érzéki szerv alkatának minőségétől (éles szem, zenei hallás stb.); 2. a figyelmétől, melyet a szemlélet megalkotására fordítottunk; 3. maga ez a figyelem függ az érdeklődéstől, melylyel az illető szemlélet iránt viseltetünk; az érdeklődés foka pedig kétségtelenül azoktól az érzelmektől függ, melyet az illető tárgy bennünk kelt; 4. nem csekély hatású a gyakorlat is; aki folyton él bizonyos szemléleti világban, minden tekintetben tökéletesíti képzeletét is (művészi gyakorlat). A fantáziát e tekintetben képalkotónak mondhatjuk. Mint ilyen, egészen az érzékiségben gyökerezik; ebben az értelemben nincsen fantázia erős érzékiség nélkül.

Mindazonáltal ahány a művész, annyiféle a fantázia. Az egyiknél az érzéki elem dominál (szobrászoknál, festőknél), de nagy érzéki reprodukáló, leíró erő van a költőkben is; másnál inkább az értelmi elem uralkodik, úgymint csupa ész, józanság, elmésség, szatíra; emellett az izzó érzelmek is rendkívüli képek alkotásában találnak kielégítést.

[Pallas-lexikon] Közreadja: Mészáros László

(Folytatjuk)