Csicsay Alajos: Kétszáz éves dominanciaharcok Európa közepén IV. (tanulmány)

IV. Kovács Endre, mint (egyik) tanú – „Nem vagyok politikus, egyszerűen csak kortárs vagyok, tanúja egy tovatűnt világnak” – kezdi mondanivalóját Kovács Endre az 1981-ben megjelent Korszakváltás című emlékiratának bevezetőjében. Munkáját „mögöttes történelem”-nek nevezi, amely „éppen a lényeg kihámozásához segítheti a késői kor kíváncsijait” (Kovács Endre: Korszakváltás. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1981, 5.).

Mondhatom, én is a kíváncsiak közé tartozom, olyannyira, hogy kétszer is elolvastam Kovács, számomra érdekfeszítő memoárját. Tettem ezt több oknál fogva is. Először, mert az 1950-es években diákként négy évet töltöttem el abban a városban, amelyben ő felcseperedett. Iskolánk a Duna utcában volt, amelyet többször is megemlít, ismertem a város épületeit, s régi kávéházait is, igaz, ez utóbbiakat leg-inkább csak kívülről, de annál inkább belülről a két háború között létrehozott (nép)könyvtárat, amelynek még megvolt – az 1950-es évek közepén – a gazdag magyar könyvállománya, és többször is megfordultam az akkor még működő gyárnegyedben, ahol Kovácsék családja József Attila-i nyomorban tengődött a proletár népek között. Viszont e népréteget már hiába kerestem volna, mert elsősorban nekik és maradékaiknak építették fel Pozsony, második világháború utáni első – falura emlékeztető családias, Ötszáz lakás (szlovákul: „Päťsto bytov”) nevű lakónegyedét, ahová később évtizedeken keresztül szinte hazajártam feleségem szüleihez. (Azért nem lakótelepet írok, mert ilyet már építettek az 1920-as években is Pozsonyban a csehek.) Meg persze randevúra is a cérnagyár sarkához jártam annak idején. Bámulatba ejtő, hogy több mint ötven év múltán is, ha arra járok és találkozom néha valamelyik rám mosolygó régi ismerőssel, első kérdése, hogy „Ako sa máte? Ste zdravý? Chváľa bohu” (Hogy van? Egészséges? Hála Istennek), majd felsorolja családja tagjait, az ismerősöket, szomszédokat, és elmondja, kinek-kinek hogy alakult a sorsa, s ha olyanokra terelődik a szó, akik már eltávoztak az élők közül, az arca elkomorul. Ők az 1950-es években már mindannyian szlovákok voltak, a család pedig, amelyikbe benősültem, magyar. Még az sem zavarta őket, hogy apósom volt a Csemadok főtitkára, a gyerekek, majd az unokák is magyar iskolába jártak, s a postás nap mint nap csupa magyar újságokkal rakta tele a postaládájukat. Mégis miért van az, hogy az együtt, illetve egymás közelében élő emberek el tudják fogadni egymás másságát, sőt ennek ellenére tisztelni, tán még szeretni is képesek egymást, azok pedig, akik távol élnek egymástól, pusztán eltérő nemzetiségük okán nemcsak hogy képtelenek erre, hanem ellenszenv, mi több, még gyűlölet is felgyülemlik bennük néha azok iránt, akikről pedig szinte semmit sem tudnak? Ennek részben Kovács Endre, mint író és történész próbál meg bennünket nyomára vezetni, másrészt pedig a humánetológusok, akiknek a kutatási eredményeik még ma sem hatják át a közgondolkodást, ám csakhamar eljön az idő, amikor már elkerülhetetlen lesz azokat beépíteni a történelemszemléletünkbe.  
Diákkoromban szerencsém volt olyan személyekkel is találkozni, akiket Kovács, a Korszakváltás című könyvében megemlít, sőt részletesen is bemutat, mint például volt tanárát, Orbán Gábort, másoknak pedig a nevét is elhallgatja, de aki egy kicsit is jártas a szlovákiai magyarok történetében (lám, nemcsak irodalmunk létezése kétségtelen, hanem a történelmünké is), alakjaira óhatatlanul ráismer.

Azért is kedves könyv számomra a Korszakváltás, mert nem csupán műfaji besorolása révén tartozik a szépirodalom kategóriájába, hanem – említettem már – élvezetes stílusa okán is.
Ítéleteink furcsaságai miatt érdemes megjegyezni, hogy Nemeskürty István sosem nevezi magát történésznek, viszont ha Kovács Endre az 1950-es években az írók közé próbált volna besorakozni, aligha kap történészi állást a Magyar Tudományos Akadémiánál, Kossuth-díjat pedig pláne nem. Nagyra becsülendő tette, ahogy bebizonyítja, hányféle módja lehet a társadalmi problémák feltárásának és az emberábrázolásnak. Meg azt is, hogy hányféle műfaj alkalmas ezekre. Munkásságában egyetlen olyan mozzanatra sem lelhetünk, amely arra utalna, hogy a maga tudásának fontosságát hangsúlyozná, és mondanivalóját sem ködösíti tudományos szakkifejezésekkel. S még történelmi munkáiban sem mellőzi, amit Ungvári Tamás hatodik érzéknek nevez, az esztétikumot. Hogy szándékosan teszi-e ezt Kovács, vagy írói alkata készteti rá, szinte mindegy. A lényeg, hogy minden munkáját áthatja.

Pozsony bemutatását könyvében 1914-gyel kezdi, amikor családja a városba költözött, méghozzá nem valamelyik polgári negyedbe, hanem a legszegényebbek közé, a Gyár utcába. Ekkor ő hároméves volt. Nyilvánvaló, hogy legnagyobb nyomot életében az iskolás évei hagytak. Családja evangélikus lévén, természetes, hogy édesanyja, akihez – talán azért is, mert egyedül nevelte fel őt és a testvéreit – igen szoros szálak fűzték, az elemi iskola befejezése után a nagyhírű evangélikus líceumba íratta be. Erről azt írja Kovács, hogy „a líceum nyolc osztálya az eljövendő úri réteg utánpótlását volt hivatva szolgálni” (Korszakváltás, i. m., 35.), amiért neki magának oly sok megaláztatásban kellett részesülnie.
A cseh csapatok 1918 végével vonultak be Pozsonyba. Emlékezhetünk rá, maga T. G. Masaryk beszéli ki A világforradalom című munkájában, a szlovákokat végül is katonai erő fitogtatásával kellett rábírni, hogy nyugodjanak bele, nincs más lehetőségük, mint  a csehekkel való közös állam létrehozása. Ezért foglalta el a várost, sőt az egész majdani Szlovákiát a cseh haderő. Addig a város lakossága háromnyelvű volt. Ez az 1923-as évvel indult változásnak. A líceumot ez év szeptemberében vette át az állam az evangélikus egyháztól, és František Jančovič személyében szlovák embert neveztek ki az élére.
A híres tanintézménynek, miután Juraj Palkovič tanár vezetésével még a 19. század elején létrehozták benne a szláv nyelvi tanszéket, olyan neves személyiségek voltak a növendékei, mint Ján Kollár, Ľudovit Štúr, Pavol Jozef Šafárik, a cseh František Palacký és mások. „Itt bontakozott ki a szlovák nemzeti mozgalom, Štúr és nemzedéke innen tettek romantikus kirándulásokat a dévényi várhoz…” (Kor-szakváltás, i. m., 40.).
A szlovákság nemzeti tudatának csírái már a 18–19. században megjelentek, viszont szárba szökkenésük az 1920-as években kezdődött meg. Ennek mikéntjéről, illetve folyamatáról is számot ad könyvében Kovács Endre. Ez adta nekem a harmadik okot, hogy még egyszer elolvassam életírását, és némelyik gondolatát – tisztábban látásunk érdekében – kiemeljem.

A magyarosítási hullám idején, a 19. század utolsó harmadában a Monarchia vezető politikusai igyekeztek a szóban forgó líceumot is tisztán magyarrá tenni. Az államfordulat után „íratlan törvény szabta meg, hogy – végig az állam fennállásának két évtizedében – magát magyarnak valló tanár csakis magyar nyelvű tanintézetben kaphatott állást, magyar ember szlovák gyerekeket nem taníthatott. (Ez alól csak egészen ritka esetben tettek kivételt.) Viszont szlovák nemzetiségű tanárok korlátlan számban kaphattak kinevezést magyar iskolákhoz, és oktatták – nemegy-szer gyenge magyar nyelvtudással – a magyar ifjakat” (Korszakváltás, i. m., 42.). (Ez utóbbit szerették volna visszahozni a szlovákok az 1980-as években, amit a csehszlovákiai magyaroknak jól szervezett összefogással sikerült megakadályozniuk.) Mivel „a nemzethez való odaállás akarati aktus volt”, mi sem természetesebb, hogy nagyon sok magyar és német nyelvű értelmiségi, így tanár is, máról holnapra szlováknak vallotta magát. „Az állam és ennek valamennyi szerve szívesen fogadott be mindenkit, aki a többségi nemzethez kívánt csatlakozni. Az állam megjutalmazta azt, aki elhagyta nemzetiségét. Kísértetiesen emlékeztetett ez a régebbi magyar gyakorlatra” (Korszakváltás, i. m., 43.). Meg persze a későbbi szlovákra is.
Kovács Endre a líceumból a magyar gimnáziumba került, amely szerinte „nem tartozott a híres iskolák közé”. Semmi újat nem mondanék róla, ha idézném a jobbára „vaskalapos” tanárairól írt jellemzéseit. Egyiket dicséri, másikat elmarasztalja. Már régóta közhely, hogy „a tantárgy szeretete függ az előadó személyétől is”, meg hogy amit megtanultak, annak jó részét el is felejtették. Így volt ez mindig, és sajnos, így is marad mindaddig, ameddig iskola lesz, vagyis tömegoktatás. Nincs ebben semmi különös. Abban sem, amit a szlovákiai magyar irodalom, újság-írás és rádiózás kibontakozásáról ír le a Korszakváltásban Kovács. Viszont érdemes odafigyelni arra, amit a szlovák–magyar viszony alakulásáról mond. Meg arról, hogy a magyaroknak a hirtelen rájuk nehezedő nyomás ellenére miként sikerült megmaradniuk magyarnak. Írja: „Kétségtelen, szüleink beadhattak volna bennünket a többségi nyelvű gimnáziumba, de nem tették, mert nem akartak nemzetüktől el-szakadó embereket nevelni. Márpedig a múltban a nemzeti jelleg kiformálásában a középiskolának jutott döntő szerep” (Korszakváltás, i. m., 64.). Ma inkább az alap-iskola, vagy talán már az óvoda nevelési nyelvének a megválasztása a mérvadó. Meg a szakközépiskoláké. Ez utóbbiakat sikerült leghamarabb, szinte észrevétlenül bekebeleznie az államhatalomnak. Mint történész írja Kovács: „A tudomány ismer önkéntes és erőszakos asszimilációt. […] Az erőszakos asszimiláció esetében a domináló mintaképeket és értékeket állami intézmények, társadalmi szervek nyomásával hozzák létre…” (Korszakváltás, i. m., 65.). Mert a cél végül is az, hogy a  nemzet számbeli gyarapodásával demonstrálhassa, milyen sokan képviselik értékeit a nemzetek közötti versengésben. „…a sok szupremáciára alapozó politikai ideológia az államegység megszilárdítása érdekében kitalálta az egységes csehszlovák nemzet fikcióját. A hatmillió cseh így papíron egyesült a hárommilliónyi szlováksággal, s létrejött az államalkotó többség. De valóban csak papíron. Az állami propaganda kizárólag csehszlovák nemzetről beszélt és írt; a valóságban csehek és szlovákok éltek egymással elkeveredve, de mentalitásukat, saját kultúrájukat meg-őrizve” (Korszakváltás, i. m., 68–69.), ám a szlovákok múltjuknak és lelkiségük-nek köszönhetően sokkal közelebb álltak a magyarokhoz, mint a csehekhez. Az or-szág népességének számához hozzáíródott még a hárommillió német, a közel egymillió magyar, több százezer kisorosznak nevezett ruszin és kisebb lélekszámú lengyel lakos. Mint a csehszlovák állam polgárai, a hajdani magyar mintára, együtt alkották az új politikai nemzetet. „A szlovák–cseh rivalizálás elárasztotta a közéletet, szüntelen súrlódásokhoz vezetett a tudományos életben, de kívül rekedt az iskolák falain. Akadtak cseh tanárok a szlovák középiskolákban (hol nem voltak abban az időben Szlovákia-szerte cseh értelmiségiek?) […] Beilleszkedtek, de soha nem anynyira, hogy átvegyék a testvérnemzet nyelvét; megmaradtak cseheknek. […] A szlovák nem volt agresszív, így az együttélést semmi sem zavarta” (Korszakváltás, i. m., 69.). A mindenre eltökélt, következetes cseh politika tett róla, hogy ez az állapot mihamarabb megváltozzon – a szlovákok és a magyarok között.
A szlovákok nem 1918-ban jelentek meg Pozsonyban, hanem sokkal korábban megkezdődött a betelepülésük észak és északnyugat felől. Kovács Endre szerint 1918-ban mindössze háromszáz öntudatos szlovák család élt Szlovákiában. Ezért az új szlovák értelmiség kialakulása hosszabb folyamatot igényelt. „A szlovákság legkiemelkedőbb politikusai közül kerültek ki a miniszterek (ezek hűséges kiszolgálói lettek a prágai centralizmusnak), de a »középkáderek« vonalán a csehekkel töltötték be az űrt” (Korszakváltás, i. m., 101–102.). A város elszlovákosítása az 1920-as években indult el. A magyar utcai feliratok eltűntek, a szlovák mellett csak a német szövegűeket hagyták meg. A Pozsonyban megalapított egyetemet Comeniusról nevezték el, és cseh tanárokkal töltötték fel. „A szlavisztika a csehek területe volt: a dialektológiát Vážný, a nyelvészetet Ryšánek, az irodalomtörténetet Viliam Pražák adta elő, a történelemben Václav Chaloupecký jeleskedett” (Kor-szakváltás, i. m., 102.). Az irodalmárok, élükön a magyarellenes Pražákkal, azt magyarázták az erős nemzeti érzéstől áthatott fiataloknak, hogy a szlovák nyelv a csehnek csak egy tájnyelve. „Chaloupecký pedig felállította a nagy vihart keltő elméletét arról, hogy Közép-Szlovákia a XIII. századig senki földje volt, kétségbe vonva ezzel, a szlovák lakosság autochtón jellegét ezen a tájon. […] Brünnben fellépett az ambiciózus fiatal docens, Josef Macůrek, aki A magyarok és a magyar állam története című munkájában azt bizonygatta, hogy a magyar történelem teljesen szlávok műve” (Korszakváltás, i. m., 102.). Tehát helyben vagyunk. Nyomára akadtunk Masaryk megtévesztő történelemszemlélete hirdetőinek, amely szemléletet valóságként csempészett bele Wilson amerikai elnöknek már 1918. augusztus 31-én küldött memorandumába is. Emigrációja alatt Masaryk lépten-nyomon hangoztatta a magyarok szlovákokra gyakorolt ezeréves elnyomásának tételét. Csakhogy erről meg kellett győzni a szlovák fiatalokat is, akikben „…az ellenszenv és a hagyományos ragaszkodás váltotta egymást vagy fonódott össze” (Korszakváltás, i. m., 103.). Ez nem is tűnt nehéz feladatnak, csak az egyensúlyt kellett átbillenteni az ellenszenv javára. A mai viszonyok tanúskodhatnak róla, hogy a terv megvalósítása túl jól sikerült. A pozsonyi cseh tanárok tehát kitűnőre vizsgáztak.

Dicséretére váljon Kovács Endrének, hogy azoknak a nevét, akikkel személyes problémái akadtak, legtöbb esetben nem írja le, viszont azokat, akik olyan tetteket követtek el, amelyek a nemzetiségeket egymás ellen hangolták, mint például a cseh tanárokat, megnevezi. Ugyanúgy a magyar politikusokat is. Néhány példa a Szemben a történelemmel című munkájából: „A soviniszta politika klasszikus szobrát arról a Grünwald Béláról kellene megfaragni, aki Zólyom megye alispánjaként elfogadtatta megyéjével a Matica feloszlatásának tervét… […] Bánffy Dezső állítja fel a miniszterelnökségen a »nemzetiségi ügyosztály«-t. Az ő idejében indul meg a helységnevek magyarosítása” (Kovács Endre: Szemben a történelemmel. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1977, 485. és 487.). Az Apponyi Albertről elnevezett 1907: XXVII. tc.- t pedig részletesen taglalja. Ezeket szinte egy az egyben mi, szlovákiai magyarok kaptuk vissza a második világháború után – kamatostul.

„A szlovák és a cseh elem […] nem vegyült össze, vegyes házasságok is ritkaságnak számítottak” (Korszakváltás, i. m., 104.). Vlado Clementis házassága egy cseh nővel országos hírré vált. Viszont a Szlovákiában letelepedett cseh légiósokat mintha szándékosan feláldozták volna. Római mintára földtulajdonnal jutalmazták meg őket. Ehhez viszont földreformot kellett végrehajtani, aminek lefolyása ma már elég jól ismert. Azonban vannak olyan dolgok, amelyek vagy elkerülték a figyelmünket, vagy korán feledésbe merültek. Nézzük, hogyan látta ezeket e kor tanúja! „A csehek földreformot hajtottak végre, parcellázták a 300 kat. holdon felüli földbirtokokat, ám az így juttatott egymilliónál nagyobb hektárterületekből a magyar parasztságot egyszerűen kifelejtették. Az ún. maradékbirtokokat cseh és szlovák telepeseknek osztották ki, így a színtiszta etnikumú magyar területeket (ahol korábban magyar tulajdonú nagybirtok terült el) megszakították a cseh és szlovák beékelések, kisbirtokok. Ezek azután állami segítséggel virágoztak. […] Mit tehetett ezek után a munkáját, napszámját vesztett mezőgazdasági napszámos? Szedte a betyárbútort és a fővárosba költözött. […] …a 20-as években Pozsony határában a magyar jellegű telepek sora alakult ki: Zabos, Auliesl, Dornkappel túlnyomó részben magyar proletártelepülések voltak. A köztársaság legnagyobb községe, Ligetfalu a maga 18 ezer lakosával külön közigazgatási terület lett, s így a magyar lakossága nem befolyásolta Pozsony népszámlálási eredményeit” (Korszakváltás, i. m., 106.). Mára már viszont szinte nyomuk sincs itt e magyaroknak.
A dél-szlovákiai magyarok közé beékelt cseh, ritkábban szlovák telepeket kolóniáknak nevezték, valószínűleg az első világháború előtt Amerikában, Orosz-országban és kisebb mértékben Nyugat-Európában létrejött cseh és szlovák kolóniák mintájára. Viszont a cseh telepeken és a magyar településeken tevékenykedő cseh hivatalnokok, fegyveres szolgálatot teljesítők gyerekei számára nem cseh, hanem szlovák tanítási nyelvű iskolákat hoztak létre, azt a célt szolgálva ezzel, hogy Szlovákia a Dunáig szlovák jelleget kapjon. Ennek megtervezése szintén egy pozsonyi cseh tanár, Alois Kolísek nevéhez fűződik.

Tanulmányom előző fejezetében említettem, hogy Masarykra kezdetben, mint többnyelvű állam, Svájc mintája hatott. Személyesen tapasztalta, hogy Svájcban nem okozott gondot a nemzetiségek egyenlőtlen arányának ellenére sem a három, illetve négy hivatalos nyelv elfogadása. Később inkább az Amerikai Egyesült Államok elnöki rendszere nyerte meg tetszését, amit szeretett volna az általa lét-rehozott Csehszlovák Köztársaságban is megvalósítani. Mivel elnökké választása után megvonták tőle e lehetőséget, a demokratizmusra vonatkozó elképzeléseinek csupán a töredékei maradtak meg, ám ez is több volt, mint amit más európai államok, főleg az új Magyarország nehezen jellemezhető társadalmi rendszere lehetővé tett. Nem csoda, hogy a megmaradt magyar értelmiség közül is sokan a csapdájába estek (lásd Masaryk Akadémia!). „Különösen azok a barátaink lelkesedtek hamar, akik Magyarországról járogattak át hozzánk, torkig voltak a magyar úrhatnámsággal, gőggel, sovinizmussal, s akiket a magyar »neobarokk« társadalom kiábrándított a magyar közéletből, de akiknek roppantul imponált, hogy odaát nincsenek kegyelmes urak és nagyságos urak, a miniszter is csak egyszerűen »Miniszter Úr« és az állam elnöke »Elnök Úr«. A cseh szellemi életnek, tudománynak, művészetnek ez a mély demokratizmusa tulajdonképpen mindnyájunknak nagyon imponált” (Korszakváltás, i. m., 99.). Viszont ha újra belelapozunk Masaryk emlékirataiba, annak lapjain sok olyan mondatra akadunk, melyek demokratizmusának ő-szintesége bizony alaposan kételkedésre adhat okot. Nézzük meg például ezt a csalafintaságot: „A propaganda lélektana egy fontos tanulságot kínál: nem szabad azt hinni, hogy az embereket egy-egy politikai programnak csak és kizárólag a program energikus és lelkes hirdetésével, az egyes pontok kitűzésével lehet megnyerni – a lényeg az, hogy bármilyen úton-módon megnyerhetjük őket az ügynek; akár közvetve is. Beszéljünk nekik a művészetről, az irodalomról, mindarról, ami érdekli őket, és máris nyert ügyünk van; politikai agitációval a gondolkodó embert gyakran elriasztjuk, vagy legalábbis nem nyerjük meg” (Masaryk, Tomáš Garrigue: A világforradalom 1914–1918. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990, 97–98.). Ő már csak tudta, hogy a cél szentesíti az eszközt, hiszen nagy gyakorlatra tett szert a taktikázásban, sőt a végén jól átgondolt stratégiája is lett, ami meghozta számukra a győzelmet. A csehszlovák állam létrehozásában Masaryknak kétségtelenül felbecsülhetetlen érdemei vannak. Az viszont más kérdés, hogy mi, magyarok, mekkora árat fizettünk ezért.

Két dologról hallani sem akart Masaryk. Az egyik, a közép-európai államok konföderációjának létrehozása volt, a másik pedig, hogy az új államok közötti határok etnikai alapon jöjjenek létre. „A határok meghúzásánál döntően az esett a latba, hogy a nemzet és az állam függetlenségre való jogának az elismerése nagyobb jelentőségű, mint a terület meghatározása” (Masaryk, Tomáš Garrigue: A világforradalom 1914–1918, i. m., 387.). Később így folytatta: „A kisebbség, ha jelentős is, nem nemzet. Az »önrendelkezési jog« terminus nem jelenti egyben a teljes politikai önállóságra való jogot is. A mi németjeink is határozhatnak úgy, hogy velünk maradnak, mint ahogy a svájci németek is kitartanak Németországon kívül. […] Az önállóságról nem csupán nemzeti és nyelvi szempontok döntenek, hanem gazdaságiak is. Német kisebbségünk kérdése nemcsak a németek, hanem a csehek jogainak is kérdése, valamint a kétoldalú, kölcsönös, főleg gazdasági előnyöké” (Masaryk, Tomáš Garrigue: A világforradalom 1914–1918, i. m, 402.). Arról azonban mélyen hallgat, hogy a Csehszlovákiához csatolandó – hiszen akkor még nem született meg a döntés – területek németjei és magyarjai akarnak-e majd hozzájuk tartozni. Meg arról is, hogy a kisebbségek az önrendelkezési jogot sohasem kapták meg. Akkor hát miről is határozhattak? Ugyanezen az oldalon írja, hogy Károlyi a történelmi Magyarország egységének megőrzésén fáradozott. Nehéz lenne elhinni, hogy nem tudott róla, hogy Károlyi hadügyminisztere, Bartha Albert és a szlovák Milan Hodža, 1918. december 6-án demarkációs szerződést írtak alá, vagyis nagyjából az etnikai határvonalat húzták meg a két leendő „nemzetállam” között.

Masaryk írta le A világforradalom…-ban azt is, hogy a szlovákoknak a magyarokban azért nem szabad bízniuk, mert a fiaikat nemzedékeken keresztül ellenük nevelték. Ezért tudták velük elhitetni, hogy a nemzetiségek az állam alapjait ássák alá, ami miatt ők csak védekeznek. Mondhatnánk, azóta ez a vélekedés is a viszszájára fordult, de inkább nem mondjuk, mert ma már szinte minden „nemzetállam” belpolitikájának részét képezi a kisebbségekkel szembeni bizalmatlanság, ami óha-tatlanul befolyásolja a fiatalság gondolkodásmódját is. Különben miért alakulnának sorra a nemzeti öntudattól túlfűtött ilyen-olyan (ifjú) gárdák? Ha jól szemügyre vesszük ideológiájukat, nem annyira valamiért lelkesednek, mint inkább valami, de még inkább valakik ellen acsarkodnak. Azt is érdemes aláhúzni, hogy bárminemű másság nem elfogadása nem csupán az egyének lelki tulajdonsága, hanem a közösségeké is. Sőt, leginkább azoké.

Azért, hogy a nacionalizmus végül is sovinizmusba torkollik, a politikusokat szokás kárhoztatni. Ki ne ismerné az ilyen megjegyzéseket: Mi, egyszerű polgárok, békésen megférünk egymással, de a politikusok mindent elrontanak. Ők szítják közöttünk a gyűlölködést. Hát ez bizony nem igaz. A másság iránti bizalmatlanság, a tőle való viszolygás, ellenérzés, mi több, a gyűlölet is – mint egzisztenciális érdek – velünk született hajlam, sőt tulajdonság, amely bennünk lappang, és a közösségekben generalizálódva időnként felerősödik. S ebből húznak hasznot a politikusok, mondván, az a kötelességük, hogy népük, nemzetük érdekeit képviseljék. Ezzel érveltek és e szerint cselekedtek a 19. századi Magyarország politikusai és a 20. század elején Masaryk és munkatársai is.
Kovács Endre munkásságának elemzésével indítottuk okfejtésünket, úgy illő hát, hogy az ő figyelmeztető gondolataival fejezzük azt be: „Mindenkor tanulságos lesz a történész számára a cseh példa. Láttuk munkánk során, hogy Kollár és Palac-ký óta élt a cseh szellemi életben a herderi humanizmus eszménye. Masaryk is ennek jegyében írta történetfilozófiai munkáit és kereste a cseh történelem értelmét. […] Ismét azt mondhatnók: mennyi tapasztalat egy öreg emberben, és mire használta e tapasztalatait? Látta-e az egyoldalú nemzeti elv felállításának veszedelmét, a cseh kísérlet várható kudarcát? […] …hihette-e, hogy a németek belenyugszanak abba, hogy cseh uralom alatt éljenek? […] Masaryk nem tiltakozott amiatt, hogy a magyar nagybirtokok felparcellázása során a magyar lakosságot kisemmizzék, de egymillió koronát adott egy magyar tudományos társaság céljaira. Munkatársai, köztük is utóda, az állam irányításában kulcshelyzettel bíró Beneš, idáig sem mentek el. A megoldatlan nemzetiségi kérdés súlyára csak akkor döbbentek rá, amikor a német fasizmus már a kapuk előtt állott. […] Az egymással vitázó kelet-európai nemzetek nem kerülhették el a tragédiát, mely végül is közös szenvedés okozója lett” (Szemben a történelemmel, i. m., 551., 552., 553.).
Valakik egyszer, a 19. század közepén – igaz, más vonatkozásban – azt írták, „Kísértet járja be Európát.” A kísértetek pedig sajnos, azóta sem haltak ki, sőt, egyre sokfélébbek lettek, és már nemcsak Európát, hanem az egész világot bejárják.