N. Tóth Anikó – „…értik e hexametert is?”

Radnóti Miklós költészete és a Hetedik ecloga
Élet/mű
Irodalomtanításunkban a szemléletváltás szükségességének évek óta tartó  sürgetése ellenére is mindmáig erős hagyománya van az életrajzi megközelítésnek.

Ennek következménye, hogy az irodalmi alkotások a szerzői sorstörténet dokumentumaiként, illusztrációiként szinte másodlagos szerepet kapnak az irodalomórán az értelmezési lehetőségek igencsak szűkre szabott keretében. A költői-írói élettörténetek sorából kirajzolódó irodalomtörténet valószínűleg inkább taszító, semmint vonzó hatást gyakorol a fiatal befogadókra, az értő olvasóvá nevelés pedig rendszerint kudarcba fullad.
A fenti sorok persze nem a szerzői sorsesemények elhallgatását vagy az irodalomóráról, tankönyvekből való száműzését szorgalmazzák (hiszen ezek fontos adalékok lehetnek egy-egy korszak szellemi-történelmi-politikai-művészeti viszonyainak feltérképezéséhez és megértéséhez), inkább arra igyekeznek felhívni a figyelmet, hogy főképp a szövegekre, a szövegek esztétikai olvasatára fektessünk nagyobb hangsúlyt, s nem feltétlenül fontos egy-egy mű minden apró részletét valamilyen életrajzi mozzanathoz kötni. 
Vannak olyan életművek, amelyek kifejezetten felkínálják vagy éppen megkövetelik az életrajzi olvasást szerzőjük fordulatokban gazdag, kalandos, a politikai eseményekkel összefonódó és különösképpen tragikus sorstörténetének függvényében. Mindenesetre tudatosítani kell, hogy „az irodalmi szöveg státusa még az önéletrajz művé formálása esetén sem azonos a valóság pontos elbeszélésével. A tényleges események és tapasztalatok nem fordíthatók át közvetlenül az irodalmi szöveg dimenziójába, az imagináció eljárásai ebben az esetben is megkerülhetetlennek mutatkoznak.”1
Radnóti Miklós műveinek értelmezésébe is erőteljesen beleszólnak életének eseményei: különösen az utolsó évek, a háborús fenyegetettség, a munkaszolgálatok közben átélt szenvedés és az erőszakos halál motívumai emelődnek ki; ezek a recepcióban összekapcsolódnak a költői életmű beérésének, kiteljesedésének hangsúlyozásával. Az utolsó pályaszakaszban keletkezett költemények sora és a tragikus vég a háború utáni kanonizációt (melynek legfontosabb stratégiája a Radnóti antifasizmusa és baloldalisága melletti érvelés volt), valamint a Radnóti-kultusz kialakulását is elősegítette.
A személyes élet és az életmű viszonyának kérdése az újabb Radnóti-tanulmányokban is rendre felbukkan. Ferencz Győző Radnóti Miklós élete és költészete című nagyszabású kritikai életrajza2 mind a címével, mind a műfaji jelöléssel e prob-lémára irányítja rá a figyelmet. A monográfia lépésről lépésre bizonyítja, hogy Radnóti költészete nemcsak élete utolsó időszakában, hanem már indulásakor is élet-eseményeiből táplálkozott, sőt diákkorában egyenesen azért kezdett el verset írni, hogy szülei elvesztésének traumáját feldolgozza.  
Ferencz Győző Radnóti líráját a vallomásos költészet3 fogalmával írja le. Ez a költészetfelfogás egyrészt a romantika prófétikus hagyományaira épít. A vallomásos iskola másrészt a második világháború után fellépő amerikai költők egy csoportját4 jelölő irodalomtörténeti kategória; leginkább terápiás jellegű alkotásmód jellemzi, mely során a költők főképp gyerekkori traumáiktól szabadulnak meg. Bár a hazai szakirodalomban nem alkalmazzák az 1930–1940-es évek lírájával kapcsolatban a vallomásos költészet terminust, Ferencz összeveti a két világháború közti magyar költészet és a háború utáni amerikai vallomásosság jellegzetességeit. Közös kiindulópontnak a freudizmus erőteljes hatását tartja, leglényegesebb vonásnak pedig az önmegalkotás, személyiségépítés fokozott igényét jelöli meg. Ez utóbbi kérdés foglalkoztatja Radnótit is: vajon a töredékeire hullott én felépíthető-e a költé-szet, a nyelv eszközeivel. Rövidre szabott pályafutása során mindvégig rendkívül tudatosan dolgozott egységes életműve megkomponálásán.

II. Költészet és identitás

Szót kell ejteni Radnóti identitásának néhány meghatározó összetevőjéről.  Az egyik a zsidósághoz fűződő viszonya. Radnóti az asszimiláció híve volt, amit az egyén személyes, szabad döntésének tartott. Erről vall a Komlós Aladárnak írt, gyakorta idézett levelében, melyet 1942 májusában a naplójába is bemásolt: „…nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem »szellemiségem« és »lelkiségem« és »költőiségem« meghatározójának. […] A zsidóságom »életproblémám«, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kény-szerből probléma. Különben magyar költő vagyok…”5 A kirekesztő zsidótörvények és az antiszemitizmus egyre erősebb megnyilvánulásai többszörösen beleszóltak Radnóti sorsának alakulásába: a budapesti egyetemre nem vették fel, ezért Szegeden tanulhatott; magyar–francia szakos diplomával, doktori végzettséggel megélhetést biztosító hivatalos tanári állást sosem kapott; költeményei, műfordításai több alkalommal zsidó származása miatt nem jelenhettek meg folyóiratban, nem hangozhattak el rendezvényen; a sajtóban durva támadások érték; végül elért a teljes jogfosztottság állapotába: háromszor hívták be munkaszolgálatra; a harmadik alkalom erőltetett menettel és erőszakos halállal zárta le a költői életutat. Szegedy-Maszák Mihály hívja fel a figyelmet arra, hogy „Radnóti költészetének sajátos jellegét az adja, hogy miközben sorsa egyre inkább a zsidósághoz kapcsolta, költőként mind jobban azonosította magát a nyelvi és kulturális közösségként felfogott  magyarsággal”.6 
A másik fontos identitásréteg Radnóti katolicizmusa. Egészen fiatalon elhatározta, hogy harminchárom éves korában megkeresztelkedik. Nem a politikai hely-zet befolyásolta döntésében, nem érdekből jelentkezett ki végül az izraelita hitközségből és vette fel a keresztséget 1943-ban egykori egyetemi tanára, mentora, atyai jó barátja, Sík Sándor kezéből (aki maga is kikeresztelkedett zsidó volt), hanem belső indíttatásból. Katolicizmusa nem kötődött dogmákhoz, korai költeményei mutatják, hogy a szelídség és a jóság jézusi példáját követte, majd többször szólt prófetikus hangon korának züllöttségéről, romlottságáról, végül a történelmi válsághelyzet, a fokozódó egzisztenciális fenyegetettség következtében egyre inkább azonosult az önként vállalt áldozat szerepével.
A katolicizmus világszemlélete nem zárta ki baloldali gondolkodását, mely az emberi egyenlőség és szolidaritás eszméjén alapult. Hont Ferenccel szavalókórusokat szerveztek, s Radnóti írt néhány politikailag motivált verset is, mert úgy hitte, hogy a költészet segítségével befolyásolhatóak, alakíthatóak a társadalmi események. Ezek a költemények azonban az életmű leginkább feledhető darabjai. Személyes kapcsolatai révén közel került az illegális kommunista mozgalomhoz, de rövid idő alatt kiábrándult, beszervezésére nem került sor.
Negyedik identitáskomponense: magyarságtudata. Nemzethez fűződő viszonyáról egyetlen költeményt írt, melynek címe Nem tudhatom…, amely  tan- és memoriteranyaggá vált.
Zsidóság, katolicizmus, baloldaliság, magyarság – a kor felfogása szerint ezek a fogalmak ellentétpárokat alkottak. Radnóti igyekezett ezeket személyiségében feloldani.

III. Radnóti költészetének (át)értékelése

Radnóti költészetét nem szokás a paradigmaváltó jelzővel illetni, mint József Attiláét vagy Szabó Lőrincét. A rendszerváltás után felvirágzó irodalomelméleti iskolák nem tüntetik ki figyelmükkel életművét, melynek oka valószínűleg a radikális poétikai újítások elmaradása. Ferencz Győző kritikai életrajzán kívül az utóbbi években született néhány konferenciakötet,7 melyek részproblémákra fókuszálnak. A költő születésének centenáriuma alkalmából sor került számos rendezvényre, ismeretterjesztő projektre, de ezek leginkább a költő körül kialakult kultuszt erősítették.
A közvélekedés az utolsó pályaszakasz teljesítményét értékeli nagyra. Erre hívja fel a figyelmet Pilinszky János is, akire talán a legnagyobb hatást gyakorolta Radnóti lírája: „Amit Radnóti életében egyedülállónak érzek, azt szánalmas elvontsággal »szituációs zsenialitásnak« nevezném. Tehetségét – amely minden úgynevezett alkotóban alig több néhány százaléknál – egy kiszámíthatatlan helyzet, s méghozzá egy olyan tragikum növesztette fel, melyre indulásakor aligha számított. Fiatalkori költészetét néhány szürrealisztikus elem beszivárgása jellemezte, majd egy váratlan és tökéletes hangvételű bukolikus líra. Látszatra erre született: az idillre, az elvesztett latinos paradicsom visszaszerzésére. Mondataiban klasszikusan van ismét jelen a szilvalekvár illata, a kedves, a kert és a barátság időtlen törékenysége.”8 Pilinszky szövege voltaképpen megadja a kulcsszavakat Radnóti költészetének jellemzéséhez.

IV. Pályaszakaszok

A korai versek az avantgárd formabontás jegyében születtek. Ezekben a szövegekben Gintli Tibor – Schein Gábor irodalomtörténete több invenciózusságot fedez fel, mint a pálya későbbi szakaszaiban keletkezett művekben.9 Ezek a szabad versek élőbeszédszerűségre törekedtek, hosszú mondatok jellemzik őket, a gyakori enjambement-használat nyomán kizökken, megtörik ritmus és gondolat. Sajátosan keve-redik a profán és szakrális hangvétel, ami nyersebb intonációt eredményez. Expreszszionisztikus és szürrealisztikus, vizuális és absztrakt szóképek teszik izgalmassá a szövegeket. A Pogány köszöntő (1930) című első kötetben feltűnően sok a birtokos jelzős szerkezet, melyek egymástól távoli érzéki és elvont képeket sűrítenek: fájdalmak kertje  (Variáció szomorúságra), a gyűlölet szerető, gömbölyű szavai; éjek szénporos Krisztusai; a jóság dombjai (Szegénység és gyűlölet verse), csókos nyelvem alkonyi pirossa; apró vércseppek koszorúja / lebben a homlokunk fölé; vágyad harangja kongat; a búnak áttetsző, tiszta hajnalán (Az áhítat zsoltárai), madarak búbos szerelme (Szerelmes vers Boldogasszony napján). A szokatlan szóhasználat és mondatszerkesztés  a második kötetben, az Újmódi pásztorok énekében (1931) is nyomon követhető: a híjjas ákácot kalapozza / haloványan a holdfény (Tápé, öreg este), melleiden aludni készülő / csillaggá pislan a bimbó (Széllel fütyölj), s még a sokat kárhoztatott Lábadozó szél (1933) kötet is tartogat néhány szép jelzős szerkezetet: fodros szomorúság, szakállas este, gondjaim lombja, balladák hímzett szoknyái (a Férfinapló dátumverseiben).
A verstárgyakat tekintve a korai költemények bővelkednek a természeti táj, az évszakok, napszakok változásainak képeivel. Ezek nem elsősorban leíró jellegűek, hanem a lírai alany hangulatainak, érzelmi szenzációinak kivetüléseiként inkább közérzetversek. Idillikus világot tárnak fel, melyben a szépség feszültségmentesen, felszabadultan élhető meg. A tájban olykor felbukkan a pásztor alakja, ami bukolikus hangulatot kelt. Ez a korai bukolika valószínűleg nem volt tudatos, a késői korszakban viszont nagyon is tudatosan nyúlt vissza ehhez a motívumhoz, hiszen jól beépíthetőnek bizonyult az antik hagyományhoz fordulás idején.
A másik jellegzetes téma a szerelem, mégpedig a boldog, viszonzott szerelem, a testi-lelki harmónia, ami az érzelmi felfokozottságot finom erotikával párosítja. Nagy szerepet kap a szerelmi lírában is a természetmetaforika.
Az első kötetekben felbukkan számos bibliai motívum, különösen sok az újszövetségi utalás. Ezekkel nem kapcsolódik Radnóti az istenesvers-hagyományhoz, hiszen nem istenkereső, hitvalló versekről vagy imákról van szó, inkább apropóját adják egy-egy érzelmi-gondolati probléma felvetésének, megérzékítésének.
Radnóti líráját rokonítani szokták a korban divatos újnépiesség irányzatával. Az induló költő egyetemi évei alatt a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma tagjaként gyakran járt falukutató utakon a Szeged környéki falvakban. A városlakó fiatalember inspirációt talált az idillikusnak tűnő falusi élet képeiben; verseibe ezek az élmények stilizált formában kerültek. Szókészletébe is beemelt néhány különös hangzásúnak vélt tájszót, amely nem feltétlenül csengett jól a szövegkörnyezetben. Babits a Lábadozó szélről írt kritikájában10 egyenesen paraszti származásúnak gondolta a számára ismeretlen fiatalembert, pongyolasággal, pózolással vádolja, alaposan megbántva ezzel az érzékeny költőt.
Babits elmarasztaló kritikája, de más hasonló érvelésű, a modorosságot, kiforratlanságot hangoztató bírálatok és pártfogóinak megjegyzései elgondolkodtatták költői gyakorlatáról. Ehhez hozzájárult egy baráti beszélgetés egy szeminárium után Sík Sándorral, aki felhívta figyelmét a súlyosabb mondanivaló szükségességére, és bogarat ültetett a fülébe az újklasszicizmus kifejezéssel.11  Az 1930-as évek derekán ennek következtében fokozatosan végrehajtotta klasszicista fordulatát.
Az újklasszicizmus egyrészt az avantgárd formabontásra, másrészt a fasizálódó, háborúra készülő világra válaszoló irányzat a század húszas-harmincas éveiben, mely minden művészeti ágban éreztette hatását. Lényege a régi tradíciókhoz való visszafordulás, hiszen azokban a művészek az emberi szellem védelmét vélték megtalálni, a közös európai örökségben keresve gyógyírt a nemzeti és politikai feszültségekre. Az irodalmi újklasszicizmus a régi írásmódok felelevenítését és átértelmező újraalkotását jelentette mind témában, mind formában.

Radnóti szemléletváltása az Újhold (1935) és a Járkálj csak, halálraítélt! (1936) kötetekben követhető nyomon. Leglátványosabb a formai változás, hiszen a szabad verset felváltották a kötött formák, de tartalmi és kötetkompozíciós értelemben is feltűnő az egyszerűsödés, letisztulás.
Nemcsak költői gyakorlatában, hanem teoretikusan is foglalkoztatták a tartalom és forma kérdései. Szabadvers-írói korszaka idején doktori disszertációjában Kaffka Margit költészetét vizsgálta, 1935-ös Füst Milán-dolgozatában pedig az időmértékes töredéksorokkal foglalkozott, amelyek megerősítették abban, hogy bátran éljen ilyen eljárásokkal. A Nyugatban 1936-ban megjelent Berzsenyi-tanulmánya nem annyira formai kérdéseket, hanem inkább a költői magatartást járta körül: a világtól elvonuló, önmagát mentő személyiséget, aki a költészetben talál harmóniára. A rádió Diákfélóra című irodalmi műsorában elfeledett értékekre hívta fel a figyelmet: Balassi költészetére, Gyöngyösi István fejlett rímtechnikájára, Jósika Miklós regényeire.

Az újklasszicista törekvések az utolsó pályaszakaszban érvényesülnek, kiteljesítve Radnóti líráját a Meredek út (1938) és a posztumusz Tajtékos ég (1946) kötetek verseiben. Két fontos témával bővül a verstárgyak sora: az 1930-as évek második felétől válik jellemzővé a haláltudat megjelenése, az erőszakos pusztulás víziója. A korábbi pályaszakaszról átörökített tájköltészetet is áthatja a vég gondolata: egyrészt a napszakok és évszakok most már baljósnak érzékelt változásai is ennek tudatosítását erősítik, másrészt a szellős legelők, hegyoldalak, erdők tágasságából a lírai alany behúzódik előbb a kert, majd a szoba védettségébe, ahonnan erő-szakkal kiragadtatik és bezáratik a láger szögesdróttal és fegyveresekkel őrzött szűk terébe. A szerelmi líra is a harmónia, boldogság fenyegetettségéről számol be: bár az érzelmek intenzívek és állandóak, a létében fenyegetett szerelmes szemében minden ideiglenesnek, törékenynek tűnik. Az idill már csak emlékekben és vágyak-ban érhető el.
A másik téma a költői reflexiók megsokasodása. Megfigyelhető ez a címadási gyakorlatban: Tört elégia; Tétova óda; Himnusz a békéről; Párrímek holdas éj-szakán; Októbervégi hexameterek – ezek ugyanis nemcsak  műfaji, hanem költé-szettechnikai utalásokat is tartalmaznak. A mesterségbeli tudás megszerzése és magas szintű gyakorlása Radnótinak nagy önbizalmat adott, ugyanakkor felelősséggel töltötte el: az írást erkölcsi parancsnak tartotta. Ez egyrészt azt jelentette, hogy rendületlenül dolgoznia, alkotnia kell; ehhez a végsőkig tartotta magát, hiszen a munkatábor legembertelenebb körülményei között, amikor a puszta túlélés is nagy teljesítménynek számított, képes volt akár remekműveket írni, holott egyáltalán nem lehetett biztos abban, hogy versei eljutnak a közönséghez (ezt támasztja alá a Negyedik ecloga utolsó sora: „az égre írj, ha minden összetört!”). Másrészt azt a feladatvállalást is jelentette, hogy tanúságot tegyen korának romlottságáról, az emberi faj eltorzulásáról. Harmadrészt pedig – József Attila és García Lorca élettörténetéhez igazítva saját sorskönyvét – az emberi és költői helytállást kiemelve úgy gondolta, nem menekülhet el végzete elől, vállalnia kell akár az áldozat szerepét is. 

Az újklasszicizmus a nyelvek és kultúrák párbeszédét hangsúlyozta. Ennek gyakorlását segítette, biztosította többek között a műfordítás. Radnóti műfordítói tevékenysége 1938-tól bontakozott ki. A rendelkezésére álló rövid időszak alatt nagy teljesítményt nyújtott: 1940-ben Vas Istvánnal közösen adták ki Apollinaire válogatott verseit, 1940-ben szerepelt a Horatius noster című fordításkötetben, 1943-ban jelentette meg La Fontaine meséit, 1943-ban Orpheus nyomában című fordításgyűjteményét, az Európán kívüli kultúrák iránti vonzódásának bizonyítéka egy afrikai mesegyűjtemény (Karunga, a holtak ura), átdolgozta Cervantes Don Quijotéjét az ifjúság számára. Utolsó nagy vállalkozása Shakespeare Vízkeresztje, aminek csak az első két felvonásával készült el. Megvalósítatlan tervei közt volt egy háromkötetes világirodalmi antológia, egy békeantológia és Rilke válogatott verseinek fordítása.

V. Az eclogák

Műfordítás közben talált rá egyik fontos műfajára, az eclogára. Köztudott, hogy Trencsényi-Waldapfel Imre kérte fel Vergilius IX. eclogájának magyarítására. Vergilius költeményének hátterében egy polgárháborús helyzet rajzolódott ki, ez rezonált Radnóti saját korának háborúival: élénken foglalkoztatta a spanyol polgárháború, sorsát pedig erősen beárnyékolta a második világháború már előkészületeivel is. Az ecloga szó egyrészt válogatást, szemelvénygyűjteményt jelent, másrészt pásztorköltemény jelentésben is használják. Általában dialogikus formájú, az életképpel is rokonságot tartó műfaj, mely az idilli, bukolikus tájban élő pásztorok életérzését, világértelmezését is magában foglalja. Időmértékes verselés, főképp hexameter-sorok jellemzik.

Radnóti sorszámmal látta el eclogáit, melyekből összesen hét készült el. Hatodik ecloga című költemény nem található az életműben, egyesek a Töredék, mások a Sem emlék, sem varázslat című verset tartják a hatodiknak, de olyan vélekedés is van, mely szerint a hiányzó ecloga elkallódott, vagy megvalósítatlan terv maradt. A költő ciklusként gondolta el eclogáinak sorát, feltehetően megjelentette volna akár önálló kötetben is őket, aminek egyik bizonyítéka, hogy Száll a tavasz címmel előszót is komponált az eclogákhoz. A Radnóti-eclogák követik is az antik hagyományt, de el is térnek tőlük: van köztük párbeszédes (Első, Második, Nyolcadik), belső párbeszédes (Negyedik), a többi nagyjából monologikus. Az alkalmazott verselési technikák között van nibelungi alexandrin, hexameter, de  szabadvers-forma is. Két tárgyat járnak körül: az egyik az egzisztenciális fenyegetettség, a másik pedig a költői önreflexiók, úgyhogy ezek a szövegek a metaköltészet fogalmával is leírhatók. Marianna D. Birnbaum költői és emberi végrendeletként, Láng Gusztáv a költészet esztétikai és etikai kérdéseivel foglalkozó, kiterjesztett ars poeticaként12 tekint rájuk.

VI. Hagyomány

Radnóti műfodítói tevékenysége nemcsak az eclogák alkotására serkentette, hanem termékenyen hatott más verseinek keletkezésére is. Az antikvitáson kívül egyéb korok alkotásaihoz is szívesen nyúlt inspirációért. Az Erőltetett menet kapcsán több elemző is felhívja a figyelmet arra, hogy sok rokon vonás figyelhető meg Walter von der Vogelweide Ó jaj, hogy eltűnt minden című elégiájával, a sormetszet eltolásának ötlete pedig a vizuális költészet kísérletei felé mutat. Van kevésbé rejtett utalás is: az alluzív À la recherche… Proust emlékezést kitüntető regényfolyamának címét hozza játékba. Radnóti lírájának világirodalmi ösztönzéseiről született egy nagyszabású monográfia is angol nyelven, Emery George tollából.13
A magyar irodalmi tradíció is látható vízjelet hagyott Radnóti líráján. Nagy példaképe volt Berzsenyi és Kazinczy, a romantikus Vörösmarty, mindenekfölött pedig Arany; naplójából tudható, hogy a munkatáborba a Biblián kívül Arany János filléres füzeteit vitte magával („S az Aranyhoz fordulás is a lélek védekezése volt”14). Kortársai közül leginkább József Attila, Kosztolányi Dezső és a kezdeti fe-szültségek ellenére Babits munkáira figyelt.
Radnóti kései lírájára jellemző, hogy nyelvi-formai tökéletességre törekedett. Gondosan válogatta meg a szavakat, finomra csiszolta a jelzős szerkezeteket, a tradícióra támaszkodva akár archaikus csengésű kifejezéseket is bátran alkalmazott, így versnyelve patetikus, emelkedett felhangot kapott. Ez a befogadók egy csoportját csodálattal tölti el, sőt megrendíti, különösen ha tekintetbe veszik a megírás embertelen körülményeit is. Az értelmezők más csoportja viszont problémásnak látja a versnyelv és a verstárgy közti feszült viszonyt: az üldözöttség, halálraítéltség szituációjának kifejezését hitelteleníti az artisztikus forma.15  Csupán a társ megsemmisülését rögzítő és mintegy saját sorsát előrevetítő 4. razglednica mutatja a pusztulás nyelvi jeleit: a kenetteljes nyelvet felváltja a szenvtelenség, a bőbeszédűséget a feszes szerkezet, az idősíkok merész váltogatása következtében pedig felfüggesztődik az idő. Ez a költemény megelőlegezi azt a felismerést, mely szerint az ipari népirtás tapasztalata klasszikus művekkel nem fejezhető ki.

VII. Befogadás

Az irodalomtanításban hosszú időn keresztül Radnóti volt az egyetlen költő, akinek zsidóságára felhívták a figyelmet;16 Vári György kifejezésével: Radnóti a magyar holokauszt arca.17 Zsidósága miatt lett üldözötté és vált áldozattá, élete utolsó idő-szakának sorseseményeiről pedig vallomásos lírája szól. Helyszíni tudósítások ezek az átélt borzalmakról, nem retrospektív visszaemlékezések. A felmerülő kérdésre, hogy mennyiben tartozik a Radnóti-életmű a holokauszt irodalmához, Szegedy-Ma-szák Mihály a következő választ adja: „Az anyanyelvi közösséghez ragaszkodott, s ezért művei a magyar költészethez tartoznak abban az értelemben, ahogy Mendelssohn vagy Mahler alkotásai a német zenei hagyománynak a részei. Másfelől viszont legjelentősebb versei és naplója a holokauszt irodalmához is kapcsolódik, s ezért érvényük meghaladja a magyar irodalom kereteit. E kettősségben rejlik életművének sajátossága.”18 
Az alábbiakban a Hetedik ecloga nyelvi-esztétikai megközelítésére történik kísérlet.

VIII. Elemzés

Hetedik ecloga

    Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
    horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
    ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
    féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
    íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
    nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

A költemény felütésében egy felhívó jellegű kérdés olvasható, amely megszólításként  értelmezve eligazít a műfajt illetően is: a Hetedik ecloga levél, költői levél, episztola, melynek címzettje a távolra szakadt hitves. A látod-e kifejezés és annak az első versszakon belüli gyors, a megszólított személy jelzői megnevezésével kiegészített ismétlése nyomatékkal utal arra, hogy a szöveg elsősorban látvánnyá kívánja tenni a szituációt, amiről a levélíró tudósít. A kapcsolattartást kérdések és fel-szólítások retorikai alakzata biztosítja: ilyen a második versszakban a mondd, az ötödik versszakban a lásd, az utolsó strófában pedig a látod-e, drága; ezek a nem egészen szabályos  ismétlődések sajátos ritmust adnak a szövegnek.
S hogy mi a látvány? A láger meghatározó képei: a szögesdróttal beszegett tölgykerítés és a barakkok. A levélíró azonban nem csupán a külső látvány megérzékítésében érdekelt, hanem a látottakhoz kapcsolódó reflexióinak rögzítésében is, ezért hívja segítségül az estét (a napszakok Radnóti lírájában nagy jelentőséggel bírnak), mely elfedi a világot, elmosódottá – akár semmissé – teszi a határozott formákat (vagyis a határokat), így lehetővé válik a meditáció.
Az első strófa egy közösség tapasztalatairól számol be a többes szám első személyű megnyilatkozásban. A közösen megélt sors a lágerlét. A „rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet” sor arról tanúskodik, hogy az álomba merülő ember ideiglenesen nem vesz tudomást a külvilágról, a fogolylétről. A ’keret’ kifejezés kettős utalás: egyrészt tárgyi értelemben jelenti a bekerítettséget, bezártságot, másrészt emberi vonatkozása is van, hiszen a láger-argóban keretnek nevezték a fegyveres őröket, a munkaszolgálatosok kísérőit. Ez a versszak a rabság–szabadság ellentétpárra épül: a foglyok tisztában vannak rablétük megváltoztathatatlanságával: „…csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.” Az ész szó ismétlése ennek a felismerésnek a nyomatékosítása. A képzelet és az álom azonban felszabadító hatást tehet. A verssorok hangzása is ezt a kettősséget támasztja alá: a lebegő, elereszti, szabadul, oldja fel dallamos l-jei a gördülékenység, mozgalmasság  képzetét keltik, míg a harmadik sorban a sziszegő sz-ek feszítik, a hatodik sorban a megtöretett testünket t-i pattogóvá, vagyis kellemetlen hangzásúvá teszik az egyébként is negatív jelentést. Az archaikus megtörtetett test kifejezés a jézusi szenvedés-történet felé mutat. Az sz-ek a hatodik sorban is alliterálnak (szép szabadító), itt szó eleji helyzetben állnak, hatásuk pedig korántsem olyan kellemetlen, mint ahogy a fenti sorokról megállapítottuk.
A második szakaszt az alvó rabok szánalmas állapotának leírásával indítja, majd ismét az ellentét gondolatalakzatával él a szemlélő: a rabság–szabadság ezúttal földrajzi utalásként van jelen: a közeli itt meglehetősen konkrét jelölése (Szerbia vak teteje: hegyvidék, ahonnan mégsincs kilátás) feszültségbe kerül a távoli ott vágyott helyével (búvó otthoni táj: a régies csengésű búvó az üldözők előli rejtőzködést is asszociálhatja).  A harmadik-negyedik sor aggodalmas kérdései az otthonféltésre vonatkoznak. Az otthon puszta léte is bizonytalanná válik a rabságban töltött hosszú idő után, ezért emelődik ki a létige (a Bori notesz kéziratában aláhúzással). A hazatérés eseménye tehát nemcsak azért problematikus, mert kiszámíthatatlan a rabság ideje, hanem azért is, mert az otthont ugyanúgy a megsemmisülés fenyegeti, mint a táborban szenvedő foglyokat. A haza nemcsak tárgyi világot jelent, hanem szellemi környezetet is, ami az utolsó sor kérdésében egyértelműen megfogalmazódik: a kitaszított, jogfosztott Radnóti nyelvi-kulturális otthonosságra vágyik, számára a haza egy olyan közösséget jelent, amely megbecsüli a költészetet, a (szellemi) mesterségbeli tudást.
A harmadik versszak a személyességet tünteti ki az én-megszólalással, valamint a költői tevékenységre, egészen pontosan az írás fizikai aktusára irányítja a figyelmet. A rablét ebben is korlátozza a lírai alanyt, hiszen minden kelléktől megfosztja: a fénytől, az irodalmi inspirációtól  („zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager / őrei”); a homályban, ködben – amely átvitt értelmű jelentést is hordoz –  nem tudja megvalósítani eszményét, a tökéletes formájú verset: „Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva” kénytelen dolgozni. Az írást az élettel hasonlítja: vak-sin, tapogatva, araszolgatva, vagyis látásban és természetes mozgásban korlátozásra van ítélve. A szabályos forma olyan értelemben sem jön létre, hogy az egyes versszakok különböző hosszúságúak: 7, 6, 5, 5, 7, 6 sorból állnak, semmiféle rendszert nem mutat a verssorok számának változása.
A negyedik strófa ismét a rabok közösségéről beszél, de nem közösségi han-got üt meg, mint az első versszak. A különböző nemzetiségek – a felsorolásban a Radnóti-lírában elvétve felbukkanó zsidó szó is nemzetiséget, nem fajt vagy vallást jelent – a sorsközösségben hasonlítani kezdenek egymásra: a fizikai romlást a reménykedés és a lemondás érzelmi hullámzása sietteti vagy éppen lassítja. A szabadulást nem feltétlenül a szögesdrót kerítés megnyitása vagy felszámolása hozza el: a lágerlét végét nagyobb valószínűséggel a végső szabadulás, vagyis a halál jelenti.
Az ötödik szakasz a fizikai életkörülményeket részletezi: a fekvőhely mind-össze egy deszka, élősködők kínozzák az amúgy is elgyötört testet; az ember állati létbe alacsonyodik („férgek közt fogoly állat”). Az esti meditáció során tudatosodik az idő múlása, ami egyrészt örömforrás („…egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság”), másrészt szorongáskeltő felismerés az élet végességéről. Ezt a megvilágosodást hangsúlyozza a tájra rásütő hold: az éles és kísérteties fényben jól látszanak a feszülő drótok és a fegyveres őrszemek. (A holdfény később az Erőltetett menetben reménykeltő hatású lesz.)  A lásd  felhívás ebben a szövegkörnyezetben akár önmegszólítás is lehet, a belátás kifejezése.
Az utolsó versszak motívumai az első versszakot idézik, így egyfajta keretes szerkezet jön létre. Az alvó tábor itt szinte idillikus képet mutatna a suhogó álmokkal, fénylő arcokkal, ha nem bontakozott volna ki az anti-idill az előző versszakok soraiból. A lírai alany nem folyamodik a szabadító álomhoz: az írás ébren és voltaképpen életben tartja. Verslevele végén eljut a vallomásig: a „nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár” zárósor szerelmét biztosítja, valamint azt példázza, hogy addig van értelme az életnek (még ebben a rendkívül korlátozott formájában is), amíg van kinek beszámolnia róla. Élet és költészet így fonódik egybe.
A Hetedik ecloga gondosan formált hexameterei pontos, kiszámítható lüktetést adnak a szövegnek (ennek eléréséhez a költői licencia alkalmazásával több helyen önkényesen változtat a magánhangzók hosszúságán, vagyis eltér a helyesírási szabályoktól). Az azonos ritmus akár megnyugtató hatást is kelthet. Ugyanakkor a versmérték monotonitásában feszültségforrást is érzékelhetünk: nincs kegyelem, a fogolylétre kárhoztatott táborlakók egyenletes léptekkel menetelnek a vég, a sűrű homály felé. A verssorvégek nem minden esetben jelentenek mondat- vagy tagmondathatárt; az utolsó két strófában megszaporodnak az enjambement-ok, ame-lyek megakasztják, megzökkentik a ritmust és a gondolatot. Az idill, a harmónia végképp vágyott tartomány marad csupán.

Jegyzetek

1 Gintli Tibor – Schein Gábor: Az irodalom rövid története. (Radnóti Miklós). Jelenkor Kiadó, Pécs,  2007, 403.
2 Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és kötészete. Osiris Kiadó, Budapest, 2005, 810.
3 Uo., 9.
4  John Berryman, Randall Jarell, Robert Lowell, Sylvia Plath, Anne Sexton.
5 Radnóti Miklós: Napló. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989, 210.
6 Szegedy-Maszák Mihály: Radnóti Miklós és a holokauszt irodalma. In uő: Irodalmi kánonok. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998. 180.
7 Radnóti Miklós és kora. Előadások az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskolában. Szerk.: Gordon Győri János. ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola, Budapest, 2003, illetve: Levél a hitveshez. A tizenkét legszebb magyar vers konferenciasorozat 5. kötete. Savaria University Press Alapítvány, Szombathely, 2010
8 Pilinszky János: Radnóti Miklós. Élet és Irodalom, 1974. november 2.
9 Gintli Tibor – Schein Gábor: Az irodalom rövid története, i. m., 404.
10 Babits Mihály: Könyvről könyvre. Nyugat, 1933. 4. szám
11 Erről egy levélben számol be Gyarmati Fanninak. Idézi: Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és  költészete, i. m., 277–278.
12 Uo., 421.
13 George. Emery: The Poetry of Miklós Radnóti. A Comparative Study. Karz-Cohl, New York,   1986
14 Radnóti Miklós: Napló, i. m., 266.
15 Gordon Győri János: Egy üldözött szavai. In Radnóti Miklós és kora, i. m.
16 Az irodalmi Nobel-díj elnyerése után Kertész Imre a másik jelentős szerző, aki ezzel a jelzővel  kapcsolódik össze.
17 Vári György: „Mert annyit érek én, amennyit ér a szó.” Kultusz, figuráció és kulturális emlékezet összefüggései Radnóti Miklós költészetében. Jelenkor, 2002. március, 3. szám
18 Szegedy-Maszák Mihály: Radnóti Miklós és a holokauszt irodalma, i. m., 186.