Lehocky Teréz – Keresztre feszítve (4)

Milánóban egy német légvédelmi alakulat észrevette a sok teherautót, mellettük a motorkerékpáros karabélyosokat. Gyanús volt nekik a nagy parádé. Az osz-tag megállította a teherautót, volt egy kis lövöldözés. Kiszabadították Benitót.
A városban rendkívüli forgalmat bonyolítanak le a ruhaüzletek. Még az utolsó mellény is elkelt. Elviselhetetlen a berregés, tülkölés. A légvédelmi osztag fékez és letette a kardinális palotájánál. De az is be van gyulladva, ő is fasiszta és egyáltalán nem ujjong, hogy Mussolini a nyakán marad. Mindjárt a tárgyra tért.
– Ne csináljon magának illúziókat. Napóleon is azt hitte, elég neki száz nap, és visszacsinálja a történelmet. De maga nem Napóleon. Magának nincs még 10 napja se.
Mussolini lenyeli a sértést és kér egy italt.
Suszter tölt neki egy kisujjnyi tojásos likőrt és ad hozzá egy piskótát. „Hogy határozta el magát?”
– Úgyhogy ezer feketeingessel visszavonulok, és harcolok tovább Valtel-linában. Inkább a harctéren esek el.
A bíboros cinikus. „Na, ne nagyzoljon, magának még 100 feketeingese sincs.”
Mussolini próbál mosolyogni. „Igaza van, most óránként változik a helyzet.”
Bejött Marazzi, a kereszténydemokrata párt vezére. Felszólította, hogy teljesítse utolsó kötelességét.
Ez az utolsó felvonása. Duce kint az utcán feláll egy ládára. A tömeg körülállja.
– Mindenkit feloldok a hűségesküje alól. Katonákat, hivatalnokokat, dolgozókat.
Nevetséges. Kit akar feloldani? Nincs hadsereg, nincs kormány.
A bíboros palotájának udvarán vár a légvédelmi konvoj, viszik magukkal Mussolinit. Még maradt benne betyárbecsület. Muszáj elbúcsúzni a családtól. Van nála egy piros-kék ceruza meg egy darab félig összegyűrt papír. Arra írja Ráchelnek. „Bo-csáss meg nekem, mint ahogy én is megbocsátok neked, amiért elrugaszkodtál tőlem. Te kergettél a nők karjaiba. Lehet, hogy útközben meghalok, rám találnak. Ha titeket nem fogad be Svájc, forduljatok Churchillhoz. Az egy úriember.”
Egy SS a légvédelmi autón idegeskedve integet, hogy szálljon már fel.
Fölszállt. De alig mentek valamicskét, mikor Musso városkában megállította őket egy nagyobb fegyveres partizánsereg. Mit csinálhatnak a légvédelmi ágyúkkal? Semmit. Kitűzték a fehér zászlót. A partizántiszt tud németül. Hetykén kérdi. „Hová, hová, uraim?”
A légvédelmi tiszt válaszol. Meránba és onnan Dél-Németországba. Így szól a parancs. Előkotort a zsebéből egy gótbetűs papírt, volt rajta pecsét is. A partizán némileg megnyugszik. Ezek már hazamennek, nem fognak harcolni, leszerelnek. Hazamennek.
– Na jó, és ki ül a maguk teherautójában:
– Néhány civil. Olaszok. Haza akarnak menni. Semmi közöm hozzájuk. A német haderő mindig segítségére volt a lakosságnak.
A partizánparancsnok, Giuseppe, mutatóujjával hátratolja a sapkáját. „Gye-rünk a mi parancsnokságunkra. Döntsék el ők, mehetnek-e tovább.”
Elmentek, pár perc múlva visszajöttek. A németek mehetnek, de az olasz civileknek ki kell szállniuk.
A légvédelmi tiszt – némileg ellentétben azzal, amit az előbb mondott – tilta-kozik. „Nézzék, ez becsület dolga. Kérték a védelmemet és most hagyjam el őket?”
A konvoj körül ólálkodik egy paraszt. Fölemelte az autó ponyváját és megnézte, mit visznek. Giuseppének odasúgta:
– Csupa fasiszta ül benne. Láttam Mussolinit is, rajta német egyenruha van és megjátssza a részeget.
A paraszt szájából ugyan dől a pálinkaszag, de a partizánok felugrálnak a konvojba és valóban ott ül a Duce. Minden gyerek felismerné, annyira jellegzetes az ábrázata. Kiparancsolják, szálljon le. Alig áll a lábán. Közrefogták, elvezették a városházára. Szigorúan vallatják, hogyan került a légvédelmi német konvojba.
– Milánóban szálltam le. Rám adták az egyenruhát. Valaki mégis besúgta, ki vagyok. Ma mindenki áruló.
Giuseppe megbillentette rajta a sisakot és csupa gúnnyal megparancsolta: „Excellenciás uram, Benito Mussolini lovag úr, adja át a pisztolyát.”
Kint a légvédelmi autó begyújtott. Mussolini még odakiáltotta: Danke schön. Es war umsonst.” (Köszönöm! Ez a háború felesleges!)
A partizánok lehúzták róla a német egyenruhát és ráadtak egy fasiszta mundért. A fejére egy ócska keménykalapot tettek. Mussolini most úgy fest, mintha örömünnepről jönne. Az összegyűlt tömeg ordítozni kezdett vele „akasztófára!” Ugyanaz a tömeg, amely az előbb még hozsanázott, elindult, hogy betörje az udvar kapuját és meglincseljék. Giuseppe belátta, hogy hülyeség volt mókázni, bújtogatás lett belőle.
– Ha betöritek a kaput, belétek lövetek – fenyegetőzött.
A csőcselék most ellene fordult.
– Na, nézd ezt a fasisztabarátot. Majd veled is elbánunk.
A csődületben vannak asszonyok, gyerekek is. Noszogatják a férfiakat, gye-rünk, menjünk haza, ez nem a mi dolgunk. Egypár olasz még az öklét mutogatja, köpködnek, de lassan mégis elszállingóznak. Csak pár haszontalan maradt ott, lézengeni…
A városháza előtt megállt egy gépkocsi, spanyol rendszámmal. Nézik az útlevelet. Munez Castillo névre van kiállítva, de nagyon esetlen hamisítás. A kocsiban az állítólagos spanyol hölgy a konzul felesége. Mussolinit viszik szembesíteni. Váltig tagadja, hogy a nő Claretta Petacci volna. De a hölgy értelmetlennek találta tovább hazudozni.
– Igen. Dr. Claretta Petacci vagyok.
Giuseppe rábízza a női foglyot egy húszéves fiúra, aki ugyanolyan partizánparancsnok, mint a többi, rangjelzéssel van ellátva. Pietrónak hívják. Egy kamrafélébe viszik be a lányt. Ott marad őrizni, mert a kamrát nem lehet bezárni, se zára, nincsen se lakatja. Rövid hallgatás után elég barátságosan elbeszélgetnek.
– Mit fog csinálni Pietro a háború után.
– Amit a háború előtt, mert orvostanhallgató vagyok, a második szemesztert végzem.
Pietro tudja, hogy Claretta apja orvos a Vatikánban. Nagyon tetszik neki, hogy művelt nővel beszélgethet. Megnyugtatta a lányt: „Amíg maguk engem látnak, nem eshet bajuk. Itt én parancsolok. De Mussolininak nagyok a bűnei. A sok háborús halott, lebombázott városok, árvák, rokkantak, özvegyek. Kivégzés vár rá.
Claretta zihál. „És velem mi lesz? Odadobnak a katonáknak, hogy meg-erőszakoljanak. Nem bántottam senkit. A Ducéval éltem, de az nem politikai bűn.”
Na, válaszol Pietro, azért maga se olyan nagyon ártatlan. Maga miatt hagyta el a feleségét. Maga talán csak a polgári büntetőbíróság elé kerül.
Clarettát ez nem vigasztalja. Neki Mussolini élete a fontos. Sír. Az arca ki-csit maszatos a portól, a füsttől. A könnyek árkot hagynak az arcán.
– Tudja, Pietro, én gyereklány koromtól kezdve szeretem a Ducét. Imádom. Rajongok érte. Nem vehetett el feleségül. Az életemnek semmi értelme nélküle. Mi-nek, kinek éljek? Ha meghal, én se akarok élni, én is meg akarok halni. Hagyjon engem vele meghalni…
Pietrónak sincs valami nagyon jó véleménye a házasság intézményéről. A szü-lei állandóan veszekednek. Egymással rendesen beszélni sem tudnak, folyton kiabálnak egymással. Pietro még nagyon fiatal, még hisz az örök szerelemben. Ismeri a közmondást: „Dulce et decorum est pro patria mori.” Édes és dicső dolog a hazáért megdögleni… Nem olyan könnyű az, főleg amikor a haslövésben a belek kilógnak.
– Nem tudom, hogy lehetne a Ducét kiszabadítani! De mindent megpróbálok.
Másnap sikerül is neki az ügyeskedés. Minek kétfelé őrködni, rakják őket együvé. Be is zárták őket egy elhagyott parasztházba, egy közeli településen, amit úgy hívnak, hogy Guilimno Mezzgrabba. A parasztház vályogból készült, az ablakok közt pók, légy és bogarak aszalódnak. Pietro hozott nekik a zsoldjából tejet, tojást, kenyeret. Látja, ülnek a szobában az asztalnál és fogják egymás kezét.
Vasárnap van, április 28. Nagymisére harangoznak. Idehallatszik a harang-szó. Nemsokára a házhoz érkezett egy dongalábú antifasiszta, vadbőrből készült kacagánnyal: Valerio, ezredesi rangban. Mutatott egy parancsot, miszerint parancsa van arra, hogy a Ducét agyonlője. Pietro nyomban élénken tiltakozik.
– Nem vagyok jogász, csak medikus. De soha az életben nem hallottam, hogy bírósági határozat nélkül lehet egy nagy politikust csak úgy agyonlövetni. Üljön össze a hadbíróság vagy a szövetségesek. Meg aztán nekem is parancsom van. Az a kötelességem, hogy Mussolinit elvigyem a kerületi parancsnokságra, az meg át-adja a statáriális bíróságra, népbíróságra vagy a szövetségeseknek. Mit tudom én. Mutogat egy összegyűrt, lepecsételt írást.
Az ezredes idegeskedik. Felhorkan, mint egy megdöfött bika. Bőszülten, még a szemei is kidüllednek.
– Ne karattyolj nekem, te takonypóc. A katonai vezérkar halálra ítélte Mussolinit. Rám bízták a végrehajtást. (Kezével ráfricskázott a parancsra. Ragyavert arca rákvörös a méregtől.)
Van is elég oka a dühöngésre. Csak féligazságot mond. A terve dugába dőlhet. Füllent, hiszen a katonai vezérkarnak nincs joga bíráskodásra. A katonai hadbíróság lenne az illetékes. De ha háború van, a jognak kuss a neve. A bűnösökkel ott végeznek, ahol éppen rájuk találnak. Nem kell perbe fogás. A fasiszták se csinál-ták másként. Minden diktatúra jogtipró!
Amit elhallgat, az az, hogy a katonai vezérkarnak sem volt egyöntetű a vé-leménye. A papír nem is volt parancs, csak vélemény, nézet. Azonkívül a szövetségesekkel kötött szerződés szerint Mussolini és a súlyosabb háborús bűnösök felett ők ítélkeznek. Az elesettek között van sok amerikai, angol. Ráadásul kaptak egy szolgálati táviratot is a szövetséges főparancsnokságtól, hogy a foglyul ejtett Mussolinit este nyolcra elviszi egy helikopter, a bresciai repülőtérre.
Valerio ezredes fütyül a parancsra. Persze, nyolckor este megy a helikopter, de Mussolini holttestével. Már reggel feladott egy táviratot, hogy egy rögtönzött utcabíróság, hívatlanul ugyan, de kivégezte Mussolinit.
Pedig Benito még élt, reggelizett Clarettával. A ház előtt Pietro és az ezredes veszekednek. Valerio megvadulva ide-oda telefonálgatott egy tábori telefonon, hogy a helyi fasiszta szervezet mindent meggátol. Az említett szervezet leszidta a vidé-kit. Pietrónak megparancsolták, engedelmeskedjen az ezredesnek. Az mellét dül-lesztve rárontott a fiúra:
– Máris hozd nekem ide Mussolinit meg a névsort, kik lesznek ma agyonlőve.
Valerio olvassa a névsort. A lajstromon 33 név szerepel, gépírással. Mussolini rajta a huszonnegyedik. Valerio áthúzta azt a helyet és elsőnek Mussolini nevét írta oda. Köz-ben meglátta, hogy kézírással a végén oda van biggyesztve egy név, Claretta Petacci.
Kérdőre vonja Pietrót, hogy került a lajstromba ez a cafat.
– Én írtam hozzá Giuseppe Mehri parancsára. Az a nő is háborús bűnös.
– Egy frászt az. Csak egy lotyó, Mussolini szeretője.
Pietro lyukat beszél Valerio hasába. Igenis, ez a nő is fasiszta párttag volt, vezető körökben. Valerio oda se figyel. Neki a legfontosabb Mussolinit kinyírni. Végre eljött a leszámolás napja. Mussolini őt, Ponza szigeti internáló táborba küldte ötévi büntetésre. Az agya elsötétült a gyűlölettől. Igaz ugyan, hogy halálra volt ítélve, de Mussolini megkegyelmezett. De öt év alatt megöregedett, kiesett a nagyfizetésű munkából. Most már aligha van reménye újra felkapaszkodni.
Elintézi Mussolinit és a többit üsse agyon Lamperdi Guido.
Már előző nap mászkált, kikereste a legmegfelelőbb helyet, hol fogja agyonlőni Mussolinit. Két falu közt van egy dűlőút, ott van egy gyümölcsös küklopsz ke-rítéssel. Két oszlop közt rácsos kapu, az egyik oszlopon valami állatféle szobor. Az egész úgy fest, mint a mükénéi oroszlánkapu. A narancsligetben egy árva lélek sem lesz, hiszen vasárnap van.
Lampridiónak, aki kíséri, mondja:
– Azt fogom mondani a Ducénak, azért jöttem, hogy átadjam a szövetségeseknek. Azok fogják ítélni. Nem fog ellenkezni, talán reménykedni fog.
A parasztházban Mussolini az ablaknál áll, néz ki a tóra. Claretta az ágyban, betakaródzva, mert kora reggel hideg volt. Duce sincs még rendesen felöltözve.
Valerio belépett. „Öltözz fel. Viszlek a szövetségesekhez. Azok fognak rólad ítélkezni.”
Mussolini elhitte.
– Igazán? Akkor menjünk. Claretta öltözz, te is mégy.
A lány összekapkodja a ruháit. Nadrág volt rajta, sportcipő, turistaöltözék. Sietett a két férfi után. Mindkettőjüket beültette az autóba. Hagyja, hogy Claretta is beszálljon. Nem akar semmit sem elhalasztani, tiltakozni, időt vesztegetni.
A sofőr a kijelölt helyen megállt. Az ezredes durván odalökte Mussolinit a küklopsz kerítéshez. A foglyok tisztában voltak azzal, mi lesz Claretta sorsa. Odafutott Benitóhoz, belékapaszkodott. Valerio torkaszakadtából kiabált: „Takarodj innen, mert veled is végzet!” Az olasz nép nevében, harsogta és a géppisztolyt Ducéra emelte.
Fegyvere mindig kifogástalanul működött. Megolajozta, kitisztította, benne a töltények. Sohasem dugult be, nem füstölgött, nem makrancoskodott.
Lamperdi odaadta Valeriónak a saját fegyverét.
Clarette tapodtat se megy tovább. Karjával átölelte Benitót. Benito is a karjával öleli a lány vállát. „Szeretlek mindhalálig! – mondja ő, és lezárja a szemét.
Valerio újra rárontott a lányra. „Pusztulj innen, vagy te is megdöglesz.”
Nem is várt, azonnal tüzet nyitott. Clarettát eltalálta és mindjárt meghalt. Mussolinit öt golyó érte, a kegyelemlövést azonban Lampredi adta meg. A Duce  1945. április 28-án 11 óra 10 perckor fejezte be dicstelen pályafutását.
Tetemüket beszállították a városba. Valerio megparancsolta, ácsoljanak két keresztet, arra legyenek keresztre feszítve, fejjel lefelé. Piazza Loretón, a benzinkút kerítésén, a kereszteken függjön két…
Valerio idehozatta Marcellót is, Claretta öccsét, akit szintén foglyul ejtettek. Az előző nap meggyónt, megáldozott, megkapta az utolsó kenetet. De reggel sike-rült neki valahogy kiszabadítania magát. Beugrott a tóba. Az osztag addig lőtt rá, míg nem feküdt holtan a nagy vértócsában.
Aznap már meleg volt. A felhők mögül kisütött a nap.