Csicsay Alajos: Kétszáz éves dominanciaharcok Európa közepén I.

I. A megjutalmazás hierarchiája
Ha valaki 2010 előtt azzal a kérdéssel fordult volna a szlovákiai magyarokhoz, hogy válaszolják meg, hány Kossuth-díjas írójuk, költőjük van, az irodalomban jártasak többsége is valószínűleg azt feleli: három. A tájékozottabbak talán még fel is sorolják: Dobos László (1994), Grendel Lajos (1999) és Tőzsér Árpád (2004). Ma vi-szont már alighanem e kérdéstől többen is zavarba jönnének.

Egyrészt azért, mert 2011-ben a Ghymes zenekarból a Szarka fivérek, Gyula és Tamás is Kossuth-díjasok lettek, s kettőjük közül a fiatalabbik, Tamás, költőnek (is) vallja magát. A másik ok, hogy 2010-ben az SZMÍT Tóth László szerkesztésében kiadta a Szlovákiai magyar írók arcképcsarnoka albumot, amelyben Kovács Endre (1911–1985) élet-rajzvázlatának a végén ez olvasható: „Munkásságáért 1955-ben Kossuth-díjat kapott.”¹ Akkor hát hányan is vannak? És ki közülük az első?

Egy további kérdés, miként történhetett meg, hogy e tény nem került be az irodalmi köztudatba? Persze, ha van egyáltalán ilyen. Rémlik, hogy régebben még volt. Ha fellapozzuk a már két kiadást is megért A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikonát, Kovács Endre Kossuth-díjáról egy szó sem esik benne, ami azért is furcsa, mert a róla írt szócikket Turczel Lajos szignálta, aki nemcsak közeli ismerőse, hanem jó barátja is volt az írónak, olyannyira, hogy Kovács néhány magánjellegű titkát is rábízta. Ezeket most már senki sem fogja megtudni, mert Lajos bácsi magával vitte őket a szalkai temetőbe.

Tóth László, a szóban forgó album szerkesztője Kovács Endre írói munkásságának felvázolásában két forrásanyagra hivatkozik. Egyik Turczel Lajosnak az Arcképek és emlékezések kötete (1997), a másik Fónod Zoltántól az Üzenet (1993). Kár, hogy nem említi meg Csanda Sándornak az Első nemzedék (1981) munkáját, már csak azért is, mert ha nem tévedek, ő rajzolt, bár kissé szűkszavú, de könnyen áttekinthető korképet az első Csehszlovák Köztársaság magyar íróiról, illetve magyar irodalmáról – hát mégis van, vagy csak volt ilyen? –, hanem mert azt is megjelöli, hogy Kovács Endre konkrétan miért kapta meg a szóban forgó díjat. Szó szerint: „Bemről írt művéért 1955-ben Kossuth-díjjal is kitüntették.”2 Az is kötőszó valóban kell a mondatba, mert Kovács Endre „a magyar–lengyel kapcsolatokat fel-dolgozó munkásságáért 1971-ben megkapta a lengyel Polonia Restituta érdemrendet, később egyéb érdemeiért a magyar Munka Érdemrend arany fokozatát, és 1981-ben a Szocialista Magyarországért Érdemrendet”.3 Azonban van itt egy bökkenő. Mi, Szlovákiában, a (szép)írók közé soroljuk be őt, viszont Magyarországon a kitüntetéseit mint „az MTA Történettudományi Intézet tud. munkatársa, utóbb osztályvezetője”,4 tehát történészként kapta. Így hát okkal felvetődhet a kérdés, író volt-e Kovács Endre, vagy tudós? Az effajta dilemma nem mai keletű, s egyre nehezebb meghatározni, melyek azok a művek, „amelyek esztétikai minőséget és értéket hordoznak”,⁵ vagy éppen nem. Vitán felül áll, hogy a szép(ség) „alapvető esztétikai kategória”, viszont a görögök az igaz és a jó fogalmát is mellé sorolták. Aki olvasta Kovács Endre „történelmi” munkáinak némelyikét, stílusát egészen biztos, hogy élvezetesnek tartotta. E szempontból ő – szerény véleményem szerint – mindvégig író maradt. Vegyük szemügyre alaposabban a mondatait, s akkor meggyőződhetünk róla. Íme, mindössze kettő a Korszakváltás című „önéletírásának” bevezetőjéből: „Az én célom nem az önigazolás, nem is önmagam kiemelése. Szeretném átadni az olvasónak emlékeimet, arányosan szórva fényt az egyénre és a közösségre.” ⁶

Könyvének lapjain valóban fényt szórt, arányosat. Kortársai közül egyeseket reflektorral világított meg, másokat pedig beárnyékolt, de nemcsak emberekkel bánt így, hanem a helyekkel, helyzetekkel és eseményekkel is. Rövid párhuzamot vont saját gyermekkora és József Attiláé között. Mindkettőjükére rányomta bélyegét a mérhetetlen nagy szegénység, az apa által magára hagyott csonka proletárcsalád reménytelennek tűnő vergődései: „A nyomorból kisajtolódó alacsonyabbrendűségi érzés, de egyben a kiváltságos sors átérzéséből fakadó szenvedélyes érvényesülési vágy is…”⁷

Mit értett érvényesülés alatt a még gyerek Kovács Endre? „Tizenkét évesen arról álmodoztam, hogy egy napon pincér leszek a Savoyban vagy boy a Carlton-szállóban, fekete öltönyöm lesz masni nyakkendővel, és nem győzöm zsebre vágni a borravalót. Igen, a borravaló, az volt álmaim csúcsa. Szíves-örömest elmentem volna borbélynak is, ahol egy koronát adtak az inasnak. De anyám más tervet melengetett.”⁸ „Természetesnek tartotta, hogy mindnyájunkat felsőbb iskolába küld [Kovács Endrének egy bátyja és egy nővére volt – Cs. A.], legalább nekünk legyen emberibb sorsunk. Akkor még nem gyötörte az a kínzó felismerés, hogy mit jelent a proletáranyának, ha urat nevel a gyerekeiből, noha a jóindulatú házbeliek nem-egyszer óva intették attól, hogy a gyerekeiből urakat – értsd: árulókat – faragjon.”9 „Anyám a krisztusi keresztfát hordozta, apám elvadult, magába süllyedt. Így éltek akkoriban proletárcsaládok, és a világ elfelejtett csodálkozni rajta.”10

A világ sok mindenen elfelejtett csodálkozni, nemcsak akkor és azelőtt; ma sem várhatunk semmi jobbat tőle, mert a világnak ilyen a természete. Mennyi párhuzam múlt és jelen között. Ezt észrevenni valószínűleg csak az képes, aki már jó pár évtizedet megélt. Aki Kovács Endréhez hasonlóan, jobb módú kortársaktól kölcsönkapott könyvek által szerette meg az irodalmat, aki megtapasztalhatta, milyen érzés egy kamasznak mások levetett, „majd belenősz” ruhájában, cipőjében járni.

Kovács Endre tizenévesen, még gimnazista korában kezdett el írni, mint vallja, „a modern magyar irodalom”, a Nyugat nagy nemzedéke szabadította fel benne a „szunnyadó energiákat”. „Az irodalomban véltem meglelni azt az iránytűt, amely mutatja sorsom várható alakulását. Nem lehetek más, mint író, költő.”¹¹ Első kötete, egy füzetnyi vers, 1929 nyarán jelent meg saját kiadásában. Mindössze ezer korona kellett hozzá, amit a nyomda megelőlegezett, persze nem az ismeretlen fiatal költőben bízva, hanem Gelei Károly ügyvéd jótállásában, akit Balogh Edgár rábeszélő képessége bírt rá, nyissa ki a bukszáját. Mivel Kovács e „kölcsönt” képtelen volt törleszteni, kis híján perre vitte őt a gazdag prókátor, amitől aztán az újságírók erélyes fellépése tántorította el.

Kovács Endre a két világháború közötti Pozsony politikai, kulturális, de leg-inkább irodalmi életére hol egyik, hol másik irányból villantja rá a fényt. Alig akadt neves személyiség, sportolóktól kezdve a később nagy népszerűségnek örvendő magyar színészekig (Bulla Elma, Justh Gyula, Mihályi Ernő, Mányai Lajos, Rajz János és mások), akiket ne említene meg, mint olyanokat, akik karrierjük elindulását Pozsonynak köszönhették. Ám leginkább az írók között érezte magát igazán jól. Hozzájuk később is vissza-visszatér. Többségük megtalálható az említett arc-képcsarnokban is. A kimondottan jó író az által alkot maradandót, hogy gondolatainak nagy része évtizedek múltán is időszerű. Vagy esetleg csak azt tudja, hogy az idő múlása nem egy képzeletbeli egyenes mentén halad, hanem vannak dolgok, amelyek vissza-visszatérnek? Kovács hamar kiismerte kortársai igazi énjét, kinek-kinek a makacsságát vagy éppen labilis ítélőképességét. Fábry Zoltánról például, azt írja: „…szélsőséges egyoldalúság vezette […], amidőn írókkal foglalkozott. A magyar irodalomról szólva az írói világot két részre osztotta: forradalmárokra és ellenforradalmárokra. A kétféle típus között átmenet nem volt. Így kerültek Fábry szemétkosarába az olyan nevek, mint Móricz, Babits, Márai, Karinthy, Kassák. A szlovákiai és az erdélyi irodalomról jó szava már nem is volt.”12 Ha valaki kíváncsi rá, igazat írt-e Kovács Endre, utána nézhet Fábry összes műveiben, amelynek kiadásával 1983-tól tíz éven keresztül – nem érdemtelenül – tisztelgett emléke előtt az utókor.

De azért ne tegyük addig se félre Kovács Endre okfejtéseit, amelyeket így folytat: „Sok évvel később, 1955 decemberében Pozsonyban jártam, ahol éppen Štúr emlékére rendeztünk konferenciát, s ott előadtam. A Carlton kávéházban felhívták a figyelmemet arra, hogy néhány asztallal arrébb Fábry ül, szeretne velem szót váltani. Hozzáültem, s hosszan beszélgettünk. Főként az akkori kultúrpolitikáról. Fábry elmondta, hogy a pozsonyi pártközpontban az elvtársak nem óhajtják az ő átköltözését Stószról Pozsonyba, tartanak tőle, hogy sok vizet zavar. [Nem lenne nehéz megtalálni, kik lehettek azok az elvtársak – Cs. A.] Később régi cikkei kerültek szóba. Megkérdeztem tőle, hogyan írhatott olyan becsmérlően Móriczról, Kassákról és Kodolányiról a Korunkban. »Kassák, Kodolányi!« – sóhajtotta, és hozzátette: »Ó, az én bűnöm! Az én nagy bűnöm!« Érdeklődésemre azt a magyarázatot adta, hogy a »pesti elvtársak« őt úgy tájékoztatták, hogy Kassák és Kodolányi »rend-őrspiclik«. »Megvannak a levelek – mondta, s rezignáltan felsóhajtott: – Ha  én azokat a leveleket megjelentethetném!«”13 Hát nem izgalmas? Többféle oknál fogva is. Az egyik, hogy rendőrspicliskedéssel vádolni bűntelen embereket, tán sose megy ki a divatból. A másik ok, maga a játszma, amelyben az emberek gyakran tisztességtelen eszközökhöz is hozzányúlnak. Miért? E kérdésre eddig sem az írók, sem a történészek nem adtak elfogadható választ. Ezért épp ideje lenne más tudomány-ágak kutatási eredményeit is figyelembe venni, például a humánetológiáét. De erről majd később, egy további fejezetben lesz szó.
Kovács Endre a Korszakváltásban részletesen leírja több mint három évtizedes életútját, amelynek nagy részét Pozsonyban töltötte, ahonnan 1938 után Érsek-újvárba volt kénytelen átköltözni, ahol a reálgimnáziumban vállalt tanári állást. Megtehette, mert 1935-ben, Pozsonyban magyar–szlovák–filozófia szakos tanári képesítést szerzett. Aztán 1945-ben, mint sok más állását vesztett magyar pedagógus, ő is áttelepült Magyarországra, s ott egy ideig még az „irodalomra koncent-rált”. Ám pár év leforgása után pályát módosított.
Kovács Endre ötvenhat évig tartó munkásságából tizenhat évet köt le a szép-irodalom, a többit csupa monográfia és tanulmányírás tölti ki. Míg az előző szakaszra az útkeresés, olykor a bizonytalanság és a kudarcok jellemzőek – sokak szerint kritikái voltak a jobbak –, addig a másodikban, mint már szó esett róla, szinte elhalmozzák kitüntetésekkel, köztük a legnagyobbal, a Kossuth-díjjal is megjutalmazzák.

Mielőtt rátérnék Kovács Endre minket, szlovákiai magyarokat érintő „történelmi” munkáinak a felidézésére, vagy inkább a belőlük levonható tanulságok felsorolására, engedtessék meg, hogy egy, kissé groteszk kép felemlítésével akár szórakoztatónak is mondható kitérőt tegyek.

Amikor kitüntetések, díjak kiosztásáról hallok (olvasok), önkéntelenül elmosolyodom. Nem tehetek róla, rögvest Makláry Zoltán szállóigévé nemesedett mondása jut eszembe: „A díjakat azok kapják, akiknek adják.” Ilyen gondolat csak igazán bölcs emberek agyában születhet meg, akik tudják, hogy a minőségnek nincs értékmérője, ezért az effajta teljesítmények rangsorolása csak esetleges lehet, és sokszor még részrehajló is. Alighanem a sportteljesítmények képezik az egyedüli kivételt, amelyek a lehető legpontosabban mérhetők, s lám, mégis befurakodhat közéjük is a csalás.

Sajnos, a Kossuth-díjhoz is, történetének hatvan-egynéhány esztendeje alatt, több olyan egyén is hozzájutott, akire nemhogy nem lehet büszke a nemzet, inkább szégyenkeznie kell miattuk. Gondoljunk az olyan botcsinálta „hősökre”, akik még Sztahanovot is túlszárnyalták valamilyen munkaversenyben, de még inkább a bűncselekmények elkövetésétől sem visszariadó politikusokra, akik közül a legkiemelkedőbbeknek elsők között járt ki e díj, s vétek lett volna, ha nem az arany fokozatát adják oda nekik. Míg Várkonyi Zoltánnak csak a bronz fokozat jutott, igaz, kétszer is megkapta: 1953-ban Sándor Kálmán A harag napja című darabjának rendezéséért és 1956-ban a Különös ismertetőjel című filmért. Ismerve Várkonyi művészi kvalitásait meg humánus magatartását – enyhe kifejezéssel élve – mellőzött színészkollégái iránt, e két kitüntetését akár egyfajta figyelmeztetésnek is vehetnénk. Ugyanis akik odaítélték a díjakat, nem voltak hülyék, nagyon jól tudták, mi a művészi érték és mi nem az. Csakhogy azt is tudni kell, a Kossuth-díj alapítását nem más, mint a hierarchia csúcsára került Magyar Kommunista Párt Politikai Bizottsága indítványozta 1947. szeptember 10-i ülésén. Javaslatának lényege: „…jutalomdíjjal kell kitüntetni az ország legkiválóbb tudósait, alkotóművészeit, ezen kívül azokat a mérnököket, orvosokat, pedagógusokat, ipari munkásokat és földműveseket, akik az ország újjáépítésének sikeréhez kiváló egyéni teljesítményekkel különösképpen hozzájárultak.”14 Az első díjkiosztásra 1948. március 15-én került sor. Első és egyetlen alkalom volt, hogy a már nem élő két kiválóságot, Bartók Bélát és József Attilát is a díj arany fokozatával posztumusz tüntették ki.

1955-ig több mint hatszázan részesültek Kossuth-díjban. Ugyanebben az évben pedig nyolcvannal gyarapodott a számuk. Heten voltak közülük fizikai dolgozók. (Az 1989-es rendszerváltás után e megnevezést felváltotta a munkavállaló. Lám egy-egy fogalom mi mindent tud elmondani a történelem útvesztőiről. A munkavállaló ugyanis ma már nemcsak „termelőmunkát végző dolgozót”, azaz munkást jelent, hanem minden munkaviszonyban levő személy e kategóriába tartozik. Ha úgy tetszik, a vagyontalanok, vagyis az összlakosságnak milliói.)
1955-ben a Kossuth-díjban részesültek közül – bár egy kis gondot okoz a besorolásuk – huszonnégyen humán értelmiségiek voltak, köztük Kovács Endre is. Az Országház kupolacsarnokában vele egy időben vehették át a díjat többek között: Bárdos Lajos, Básti Lajos, Bessenyei Ferenc (másodszor), Bölöni György, Eiben István, Fischer Annie (másodszor, később harmadszor is), Illés Béla (másodszor), Karinthy Ferenc, Lukács György (másodszor), Major Tamás (másodszor), Olty Magda, Sarkadi Imre, Simon István, Solti Bertalan, Székely Mihály (másodszor), Uray Tivadar és Zathureczky Ede (másodszor). 1985-ig háromszor részesültek e kitüntetésben: Fischer Annie-n kívül Bán Frigyes, Fábri Zoltán, Keleti Márton (filmrendezők), Illyés Gyula, Kodály Zoltán, Nádasdy Kálmán és Szőkefalvy-Nagy Béla matematikus. A díj odaítélésének egyik sokat hangoztatott feltétele volt, hogy azok kapják meg, akik a legnagyobb nevelő hatást gyakorolják a néptömegekre, s ezt nagyon ügyesen egy-egy mondatba bele is sűrítették, például így: „Kossuth-díj II. fokozata Osztrovszkij Vihar című drámájában Tyihon alakításáért, valamint szovjet darabok pozitív hőseinek kiemelkedő alakításáért”15 – szólt Básti Lajos méltatása a szóban forgó év március 15-én. Ugyanekkor kapta meg a díj III. fokozatát Kerényi Jenő szobrászművész a Szocialista művészet és Osztapenko című szobráért, Karinthy Ferenc pedig a Hazai tudósítások riportkönyvéért szintén a III. fokozatot vehette át.

Kovács Endre is a III., vagyis a bronz fokozatosok közé nyert besorolást, a következő indoklással: „…a Bem József című monográfiájáért, amelyben helyesen rajzolja meg a lengyel és a magyar nép közös hősének hiteles arcképét; a munka jelentős lépés a népi demokráciák közötti tudományos kapcsolatok és a közös haladó hagyományok feldolgozásának területén”.16 Azonban a Bemmel kapcsolatos „haladó hagyományok feldolgozásának területén” egy lépéssel megelőzték őt a filmesek. Ugyanis Nádasdy Kálmán, Ranódy László és Szemes Mihály 1953-ban megrendezték a Föltámadott a tenger című kétrészes történelmi filmet – az sem mindennapi dolog volt, hogy három rendezője legyen egy filmnek –, amelyben Bem apó szerepét Makláry Zoltán játszotta. Így hát ő egy évvel előbb (1954-ben) „kapott” Kossuth-díjat, mégpedig annak ezüst fokozatát. Nádasdy Kálmán pedig az arany fokozatot vehette át az említett filmért, no meg Mejtusz Ifjú Gárda című operájának megrendezéséért. (Ez utóbbi mégiscsak „haladóbb hagyomány” kellett, hogy legyen a magyar 1848-nál.)
Hogy mekkora népnevelő hatást gyakorolt a budapesti nézőkre Mejtusz operája, fogalmam sincs, viszont ránk, akkori pozsonyi diákokra a Föltámadott a tenger, joggal állíthatom, mérhetetlenül nagyot. Csak titokban nézhettük meg – már amennyiben létezett abban az időben ilyesféle titok – a pozsonyi magyar konzulátus és iskolánk igazgatóhelyettesének, Janda Ivánnak a jóvoltából. Mindez eddig, azt hiszem, érthető, de az, hogy a nevelés szempontjából mekkora hatást tudhattak gyakorolni a dolgozókra egy kiváló matematikusnak a munkái, mint a „Hilbert-térre és a Furier-sorokra vonatkozó vizsgálatok”, meg a „Lecons d’ Analyse, Functionelle”-nek a második része, arról halvány dunsztom sincs. Alighanem mások is akadtak, akik így lehettek vele, különben miért kapott volna Szőkefalvy-Nagy Béla kétszer is csak ezüst fokozatot? De aztán helyrehozták a dolgot, mert 1978-ban már Állami Díjat adtak neki, „kiemelkedő matematikai eredményeiért…”, ami egyen-lő volt a Kossuth-díj arany fokozatával.

Véleményem szerint egyszer azt is érdemes lenne kutatni, hogy az elmúlt hat-, immár hetedik évtized alatt az arra érdemesek közül kik nem kapták – kik nem kaphatták – meg munkásságukért a legnagyobb magyar elismerést. Kik és miért rekeszttettek ki eleve e szellemi dominanciaharcból. No, de így van ez a szellemi teljesítmények mindenfajta értékelése esetében. Még a nagy nemzetközi díjak odaítélése is számtalan melléfogásról tanúskodik. Nem ok nélkül idéztem mindjárt az elején Makláry Zoltán találó mondását.
Hogy lelke mélyén mennyire volt híve Kovács Endre a magyar népi demok-ráciának, melytől a kitüntetéseit kapta, ma már nehéz lenne megmondani. Minden jel arra mutat, hogy gondolkodása klasszikus értelemben baloldali volt, de akik személyesen is ismerték, úgy emlékeznek rá, mint nagyon megkeseredett emberre. Témáiból kiindulva arra lehet következtetni, hogy különösen vonzották őt a forradalmi események, még inkább a forradalmárok élete, mint például Bemé, Blanquié, no meg Európa népeinek, nemzeteinek egymáshoz való viszonya, sorsa, így a nemzetiségi kérdés az egykori Magyarországon, meg persze (Cseh)Szlovákiában, amelynek kibontakozását személyesen tapasztalhatta meg. Ezekről majd a következő fejezetekben lesz szó.

Jegyzetek

1 Tóth László (szerk.): Szlovákiai magyar írók arcképcsarnoka. SZMÍT, Dunaszerdahely, 2010.
2 Csanda Sándor: Első nemzedék. Madách, Bratislava, 1982, 317.
3 Darvas Pálné – dr. Klement Tamás – dr. Terjék József: Kossuth-díjasok és Állami Díjasok alma    nachja 1948–1985, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988, 239.
4 Uo.
5 Alföldy Jenő: Irodalmi fogalomtár. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1993, 124.
6 Kovács Endre: Korszakváltás. Magvető Kiadó, Budapest, 1981, 6.
7 Uo., 33.
8 Uo., 15–16.
9 Uo., 12.
10 Uo., 19.
11 Uo.
12 Uo., 88.
13 Uo., 89.
14 Darvas Pálné – dr. Klement Tamás – dr. Terjék József: Kossuth-díjasok és Állami Díjasok almanachja 1948–1985, i. m., 3.  
15 Uo., 232.
16 Uo., 239.