Kulcsár Ferenc: Némafilm

1864-et jegyzett a naptár, amikor az Ég földi helytartói, az oroszok cárja s a törökök szultánja: egy gyaur és egy muzulmán méregkeverése folytán egy kis nép a sátán karmai között találta magát. A Kaukázusban élő ubihok voltak ők, akik máról holnapra – ármánnyal és hitszegéssel áthurcoltatva a Fekete-tengeren – a keleti égbolt legszebb csillagának „paradicsomában” találták magukat, egy Istentől elhagyott földön, mely ráncos volt, mint az eunuchok arca, s nem borízű vadszőlőt, fényes héjú diót, édes gesztenyét kínált, hanem ellopott mennyország helyett poklot, melynek kapui szorosra csukódtak a belépők háta mögött.

Mondják, az éhség kiűzi az erdőből a farkast. A rongyokban járó ubihok útonállókká lesznek, áruló fejedelmük helyett az éhség lesz a vezérük: marhát lopnak, be-betörnek a városokba – lyukas zubbonyukból kiáll a kulcscsontjuk és lapockájuk, eszelős tekintettel jelennek meg a falatozókban, tífusz és kolera pusztítja őket, s irigylik azokat, akik még otthon, az anyaföldön haltak meg, így nem falják fel őket és nem hordják szét csontjaikat a hollók.
S miközben a müezzin naponta ötször felment a mecset minaretjének erkélyére, hogy imára hívja az igazhitűeket, az éhségtől szédelgő ubihok moslékért végzik a legpiszkosabb munkákat, s fillérekért adják el leányaikat a pasák háremeibe, ahol kisemmizés lesz a részük.
Az ubihok „hírmondója”, Zaurkan Zalah huszonnégy éves, amikor a „muzulmán édenbe” kerül, s hat év szenvedés után, 1870-ben lesz gyilkossá: leszúrja Szelim pasát, hogy bosszút álljon két húgáért, Kunáért, akinek „nagy, szürke szeme mélységet és méltóságot sugárzott”, és Dzsunáért, akinek „sűrű haja, akár a holló szárnya, a szeme pedig, akár az érett egres”.

A „gonosztevő” Zaurkan börtönbe kerül, ahol részese: megélője és megálmodója lesz a történelem és a szenvedés néma énekének, annak a nyugtalanító, öntudatlan, emberi és egyben isteni jelenésnek, mely láthatatlanul zajlik körülöttünk és történelmet teremt. Ez az, amikor körbe-messze a föld olyan, mint a parázstartó edény – felül hamu van, de a fehérség alatt hőség rejlik; felül csönd van, de a mélyben izzik a vér.
Zaurkant egy magas hegy tetején emelkedő erődítménybe zárják, halálig tartó sínylődésre. A börtönt három oldalról szakadék öleli, csak a negyedik oldalon vezet keskeny hegyi ösvény a vaskapukhoz. Zaurkan egyedül van a cellában, melyet egy gyerekarc nagyságú, sziklába vájt lyuk világít meg; a lyuk peremén körben sima és fényes a kő – a szabadságot szomjazó rabok nekitámasztott állától-homlokától. Fohászokat, átkokat, lázálmok verítékes szavait őrzik a sziklák, meg azokat a rettegésben elmotyogott, világárvája szavakat, melyek csupán azért hangzanak el, hogy elsuttogóik meg ne őrüljenek, s valami módon megőrizzék ember voltukat. Zaurkan egyedüli öröme a gyermekarcnyi ablak, két oldalán azzal a két horpadással, melyek a foglyok kőbe kapaszkodó kezétől keletkeztek, amint magányukban a hűs levegő felé fordultak, hogy láthassák az „életet”: egy elvillanó bogarat, egy virág nyílását a sziklahasadékon, az égbolton vadászó sólymot, az éjszakát áthasító hullócsillagot.

Ha Zaurkan olykor háborgó felhőket lát, lázadásokra gondol, ágyúlövésként robajló mennydörgésekre. Lázálmaiban pedig a haragvó Isten látogatja meg, aki lángba borítja elhagyott szülőföldje hegyeit: a hatalmas tűz, mint egy megnyúzott bölénycsorda, egyre magasabbra hág a lejtőkön, s visszfénye vakítóan világít az örök hó fehérén; a felhők vérvörösre váltanak, és recseg az ég, mint a száraz rőzse a máglyán, majd kunkorodva feltekeredik, mint a papirusz. Isten büntetése ez, hallja Zaurkan álmában, mert a Teremtő elhatározta, hogy eltörli a föld színéről az otthonukat elhagyó ubihokat. Azt a földet, melynek völgyeiben a fák levelei fénylenek, akár a gyík bőre, s a patakparti tűznél a gyermekek tenyerébe úsznak az aranypisztrángok.
S ilyen álmaiból felriadva Zaurkan így kiált:
– Ó, Mindenható! Ha kedved tartja kifordítani az emberek lába alól a földet, ha égi tűzzel kívánod elárasztani őket, könyörgök, ne tedd ezt máshol, mint itt, hogy ez a börtön, amelyből nincs kiút, süllyedjen minden mártírjával és hóhérával a mélybe!
De e kiáltás süket fülekre talál. Isten kifürkészhetetlensége mást határoz: úgy dönt, lepörgeti e nyomorult előtt azt a harmincévnyi némafilmet, melynek a rendezője a történelem, illetve a történelem folyamán egymást kereső Isten és ember.

Zaurkan börtönerődje szakadékának túloldalán, a cellával szemközt, magányos udvar terült el a ritka fák között. Az udvaron kicsiny, vályogból vert ház állt, mögötte csűr, arrébb tehénistálló. A börtönlakó ubih néhány hét után megállapította, hogy a portán egy négytagú család lakik: egy negyven év körüli férfi, két asszony, egy idősebb meg egy fiatalabb, és egy kicsi fiú. A felnőttek napkeltétől keményen dolgoztak, a kisfiú pedig egyedül játszott az udvaron. Idő múltával Zaurkan úgy érezte, mintha közös fedél alatt élne a szegény török családdal, szíve és lelke egy ütemre rezdült velük: ha reggel valamelyikük nem jött elő a házból, nyugtalanság fogta el – csak nem beteg? Zaurkan együtt lélegzett a családdal: ők etették és itatták, s nekik köszönhette, hogy nem tébolyodott meg a magány hosszú évei alatt.
A kőodú foglya szép lassan rájött, hogy a két nő a férfi két felesége; azaz egykor vagyonosabb gazda lehetett. Zaurkan a török család minden tagjának ubih nevet adott: a ház gazdáját elnevezte Smatnak, kisfiát Navejnak, az idősebb, sovány és sötét bőrű feleséget Samszijának, a telt keblű fiatalasszonyt pedig Rafidának. Ő, Rafida volt Navej édesanyja. A megismerkedés kezdetén Navej eleven, folyton az udvaron játszadozó ötéves gyerek volt, akinek mulatságaiba a felnőttek nem avatkoztak bele.
Samszija mindig feketében járt, és soha nem mosolygott. Nyilván meddő asszony volt, és az tette keserűvé. Ez, és a tény, hogy Rafida, a fiatal feleség szült fiút Smat gazdának, időről időre kirobbanó, hangos viszályhoz vezetett. Különben Smat visszavonultan élt, csak olykor-olykor tértek be hozzá a szomszédos falvakból „titokzatos férfiak”. Időnként pedig leült egy fatönkre, s hosszan eltöprengett…
Miközben Zaurkan, a fogoly már-már valóságosan együtt szántotta a földet, hasogatta a fát, főzte az ebédet, morzsolta a kukoricát vagy ültette a dohányt Smattal és az asszonyokkal, úgy, hogy orrcimpáiban érezte az édes föld szagát és a szabadság illatát, s csaknem elfelejtette, hogy haláláig fogoly marad, a hegyre tartó szekérként vonszolódó évek mégiscsak sorakoztak egymás után. Az utolsó ubih szakállát liszttel szórta meg az idő, a gazda fia, Navej pedig szép lassan borotválkozni kezdett. Zaurkan a felcseperedő Navejen mérte a múló időt: a fiú volt a kalendáriuma.
Egy ízben, amikor a gazda és a felesége, Samszija kint voltak az udvaron, egy lovas érkezett. A két öreg meghajolt előtte, az meg ostorával hadonászva kiabált valamit, majd nekiindult lovával a gazdának, és földre döntötte. Samszija segítségért kiabált, de a közelben nem volt senki…
Rá néhány napra Samszija egyedül ült a küszöbön, s egyszerre négy ismeretlen férfi jött be Navej vezetésével az udvarra. Mindegyiknek puska volt a kezében! – Lehet, hogy banditák? Hiszen ahhoz, hogy az ember felnevelődjék, évek kellenek ugyan, de ahhoz, hogy megromoljék, elég egy pillanat – gondolta Zaurkan a gyermekarcnyi cellalyuk előtt. Miután a négy fegyveres férfi a kerten át eltávozott, Navej a puskájával bement a házba… S ekkor megjelent újra a múltkori, a gazdát földre tipró lovas férfi, kérdezett valami Samszijától, talán, hogy merre vannak a férfiak. Miután úgy találta, nincsenek otthon, a tisztás felé indult, ahol a család egyetlen táplálója, a tehén legelt. Leszállt a lóról, elkötötte a tehenet, aztán kezében tartva a kötél végét, visszaugrott a lóra, s hajtani kezdte maga előtt az állatot. Ekkor ugrott ki a házból Navej. Zaurkan látta a puskacső végén a villanást, aztán meghallotta a dörejt.

Navej puskájának ez a villanása és döreje, mely egy megalázott és meggyalázott parasztudvar villanása és döreje volt, formálta öntudatlanul a történelmet, egyszerre bolygatva fel két darázsfészket: Pétervárott II. Miklós cárét, Sztambulban pedig Abdul Hamid szultánét.
S e villám és dörej vetett végett az utolsó ubih, a hírmondó Zaurkan harmincéves némafilmjének is: tömlöce sziklafalán is áthatolt a villám és a dörej, kinyitva a cellája ajtaját.
Egy-egy nemzet végzete olykor elfér egy zsarnok tollhegyén. De mindig számolni kell a mélyben forgatott és forgó némafilmmel, melyből időnként felcsap a villanás és a dörej, hogy látható legyen: nem lehet egyszerre az éghez fohászkodni, s egyben lábbal tiporni a földön azt, ami szent. Ahogy Zaurkan mondaná: a hajó a legtöbb esetben eléri a partot. Az emlékezés pedig olyan, mint a sírkő: nem felejt.