Fried István: Tézisek Kelet-Közép-Európáról

Először is a névmagyarázat: Közép-Európa keleti részéről van szó, „konkrétabban” az orosz és a (birodalmi) német között elterülő, nyitott, változó határokkal rendelkező irodalmi tájról (Literaturlandschaft), ahol a keleti és a nyugati kereszténység találkozik, „metszi” egymást.

Földrajzilag nagyjában-egészében Európa középső vidéke, amely a kora középkortól kezdve polilinguális, és amely polikulturalitását még akkor is megőrizte, amikor a latinitás – az államigazgatásban, a kultúrában, az irodalomban – megteremtette a közös gondolkodást, a közös kulturális-irodalmi formákat, megalapozta a később nemzetivé váló terminológiát, s nem utolsósorban lehetővé tette a más európai kultúrák integrálásának lehetőségét.1 Közép-Európa keleti része történelmileg távoli időpontban, 1335-ben, a visegrádi királytalálkozó alkalmából,2 az első ízben tudatosította a három középkori királyság – a cseh, a lengyel, a magyar – azonos érdekűségét és fölvetette a más európai területekkel szemben kialakítható önállóságot, kollektív szuverenitást, azáltal, hogy tagadta: a nyugati vagy a keleti érdekszférákba tartozna.

Nem mellékesen szólva: ezt az elképzelést, ezt a később valójában csak szellemi területen alakot kapó „ideológiát” és (művészeti) gyakorlatot igyekezett cáfolni mind a „Kelet”, mind a „Nyugat”; Magyarország esetében a mohácsi csatavesztés a 16. században szolgáltatta ki a Habsburg- és a török aspirációknak az államot, Csehország esetében a fehér-hegyi csatavesztés számolta föl nem csupán az önálló cseh államot, hanem vonta kétségbe a cseh szellemiség jogát a létezésre, emigrációba kényszerítve a megmaradt legjobbakat, a 18. században pedig Lengyelország háromszori felosztása keleti és nyugati birodalmakba tagolta be az államtöredékeket. A cseh és a magyar művelődésben a 18. század végén kezdődött meg a – nyelvi és irodalmi – küzdelem a nemzeti művelődés, az anyanyelv európai emancipációja érdekében, a lengyeleknél ez viszonylag töretlenül folyt. A cseh és a magyar „Sprachanschluss”3 összekapcsolódott a „fordítói” mozgalommal, amely aztán az „eredeti”-t igénylő romantikában teljesedett ki, a klasszicista „imitatio”-elvet fölváltotta a teremtés, a recepció helyett a kisugárzás „akarása”; Karel Hynek Mácha és Vörösmarty Mihály már teljes műfaji rendszert – lírát, epikát, drámát – célzott meg tevékenységével, kétségbe vonván a klasszicista mimetikus poétika korszerűségét. Míg a lengyeleknél egy hanyatlóban lévő – az ún. varsói – klasszicizmus ellenében hozta a romantikus áttörést Adam Mickiewicz, aki megalapozta a lengyel romantika európai áttörését.4

Visszatérve a névadásra: a középkori Cseh, Lengyel és Magyar Királyság, amelynek már kora újkori változata a korábbihoz hasonló lehetőségeket sejtetett, a Jagellók cseh, lengyel és magyar vonatkozásai révén az egymást segítő államközösségek lehetségességét tette meg eséllyé, a (történelmi) valóságban, nem utolsósorban a neolatinitás poézisében, szinte kizárólag a „dunai” együttműködés során jutott el a konkrét realizálódás kísérletéhez, a 18. században a rendkívül szoros tudóskapcsolatok segítségével vezetett el a nemzeti mozgalmak első fázisához, egyben a szlavisztika és a finnugrisztika megteremtődéséhez. (Beszédes példa, hogy Jozef Dobrovskýról nem csupán mint a szlavisztika egyik „atyjá”-ról, hanem mint finnugristáról is készültek igen fontos tanulmányok.)5 S bár a 19. században a hatalmi politikai érdekek inkább – például – a cseh–magyar ellentéteket tudatosították, szellemi területen a középkori királyságok területén a regionális szellemi közösség kevésbé elméletileg, mint inkább művekben, irodalmi irányok feltűnő párhuzamosságokban és erősítő tényezőként: irodalmi-művészeti kapcsolatokban jött létre.6 Igaz, a Habsburg Monarchia föderatív átalakítását célzó tervek – Kossuth Lajosé, František Palackýé – a méltányosabb politikai rendezés igénye mellett is az előtérbe állították, méghozzá meglehetősen látványosan, az ellentéteket. Mindez azonban nem gátolta meg a szellemi élet képviselőit abban, hogy egy szellemi Közép-Európa érdekében ne munkálkodjanak. Ismétlem, ennek szükségességét szórványos előzmények után a 20. század irodalmi eseményei igazolták vissza. Az, hogy a magyar modernség címszereplőjéül elfogadott Ady Endre költészete a nemzetiségi kérdés radikális megoldását sürgette, verseiben, publicisztikájában a közös közép-európai sorsról töprengett, népek és kultúrák egymáshoz közeledését, közelítését szorgalmazta, csupán egyik és nem bizonyosan legfőbb oka annak, hogy költé-szetének visszhangja7 nem az osztrák, német, francia stb. irodalomban található, hanem a szlovák (Roy, Krčméry, Lukáč, Smrek stb.), a horvát (Krleža), a szerb (Crnjanski) és a román (Goga) költészetben, ugyanott talált értő fordítókra (a német irodalmak közül az erdélyi szászban!),8 mivel a cseh és a lengyel modernséggel párhuzamban a szecessziós, a késő szimbolista, helyenként már az expresszionizmust előlegező lírája, szerelmi és (nagy)városi költészete, a német irodalomtól eltérően francia orientációja (Baudelaire és Verlaine), a historista-eklektikus, romantizálóan nemzeti költészetfelfogásokkal szemben egy új közép-európaiságot, új – korszerű –, kihívó, költői nyelv- és művészetszemléletet hirdetett meg. Az avantgárd kezdemények hasonló módon osztották meg a cseh, a lengyel, a magyar művészeti közvéleményt, és Közép-Európa visszaperlésének szándéka mindenekelőtt cseh, magvar és lengyel „disszidens” értelmiségiek révén fogalmazódott meg (Kundera, Michnik, Konrád).9 Korábbra visszatekintve: a történelmi tematika az irodalomban, a festé-szetben, a zenében szintén egy cseh–magyar–lengyel párhuzamos gondolkodást jelez (ehhez a horvát és többé-kevésbé a szerb és a szlovák törekvések is hozzátehetők), Sienkiewicz, Jirásek10 és Jókai Mór cseh, lengyel, magyar, horvát, szlovák és jórészt román sikere érzékelteti, hogy miféle történelemfelfogások irodalmi formája, regénytípusa volt, és bizonyos mértékben még ma is közvéleményformáló. S ezek ellenében egyfelől a groteszk és az abszurd „szabadságharca” a nemzeti sztereotípiák, az auto- és hetero-image-ok ellenében miként igyekezett egy másfajta szemléletet elfogadtatni (Havel, Mrożek, Örkény, Róźewicz). Megemlítendő, hogy Márai Sándor műveinek cseh és lengyel sikertörténete sem teljesen analóg a nyugati befogadás eseményeivel: a lengyeleknél például A gyertyák csonkig égnek iránti érdeklődést elősegítette az ún. Galícia-regények Monarchia-megidézése; a katonaiskola mindhárom irodalomban szerephez jut, a századfordulón tematizálódott szétesés, a nyelv elégtelenségének élménye nem kevésbé a közös ihletkörre utal vissza. A magyar Švejk-recepciónak is megvan a maga külön története; a magyar olvasókat a legcsekélyebb mértékben sem zavarta a cseh regény messze nem egyértelmű magyarságképe: s minthogy a Hašek-mű a Kafka-regényekkel az ellenkező pólusra tétetett, a magyar – és hosszú történettel rendelkező – Kafka-recepció mintegy a személyiségfelfogások analóg hatását jelezte, főleg a cseh és lengyel (Bruno Schulz)  irodalmi viszonylatokat figyelembe véve. Itt jegyzem meg, hogy mindhárom kultúrában mellőzhetetlen tényező a „hazai” németség közvetítő tevékenysége: a 19. században a prágai Ost und West, a 20. században a Pester Lloyd, illetőleg a Prager Tagblatt meg a Prager Presse bőséges anyagot kínált a magyarul, csehül nem tudó érdeklődőknek (az 1840-es esztendők pesti német sajtójában J. K. Tyl-elbeszélést olvashattak az olvasók), az egymásról alkotott ismeretek „lingua francá”-ja a német volt, a budapesti, a prágai, a krakkói német nyelv nem csekély árnyalatában különbözött a bécsitől, a berlinitől vagy a zürichitől.

A példák, az esettanulmányok a végtelenségig szaporíthatók: annyi legalább-is elfogadhatóvá tehető, hogy az egykori három középkori királyság kultúrájának reprezentánsai közvetett vagy közvetlen ismeretekkel rendelkeztek egymásról, ezek az ismeretek számos esetben a kiemelkedően fontos fordításokban realizálódtak (a 19–20. század fordulóján például a magyar műveket csehre adaptáló Vrchlický az egyik legtöbbet magyarra fordított költő);11 az olvasóközönség és még inkább a kritika recepciója azt látszik igazolni, hogy ezek a fordítások ritkán hatnak a meglepetés erejével; az feltételezhető, hogy a fordítások kiegészítik, kipótolják a nemzeti irodalom esetleges „üres hely”-eit; ; az ismerősség érzésével fogadja az olvasó meg a kritika a műveket, az irodalomtörténet pedig a feltáró munka folyamán nem győz rácsodálkozni a mind inkább fölbukkanó párhuzamosságokra, a tudatosodott vagy rejtett – mert a politizáló tendenciák által elfedett – hasonló gondolkodásfolyamatokra.

Az induló tézisekhez visszatérve, még egyszer hangsúlyoznám hogy „köztes” kulturális-művészeti tér Kelet-Közép-Európa.12 Ez a köztesség egyben nyitottságot tételez föl: talán nem árt figyelmeztetni, hogy a 19–20. század „krizeológiá”-ja is itt született meg, azokban a nyelvileg, a mentalitást tekintve, a kulturális előfeltételezéseket is számba véve sokszínű városokban, mai szóval élve „hibrid kommunikációs terek”-ben,13 amelyek egyfelől lépten-nyomon, akarva-akaratlanul voltak kénytelenek a világ elé tárni, közvetíteni a nyelv- és személyiségfelfogásokban alakot kapó, egyetemes szorongássá később növő elbizonytalanodást, azt nevezetesen, hogy az én – Freud felismerését nem korlátozva a személyiségre és a századfordulóra – nem úr a maga házában (sem a szubjektum, sem a nemzetszemélyiség!), másfelől a „végjáték” egyben kulturális/művészeti fénykor: a cseh, a lengyel, a magyar modernség, a pszichoanalízis, a filozófia (Lukács György!), a zene  (Janáček, Bartók), az irodalom, amelynek történetében többnyelvű szerzők is vannak) a szlovén Cankar, a lengyel Rittner, az ukrán Franko – mind Bécshez kapcsolódik), az új típusú folyóirat (a magyar Nyugat, a cseh Moderní revue, a lengyel žicie etc./,14 mind-mind annak dokumentumai, hogy Párizs és Szentpétervár mellett, azokkal teljesen egyenrangú módon Bécs–Budapest–Prága–Krakkó–Zágráb–Trieszt nem csupán a nemzeti kultúra új fázisának adnak teret, hanem részint annak a régiónak megformálódását is segítik létrehozódni, amelynek a magam részéről a Kelet-Közép-Európa nevet ajánlottam (Ostmitteleuropa, East-Central Europe), részint az európai kultúra, a fausti kultúra letéteményeseként, megfogalmazójaként, megkerülhetetlen korszakalkotójaként újra- és továbbírják azt a történetet, amely történelmileg a középkor dinasztikus kapcsolataiban kezdődött, s amely a Jagellók idején a Sodalitas litteraria danubianával, majd Komenský befogadástörténetével folytatódó, a felvilágosodás Tudós Köztársaságával (Gelehrtenrepublik)15 egyik csúcspontjára érő, majd a romantikában új periódusba lépő, a párhuzamosságokat deklaráló, régióspecifikumként elismertető szellemiség. A régióképződésnek – mint ismeretes – többféle keletkezéstörténete lehetséges.16  Az állami-politikai azonosság, az egy országba tartozás kialakítja a hivatalosságnak minden lakosra kötelező intézményrendszerét, sugallhatja az azonos mentalitások elsorvadásának célszerűségét, s a hivatalos nyelv hatását eredményezheti. A középkori királyságokban főleg a latinitás és anyanyelviség viszonya egyensúlyozta a kultúra középpontosodásának már akkor jelentkező formáit. Az időben előrehaladva a nemzeti és a nemzeti-kulturális mozgalmak szegültek a centralizáló tendenciák ellenébe. Ugyanakkor ez a „birodalmi” egységbe tagolódás nem zárta ki a hasonló kulturális múlt tudatosodását, az állami-politikai keretektől legalább részben független kulturális átszövődéseket, az egy régióhoz tartozás vagy egy régióba történő besorolódás irodalmi-kulturális dokumentumait. Ehhez bizonyára erősen hozzájárult a földrajzi tér, amely az érintkezés lehetőségeit biztosítja még a nehézkes közlekedés periódusában is; szintén fontos tényező a történelmi sorsközösség (amelyet a középkori állam és utóélete fokozatos felszámolódása okozhat); az egynyelvi „areá”-ba tartozás, amely a más-más nyelvi rokonsággal rendelkező népek között a nyelvi egymásra hatásban jelentkezik (még ha ez szlovák–magvar, horvát–magyar, szerb–magyar viszonylatokban jóval jelentősebb is, mint a cseh–magyarban vagy a lengyel–magyarban). A vallás- és egyháztörténet is számos dokumentumot őriz: a reformáció–ellenreformáció hasonló elterjedtsége, ténykedése, belső küzdelme, a radikális antitrinitáriusok működése (főleg lengyel–magyar relációkban), az irodalomban a francia törekvésektől nem egészen független (neo)katolikus szellemiség és irodalom a 20. században, a lengyel–magyar–horvát parasztregény és ideológiája a 20. században – s ez csak néhány példa – olyan sajátosságokat tudatosít, amelyek egy-szerre jelzik a társadalom- és a kultúratörténet összecsengéseit, de természetesen eltéréseit is.

Egy perdöntően fontos érvet csak idejegyezni tudok, kifejteni nem. Joseph Roth egyik művének hőse szerint Ausztria, a Habsburg Birodalom lényegét nem a centrum képviseli, hanem a periféria.17 Valójában a centrum és a periféria közötti oszcillálás a régió, Kelet-Közép-Európa talán egyik leglényegesebb megkülönböztető sajátossága. A történelmi fejlődés során kialakulnak a centrumok (például a fővárosok), amelyek a nemzeti, anyanyelvi művelődést reprezentálják. Más kérdés, hogy ezek meglepően hasonlítanak egymásra (kiváltképpen a városrendezést, az emlékezet helyeit, a köztéri szobrokat etc. illetőleg). Ezek a centrumok azonban többnyelvűek, polikulturálisak, hiszen a perifériából odaigyekvők a szülőföld emlékével érkeznek a városba mint kommunikációs térbe: ottlétük annak az ambivalenciának lesz kifejeződése, amely az otthonos – idegenszerű, a hazai – vegyes öszszetételű lakosság, a néphez fűződő – több néphez fűződő, a meghitt nyelven kommunikáló – a város megosztott nyelvén kommunikáló ellentétét, egymásnak feszülését átélve kívánja a valahová tartozás dilemmáit érzékeltetni, azonban megoldani, feloldani nagyon kevéssé van lehetősége. Ugyanez a helyzet a „Nyugat”-hoz való viszonyban: Gombrowicz és Márai naplói tanúsíthatják az elveszített hazát követő otthontalanság kérdéseit, amely a befelé fordulásban, az emigrációban a 20. századi létezés alapformáit képes fölfedezni. A cseh, magyar, lengyel emigráns irodalom hasonló magatartásformákat körvonalaz. Márai emigránsregénye, a San Gennaro vére18 szólaltatja meg a száműzötteket, a magyaroknak, a lengyeleknek, a románoknak, a cseheknek más-más írásjeleik vannak, de vannak saját írásjeleik, amelyekhez ragaszkodnak, és amelyeket a nyugati hatóságok nem értenek. A „mellékjelek” elvesztésével lesznek cseh muzsikusok, magyar értelmiségi hazátlanná, mert nemcsak egy hazát veszítenek el, hanem egy kultúrát is, saját (írás)képük torzul.

Kelet-Közép-Európa virtuális szellemi tér, amely fogalmilag ritkán kap határozott kontúrokat, szellemileg, a művekben, a kultúrában és a kulturális közösségekben, összeszövődöttségben azonban létező, munkáló tényező, amely hirtelen-váratlan rendkívüli – szellemi, irodalmi – sikerekkel – persze, nemcsak azokkal –azt a ráismerést érzékelteti, amikor a sajátban megbúvó idegen és az idegenben megbúvó saját tudomásul veszi a maga összetettségét.

Jegyzetek

1 Könyveimben részletesen, a szakirodalmat lábjegyzetekben felsorolva írok a tézisekben említett kérdésekről: Ostmitteleuropäische Studien. Szeged 1994; East-Central European Studies. Szeged, 1997; Kelet- és Közép-Európa között. Budapest, 1984; Irodalomtörténések Kelet-Közép-Európában. Budapest, 1999; A  közép-európai szöveguniverzum. Budapest, 2002; A névadás lehetségessége. Pozsony/Bratislava, 2004; Egy irodalmi régió ábrándja és kutatása. Budapest, 2010; Gibt es ein literarisches (Ost-)Mittel-Europa? Leipzig, 210.
2 Pražák, Richard: Dejiny Uher a Maďarsko v dátech. Praha, 2010, 70., 409.
3 Becker, Henrik: Zwei Sprachanschlüsse. Leipzig–Berlin, 1948. Vö. még: Gáldi, László: La néologie en Europe centrale et orientale. In Littérature hongroise – littérature européenne. Rédigé par István Sőtér et Ottó Süpek. Budapest, 1964, 273–285.
4 Fried, István: Die Fragen des Überganges vom Klassizismus in die Romantik in der Dichtung von Mickiewicz, Mácha, Prešeren und Vörösmarty. Studia Siavica Ac. Sc. Hung. 1973, 27–38,
5 Pražák, Richard: Josef Dobrovský als Hungarist und Finno-ugrist. Brno, 1967. Uő: Dobrovský a Kazinczy. K typologii českého a maďarského kulturne politického a literárního vývoje na přelomu 18. a 19. století. Sborník prací Filozofické fakulty Brněnské univerzity, řada literárnovedná, D 17–18, Brno, 1971, 45–60.
6 Dejiny a národy. Literárnohistorické studie o československo–maďarských vztazích. Ved. red. Dolanský, Július. Praha, 1965.
7 Sziklay László: Ady és szomszédaink. Irodalomtörténet, 1977, 787–813.; Vujičić, Stojan D.:  Ady et les écrivains serbo-croates. Acta Litteraria Ac. Sc. Hung. 1959, 185–20l.
8 Gedichte von Andreas Ady. Übersetzungen von Eduard Schullerus. Die Karpathen 1, 1911, Heft 15.Facsimilében részletet közöl Ritoók János: Kettős tükör. a magyar–szász együttélés múltjából és a két világháború közötti irodalmi kapcsolatok történetéből. Bukarest, 1980, 96–97.
9 A közép-európai kérdés politikai, szellemi, irodalmi etc. vitakérdéseiről: V klestích dejín. Střední Evropa jako pojem a problém. Red. Trávníček, Jiří. Brno, 2009.
10 Sziklay László: Romantika és realizmus a századforduló történeti regényeiben. Sinkiewicz, Jirásek, Gárdonyi. In Tanulmányok a lengyel–magyar irodalmi kapcsolatok köréből. Szerk.: Csapláros István, Hopp Lajos, Reychman, Jan, Sziklay László. Budapest, 1969, 509–547.
11 A magyar modernség egymást követő nemzedékei fordították K. J. Vrchlický líráját, így Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc.
12 Vö. az l. sz. jegyzetben i. m. Korábbi idevonatkozó tanulmányok: Klaniczay, Tibor: Die Möglichkeit einer vergleichenden Literaturgeschichte Osteuropas. In Vergleichende Literaturforschung in den sozialistischen Ländern 1963–1979. Hg. Gerhard R. Kaiser. Stuttgart, 1980, 41–53; Sziklay, László: Einige metodologische Fragen der vergleichenden Literaturgeschichte… Studia Slavica Ac. Sc. Hung. 1963, 311–335.
13 Csáky, Moritz: Das Gedächtnis der Städte. Kulturelle Verflechtungen – Wien und die urbanen Milieus in Zentraleuropa. Wien–Köln–Weimar, 2010, l04–109, 361–364.
14 Die Wiener Moderne in slawischen Periodika der Jahrhundertwende. Hg. Simonek, Stefan. Bern – Berlin – Bruxelles – Frankfurt am Main – New York – Oxford – Wien, 2006, 131–149, 161–180.
15 Macůrek, Josef: České a uherské dejepisectví v počatcích českého a maďarského národního obrození. K otázce prvých zájmů J. Dobrovského o Uhry a Maďary. In Josef Dobrovský 1753–1953. Sborník studii k dvoustému výročí narození. Praha, 1953 , 473–494.  Uő: Bohemika v budapeštských archivech a jejich význam pro česke dejiny. Praha, 1950. Zvlástní otisk vestniku České akademii vied a umení. Praha, 1950.
16 Ďurišin, Dionýz a kolektív: Systematika medziliterárneho procesu. Bratislava, 1988. Uők: Teória medziliterárneho procesu. Bratislava,1985. Uők: Osobitné literárne spoločenstvá I–V. Bratislava, 1987–1992.
17 J. Roth regényeinek hősei – a Trotta család, Morsztyn gróf – a perifériáról származnak, onnan hozzák magukkal a Monarchia-tudatot:  Radetzkymarsch (1932); Büste des Kaisers (1934); Die Kapuzinergruft (1938). Werke I–IV. Hg. eingel. von Kesten, Hermann. Berlin, 1975–1976.
18 Márai Sándor: San Gennaro vére. New York, 1965. Uő: Das Wunder von San Gennaro. Übertr.  aus dem Ungarischen Podmaniczky, Tibor und Mona. Baden-Baden, 1937. Uő: Das Wunder des San Gennaro. Übers. und mit einem Nachwort von Simányi, Tibor. München–Zürich, 2004.