Tallós Péter: Megjelöltek / Hunčík Péter: Határeset

– a lélek-zés tizennyolc pillanata –[„A hidat nem adjuk fel!”]
A könyveknek sorsuk van, tartja a mondás. Sorsa van az útnak is: ahogy az emberek kezébe eljut egy könyv. Hunčík Péter könyvét ajándékozója hálája vezérelte a kezembe: nyilvánvaló szellemi igény, a figyelem választotta ki személyesen.

S amikor elkezdtem olvasni, magam is azt a hálát éreztem: itt van egy könyv, egy regény, egy magyar magyar-regény, amit jó-lélekkel lehet olvasni. Adtam én is tovább az írást! Az egyik ember – az íróval hasonló helyről-sorsból érkezvén – somolyogva adta vissza, bajsza alatt porzsolgatva a szót (olyan ember, akit megtanított a sors túlzottan hallgatni, de/vagy/és éppen ezért mélyen látó): „Én ismerem ezeket az embereket.” Csöndesen-elnyelten hangzottak el ezek a szavak, nem volt folytatásuk, mert olyan ember mondta (mondja magának örökösen, gyanítom, írja is), akinek ebben a visszafojtott, kijelentőnek hangzó mondatában az üde sóhajú felkiáltást kellett megéreznem: tényleg ismeri őket! S valakitől legutóbb visszakaptam a könyvet, most nem tudja olvasni, de… de olyasmikről van benne szó, „amikről mi nem is tudunk; s miért is?” Tényleg, miért nem ismerjük „elegen” Magyarországon? Nem csinnadrattás-hangos könyv Hunčík Péter könyve. Az én személyes Hunčík-könyvemnek ez a két rövid „határon belüli” körútja is már nagyon beszédes volt. Ha nem is hangos.

A Határeset első kiadásai már megjelenésükben is ars poeticaiak. Szép magyar (európai) hagyományokat követve a könyv már jelenségként, kézbe véve is értelmezést kíván! A borító Vermeer allegorikus festményét idézi meg: a művész, az arctalan festő (hiszen háttal ül, figyeli alkotása tárgyát), bal kézzel – hiszen áttükröztetett a kép az eredetiből – festi az eredeti kép nőalakjának, valószínűleg a történetírás múzsájának dicsteli babérkoszorúját –, de Kleió maga a könyvborítón nincsen ott, helyén a 20. század nagy dokumentátorának arca, a fénykép áll. Nincs ott a Múzsa (a művészi múlt örök igazságának képe), kezében a meghallást hozó harsonával, hóna alatt az arany időt rögzítő könyvvel; nincs ott a háttérfalon az Újvilág térképe (a felfedezett, megismerni való valóság arca) – helyükben az antikált fénykép közelmúltbéli gyerekekről: ők az egyetlenek, akik képesek még elmondani egy történetet, az egyedüli valós-valóságát a 20. század első háromnegyedébe foglalódott három-négy nemzedék életének.
Nincs tartalomjegyzék a könyvben: nem tájékozódhatunk részek, fejezetek, oldalszámok alapján. Jönnek majd fejezetenként, keresztnevükkel megnevezetten a még nem ismert mesélők szépen egyesével: nem tudjuk, meddig beszélnek hozzánk – de úgy érezhetjük, valahol a fényképen lévők között kellene őket keresnünk. Mert, ha ott nem is találnánk meg őket, azért az utókor bölcs szemével megállapíthatjuk, hogy a képen hasonló öltözékben együtt csoportosulók tekintetében a „menthetetlenül egyek vagyunk” valósága él. A történetírás hagyományosan a látható történetek „meséje”: itt most nekünk, embereknek a meséje, a láthatatlan történelmünk fog megszólalni. És ez így is történik: a megszólalók együtt építik a család-regényt.

Témavezetésében a regény beteljesíti az általános értelemben vett családregény műfaját: egy hosszabb, lényegében egynemű egységként kezelhető történelmi korszakon ível át egy család háromnemzedéknyi története. Az írás nyelvi építkezésében nincsen semmilyen formabontó törekvés: csodálatos természetességgel áramlik a szó az egész regényfolyamban. Az úgynevezett klasszikus modernség vonulatába szépen illik ez a közvetlen mesélőkedvből áradó szöveg. Alakilag azonban mégis eredendően új születik: nem találó lemintázása egy meglévő, már sikert hozó „beváltnak”. Ahogy a már fentebb elemzett egyedi megjelenésről is elhangzott, művészetesztétikai s így etikai kérdés ez. Ars poetica és filozófia egyben: a történelem mára elveszett, az idővel foglalatoskodó („pepecselő festő”) polgári epopeiát írónak a kötelessége, hogy újra (meg?)fesse(!) Kleio alakját – de most (is) az arca-mozgása-tartása mi magunk vagyunk. Itt is érvényes az alapigazság: a belső tartalom alakjának, a belső formának a kivetülése a megjelenő forma.

Ennek egyik vetülete az anekdotikus fordulatokban építkező szöveg. Végig jellemzője az írásnak: az egymást szülő történetek, a néhol az adoma határait súroló anekdoták önmagukba burkolva újabbakat teremnek, akár hosszú oldalakon keresztül néha szinte „gegekből” világtörténelmi elemzésekké bölcsülő mesék alakulnak. A regény haladtában azonban egyre tisztábban látszik, hogy a történés szövődésében igenis egy irányba mutat: a széttartó–egymásba-bújó szálak egyre-másra egymást erősítik; teljes-széppé, s mind láthatóbbá válik szőttes-képe. Az újabb és újabb mesélők által megismételt történetmozzanatok ténylegesen új aspektusát villantják meg a szereplők arcának, egy-egy esemény jelentéstanulságának. Ahogyan a szerző a maga életigazságát vallja: „Amit nagyon tudatosan megterveztem, az a regényem.” S amikor ezt a folyton növő írásművet elolvasva visszagondol a mű-egészre az olvasó, előtte áll a csodajelenség: a szabad történetidő terében az organikusság burjánzásával fejlődő ezeréves tölgyfa. A kiteljesedés szabadságában nőhetett ez az írás.

Másik vetület a sajátos szerkezet. Ahogy egymás után szólalnak meg a fiúk, úgy kerülünk bele szép lassan a családregénybe. A Kárpát-medencében honos „ezeréves tölgy” képénél maradva: a tizennyolc megszólalás, avagy a bennük felhangzó történetek a teljesség fájának egy-egy erőteljesebb vagy hajlékonyabb ága, gallya, gyökere-virága. A tizennyolc megszólalásból tizenhat a közvetlen családi mesélőé: az unokatestvérek (Feri-Pali-István-Tomi) tizennégyet jegyeznek, egy-egy rövidebbet Tomi szülei az utolsó oldalakon. A legutolsó, legtöbbet (száztíz oldal) mesélő, legtöbbször (ötször), egy alkalommal önmaga után is megszólaló: Pali. Testvére – amint lassan-lassan kiderül –, az író „alteregójának” veendő Tomi háromszori megszólalásával száznyolc oldalt mesél: szüleikkel együtt négyen többet, mint a négyszáznegyvenöt oldalas regény felét. Egy híján száz oldal jut a két unokatestvérnek; s alig több mint száz a két „családon kívülinek”.
Egyhuzamban legtöbb teret azonban az első mesélő, a történet exponálását megadó iskolatárs, a dadogó Pipityu kap. Az ő hetvenöt oldala – a regény egy hatoda – ágasfaként szolgál: hozzá lehet és kell igazítani minden később kimondott mondatot. Pipityu nem családtag: de már ekkor egyértelművé lesz, hogy az el nem hangzó nevű, trianonihatár-menti magyar városka („Ipolyság”) magyar szellemi életének központjában álló család köré kezd szövődni a történet. Arról a családról van szó, ahol árnyaltan – árnyékaiban is – megismerszik a földi igazság több oldala: „…de azért rohadtul nehéz volt minden dolgot kétféleképpen tudni”, emlékszik vissza Hunčík. A juhász fiának elbeszéléséből fel is világlik ez a többszörösen kettős beszédű világ: egy (cseh)szlovák–magyar (ami egyben szlovák-magyar–ma-gyar-magyar) világ kettőssége; egy lebutított szocialista-marxista (cuclista-marcista) és sajátosan kelet-európai polgári lét kettőssége; a mindenkori nagyhatalmak érdekei itt, a Kárpát-medencében és bent lévő népek szomszédságból is fakadó harcainak kettőssége.
A regény két igen jellegzetes vonása is megfigyelhető már itt. Pipityu dadogásában is, társadalmi hova- és hová nem tartozásában is a határlét és a mindenkinek a saját határlétéből eredő egyéni nézőpont is felvetül – s mivel Hunčík szerep-lői által mindenkit biztosít ennek az egyedi nézőpontnak a meglétéről, külön, erőltetett stílusbravúrra nincs is szüksége ahhoz, hogy hitelesen szólaltassa meg embereit. A másik az a jellegzetesség, amellyel felépülnek már a mű első szakaszában is az anekdoták (például „a hogyan lett világbajnok az IFC”) – az egyszerű adomázgatás fölött mindig egy sajátos mosolylogika építette olyan térívek jelennek meg, amelyek az életszeretet templomát rajzolják fel. Az elme szent játéka ez: Hunčík Péter, kezében Imre nagybácsi logarlécével, a szavak láthatatlan benső szimmetriájával szerkeszti művét.

Végül is a mesélők Tomi legszorosabb életköréből kerülnek ki: Imre bácsi a mű azon központi szereplője, aki viszont nem kap szót közvetlenül. Valójában az ő (nagy)világban játszott mozgásáról, a magatartásáról beszél mindenki – ő az a globetrotter (globetrottyos), akiért és aki „miatt” megíródik a mű: „Amikor Imre bácsi már nagyon öreg volt, Tomi egyszer megígérte neki, hogy ő majd megírja helyette a város történetét. Az összes adatot elrejtettem ide, súgta neki Imre bácsi, és a zsebébe csúsztatott egy kockás füzetet. Ahogy közeledünk a jelen felé, a nagy hősök fokozatosan eltűnnek, és helyettük a nagy tragédiák és pusztulások emléke tör a felszínre. Egyre több rideg szám és személytelen adat. De ne hagyd magad becsapni. Keresd, ami mögöttük van. Az örök valóságot.”
Ha Pipityu magyarságán keresztül, a Ravasz-Nemčák család mértékadó magyar érzésmintáinak követése által családtagként mesélhetett – akkor természetes, hogy a másik „kívülálló”, a regény kellős közepén, szlovákként megszólaló barát, Chlebo is családi barát. Hiszen néhanapján Tomi nagybátyja, a klebelsbergi kultúrfölény szellemien tiszta értelme szerint élően, a „legvadabb” magyar érzelmű és egyben édesanyja révén „leglágyabban” szlovák érzésű Feri bácsi sorsszerűen szintén szlovák asszonyhoz, Chlebo édesanyjához menekülget életéből.

Így a mesélő-szereplőket egybevéve rálátunk a családregény egységét adó szerkezetre. Mégiscsak a regény legbiztosabb sajátosságának értelmezésével „válik kezelhetővé” ez a műfaji kérdés. Meséli a családból főleg a négy unokatestvér, az író korosztályosai, a gyermekkor identitás-meghatározásában a legszorosabban test-vérek; aztán a ’bratok’, a két féltestvér-tejtestvér; és az édes-nevelő szülők. A mesélők egymást követése azonban nem lesz csupán mechanikus idősorjázódássá. Pipityuval megindul egy „kívülről befelé” tartó mozgás: a könyv több mint első harmada szűkebb és szűkebb történetkörök felrajzolásaként közelítés Tomi első meg-szólalásáig. A mesélők mind az 1960-as évek gyermek-kamasz valóságából szólalnak meg, néha el-elcsúszva az 1950-es évekbe, vagy az 1970-esbe is – ami persze valójában a 2000-res években születik: vagyis az időnek, az időkezelésnek, az eltolódásoknak ez a dimenziója – tulajdonképpen dimenziótlansága – azt sugallja, hogy a lényeg nem itt rejtezik. Az idő valahogy igencsak egyben értendő jelenség: az, hogy Hunčíknak ezt „kell” elmesélni („addig nem nyugszom, amíg a gyermekkoromban megtapasztalt világot meg nem írom”), az az ő saját idő-sorsának tudható be. Mondhatnánk ’határeseti’ jelenség – amint a mesélők (és a mesélők-hallgatók) egymáshoz való viszonyában, létünkben is igenis központi kérdés a határesetiség. Sokkal fontosabbak lesznek így a közelítések, az eltolódások, a határesetek. Valójában azok az ívek, amelyek egészében ott élnek az íróban (és bennünk, az életben): kivetülésük regénytemplomának megszületése.
Az egybenség, egyben-levés: „stílustalanság”, műfajtalanság”, „iskolátlanság” – ez teszi szabaddá a szerzőt. Ez is határesetiség: az emberlét paradoxitásának valóságát jelzi. Pipityu ül fenn a fán a magyar határ (’határmagyar’) kisváros központjában, a láthatatlanságot (világkívüliséget) adó, világ-ügyelő fán: s mintegy onnan-innenségből mesél. „Legterjedelmesebb” megszólalóként elindítja azokat a történetíveket, amelyeket továbbvisznek a többiek. Az egyben lévő, egybeérő tér-, idő- és történelemsíkokat a „hebegő valóságú” kölyök indítja útjára: de természetesen egyre magabiztosabban élményébe kerülünk annak, hogy a szerző – az egy csepp meg egy csepp az egyenlő egy csepp „őrült tudásával” – tudatosan csepegteti belénk meséjét, a sok-sok kis történettel fokozatosan belénk-vázlatolva az előző bekezdésben emlegetett katedrálisíveket. Elindul a mesélő gyermekek nagy világfordulatokhoz kötődő, legendatudatukban élő, a kihaló világot megtestesítő szereplők mesei feltűntével (Sóbujtó, Kuroskányiak) ezen hősök (!) holtvágányra szorult életének összekapcsolódásaként az alagutas vitézek leglényegesebb, először alapkérdéseket fölvető, majd megoldásokat hozó története; a mitikusan saját életútba tartozó 1956-os „gyerektörénetektől” majd 1968 nagyon a-mitikus félfelnőtt kori kisebbségbeni léttörténeteiig; a családtörténet, amely megszövődő anekdotahálójában megtartja az egész világtörténelmet.

Határon lenni: a tisztánlátás lehetősége is egyben, hiszen nem tartozol bele teljességgel a határokon mélyebben belül lévő megkötő életállapotokba. S át is léptünk a szereplők világába. Azon szereplők közé – az életútjuk lett légyen bármennyire a földi világban szétágazó –, akiknek a (nagy)világ a határ menti magyar városból kiindulva nyílt meg, majd az 1945-ben megtorpasztott kelet-európai időben az életük végleg ide összpontosult. „A hidat nem adjuk fel!” – hirdetnek programot a Kuroskányi testvérek: kettős, éj-nappali ikercsillagukkal őrizve a múltat, és így a jövendőt. A nappali Kuroskányi, akinek a „láthatatlan”, háborús sorstörténetének előtűntében – a katyńi mészárlással való szembesülés – bukkan fel a regényben először a „látható” (a megírt) történelem: ez a valójában elhazudott történelem, amely – itt, Kelet-Európában, s ezt biztosan tudjuk – a zsákutcás sorsokat termi. A magyar tisztes katona lábát megragadó halott lengyel tiszt egy életre mitikus hivatásba ragadja magyarjait: az Európa senki földjére szoruló ethoszát őrzik. A földi világ „rendjén” kívülálló, földön futó (!) bolondjai – őrzik az ethoszt (Imre bácsi kedvenc „szavát”), amelyet az 1950–1960-as évek szótáraiban „égen-földön” nem találni. „Parancsnokuk” az a Sóbújtó (’bújtatja sava-borsát’), aki a mindenét elvesztett, független, szintén a földi világ „rendjén” kívül álló ember, kényszer-utcaseprőként rendfelelős, s már a regény első pillanatában különleges hatású (hang)erejével leginkább mégiiscsak világrend-felelős!

Csoda-mitikus határ-világot teremt Hunčík. Ezeknek a gyermekfül legendáriumából előlépő, nagyon is valóságos embereknek – szintén „csepegtetéses mesélőtechnikával” mondott – alakjai, alakjuk körvonalai valahogy éterikusan lebegnek. Mesebelien ott vannak, rögvest érezzük időnkívüliségüket, és mesebelien igazan te-szik helyre a valóságot, „értelmeződnek bele” a családtörténetbe. Ugyanígy szerepük jelentésének elnyerésével teremtődik a nemzet- és a történelem-történet képe is. Az alagutas vitézek feltűnte (a róluk beszámoló krónikás embert „még csupán” Bujtónak hívták!), a Kudrowski-történet kígyózása (ami leleplezi a mindig láthatóvá levő [lenni akaró], cinikus érdek-történelmet formáló erőket), s ahogy ezekből/ezekbe sorsfonódik Sóbujtó, Imre bácsi, lépésről lépésre minden Ravasz-Nemčák, tényleges tágasságában minden magyar-szlovák családtag – ez a valóságos történelem.

Játszódik ez a történet a határvárosban élőkkel, a határfolyón átúszó csempészekkel, a focipálya szélén álló – „nagyon” közép-európai – rokonokkal, a sportban is csak holtvágányosan érvényesülni tudó fél-felnőttekkel (hiszen a jó poénért eladják az életüket), a világháborúk, „háborúságok” – Trianon–Oswieczim–’56–’68 – rendezhetetlen örök határhelyzetű rendezésében. A bolondoknak, őrülteknek tartottak vagy „kinevezettek”, partvonalra szorultak: Sóbujtó, Nappali–Éjjeli Kuroskányi, maga a magyarság Ipolyságon, az Oderától–Lajtától keletre élők nyugat-római (észak-atlanti) viszonylatba („az” elnök ovális szobájába) kerülve, de a Nem-čák-Hunčik – milyen szép határhelyzeti nevek ezek is! – dédapa,  a szlovák és a szintén szlovák Mostoha-Macocha nagymama is a magyar közegben  – mindenki határhelyzetben! Mindez a Hunčík Péter felismerése szerinti jelenkori filozófiai alap-igazságnak – „mindannyian valamilyen kisebbséghez tartozunk” –, az életnek megfeleltethetően szerveződik a regényben. Ez a tényszerű felismerés már önmagában az „anekdotázás” irányába terelhette a mesélőkedvet. Az egyik, regényszereplővé avatott „kultuszregény-író”, Vonnegut szájába adva azonban így is hangzik az írásban: „annyi igazságotok van, hogy belezavarodtok.” A világtörténelem- és önvizsgálattal mélyen összefüggésben elért felismerésnek Európa fejlődésével, így magyar-időnk alakulásával kapcsolatban azonban van egy fonák oldala is – (ismét a szerzőt idézve:) „pontosan az maradt ki, ami Európa lényege: a kultúrák sokszínűsége”. Vannak ellentmondások, egymásellen-hatások, amelyek nem oldhatók fel. Legalábbis a köz-életiség, a köz-cselekvés látható felszínén. Hunčík viszont a költészet (!) erejével él: ezért írt regényt.

Aki az 1950–1960-as években volt gyermek, az a harminc-negyven év, legfeljebb fél évszázad alatt egésznek megélt évszázadból, s főleg Közép-Európában amúgy tisztátalan ködössé tett századközépből kellett felcseperedjen. A második és az első nagy háború is a „látványos” sorsformáló erőkkel tartja magánál örökre vagy engedi ideiglenes túlélésre embereit: a nagy 20. század kisemberi legendákban lett megállt idejűvé. Hősöknek (ki)kiáltott hőstelen korszak született. Ezért van, hogy emlékezés–álom és valóság–válság összemosódik a Határesetben – több dimenzió (minden ember?) idő- és térsíkjai csúsznak el egymáson/egymásba. A már említett dimenziótlanság innen felvillanva is érzékelhető lesz. És ebből a „kuszaságból” Hunčík mégis ez által vezet ki bennünket: az ember paradox léte a modernitásban olyan, mint a történelem a Földön. „Nincs megoldás”: a harmadikság, a franciának lenni magyarként, Szlovákiában magyar földön (mint belgának Kohnként) – nincs kiút-kút. Nem-čák-Hunčik édesapa többszörösen igazolhatóan akarhat a távolság semlegességében tetszelegve nem választani, úgy választani: lehet francia a Napóleon korabeli elszármazott Kanyó-Cagneau ős által – vérségben; hadifogságban szerzett tapasztalatok alapján, hiszen Hector (!) francia paraszt ugyanazt a harctéri bölcsességet közli, mint a valamikor ellen-fél, a magyar Nagy Sándor (!) földrajztanár – emberségben; a hadifogságban megtanult nyelvében élőként – nyelvében! De nincs megoldás. Az a meg-oldás, hogy nincs megoldás. Hiába él az Európa-ethosz, a kiszámíthatóság, a logarléc-szimmetria ámulatában az ember, így nem (sem) jut el a megoldáshoz. Ahogy szintén a szerző fogalmazza meg: „a hagyomány és történelem paralizál és megköt”. Nem meg-old. Jelenleg úgy tűnik.

Kuroskányiék a nagy világ-váltásig (’72) állták az őrt a hídnál – s a Nappali Kuroskányi, ahogy jöttek szembe vele az emberek, úgy mondta: ennek van, ennek nincs, ennek van, ennek nincs… Mármint arca. A regény őrző-emberei közül – akik titkos kapcsolatban állnak a minden élő mögött rejtező éltető lét-telivel – Nappali Kuroskányi volt az, aki úgy nézett bele a másvilág tekintetébe, ott, Katyńban, hogy nem csupán látóvá lett: a sürgő világ embereiről tévedhetetlenül megállapítja, individuumuk és personájuk fedésben van-e, van-e arcuk, vagy csak álorca rejti-sejteti énjük. Az Auschwitz poklát megjárt, a bolsevik rendet újból és újból megjáró Löwenthal bácsi a hídőrhöz – a tekintetébe nézni – gyógyulni jár! Nem a valóságosnak érzékelt világ-megoldáshoz juthat(unk) így, hanem egyedüli valóság-oldásként gyógyuláshoz! A regény őrzői, író-mesélői, Ipolyság–magyarság–európaiság olvasó Sigos-lovagjai, a Sigillum oppidi Saag alapítvány alkotói, mi, mai magyarok, a magyar nyelvvel megjelöltek: ha az időbarlangból a funkcióját vesztett zsinagógába összegyűlten is, a kerek-asztal körül egymás Grál-arcát figyelve-látva-értve gyógyulhatunk. Az írás–olvasás költészete által – Pilinszky szavával élve: „a költészet az az arc, amely egy életre meghatározhat”. Hiszen az unokatestvérek nagymamája, a család éterikus éltető ereje, a szlovák nagymama „coma vigile” állapotában tárta szét kezét, és szent énekére: „a zsinagóga belsejében megmozdul valami, és furcsa ellipszis alakú árnyékok közelednek imbolyogva… …emberi fejek árnyai. Férfiak, nők, gyerekek arcával lett tele minden ablak.” Kicsit kell csak megmozdítani azt a leplet, amely a valós történelmet fedi – mesélni és meséltetni kell. És akkor, ahogy a szerző a vele készült beszélgetésben megfogalmazza a közép-európai létről: itt „a dolgokat in statu nascendi állapotában lehet látni”.

Az „én kijáratom bejárat valahova máshová” – mondja Hunčík szintén: a mesélés így hát út. Talán egy másik út, talán egy harmadik út a hármas útelágazásnál: ahonnan jöttem, amerre menne szokványosan az út – helyettük az új irány. Amint „Kronosz-ivadékként” Imre bácsi mégis szívesen kilépett az európai időből: a maorik közé – oda, ahol az idő-, vagyis a történelemérzékelés más. Az özönvíz előtti állapot, „valahol” az Idő ránk-szakadása előtti létszemlélet világa az. Ahogy dél-amerikai indiánok ősei, akik minden este kiálltak „házuk elejbe”, és belemondták, belelélegezték a kozmoszba a család-néptörténetet; ugyanúgy a regény a tizennyolc megszólalása révén a lélegzés tizennyolc pillanata: egy-egy embersorsból visszatükröződő valóságdarabjai a valódi, megélt emberi történelemnek. Egy-egy ember-élet egy-egy ilyen ki-lélekzés lehetősége. Belőlük, szent történetmondókból születik a jövendő: a lélek-zés tizennyolc pillanata, két emberöltő, egy emberéletnyi ki- és belégzés a nagy kozmikus világév moccanásaként.