Ógörög költők szerelmes versei

Színarany Aphrodité nélkül
minek éljek a földön?

MIMNERMOSZ
Aphrodité

        Színarany Aphrodité nélkül minek éljek a földön?
        Inkább haljak meg, hogyha sosem tüzesít
        eltitkolt szerelem, nászágy, mézédes ajándék!
        Ifjúkor fösvény szirmait élvezi csak
        férfi s a nő, de ha orvul meglep a gyászos öregség,
        izmot sorvaszt el, férfierőt szipolyoz.
        És szívedbe sötét kétségek férge furakszik:
        állsz a verőfényben, mégsem üdít fel a nap.
        Gyűlöl a zsenge fiú, és becsmérelnek a nők is:
        ily gyászos sorsot mért ki az aggra az ég.

THEOGNISZ
Eljön Erósz

        Eljön Erósz amikor kifakadnak a földi virágok,
        és burjánzik a rét, míg beköszönt a varázs.
        Ciprust, tündérszép szigetét odahagyva kalandoz,
        és szerelemmagokat hinteni száll le közénk.

SZIMONIDÉSZ

Boidion és Püthiasz

        Boidion, egy fuvolás s Püthiász – két régi barátod–,
        képeket és öveket hord neked, Aphrodité!
        Kalmár- és matrózerszény, te tudod csak a titkot,
        hogy honnan vették képeik és öveik…

ANAKREÓNI DALOK

Álom

        Teósz poétájáról,
        Anakreónról szólt az
        álmom: magához intett,
        rohantam őt ölelni,
        öleltem és csókoltam.
        Galambfehér volt, ám szép,
        szép s a kéjre sóvár,
        száján borillat ömlött,
        reszketve lépett, karját
        Erósz karjába fonta.
        Babérjait letépte,
        s az én fejemre szánta:
        anakreóni illat
        szállt szét, én elfogadtam,
        s balgán fejemre tettem.
        Azóta nincs megállás:
        Erósz szeretni sarkall.

A fecske

        Bosszút hogy álljak rajtad,
        te csacska, locska fecske?
        Léghúsú szárnyad fogjam
        s lenyírjam, erre vágytál?
        Vagy Téreusz módjára
        a nyelvedet kimetsszem
        tövestül, azt kivánod?
        Tündérszép álmaimból
        Batthülloszt mért raboltad
        el ily korán, te locska?

Egy lányhoz

        A Tantalosz-leány phrűg
        tengerparton lett szikla,
        és Pandión leánya
        kis fecskeként röpült el.
        Bárcsak tükröd lehetnék,
        hogy bennem nézd magad csak,
        bárcsak ruhácska lennék,
        hogy engemet viselj csak,
        bárcsak vizecske lennék,
        hogy bennem mosd a tested,
        bárcsak kenőcs lehetnék,
        hogy illatomban úszhass,
        melled fölött szalagpánt,
        nyakadra omló gyöngysor,
        bárcsak sarud lehetnék,
        hogy engemet tiporhass!

Bikának szarvat

        Bikának szarvat, lónak
        patát, a nyúlnak lábat
        adott az ős természet,
        oroszlánszájba fogsort,
        uszonyt adott a halnak,
        szárnyat kapott madárka
        és elmeélt a férfi.
        Mi sem maradt a nőnek.
        Hogyan segítsen rajta?
        Szépséggel ékesíti:
        ez lett a pajzs s a dárda.
        Ha szép a nő, a kard s tűz
        hatalma összeroppan.

Erószhoz

        Fennhéjázol, alávaló!
        Gőzöd sincs, kire lődd nyilad!
        Lődd meg végre, találd sziven
        rögvest ezt a mesés fiút!
        Vágyam, hogyha be nem telik,
        nem dicsér soha lantszavam!

Erósz szárnyai

        Koszorút kötözve leltem
        Erószra rózsafák közt.
        Hamar lefogtam szárnyát,
        s boros kupámba dobtam.
        De jól esett meginnom!
        Most belülről csikland
        ezernyi szárnycsapása.

Bathülloszhoz

        Gyere, ülj, Bathülloszom le,
        csupa árny fa lombja hűsít,
        a levél zizegve libben,
        remegőn zenél az ágbog.
        Peithó parányi árja
        csobog és zenél alatta.
        Lehet ennyi pompa láttán
        odébbállni s nem pihenni?

Erósz viaszszobra

        Erósz viaszmását egy
        kamaszfiú árulta,
        megálltam én mellette,
        és nyomban faggatóztam:
        „A szobrodat hogy adnád?
        Dór nyelven azt felelte:
        „Akármit adsz, tiéd lesz!
        Én nem vagyok szobrász, csak
        nem bírok együtt élni,
        többé Erósz tüzével:
        halálra perzsel engem. ”
        „Én megveszem s egy drachmát
        kapsz érte: ágyasom lesz!”
        No, most lobbantsad lángra
        Erósz, a szívemet vagy
        te olvadsz szét a tűzben!

PLATÓN
Almával doblak meg

        Almával doblak meg, hogyha szeretsz, gyere, kapd el,
        szűz öledet díjul add nekem, úgy viszonozd!
        Ámde ha nem kedvelsz, csak azért is vedd a kezedbe,
        s gondold át: ami szép, egyhamar összeaszik.

Árnyat adó erdő közepén

        Árnyat adó erdő közepén leltünk a kölyökre,
        Aphrodité fia volt, orcája tüzes pomagránát,
        nem hordott hajlott íjat, se tegezt a nyilaknak,
        szép lombú fákon csüngött fölakasztva a fegyver.
        Bimbózó rózsák közt dédelgette az álom,
        elmosolyodva pihent, fentről méhek raja szállt le,
        és mézet gyűjtött méz ajkát körbebozsongva.

THEOKRITOSZ
Amarillisz

        Most Amarillisznek dalolok, gödölyéim a dombon
        ellegelészgetnek, mert Títürosz őrzi a nyájam.
        Títüroszom, lelkem, hajtsd őket a rétre, itasd meg
        forrásvízzel! Títüroszom, csak a szőke bakomra
        Líbia szülte – ügyelj: még föltűz szarva hegyére!
        „Mért nem nézel a barlangból ki, csodás Amarillisz?
        Szívecskédnek mért nem hívsz, tán megharagudtál?
        Tán közelebbről nézve ijesztő túl pisze orrom
        és szőrmók, hegyes állam? A fára kötöm magam egyszer.
        Tíz almát hozok, épp ott szedtem, ahonnan akartad,
        vedd kegyesen, s holnap friss tíz üti újra a markod!
        Gyilkos kínjaimon könyörülj! Bár zengedező méh
        lennék, hogy rejtek barlangüregedbe bejussak,
        melyet a páfrány véd, és sűrűn fut be borostyán.
        Megtudtam, ki Erósz. Félelmetes isten! Az anyja
        rettentő erdőkben oroszlántejjel itatta,
        lángja alattomosan terjed: fölperzseli testem!
        Ó, izzó szempár! Bársony bőr! Barna szemöldök!
        Pásztorlány, fonj át, hadd csókolhasson a pásztor!
        Semmi a csók, de a végtelen elfér benne, oly édes!
        Tépjem szét koszorúm, Amarillisz, ezernyi cafatra?
        Néked fontam a gyönge borostyánt, illatot ontó
        zellerrel s feslő rózsával fölcicomáztam.
        Elvesztem, végem, rá sem hederítesz a dalra!
        Zajgó vízbe ölöm magamat, bekecsem levetettem,
        itt, ahol Olpisz a tonhalakat hálóiba csalja.
        Tán elemészt a halál, és akkor végre örülhetsz!
        Jósolgattam, hogy kedvelsz-e. A válasz ilyen volt:
        mákszirmot pukkantottam, hangot nem adott ki,
        halkan szétfeslett, s rákókadozott a kezemre.
        Jól mondotta Paraibatisz, egy aggot javasasszony,
        erdőben füveket gyűjtött s szitajóslata zengett:
        Menten meghalnék érted, de te észre se vennéd!
        Néked szántam hó anyakecském: két gödölyét szült,
        Memnón lánya, a barna Eríthakisz értük eped csak,
        és ha ilyen ridegen kínzol, hát most az övé lesz.”
        Jobb szemem épp rándult! Jó jel! Tán láthatom arcát?
        Zengek még egy dalt neki, itt a fenyőfa tövében,
        erre talán kitekint, vagy kőből lenne a szíve?
        „Hippomenész nőül kívánta a szép Atalantát,
        almákat tartott, míg versengett a futásban.
        Ránevetett a leány és lángolt menten a szíve!
        Othüsztől Püloszig hajtotta Melampusz a nyájat,
        és így nyerte Biász el a kedvest, hála a jósnak,
        s így szülhette a hitves az elmés Aphesziboiát.
        Tán nem imádta a tündérszép Küthereia Adóniszt,
        míg az a hegy hátán őrizte a nyájat, oly izzón,
        hogy bár rég holt volt, kebelén tartotta a pásztort?
        Endümiont, aki szunnyad örök szerelemben, irigylem,
        éppúgy Íasziónt is, kedves, mert kijutott neki bőven
        mindabból, amiről mit sem sejt egy avatatlan!
        Zúg a fejem. De te érzéketlen vagy. Minek itt dal?
        Hadd faljon föl a farkas, a zord havasokba kifekszem!
        Vesztem oly édes öröm lesz néked, mint az akácméz!”

Hülasz
(Részlet a tizenharmadik idillből)

        Vízért ballag a szőke Hülasz pompás vacsorához,
        Héraklésznek hozza s acélizmú Telamónnak,
        egy asztalnál ettek örökkön a régi barátok.
        Fémkorsót ragadott, s meglelte azonnal a forrást
        egy mocsaras völgyben: sás, szittyó, káka övezte,
        kormos fecskefüvek, csábító vízi bodorka,
        zellerzöld fénylett és burjánzó kutyaperje.
        Épp tánchoz készültek a forrásmélyen a nimfák:
        (mert sosem alvó istennők, tart tőlük a környék!)
        Eineiká, Málisz, kikeletszemü lenge Nükheia.
        Öblös korsóját a fiú forrászubogásba meríti,
        mindhárom tündér kap utána, a vízbe cibálja,
        merthogy három gyönge szivet gyújtott szerelemre
        Argosz szép fia, és a sötét örvény nyeli őt el.
        Épp így szédül a fénylő csillag a tenger ölébe,
        épp ily nyomtalanul. „Föltámad a szél, a vitorlát
        bontsátok ki” – kiált a hajós, hogy hallja a többi.
        Sírt a fiú, az ölükbe emelték őt a leányok,
        és könnyét fölitatták hízelgő szavaikkal.
        Amphitrüóniadész eltelve az aggodalommal
        indul utána, maiótiszi hajlott íja kezében
        s nála a jobbjától sose váló zord buzogánya.
        Háromszor rikkantja: „Hülasz!” s belesajdul a torka.
        Háromszor szól vissza Hülasz halk hangja a mélyből,
        távolinak hangzott, pedig innen szólt, a közelből.
        Mint ha sörényes oroszlán hallja a távoli zsenge
        szarvas bőgését sóváran a nyers pecsenyére
        csörtet a barlangját elhagyva pazar lakomára,
        úgy rontott a vadonba, Hülászért űzte a vágya,
        úttalan úton inalt vad tüskebozóton által.
        Jaj, ti szegény szeretők! Hány kínt állt ő ki bolyongva
        bércen-völgyön! Iászón terve eszébe sem ötlött.
        Állt is az árbocrúd, a hajó tele volt katonákkal,
        ám a vitorlák éjféltájra dagadtak – eladdig
        vártak a hősre, de őrülten bolygott a vadonban,
        s egy iszonyú isten darabokra csipedte a szívét!
        Így lett végül a nyalka Hülasz gyönyörű kölyökisten,
        s így lett Héraklész a hajó gúnyolt „szökevénye”,
        nem harminc-evezőpados Argón, ámde gyalog ment
        Kolkhiszig és Phásziszhoz, ahol nem kedves a vendég.

DIOSZKORIDÉSZ

Együtt esküdtünk meg Erószra

        Együtt esküdtünk meg Erószra mi, igaz szeretők rég:
        „Szószipatroszt sohasem csalja meg Arszinoé!”
        Csalfa a lány, kiürült szavak ezre csak esküdözése,
        Hűn lángolt a fiú. Néma az isteni kar.
        Halld Hümenaiosz meg, mint sírnak a lány kapujánál!
        Esküszegő ágyát sújtsa ezernyi csapás!

MELEAGROSZ

Boldog e csöppnyi kehely

        Boldog  e csöppnyi kehely, dicsekedve kiáltja világgá:
        érezhette a kéjt, Zénophilám ajakát!
        Boldog ezerszeresen! Bár hozzám érne az ajka,
        s kortyonként inná lelkem aszúborait!

Zénophila

        Pánra megesküszöm én: édes dalt penget a lantod,
        édes Zénophilám! Pánra megesküszöm én!
        Hogy menekülhetnék, kis Erószok hadseregével
        körbekerítve, mikor még levegőt se kapok?
        Szép alakod megigéz, elepeszt a dalod. Mit akarnék
        mást? Csakis azt… Mindent!  Szétvet a gerjedelem!

Lantszó helyett

        Mondom Erószra, Apollón lantjánál szivesebben
        hallgatom azt, ha a szép Héliodóra locsog!

Gyilkos Erósz

        Gyilkos Erósz, gyilkos! De minek szajkózzam ezerszer
        s újra ezerszer, hogy mekkora gyilkos Erósz!
        Mert arcomba röhög. Ha szidom, csak hízik a mája!
        Átkozom? Attól csak kiskölyök-izma dagad.
        Föl nem foghatom, Aphrodité, te azúr hab öléből
        fölmerülő, hogy szült nedves öled parazsat!?

KRINAGORASZ

Bárhogyan is fordulsz

        Bárhogyan is fordulsz, Krinagórász, özvegy az ágyad:
        jobbról vagy balról sem jön a szenderedés.
        Tünde Gemella amíg csak nem bújik veled ágyba,
        álommal nem igéz, bánatot ont csak az éj.

MARKOSZ ARGENTARIOSZ

Rejtelmek

        Hálós lenge ruhád mire jó, rosszcsont? Ne riszáld úgy
        hátsódat, míg lépsz, Lűszidiké, ne riszáld!
        Ráncaival lepled tessék-lássék takar el csak,
        rendre kivillantod mennyei bájaidat.
        Hogyha te élvezed ezt, játszhatnék én is ilyesmit:
        fedje be lenháló felmeredő pöcsömet!

Kozmikus nő

        Nincsen nagyszájúbb lány, mondják, Ménophilánál,
        Kozmikusan tárul torka, a mindenevő,
        Csillagbúvárok, figyelem! Göncölszekerünk zord  
        Rúdját nyelte be épp, s szívja az Ikreket is!

AUTOMEDÓN

Ázsia táncosnője

        Ázsia táncosnője igéz: gyermekkora óta
        mesteri érzékkel billeg a tánc ütemén,
        nem csak azért áldom, mert karjával kecsesen lejt,
        s mert tánccá válik, bármit is érez a szív,
        ám mert egy konya farkat is istenien lovagol meg,
        s nem riad el, ha az arc ráncosan összeaszott,
        nyelvével korbácsol, csiklandozgat, ölelget,
        s föltámad menten combjai közt a halott!

RHUPHINOSZ

Három széplány állt ki elém

        Három széplány állt ki elém s ragyogott ruha nélkül.
        Ítéljek, kérték, hogy ki a szebb fenekű!
        Rám kacagott a virágzó farpofa gömbölyödötten:
        pajzán gödreinek bársonya lágy, ha fogod.
        Szétnyílt erre a másik: a hó hús pírba merült meg,
        s rózsánál rózsább bíbora lángra kapott.
        És az utolsó megnyílt, mint szélcsendben a tenger:
        hullámzó remegés folyt puha bőre alatt!
        Hogyha az istennők bírája ilyen feneket lát,
        lenn kutakodna csupán, föl sose nézne talán!

Egy deszkát se gyalulj

        Egy deszkát se gyalulj, és hájpacnit se kefélgess,
        mert a középúton járni a leghelyesebb!
        Pár deka hús sincs itt, tonnányit hájlik a másik:
        túl keveset se akarj, s rossz, ha a túl sok igéz!

Csehy Zoltán fordításai