Kovács Lajos: A tartalommal megtöltött pillanat

M. Csepécz Szilvia ránk hagyott gyermekkönyv-trilógiájáról
M. Csepécz Szilvia irodalmi munkássága a korai halállal lezárult. Nem tudjuk, helyes-e azt mondani: gyermekirodalmi teljesítménye csonkán maradt. Tény, hogy egy verseskönyv és három – egymással összefüggő – meseregény tekinthető hagyatéknak ebből az aspektusból. Hatását tekintve a prózai triptichon keltett nagyobb érdeklődést a magyar nyelvű gyermekirodalom olvasói, kritikusai között.  Összefüggéseiket, összetartozásukat a nyilvánvaló egymásra épülés ellenére sem egyszerű igazolni.

Értelmezésükhöz közelíteni kézenfekvőnek látszik az első – egyben legsikeresebb – kötet boncolgatásával. A Kicsi, kisebb, legkisebb (AB-ART, h. n., 1997) meseregény kiadása évében Szlovákiában a „Legjobb gyermekkönyv” YBBI-díját nyerte el, a szerző az első szlovákiai magyar díjazott ebben a kategóriában. Több méltatója úgy említi, mint aki (ami) új szemléletet hozott a hazai gyemekirodalomba. (A „hazai” kifejezés feltehetőleg „szlovákiai magyar”-ként alkalmazandó, de bátran javasolhatjuk a teljes magyar nyelvterületre való kiterjesztését is.) Még akkor is, ha tulajdonképpen csak szűkebb hazájában keltett jelentős visszhangot.

A bonyolult szerkesztésű, évtizednyi alkotói időt felölelő trilógia alapvető kérdésére éppen ezért keressük a választ: ma, amikor a lezárult életmű felől tekintünk vissza 1997-re, érvényesnek hisszük-, látjuk-e az akkori minősítést, s vele a minőséget?
A díj jogosultságát elemzésünk nem kívánja vitatni. Ám ha figyelmes olvasóként és az idő némi távlatából tesszük meg summázó észrevételünket, vajon helyes-e, ha kiindulási pontnak – minden újító szándék mellett is – a hagyományok vállalása tűnik, a kanonizálódott morfológiai értékek melletti kiállás; újszerűségét pedig annak aktuálisan modern továbbgondolása, mentése jelenti. Megtörtént-e hát valóban egy új írói világ kapujának kitárása?

Ez a kapu-metafora különösen érzékeny pillanatban vetődik fel, hiszen éppen az Irodalmi Szemle – utolsóként publikált – Csepécz-írása (megnyilatkozása) zárul vele. S ma már kulcsként értelmezhető, amit szerzőnk rátestált klasszikusra és újdonságra egyaránt: „…tetszik vagy sem, a farkas, a vasorrú bába, a hétfejű sárkány és a többi, jóságos vagy gonosz, de már rég megszokott mesealak mellett nem csupán Harry Potter varázslótanonc és barátai, továbbá az ellenségei lettek a gyermek(b)irodalom lakói. Valójában az összes, esetleg éppen most megírt mesében és meseregényben szereplő ember, állat és teremtmény oda tartozik. És nem addig élnek, amíg meg nem halnak, hanem amíg olvasnak róluk. Ehhez pedig az kell, hogy újabb és újabb gyerekek lássák meg a napvilágot. Mert a mese is velük és általuk születik meg ismét: ha nincs kéz, amelyik kinyitja a könyvet, ha nincs vágy, hogy felfedezzük és továbbadjuk a betűk titkait, a gyermek(b)irodalom kapuja is örökre becsukódik” (Macerák a gyermek/b/irodalomban. Irodalmi Szemle, 2011. október, 10. sz., 48.). Az idézet önmagában még nem magyarázat, csak utalás a folyamatosság szándékára: egymás mellett élnek, egymás köpenyéből bújnak ki az irodalom régi és új meséi és mesehősei. Csak így maradhat élő és folyamatos ez a kultúra. Ebben az összefüggésben pedig jogos a kérdés, hogy újdonságoknak számítanak-e az alkalmazások és az áthallások?

A Kicsi, kisebb, legkisebb meseregény már címében egyszerre vállalja és át is szabja ezt a folyamatosságot. Konzekvensen ragaszkodik a mágikus meseszámhoz és a – hagyományosan testvéri – összetartozás fokozataihoz. Ám ez az összetartozás itt mégsem testvéri, fokozatai pedig önmaguk „mínuszos” ellentétébe fordulnak. A főszereplő Kicsi egyenlő a hagyományos legnagyobbal, viszont szakít a fiújogú mesehősi szereppel, mert lány áll a helyén. Mint Kicsi éppen úgy főszerep-lő, ahogyan a királyfiak és szegényember-gyerekek közül a legfiatalabb, de itt leg-elsőként veszi át a főszerepet: nevében kicsi, ám a hősök közül ő az első, ő hozza haza a mesevilágból a megoldást. Mert a jelző – mint név – szó szerinti tartalmat hordoz: a kicsi csakis a termetre vonatkoztatható, ugyanis a többiek még nála is kisebbek. Az pedig már csak áttételesen magyar népmesei elem, mint ahogy az sem megszokott, hogy a hármak közül csak a lány – Ivett (hogy is kerül ide ez a franciás hangzás?) – emberi lény, társai sokkal inkább emlékeztetnek a tengerentúli Óz lányhősének útitársaira. Fűrészporral kitömött jószág a póniló (ő a középső Kisebb, s olyan, mint a szalmabáb Madárijesztő), érett gyümölcsként sérülékeny lény Körte (de az ő Legkisebb sorsa nem bádogemberi szívkeresés, nem is gyávasághessegető oroszlánhősködés, merthogy szeretet és bátorság együtt lakik a Legkisebb testben – ilyen értelemben pedig páratlanul egyedi szereplő).

További csavar a hagyomány sajátos értelmezésében, hogy a három – próbát tevő – szereplő nem egyenként, külön utakon járva vall kudarcot vagy nyer csatát, hanem összefogva, egymáshoz ragaszkodva botladozik a gonoszság útvesztőjében, ahol egymás nélkül vesztésre lennének ítélve.
Csepécz Szilvia megalkot velük egy ember–állat–növény szentháromságot: az Élet teljességét és szétválaszthatatlanságát (amit a következő kötetekben tovább árnyal és értelmez). Miért hagyományos mindez? Amiért utolsó – nem szépirodalmi – eszmefuttatásában a klasszikusok mellé helyezte Harry Potterék világát is. Egy megkerülhetetlen szimbólumrendszerre egy fenekestül felfordult jelen időt épít rá, ahol az archaikus múltnak szerves része a közelebbi mesemúlt, ugyanúgy, mint a jelen a maga technikai vívmányaival, lélektani bíbelődéseivel és manipulációk ve-szélyeinek kitett gyermekkortársaival.

Csepécz azonban a maga alkotta huszadikszázad-véget évekkel a világsikerű angol legendárium előtt, s nem is a varázslat erejével keltette meseéletre (hogy aztán tovább küszködjön velük-értük az új évszázadban-ezredben). Egy hétköznapinak látszó családi dráma feloldását keresi Ivett, amikor – anyja halála után – apjával új városba költözve meglátja a maga Mary Poppinsét, Hortenzia asszonyt mezítlábasan, sárosan, mosolyvirágos kalapjai között, amint éppen újabb mosolyvirág-küldeményre vár a mesék birodalmából. Ez már maga a konfliktus – távoli rokonságban a mindig elérhetetlennek látszó Élet Vizével! A virágok érkezése elmarad, valakinek vállalnia kell az ismeretlen ok feloldását.

Ivett magában hordozza az önfeláldozás minden klasszikus lényének voná-sait: ezek pedig tudatos választás eredményei. Egyik morális érve szakrális jellegű: „Egyes-egyedül a szolgálat számít” – mondják az erőt adó gyümölcsök a vándorút-ra indult kislánynak. S ez a szolgálatot áldozattá emeli. Ebben a hitben Ivett a Félbemaradt Szobából keresni indul az Elfelejtett Mesék Birodalmában a Rétek Asszonyát (majd róla is kiderül, hogy a Földanya egyszerű szolgálója). A misztériumjáték próbái azonban már elemeiben sem hasonlítanak a Sárga út nehézségeire: ez korunk elvadult tája sárkatasztrófák, erdőirtások, sorozatgyártott gonosztevők kíséretében. Kínzásokkal, munkamániás szeretetlenséggel, agyonfegyverkezett rendcsinálókkal, üres fejű és felfuvalkodott luftballonkatonákkal találkozunk lépten-nyomon, akik megszüntették az átjárást a gyerek- és mesevilág között. És a Valóság lakói máris felejteni kezdték a Mesék Birodalmát.

Már-már vulgáris ellentétpárokat fedezünk fel e fantáziátlan, számítógépbe táplált életmód és az önfeláldozó idő- és térutazás között. Csepécz figurái távolról a Kis herceg bolygóinak lakóira is emlékeztetnek, mert a hajdani felfedezés – „jól csak a szívével lát az ember…” – megidézett tartalma számukra kiüresedett: a Gyűjtőember csak katalogizálja buborékszobáiban a valóság mintapéldányait, Durcária fontoskodóan lélektelen lakói számára a „szieszta” az egyetlen individuális érték, Mindenerdő Tölgygazdája pedig tehetetlen az erdőpusztító értelmetlenséggel szemben. A küldetés célja mégis hagyományközelibb, mint Óz birodalmának látványos fényeffektusai: az Elfelejtett Birodalom létezése nem kérdés, oda és vissza is vezet egy ösvény, csupán a szabadságot kell hozzá visszaszerezni. Ez a mesetér nem lep-leződik le, nem veszíti érvényességét, mint a hókuszpókuszok Smaragdvárosa.

A hagyományok legnemesebbike sem sérülhet ebben a filozófiában, a jónak győzedelmeskednie kell. A kalandos út csakis az Idő megfoghatatlanságában járható be, mert „az Idő mindenütt ott van… Ti is benne vagytok. És nem az a fontos, hogy mettől meddig tart valami, hanem hogy miképpen töltitek meg tartalommal a pillanatot”. Az Idő tehát a pillanat végtelensége, amibe minden belefér, amiben mindenki elfér. A mutatók nélküli – szürreálisan Salvador Daly-s – falióra még a Félbemaradt szoba félbemaradt holmijainak értelmét is megadja: „Mindegyikük segít felismerni a hiányt, és lehetőséget ad a kitöltésre.” S mert Csepécz költő is volt, az ő transzcendentális eszközei, „…a Mosolyvirágok magukban hordják a csillagok énekét, a nap ragyogását, a vizek mélyének titkait és a föld erdeinek erejét”. Egy tudatosan csupasz próza lírája izzik fel egy-egy ilyen pillanatban a szövegből.  
Valóság és mese között az Ösvény filozófiai eredetű. Csepécz ösvénye ugyan-onnan ugyanoda visz, de a körúton megtöltődnek a félszoba hiányai. Nem felejtjük el mégsem a mesét, így a mesebirodalom sem veszít el minket.
Ritka pillanat, amikor ezt észreveszi – talán inkább megsejti – az inneni világ, és az írót kitüntetik egy mosolyvirágos Hortenzia-kalappal. Hősei pedig meg-lepik egy Körte-verssel (lírában szélesebb a mosoly). A mottó már egyszerűen e világi: „Éljen a barátság!”

A nemfelejtés éthoszát megteremtő filozófia éppen annak a világnak áll útjába, amelynek legfőbb eszközei, a számítógépes játékok őrölni, pusztítani teremtődtek, és naponta foglalják el a félszobányi őrhelyeket, az újabb nemzedékek védtelen játéksarkait. Csepécz Szilvia nem titkolt indulatai trilógiává duzzasztották a mesefolyamot. Az esszéből már idézett gyermek(b)irodalmi okfejtés is ugyanarról a veszélyeztetettségről számol be – ugyanazzal a dacos szembefordulással, önigazoló és olvasó gyermeket vizionáló, védelmező elszántsággal. A nemfelejtők – háborúsnak hitt – győzelmét azonban majd második, sőt harmadik csatává (aprópénzre) váltja az idő, vagyis a két újabb meseregény. Mondhatnánk lefokozást is, mert az ellenségről erősen terjed a hír, hogy túlélő, s talán elpusztíthatatlan. Az írói megrendülésnek bizonyára személyes élménye volt ez a felismerés. Ugyanakkor ennek a sorozattá növesztett háborúnak semmi köze a folytatásos szappanhabzás üzleti megfontolásaihoz. Hosszan érlelődő, vajúdó „nagycsaláddá növekedés” vette kezdetét az első próbát követően. Hogy tisztes távolban, öt, majd újabb hét év múlva követik egymást az ütközetek (mesekönyvek), azt látszik igazolni, hogy nem (b)irodalomvédő ütközetekre készült, számított az első könyv szerzője. Folyamatosan nőtt nagyra körülötte a veszélyeztetett nemzedékek sora is, a felejtés kísértete is. Az örök főszerepeket a mesevilágra osztotta ki az író, a harctér másik oldalára az örökké változó gyermek, a mindig új nemzedék sorakozott fel.

Az első könyv oda-vissza vezető Ösvényének felszabadítását is a következő könyvek Átjáró-keresése váltotta fel. A szimbólumok jelentésbeli különbsége önmagáért beszél. Az ellenség immár a hataloméhes, majd maga a könyvégető gonosz, aki egyben a tudást kisajátító egyszemélyű diktátor. Minden más buta erő őket szolgálja. A védekezők most is a hagyomány toposzaival küzdenek a maguk igazáért: gonosszá varázsolt tündérekért vagy kukákban bujkáló szutykos királylány kezéért, a szimbolikus Örökség újabb szentháromságáért (a Nap éltető erejéért, a Természet folytonos újjászületéséért, a Mindenség világokat teremtő csodájáért), vagy a félbemaradt nevű Dea (Idea?) birodalomért küszködik egy reményeiben megtépázott kortárs szabadcsapat. Megkapják közben egymástól is a magukét! A Hess-hegy titka és a fapapucsokban (AB-ART, Pozsony, 2002) a technoőrület, a nyelvi igénytelenség, a Királylány a kukában (Median, Pozsony, 2009) zárómesében a számítógépfüggő kisebbik fiútestvér (Miki) meg a majdnem Barbi baba (Barbara) királylány a nagyobbik fiútól (Arnold), ám őt is megleckéztetik a gonoszság szörnyetegei, a kísérleti óriástenyészet Gonosz Futóbabjai, vagy éppen Guberás, a kukázásra kényszerült munkanélküli, utcabeli jó barát. Ez bizony korunk leplezetlen valóságvilága! A gonoszság azonban korántsem öncélú, s ez finomít a lélekmérés írói ítéletén, s ez az ítélkezés könyvről könyvre differenciálódik: a boszorkány Óne „majdnem mindent tud, ami a hatalom birtoklásához kell, de még sohasem hallott a szeretet éltető erejéről” – olvassuk a második csatába hívó könyv főgonoszáról. „A hatalom birtoklása mindenkit megváltoztat” – közelít a megértés csatamezején a harmadik könyv gyerekcsapata a javíthatatlan ellenséghez. Az összefogás ideája sem elég ígéret már ebben a képmutatástól megzavarodott birodalomban, ezért belopakodik a Gordon-pedagógia individuális alaptétele is: „Nekünk magunknak kell szembenéznünk a saját problémáinkkal.”

A három könyv közös valósága egy abszurd tér és különc szereplője. A tér egy lakás: egy öreg hajó a parton, amelyben Hortenzia kalapkészítő asszony él immár ötszáz éve. Ő az, akihez ki lehet érdemelni a bejutást (érdemtelenek ne is érdeklődjenek róla és hajólakásáról). Rajta át vezet az út minden újabb felmentő sereg számára a küzdőtérre: a félszobán át az Elfelejtett Mesék Birodalmába. A felejtés csak az egyik átok a földi olvasó számára. Csepécz elképesztő varázslatokat és figurákat zúdít rájuk és leplez le útjaik során (folyton megidézett mesterei – mint „az önzést, nagyravágyást, gonoszságot kifigurázó és az egyszerű élet szelíd boldogságát dicsérő” Andersen – bűvészinasaként), három karcsú kötetben ennyi túlparti fantasztikumra talán nincs is példa gyermekirodalmunkban. E tobzódás azonban nem a gonoszság, inkább a megszédített – emlékeiben is megtévesztett – ősbirodalom szunnyadó életerejének a biztató jele. Legfőbb képviselőjükként Hortenzia – az utódtündér, a jó boszorka – „a legelszántabb rosszakaróban is megtalálja azt a mélyen elrejtett, csipetnyi jóságot, amivel valamennyien a világra jöttünk”. Ezért él a két világ határán, félreérthetetlen megtestesítője az író – a mesélő ember – nélkülözhetetlen alakjának. Ő az, „akin végképp nem fog a gonosz”, az archaikus múltból érkezett halhatatlan, aki átéli és megérti a változást, elfogadja a jelent, de életre kelt fapapucsokat, megszólaltat és cselekedtet macskakommandókat is, ha kell.

A második kötet a gyerekirodalomban még járatlan úton gubancolja a meseszövet szálait: választások elé állít minden fejezet végén, hogy merre, milyen kalandösvényen át juthatunk el a megoldáshoz. Etikai csapdát állít elénk, ahol mindig kínál egy könnyebb utat, ám foglyul ejti kíváncsi énünket egy elvarratlan szállal. A mese eddig nem ismert kellékévé teszi általa a fejlődést – hőseivel együtt magunk is megerősödünk önérzetünkben és hitünkben. Talán ezért is újak minden könyvben a való világ szereplői. Mindig új nemzedékek kezdik újra a felnövekedést a feladathoz, a halhatatlan, mégis folyton a felejtés fenyegetettségében egyensúlyozó transzcendens világhoz. Szegénységük és gazdagságuk mértéke a tét. Ugyanakkor kockázatos írói fogás ez az oda-visszalapoztatás, próbaszűkítés. Türelempróba is, egy korábbi könyvsiker kockázatos veszélyeztetése.

A trilógia záró darabja talán ezért is várat még hosszabb ideig magára. Aztán makacsul megismétli – immár a formai zökkenők nélkül – a filozófiai tartalmat. A kamaszodó fiútestvérek vitája már alig mesebeli téma: s a közhelyről és a tanításról a Félszoba kitöltetlen hiánya marad, mert Dia hercegnője nem megoldja, a fiúkra gyakorolt vonzerejével inkább csak elsimítja ezt a vitát. A legfőbb bűnös, Nagy Gonosz Zöldbab fekete-fehér világát ismét csak a szivárványszínű, napfényes valóság pusztíthatja el. A győztes harmadik csatát azonban hőseink már nem a lírai érzékenység, sokkal inkább a humor, a józanító (ön)irónia fegyverével vívják meg.
Tévedünk-e, ha azt látjuk, hogy Csepécz Szilvia harmadik győzelmével az írói hit megrendülése, elfáradása következik be. Egy előzmények nélküli, mesesze-rűtlen utójátékban kimondatja könyvei ütközetének pillanatnyi nyerteseivel egy testvéri nyelvcsata – számunkra immár drámai – végkövetkeztetését:  
„– Utoljára mondom…
Ez az! Mondd csak utoljára!
Mondd csak te! Utóvégre…
Mivégre?
?
?
Végre! Vége!”
Paradoxonként: az indokolatlanul lezárt kérdés éppen alkotói-filozófiai érvényességét hagyja nyitva. Így e mindenható mesék és hősök sorsa most már az örök Idő dolga.
Érzelmesebben is megidézhető – még a második kötetből – ez a filozofikus törékenység, amit az Emlékekről mondat az Emlékekkel: „Ahogyan ti, emberek mondjátok, hogy: az emlékét a szívünkben hordozzuk.” Csepécz Szilvia iránti figyelmünk immár csak a művek utóéletében lesz tetten érhető. Ez pedig a páratlan meseíróról fog kérdezni: újszerű, tehát korszerű volt? Kihátrált volna a maga teremtette bonyolult jelenből? De az is kérdés marad: odafigyeltünk-e erre a befejezetlen meseballadára?
Eredeti, megtorpant, magányos újító örökségünkként vált részévé a mesehagyománynak? Tudunk-e róla?