Pénzes Tímea: Bujdosás

A halált már gyerekkoromban számtalan formában elképzeltem, hol sárkányként, hol tündérként. Gyerekkori képzeletemben a sárkány is jóindulatú volt. Szívem csak a szép halált engedte közel magához, a ragadozó halál képe riasztotta.

Egy napon éles fogú, nagy karmú bestiák költöztek az ágyam alá. Mintha bizonyítani akarnák, hogy igenis léteznek. Ott kúsztak, csúsztak és másztak a sötétben, és csak azt várták, hogy lelógassam a kezem. Lesben álltak, hogy belemarjanak.
Azóta lefekvéskor a kezemet a testem alá gyűröm. Nehogy öntudatomon kívül útra keljen és odavesse magát a fenevadaknak. Hason alszom, szorosan a falhoz lapulok, és álmomban a hátamon páncél nő. Így nincs, aki ártson nekem.
A kezem azért fontos, hogy megörökítsek vele dolgokat. Gyerekkoromban jóindulatú sárkányokat és tündéreket rajzoltam. Nem emlékszem arra, hogy a mesék szereplői mikor váltak rosszá. A mesebeli tündér botja megérintette és elvarázsolta az embereket. A sárkány tüze pusztított. És a hercegek sem bizonyultak kíméletesebbnek.

A tündérek megkörnyékezték anyukámat. Halálát úgy képzelem el, hogy tündérek táncolják körbe és csábítják halálba. Varázspálcájuk bódít és mámorít. Máskor úgy gondolom, hogy egy herceg hajbókol előtte, és táncra kéri. Kézfejét ügyesen körbeforgatja, mint az urak a bálokon. Tréfál, kacérkodik, komédiázik. Kikíséri a táncparkettre, ahol az élők átlátszókká válnak. Tánc közben kipirultan libegnek át a túlvilágra, hogy aztán színüket vesszék.
Anyuka körbe-körbe táncol, és felkérik mindazok, akik előtte veszítették el a színüket. Kábulatukban nem sejtik, a táncparkett ördöge a halál.
Apukámra a sárkány lehelt égető füstöt. Huncutságból vagy gonoszságból játszadozott vele? A sárkány kereket oldott, mielőtt kérdésem feltehettem volna. Apukám a füst szárnyán felszállt az égbe. Már a túlvilágon keringőzik anyukámmal.

Félelmemet mindenkire kiterjesztettem. A ráncos arcú, ősz hajú öregasszonyok simogatása is félelmet szült bennem. Ha egy tündér, egy sárkány vagy egy herceg rossz lehet, bizonyára ők sem kivételek.
Folyamatosan változtatom a lakóhelyem, hogy eltereljem a halál figyelmét. Bújócskát játszunk. Addig kell ügyeskednem, míg a nyomom veszti. Elvitte szüleimet, de tudom, sosem lakik jól. Mindig marad a gyomrában néhány embernyi hely.
Térkép nélkül bolyongok tereken és utcákon. Egyes helyekre néhány napra érkezem, máshol hónapokig meghúzódom. Néhol otthonosan berendezkedem, máshol átmenetileg tartózkodom. Otthonokat építek, és mások lakásaiban húzódom meg. Éles tekintettel kémlelem, nem ólálkodik-e a közelemben.
Főként kutyák kóborolnak az utcákon, amikor rejtekemről előmerészkedem. A nyomomba szegődnek, szaglásznak. Azt hiszik, új gazdira leltek. A részegek is megfordulnak utánam, pár fillérért könyörögnek. Mindenben és mindenkiben a halált sejtem. Ezer arccal környékez meg. Lépteim magabiztosak, de a szívem majd’ kiugrik a helyéről.
A hosszú évek során bolyongó hajléktalan lettem.

Megnyúlnak az árnyak, miközben a sikátorokban bóklászom. Az éjszaka zörejei fel-felhangoznak, szellemek lapulnak a falakhoz. Talán csak rémeket látok. A szédület hatalmasodott el rajtam.
Amíg tudok csodálni, nem mehetek el. Amióta azonban félelemtől űzötten lépek ki az utcára, csodálnivalóból is kevesebb akad. Az éj leple alatt a csoda is elbújik. Körülnézek, igyekszem találni valami néznivalót. Ha megpillantok valami szépet, felemelkedem. Ám a lebegés sem tart sokáig, hamarosan zuhanni kezdek. Szét kellene tárnom a karom. A szárnyam biztosan megtart, eddig sosem hagyott cserben, csak az utóbbi időben rakoncátlankodik. Talán új szárnyat kéne növesztenem. De éjszaka nem nőnek szárnyak.
Folyamatosan terveket szövök. Beszélnem kellene az elmúlással, hogy meggyőzzem, maradnom kell. Nekem és a szeretteimnek. Nem adhatok neki több prédát, mert belepusztulok. Beszélnem kell vele, hogy hagyjon fel az üldözésünkkel. Ne lopakodjon folyton a nyomunkban.
Magányos estéimen a melankólia nyálkás mocsárként bugyog előttem. Belesüppedek. Egy benne megbúvó éhes krokodil csak rám vár.

Kint egyszer zuhog, máskor meg árad be a fény. Esőhullámok ostorozzák az ablakot, majd szemerkélő esőcseppek simogatják.
Sosem húzom be a függönyt, csak éjjelre. Nappal a fénynek semmi nem állhatja útját. Ilyenkor szívom meg magam élettel. A függöny csak arra szolgál, hogy ne engedje ki a sötétet.
Folyton azzal a halállal voltam elfoglalva, amelyik a nyomomban kajtat, de nemrégiben a barátodat csalta kelepcébe. Nem tudom, elbúcsúzott-e az élettől. Sosem találkoztam vele, mégis mellbevágott a hír. Úgy is fogalmazhatnék, hogy nagyon mélyen érintett az elvesztése.
Eltelt pár nap, mire küldtél egy fényképet. Nem tűnt ismerősnek.
Egy régről ismert város utcáit róttam éppen elmélázva. Az első nap szemerkélt az eső, mintha őt siratná az ég. Másnap pedig dőlt a fény. Nehéz felfognom, hogyan lehet napsütésben búcsúzni. Tapogatja a vaksi rögöket a fény. A frissen hantolt sír nem illik a képbe.

Amikor a domboldalon kaptatok felfelé, tele a táskám mások életét leíró könyvekkel. Sokat cipelem mások életét. Nehezen lépdelek, felhők gyülekeznek felettem. Tanulni próbálok a hibákból, hogyan vegyem fel a harcot az elmúlással. Ahogy egyre magasabbra érek, úgy halmozódik fel a meleg a kabátom alatt. A karomra fektetem a kabátomat, mint hervatag liliomot. Még néhány lépés, és a karomon hever a sálam, majd a pulóverem. Fonnyadó hajnalka és gerbera. Ma új szálláshelyen húzódom meg. Az ablakból nézem, megremeg-e olykor a tócsák teste. Borzolja-e felszínüket a szél.
Gyakran változtatom a tartózkodási helyem. Mindenütt lenne mit felfedeznem, de a félelem a négy fal között tart. Nincs ismerős pék vagy gyümölcsárus, nem köszönnek a szomszédok. Gubbasztok a négy fal között, pedig a városban lenne a helyem. De fel kell készülnöm. Azért jöttem, hogy beszéljek. Párbeszédet folytassak az elmúlással. Gyakorolnom kell a szövegem, hogy fel ne süljek. Jól meg kell fontolnom a szavaim.
Gondolataimat előre lejegyeztem. Ezért fontos a kezem, amit gyerekkoromban főként rajzolásra használtam. Lejegyzem, amit gondolok. Egyetlen érvről sem feledkezhetek meg. Felkészültnek kell lennem. Itt az alkalom, hogy szembeszálljak vele. Serényen tanulom a szavaimat, hogy összefüggően beszéljek.

Éjjel zivatar lesz, de addigra túl leszek a kötelező programon. Csak remélni tudom, hogy meggyőzöm és megmenekülünk. A csodálatra való képességünket kell kihangsúlyoznom.
Beburkolózom a puha takaróba és olvasom a szavaim. Miről mit gondolok. A dombok zölden hullámoznak. Veszélyesen zöld a tavasz.

Kevés az olyan gyerekkori barátság, ami kitart egészen a felnőttkorig. A közös emlékeitekre gondolok. Azzal, akit elkapott a halál, és akinek elvesztése annyira megrendített. Tudom, mennyi emlék köt össze titeket, és mennyi minden várt volna még rátok. Az ablakpárkányon legördül egy vízcsepp.
Hosszú hónapok óta tervezted a találkozást, de már sosem találkoztok. Folyton ott bujkált a hiány a tervezett és elmaradt találkozások árnyékában, de az igazi hiány csak most jelent meg. A koporsóval, a rózsacsokrokkal, a lapátokkal.
Az utóbbi időben barátod falat épített maga köré, amit nagyon nehéz, vagy talán lehetetlen lett volna áttörni. A mindennapi találkozásokon keresztül átélhető személyes tapasztalatokra már nem volt szüksége. Talán feleslegesnek tartotta a testközelséget. Ki tudja, mennyit mutatott meg magából és a szenvedéseiből. Hallom a szavaidat: nagy erőbe telt, hogy elrejtse a szenvedését. Mintha felülről nézett volna már jó ideje a világra. Mint aki átlát rajta, és kicsinyesnek találja.

Az ablakhoz ülök, hogy lássam, hol is vagyok éppen. Kilépek a balkonra, hogy jobban részemmé váljon a táj. A felhők morcosan vonulnak át felettem. Foltokat rajzolnának, ha lenne fény.
A hegy magába fordul, begörcsöl fájdalmában. A mélybe tódul a sok olvadt hó. Talán árvíz lesz, és köveket is magával sodor, óriási sziklákat és törmeléket. A hegy nem tud többé felegyenesedni.
Nehéz nekem erről írnom.
Nézem a tájat, e hullámos lepedőt. Valaki be akar jutni hozzám, kopog, zörög a zárral. Nem lépek az ajtóhoz. Csakis tévedés lehet. Engem itt senki nem kereshet. Még meg sem kellett volna érkeznem. Egyébként is inkognitóban utazom. Ha az elmúlás az, tartsa magát a megbeszélt időponthoz.

A tócsa teste kissé remeg, mint a hígra sikerült kocsonya.
Hallom a szavait. Annak a szavait, akit nem ismertem, csak tudom, hogy búcsút vett a világtól. És tovább tanulom a saját szavaim, hogy elmesélhessem, mit élek át.

Újra kopognak. Az elmúlás bús lovag képében érkezik. Bocsánatot kér, néha elsieti a dolgokat. Betessékelem. Nyugodt hangon kérem, foglaljon helyet. Nincs mitől tartanom, már alaposan megtanultam, mit gondolok az életről és az elmúlásról. Hosszasan beszélek, kérésem a végére hagyom. Amíg csodálni tud valaki, hagyja békén, kérem. Nagyot bólint, megemeli kalapját és elsomfordál.

Kilépek a házból, hogy megmozgassam elgémberedett tagjaim. Régen lépdeltem ilyen felszabadultan. A hegy dombbá zsugorodott a délután.
Kerülgetem a hosszúra nyúlt gilisztákat. Gyerekkorom óta nem láttam ennyi gilisztát, főleg nem fekete aszfalton. Fénylik a testük.
Végre nem csak átutazóban vagyok. Leülök szinte minden padra, minden egyedi homlokzatú épület előtt. Már nem kell a szavaimat tanulnom. Átadtam, amit tudtam.
Másnap is hosszasan bámulok mindent, ami felett elsiklott a tekintetem, miközben folyton az elmúlást lestem. Egy reneszánsz lodzsát, stukkókat és sgraffitókat, mindenféle reliefeket. Az egyik házfalon zöld indák kacskaringóznak, próbálnak bejutni a réseken. Ilyen a halál is, jut eszembe, de elhessegetem magamtól a gondolatot. El kell felejtenem. Csukott szemmel simogatom az évszázadok óta lüktető falakat. Egy skótdudás utcai zenészt hallgatok, fiatal és kócos, félve veszi elő tokjából a hangszerét. Előtte többször körülkémlel, megfelelő-e a helyszín, megfelelők-e az emberek. Melyik arckifejezésüket viselik ma? A tér minden zuga a felcsendülő zenére lélegzik.

A feljegyzéseimet őrző válltáskámat szorosan magamhoz ölelve surranok, mint egy szikla réseiből éppen előbújt gyík, majd behunyt szemmel napozom egy padon. A skótduda mindenüvé beférkőző dallama átjárja zsibbadt tagjaimat.
Amikor megnézem az összes faragást, festést és domborművet, történetet találok ki a házaknak. Betérek a turistairodába, hogy mások által feljegyzett vagy kitalált történeteket olvassak, és összevethessem a sajátjaimmal. Amikor kilépek a térre, éppen arra jár egy csoport, hozzácsapódom. Nem tudom, meg kell-e hallgatnom mások történeteit. Mindenesetre igénylem. Az ő történetük egy újabb lehetséges verzió. De miután ketten is végigmérnek, inkább odébb állok. Megyek a magam útján.
Amikor megbotlom egy macskakőben, talán akkor jut ismét az eszembe. Kizökkenek a napsütés okozta szédületből. Csak nem az elmúlás kísért a skótdudás dallamában, akárcsak a réseken befurakodó indákban?
A fagyizó mindenkinek az útját állja, belebotlik hajlott hátú nénike és gőgicsélő gyerek. A közelében mindig fagyit nyal valaki. Olvad a nyelvemen a mézeskalácsíz. A gyermekkoromat juttatja eszembe. Olyan, mint egy ajándék a múltból.

Itt nincsenek üres, fehér házfalak, mindegyikre történetet festettek az évek. Láthatatlan és látható mintákat. Bemaszatolták színekkel a homlokzatokat. A szellő belekap a hajamba, pedig a fodrásznál hagytam a háromnegyedét. A megtévesztő hadművelet része. A szellő tud borzolni így is.
Izzadok, majd megborzongok. A szél és a nap harca a bőrömet feszessé teszi és kisimítja.

Hallgatom a skótdudás énekét, a téren nyüzsgő emberek zsivaját és a madarak csivitelését. Hátradőlök, hogy mélyebbre szippantsam a meghitt hangulatot. Ekkor hirtelen megszakad a rekedtes hangon zengő dal. Az összecsődülő tömeg a skótdudás köré gyűlik. A bús lovag éppen befordul a sarkon, és eltűnik a szemem elől.