Grendel Lajos – Magyar líra és epika a 20. században (33)
A MAGYAR LíRA DEPOETIZÁLÁSA – 70-ES ÉS 80-AS ÉVEK III.
Oravecz Imre (1943). Pályakezdését a kommunista hatalom hasonlóképp késleltette, mint Tandori Dezsőét, s bár a legendás Költők egymás között c. anto-lógiában nem kisebb tekintély mutatta be, mint Weöres Sándor, a kiadók sem versenyeztek elsõ kötetének kéziratáért.
Oravecz Imre szövegei, korai verseinek hermetizmusa sok szakmabelit (lektor, szerkesztő, kritikus, pályatársak) is irritált. Kötetei (Héj, 1972; Egy földterület növénytakarójának változása, 1979; A hopik könyve, 1983) másképpen provokáltak, mint Petri versei. Nem a politikai és a közállapotokat vették célba, hanem azt a közmegegyezést, amely elképzelhetetlennek tartotta, hogy létezhet versbeszéd a posztnyugatos vagy a népi líra nyelvén kívül is. Amikor aztán 1988-ban napvilágot látott a köz- és irodalmi ízlést leginkább provokálható könyve, az 1972. szeptember, s az nem mindennapi szakmai és közönségsikert aratott, ez annak csalhatatlan jele is volt, hogy időközben a lírai beszéddel szemben támasztott igények és követelmények is megváltoztak, s hogy egy bő évtized alatt a régi közmegegyezés helyét felváltotta egy új, a réginél a kísérletezés irányában sokkal nyitottabb. Az 1972. szeptember sikere azt bizonyította, hogy a régi sztereotípiák már nem működnek. Hogy nemcsak tolerálható, hanem elfogadható is az olyan lírai beszédmód, amelyből hiányoznak „az esztétizmus szerepformái”.(46)
Oravecz Imre első kötetei a befejezettségükkel és folytathatatlanságukkal hökkentenek meg. Dadogásnak, hangpróbáknak nyomát sem találjuk bennük. Mindegyik könyve valahol az elhallgatás határán készült, ezért is támadt nem egy kritikusában-méltatójában az az érzés, mintha Oravecz minden kötetével újrakezdené a pályát. Az ő költészetének is több arca van, ha nem is olyan extrém mértékben, mint egyik mesterének, Weöresnek vagy Fernando Pessoának.
A Héj, akárcsak Tandori első kötete, elszemélytelenítő törekvésével, nyelvi redukcionizmusával az újholdas iskola tanítványának mutatja, talán leginkább a kései Pilinszkyének, noha Pilinszkyvel ellentétben a töredékeket ciklusokba szervezi.
A húsra ragasztva füstöl
a Nap kerek bélyege.
Összefüggő zúgás, vad vágta.
Forgatja, szétlapítja, felhajítja
a levegőben megállítja
s nagy erővel megcélozza
a víz a követ,
hol a legtörékenyebb,
hol a legvédtelenebb.
(Spiaggia adriatica)
Második kötetében Oravecz Imre az elszemélytelenítés és a lírátlanítás legvégső határáig merészkedik (A chicagói magasvasút montrose-i állomásának rövid leírása; Emlékezés az ülőkalauzrendszerre; Roncstelep stb.), ahol nemcsak a hagyo-mányos, hanem a minden értelemben vett költészet is megszűnik. Oravecz Imre szövegei itt érintkeznek egy látszólagosan másik véglettel, Tandori minden transzcendenciától megfosztott abszolút személyességével, mintha ugyanannak az éremnek a két oldalát látnánk. Az én-líra ennyire radikális megtagadásának formáival, amilyenek Oraveczéi, ebben az időben legföljebb a Magyar Műhely körében vagy Cselényi Lász-ló szövegeiben találkozhatunk. Ami a kötet megjelenésének idején nem lehetett feltűnő, azonban e líra későbbi fejlődéstörténetének szempontjából nem elhanyagolható: itt olvashatók a költő első „Szajla-versei” (A régi Szajla; A gyermekkor módosítása; Támpontok a gyermekkor módosításához).
az úton libát terelnek,
az árokban fűvet szednek,
a kerítésre köcsögöt tesznek,
a kútból vizet mernek,
a kertben kapát éleznek,
az ólban disznót etetnek
és a legnagyobb dologidőben
hülyegyerekként lézeng a faluban a történelem
(A régi Szajla)
A hopik könyvében nem lézeng se Történelem, se történelem, hanem egy történelem előtti vagy történelmen kívüli világ konstituálódik meg, egy olyan archaikus civilizáció, amelyben a világ nem interpretálódik, hanem megneveződik. Amelyben Taiovának, a Teremtőnek köszönhetően újra létrejön a mindenség történelem előtti egysége, a paradicsomi ősállapot tisztasága, ártatlansága, átláthatósága. Amelyben a föld Tokpalában van, a végtelen térben, amelyben a kezdet és vég egy-szerre, együtt van jelen. Mint az őscsillagban, Weöres Mahruhában.
Az első emberek kezdetben boldogok voltak,
mert a Föld emlőjén éltek,
fűvek, magvak és gyümölcsök tejét szívták magukba,
tisztelték az állatokat,
nem éreztek egymás közt különbséget,
és beszéd nélkül megértették egymást.
(Az első emberekről)
Ahogy Weöres Sándor mítoszi verseit, úgy Oravecz Imre könyvét is leegysze-rűsítés lenne úgy interpretálni, mint valamiféle menekülést a modern világ individualizmusa, sekélyessége, materializmusa elől. Hogy mennyire nem valamiféle romantikus civilizációellenesség és a társadalomból való tüntető kivonulás motiválta csupán e könyv létrejöttét, abban a szerző egyik nyilatkozata, s főleg pályája további állomásai is meggyőzhetnek bennünket: „egy történelem előtti kultúra segítségével […] jutottam el, helyesebben érkeztem vissza oda, ahová mindig is vágytam: tulajdon fajtám azóta felbomlott, de eszméletemben, idegeimben, mozdulataimban örökre elraktározott paraszti kultúrájához, vagy ha úgy tetszik, tulajdon történelemelőttiségemhez.”(47) Másképpen: a hopik világából rövidebb út vezet Szajlába, mintsem első benyomásaink alapján föltételeznénk.
De ezt az utat egy olyan kitérő előzte meg, ahová Oravecz Imre előtt magyar költő nem merészkedett még, és azóta sem. Ez pedig az 1972. szeptemberének, egy lélek titkos, hét lakatra zárt szobájának közszemlére tétele. Ebben a szobában 1972. szeptemberében örökre megállt az idő. A nagy ívű körmondatokban megírt prózavers-monológok témája akár triviálisnak is nevezhető: egy szerelem történetét fogja át keletkezésétől elmúlásáig. Ennek a témának ezer meg ezer variációja ismert a világ-irodalomból. Az 1972. szeptember katartikus hatásának titka nem a témában van, hanem elbeszélése módjában. Az időtávlat úgy objektiválja a megtörténteket, hogy azt a maga teljes érzelmi skálájában emeli be a megírás jelen idejébe, vagyis a történteket nem csupán felidézi, hanem a felidézés pillanatában újra át is éli. A két idősík mara-déktalanul egybeolvad a szövegekben. Ennyire kendőzetlenül a férfiszexualitásról, a szerelemben való megalázottságról magyar író nem szokott beszélni. Az ilyesmihez a mi irodalmunk mindig is túl szemérmes volt. Oravecz Imre könyve nem hatásvadász és nem exhibicionista. Radnóti Sándor írja: „Miközben (Oravecz) analitikusan föltár egy szerelmi életet, semmilyen művészi eszközt nem vesz igénybe az olvasó jóakaratának fölkeltésére, együttérzésének megnyerésére. Személyessége nem lírai természetű, hanem tárgyából következik, ami a legszemélyesebb. Formájával kizárja a harmadikat és bezárja magát a mindenkori kettőskapcsolatba.”(48)
Személyesség és elszemélytelenítés egymásnak feszülése teremt nagy lírát a Szajla-versekben. A Halászóember (1998) és A megfelelő nap (2002) szövegeit akár afféle irodalmi archeológiának is nevezhetnénk, egy elpusztult világ rekonstrukciójának és feltámasztásának, s egyben időutazásnak is a költő gyermek- és ifjúkorába.
Mindenkinek két családi neve volt,
egy rendes és egy ragadvány,
ragadványnevén ismert mindenki mindenkit,
az szolgált azonosításra,
a másikat, a rendeset csak a hatóság, a hivatal használta,
mindig nagy zavar támadt,
ha idegen érkezett a faluba,
és a hivatalos neve alapján próbált valakit megtalálni,
jóformán senki nem tudta,
ki az illető
és csak hosszas faggatózás, körülményes körülírás után derült ki,
kiről van szó.
(Nevek)
A Szajla-verseket olvasva a 20. századi magyar irodalomnak egy olyan, a kilencvenes évekre látszólag időszerűségét vesztett tradíciója kel életre, amelynek egyik pólusán a Puszták népét, a másikon a Tücsökzenét vélhetjük látni. Mégsem szociográfia, amit olvasunk, hiszen a szövegeket minduntalan behálózza az emlékezés lírája, még ha ez a líra, meglehet, tartózkodó és szemérmes is. Oravecz Imre az eltűnt idő nyomába ered, mint monumentális regényciklusában Marcel Proust, de a feltárt anyagot nem veti alá elemzésnek. A reflexióktól való tartózkodása Mészöly nyolcva-nas-kilencvenes évekbeli dél-pannóniai „ásatásaira” emlékeztet, s nemkülönben Tolnai Ottó észak-bácskai mikrorealizmusára. S a Történelem valóban hülyegyerekként ténfereg itt. De olyan hülyegyerekként, aki alkalmasint mérhetetlen szenvedést és pusztítást képes okozni.
Az erdőkkel az is megtörténhet, mint mindennel,
amire a téesz rátette a kezét,
először az őrzést szüntették meg,
szélnek eresztették a kerülőket,
elbontották a kerülőházakat,
aztán a gondozással hagytak fel,
nem pucolták többé az erdőt,
eltűntek a napsütötte, selyemfűvű tisztások,
elzáródtak a nyiladékok,
befellegzett a levegőzésnek,
és úgy elburjánzott az aljnövényzet,
hogy nem lehetett a fák alatt járni,
a fiatal csemetékkel sem tettek kivételt,
nem ápolták, nem tányérozták őket,
és legtöbbjét megfojtotta a fű,
bezárták a csemetekerteket is,
és véget vetettek a magonc- és utánpótlásnevelésnek
(Az erdőkről)
Oravecz Imre, Tolnai Ottó, Baka István, Gion Nándor, Szilágyi István, a kései Mészöly Miklós – olyan mélyárama a kortárs magyar irodalomnak, amely újraszituálja a tradicionálisabb, a nem textuális, ha úgy tetszik, a realista beszédmódot, megtisztítva azt a közvetlen elődök hamis, tendenciózus, ideologikus pátoszától és messianizmusától.
Parti Nagy Lajos (1953). Csuklógyakorlat (1986), Szódalovaglás (1990) és grafitnesz (2003) c. köteteivel a depoetizáló líra második hullámának legnépszerűbb képviselője irodalmunkban, aki az új magyar líranyelv arculatának kialakítására olyan elementáris hatással volt, mint Esterházy Péter a prózáéra. Monográfusa, Németh Zoltán nem túloz, amikor úgy véli: „a Szódalovaglás a kilencvenes évek elejének paradigmatikus verseskötete: egy új lírai magatartás és versnyelv megteremtője”.(49)
Ha végre itt a Vasz és rügyre rügy tapos
s az ajkunk föl-le jár, mint Barbie-villamos
ne légy oly bambi már, ma light a Pep, szívem,
a fílingemre nincs szavam, csak fújom és megszivem…
Jajjj, úgy élvezem én az élet,
ottan annyira wash and go,
annyi fitneszet látok-hallok,
és még hambi is kapható.
(Löncsölő kislány)
Akik az ötvenes és hatvanas évek fordulóján voltak gyermekek vagy ifjak, bizonyára emlékeznek még ezeknek az éveknek az egyik kirobbanó sikerű popslágerére, a kedves és bugyuta Pancsoló kislányra. A Pancsoló kislány szövegére játszik rá Parti Nagy Lajos, s hogy az eredeti „szép és jó”-t a wash and go „korszerűsíti”, a bambi nevű üdítőt pedig a hambinak becézett hamburger, csak megerősíti az olvasót a bugyutaság idő múlását nem ismerő örökkévalóságának hitében.
Parti Nagy Lajos nem az avantgárd irányából destruálja a nyugatos és népi lírai hagyományt, hanem belülről, ennek a hagyománynak a képi, ritmikai, rímelési sztereotípiáiból bőségesen merítve, a megszentelt hagyományt parodisztikusra fordítva ki. Nem egy verse olyan „így írtok ti”-re emlékeztet, amely nem az egyes alkotókat veszi célba, hanem az egész hagyományos költői beszédmódot. Mi több, témát is, mint a Kosztolányit parafrazáló Hars c. versben.
Van versetírni asztalod
van versetírni szék,
van hersegvirsli, azt falod,
freccsenne végre szét
Van borbúzából kiskalács,
haltej, bakancsuka,
vérét szipáló eszkalác´,
orrod likán gyutacs.
Van asztalodni versegő
cizell, jelezz nyomot,
nem ér a rablóulti,
moccan picinyt a hars erő,
s lövell veres habot
a dobhártyán a vurstli.
Parti Nagy Lajos szövegeiben olyan nyelvi regiszterek is egyenrangúan szólnak az irodalminak nevezett stílussal, amelyeket a Tandori előtti modernség kirekesztett a versbeszédből. Mintha valamely tárlaton a csendéletek mellett roncstelepről össze-szedett kacatokat helyezett volna el a művész. Ez a provokatív gesztus nem szimpla polgárpukkasztás, hanem egy hiteles új verspoétika alapzata lehet. „Parti Nagy Lajos poétikájában az esztétikai értelemben vett alacsony és magas minduntalan párbeszédbe lép egymással”.(50) Az irodalmi és nem irodalmi regiszterek egymásba játszásával a költő korunk hősének, a múlt nélküli, identitását vesztett tömegembernek a zagyva beszédét keveri ki, illetve az ilyen beszédnek az összetéveszthetetlenül karakteres magyarországi változatát. Egy, a magyar nyelv szavaiból összetákolt, univerzális blőd nyelvet. Korunk hőse ezen a nyelven szól közérzetéről, vágyairól, érzelmeiről, magvasnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető gondolatairól.
Az égbolt olyan,
mint egy galambszürke öltönynadrág,
nem a sliccénél nézve,
hanem hátrább.
Hasonlóképpen az élet is
igen nehéz esésű,
folyton folyvást lehúzza
a pénztárca és a fésű.
Mindig felfeslik valahol
az agyi gondolat koptatója,
pedig hajszálra egyforma léptek
lógnak ki alóla.
Menő púpok a felhők,
egyre a világ kitérdesedik,
és a vasalással nem lehet
megoldani a kérdéseket.
(Diletták)
Ha van értelme a múlt század vége magyar belletrisztikájában „szövegszerű” és „világszerű” irodalomról beszélni, akkor Parti Nagy Lajos líráját kézenfekvőnek tűnhet az első kategóriába sorolni. Ámde Parti Nagy nem szimpla nyelvmanipulátor, szövegszerű költészete telítve van olyan világszerű elemekkel, amelyeknek szilánkjaiból összerakható a 20. század végi magyarországi valóság – egyébként meglehetősen lehangoló – képe. Parti Nagynál „A versbeszédben szerephez jutó nyelvi rétegek közül a klasszikus, szecessziós szólammal egyenrangú fontosságúak a társadalom szövetéhez tartozó kódok, a szocialista apparátusnyelv, a műveletlenség, a dilettantizmus, az agresszió, a tömegkultúra kódjaival helyettesített személyesség ki-fejeződései.”(51)
Szilánkokból, verstöredékekből és -törmelékekből épül föl a Szódalovaglás nagykompozíciója, ez a vallomásos rekviem egy nagy szerelem üszkös romjai fölött, miként Keresztury Tibor nevezi.(52) A téma – mint Oraveczé az 1972. szeptemberben. A téma feldolgozása, megemésztése azonban itt merőben más. A rontott nyelvvel kezdődően az ironikusra hangszerelt irodalmi utalásokkal bezárólag itt a költő minden tőle telhetőt megtesz, hogy elhárítsa nemcsak az érzelgősséget, hanem a katarzist is. Nem elégiákat kap az olvasó, hanem, Keresztury Tibor szellemes megfogalmazásával – rezignákat.(53)
itt van az ősz, itt van ujjé
s szép mint mindig énekem
istentudja hogy mi okból
jövök haza a kioszkból
s húzgálom a zörgő avarban
mint kiskocsit az életem
*
még látszik a fölhő hogy futkos a tájon
még barna babáját bontja a lomb
még megmeg iramlik hogy megse megálljon
fogadban a plomb
*
úgy nyílnak a völgyben a kerti rezignák
rigid muskátli trampli szegfü gaz
mind lejön értem a síri homály Mond
kell hulla világ? eliramlik az
Kukorelly Endre (1951). Rövid, kopár, dísztelen mondatok, a nyelvhelyességi szabályok és normák kihívó semmibevétele, a beszéd folyamatosságának gyakori megszakítása, a nyelv cserepekre törése, fragmentarizáció, elhallgatásos technika, a transzcendencia elutasítása stb. – mondhatnánk par excellence antilíra. Mindezt még tetézi a nyelvi bizonytalanság vagy inkább a tudatos, Kukorelly poétikáját jellemző elbizonytalanítás. A mindenféle költői beszédmód problematizálása, le egészen a nyelvtani alapokig. Az ő szövegeinek is gyakran ironikus a tónusa, de máskülönben versbeszéde szinte ellenpólusa Parti Nagy Lajos sziporkázó stílusának. „A fogalmazásmód nem az irodalmiságon túlinak tünteti fel magát […] hanem irodalmiságon inneninek.”(54)
Ki nem gyanakszik arra, ami
van. Mert elértem, amit nem szokás
egy trolit. Rövidke sprint. De
még nem kapcsolok ki. Azonnal
a megelégedéstől. Azért a
lihegés ellenére is
hallható, hogy tessék kiszállni.
Mindenki szálljon ki. Mondta be
a mikrofon, és a trolibusz
utasai kiszálltak. Kilenc
utas volt. Kilenc vagy tíz. Akkor
megtekintették, hogy leszakadt
tényleg a vezeték. És látszott
hogy tényleg le. Aztán mindenki
fölmérte, mi lenne neki
az optimális. Mit is fog
csinálni ebben a kátyúban.
Ugyanezt tettem én is. Engem
jobban bosszant. Más talán
barátságosabb. Ugyanaz az
anyag. Ugyanaz másfélét csinál.
(Ki nem gyanakszik)
Kukorelly Endre azzal provokálja olvasói beidegződéseinket és olvasási szokásainkat, hogy nem valamely letisztult szemlélet magas és magabiztosan uralt perspektívájából (bár sokszor retrospektíve) tárgyalja témáit. Aminek az ő lírájában gyakran tanúi vagyunk, az a téma keletkezésének, létrejöttének folyamata, vagyis a vers születése. Innen nézve is jogos irodalmon inneninek nevezni ezt a lírai beszédmódot. Nála a „kész” vers magába foglalja vagy megmutatja a hozzá vezető utat is. Az improvizációkat, az írás közben végrehajtott korrekciókat, a vers írása közben fölmerülő poétikai dilemmákat. Nem birtokolja vagy uralja a témát, s forgatja, csűri-csavarja valamely alkotói terv, koncepció, ideológia mentén, mint Balassitól Petri Györgyig szinte minden jelentős magyar költő, hanem átengedi magát a szöveg kínálta valamely alternatívának. Engedi, hogy a szöveg vezesse őt. Persze nem kontrollálatlanul, nem úgy, mint az automatikus írás szürrealistái. E tekintetben módszere rokon Esterházy Péterével. Alanyi és alkalmi líra az övé is, de a mód, ahogy elrendezi motívumait, különbözik attól, ahogy azt más poétáktól megszoktuk. A vers felütése, az első sorok és mondatok után nem világos, milyen irányban halad tovább a szöveg. Gyakran úgy tűnik, bármilyen irányban elindulhat. A cél, ahová a szöveg majd eljut, maga is csak útközben lesz világos. „Tények, tárgyak, apró-cseprő események” halmozódnak egymásra Kukorelly Endre szövegeiben, melyek attól nyerik el jelentőségüket, ahogy Kukorelly elrendezi őket […] a nyelvi aktus teremti meg e költészet alanyi jellegét, személyes hitelét avval, hogy a lefokozott, ihletadó tartalmukat vesztett élménytöredékek helyett az írás folyamata az, ami mélyen átélt […] megszenvedett benne.”(55)
Nem törődöm bele, gondoltam. Ezt
nem hagyom. Ezt nem hagyod. Hangosan
is kimondtam. Nem beszélgetés, csak
úgy magamban beszélek. Magamnak
vagy kicsoda is. Ki az. De kifelé
mégis, mert kimondtam hangosan. A
Wesselényi utca sarkánál volt.
Ez már a Wesselényi, kérdezte
egy idősebb hölgy. Inkább csak
megállapítás. A troli pedig
fordult be a Rottenbillerből, és
tovább, még egy kanyar, az Izabella.
Itt lett elhatározva, hogy nem fogom
hagyni. De már hogy mit. Azt szeretném tudni.
Valami szerelmi ügy. Nem hagyom.
Nem akartam hagyni a szerelmet.
(LXXVIII. Nem törődni bele)
Kukorelly Endre költészete személyes líra, de nem vallomásos, a reflexív-kontemplatív elem jóval erősebben nyomul be a szövegeibe, mint a kitárulkozó érzelmesség, amely ugyan nem hiányzik teljesen a lírájából, csak éppen az (ön)ironikus értelem szigorú kontrollja alatt áll. Érvényes ez két klasszicizáló, kiemelkedő, feszesen komponált verseskötetére, a lírai és prózai fragmentumokat elegyítő, afféle konceptuális albumra emlékeztető H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.-re (1998) és a Kicsit majd kevesebbet járkálok (2001) ugyancsak erősen leíró-tárgyias szövegeire is.
A szomszédban egy idősebb
nő lakik. Minden nap megnézi
az adást. Végig megnézi.
Amikor vége az adásnak,
meghallgatja a Himnuszt. Mindig
meghallgatja a Himnuszt a
műsor után, amióta
közvetítik. Aztán még nézi
egy ideig az órát. És
néz kicsit a sercegésből.
(A szomszédban egy)
Jegyzetek
46. Kulcsár Szabó Ernő: I.m. 189.o.
47. Id.: Kulcsár Szabó Zoltán: Oravecz Imre. Pozsony. 1996. 95. o.
48. Radnóti Sándor: I.m. 287–288. o.
49. Németh Zoltán: Parti Nagy Lajos. Pozsony. 2006. 82. o.
50. Németh Zoltán. I.m. 83. o.
51. Gintli Tibor–Schein Gábor: Az irodalom rövid története. Pécs. 2007. 699. o.
52. Keresztury Tibor: I.m. 128. o.
53. I.m. 129. o.
54. Farkas Zsolt: Kukorelly Endre. Pozsony. 1996. 42. o.
55. Keresztury Tibor: I. m. 131. o.