Csanda Máté: Irodalom és nézés 3. / Nézés és óvatosság
Félve szólalok meg. Egy ideje kétszer meggondolom, mi az, amit szóvá teszek, meg hát elrettentő példaként az imént is bevillant egy sztori, az, amikor az a fölpörgött nóném csaj fikázni kezdte a Pallasz Athénét, hogy nem tud olyan szépen szőni mint ő, amire föl az istennő párbajra hívta, merthogy ha már buzgómócsing, akkor tessék szemtől-szembe macherkodni, szóval neki is álltak, olyan volt mint egy slam poetry, csak ők éppen szövészetben utaztak, és hát mind a kettő profi módon tolta, úgyhogy nagyon necces lett a dolog, merthogy abszolút döntetlenre állt a csata, csakhogy ez a nő az Athéné faterjának a legszaftosabb pikantériáit szőtte képpé, amire a szűzies istennő hisztizni kezdett, márpedig ha a bölcsesség és a hadvezetés istennőjére rátör a rinya, akkor ott kő kövön nem marad, úgyhogy a csaj szégyenében felakasztotta magát, viszont az Athéné besokallt, hogy még ennek a hübrisztől elragadtatott repedtsarkú nímand nőnek áll feljebb, már csak az hiányzik, elkezdjen itten mártírkodni, és azzal a svunggal pókká is változtatta, hogy ha már egyszer haldoklunk, akkor legalább stílusosan.
Ezzel csakis azt akarom mondani, hogy nem árt vigyázni, mi az, amihez hozzányúl, horribile dictu, amit képpé tesz az ember – na meg, hogy jobb óvatosnak lenni, ha már kóstolgatni kezdünk valakit, ne adj isten, prominens hölgyek még prominensebb apukáin szeretnénk poénkodni – főleg ebben a bolond, meghasonlott, látens módon kotlebuló világban, amikor a konzum közepette már a nézésnek is, hah, hová tűnt a régi fénye, és adekvát méltósága, hiszen mi, a gyűlölettől tajtékos páneuróp tengerben sodródó magyarok, akiknek pedig az írásbeliségünk is úgy kezdődik, hogy Látjátuk feleim szümtükhel, már mi is mintha bealudtunk volna a posztglobalizmus narkójától, elfeledve, hogy vérverejtékző ősapáink mit nem adtak volna néhány perc szabad, pártatlan, zamatos, natúr nézésért. Mi pedig, a kivívott szabadság birtokosai, ahelyett, hogy hálából a vizuális kultúra Klebersberg Kúnóivá gyúrnánk magunkat, a szabadidőnkben is csak tévézünk, csúnya, magyartalan valóságsókat és híradószerű adalékanyagokat tartalmazó, híradónak nem minősülő termékeket fogyasztva.
Ráadásul sosem tudja az ember, hogy az, amit éppen szemügyre vesz, nem-e bámul-e vissza rája, mint a Rónai Péternek azok a titokban kifele kamerázó akozse-festményei, amelyeknek a testük mélyén galád, estébés módon ott szunnyadt a beépített lencse, csúfot űzve mindenkiből, aki elhitte, hogy itt és most, egyedül ő a nézés birtokosa, mint ahogy a híradónak nem minősülő híradó jellegű származékokat tartalmazó műsor konzumensei is el szokták hinni, hogy ők burkolják a híreket, miközben pont, hogy fordítva. Meg hát amúgy is, manapság mindig nagyon résen kell lenni, nehogy úgy járjunk, mint abban a taxisofőrös filmben a Robert De Niro, aki, mikor randira hívta azt a marketinges nőt, nem csekkolta kellőképpen, hogy milyen szinten van a csaj nézésileg, amire csúnya módon rá is fázott, merthogy hiába volt prémiumkategóriás nő, képtelen volt értékeltni a pornófilm mögött rejlő búvópatakokkal átfúrt szemantikai holdudvarok tektonikus rétegzettségét, úgyhogy nulla perc alatt faképnél hagyta az illetőt, ami mély lelki válságot okozott annak, olyannyira, hogy aztán pisztolyos lövöldözésekre adta a fejét. Néha engem is elfog egy-egy efféle érzés (és pisztolyos lövöldözhetnék), ilyenkor hajlamos vagyok elhinni, hogy vesztes alak vagyok, mint Ronda tanár úr, és a legjobb úton vagyok, hogy elszarjam az életemet, mint az a hadnagy, aki a főiskoláról kikerülve egészen haláláig egy koszlott garnizonból nézte a Tatárpuszta nihiljét, de legjobb esetben is csak egy Pnin professzor válhat majd belőlem, no szóval ilyenkor tágra nyitom szemeim, és teljes erőbedobással, rakétafokozatra kapcsolva nézek, turbóüzemmódban, és ekkor, lassan, de biztosan, új horizontok nyílnak meg, mint amikor a David Hasselhoff megnyom egy gombot a beszélő autóján, na és ez általában segíteni is szokott. Mert ha valamiben otthon vagyok, akkor ez pont a nézés: nemrég rájöttem, hogy én furt csak ezt végzem, merthogy én már a tükörstádium előtt is nagyban néztem, sőt, hiszik vagy nem, én az egyetemi előadóteremben is a nézésemet cizellálom: miközben már-már el is hinném, hogy a tanárt hallgatom, tekintetemmel prepredikatív módon vállakat, tarkókat, szöszhajakat és fejbúbokat (és pórusokat és orrnyergeket és fülcimpákat és májfoltokat) szkennelek, vagyis az egész úgynevezett tananyag, úgymond erre ülepedik, akarom mondani, szedimentálódik. De messze nemcsak szép dolgokat szoktam nézni, nem ám, sőt, a művészetben például egyenesen kerülöm a szépet, mint valami gyanús, nagyon oldschool ingredienciát, meg hát amúgy is, a szép érzések rossz irodalmat szülnek, elő hát a szennyessel, igen, engem jó ideje épp ez izgat, nézés és mutyizás, nézés és kontroll, nézés és agresszió, hiszen sejtem, hogy valami smucig, alattomos módon, mindez igenis, összefügg, bár még nem tudom tisztán szavakba önteni, elvégül is én csak egy egyszerű, mezei teoretik vagyok, nem pedig egy kompetenciózus megmondóember, hiszen még össze se gyűjtöttem a magam 180 kreditpontját, azaz jobb lenne talán kussolni. Mindenesetre van benne valami vicces, hogy míg az egyetemen Althusser meg Gramsci meg egyéb úriemberek cuccait olvassuk, addig félállásban, épp ezeknek a bácsiknak a teorémáit illusztrálom teljes lényemmel, merthogy én vagyok az excel-táblázatok-előtt-görnyedő bázis, a főnök meg az Überbau, és ha az ember történetesen a normálisnál hosszabb ideig talál toaletten lenni, akkor a menedzserek, akik amúgy Svájcban dolgoznak a cég (és persze mindannyiunk) jövőjéért, rögtön rászkájpolnak a főnökömre, hogy hékás, mit csinál ez a félkegyelmű teoretik már négy és fél perce a vécén, amit, kérem szépen, még értek is, mert hogyha egy arctalan hatalmi szubjektum lennék, alighanem én is berágnék és hasonló módon reagálnék, hiszen, valljuk be, egy humánerőforrás nem arra van, hogy a mosdó meg a konyhasarok közt flangálva szabadbölcsészkedjen, ha már egyszer ilyen kihívásokkal teli modern időkben élünk.
Apropó, modern idők, erről jut eszembe, hogy valami nagyon hasonlót láttam múltkor a jútúbon, persze kitaláció volt az egész, no de akkor is, totál magamra ismertem, mármint amikor a szegény, látástól mikulásig csavarokat bütykölő Charlie Chaplin kiszalad a vécére, hogy rágyújtson egy cigire, és akkor hirtelen kigyullad a háta mögött egy óriásképernyő, rajta a beparázott vezérigazgató, aki ugatni kezd, hogy tünés vissza termelni. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy már egy jó ideje nem vagyok egy feltétlen rajongója a monitoroknak, sőt amikor a Digitália rovatban azt olvasom, hogy piacra dobták a sokadik generációs nagyképernyős okosbiszbaszt, akkor rendesen felmegy bennem a pumpa, felszínre kívánkozik az én valódi érsekújvári járásbeli szőlőműves agressz-regressz énem, és arra gondolok, hogy boldogan megvagyok én szélessávú kütyük és mindennemű optikai leuralás nélkül is. Merthogy ha egyvalamire nem érek rá, az éppen a nem-ráérés, nekem, kérem, tessék megérteni, időre van szükségem, sok-sok szabadidőre, szuszogni, cammogni és kammogni, ráérősen, vakarózva, finoman, ciripelve, repetitív módon, lassan emésztve át-és-végig-és-keresztül-kasul-gondolni a világ dolgait. Szóval azóta, hogy ezen a helyen melózom, sokkal szkeptikusabb vagyok nézésügyben, amúgy is be kellett látnom, hogy az ilyesfajta firmákban a teoretikot tán még a kommunistáknál is jobban útálják, úgyhogy ha itt-ott rákérdeznek az ember szabadidős aktivitásaira, jobb tagadni vagy meglapulni, akárcsak exkrementum a gyomban, vagy mint a Voldemort, aki két kötet közt saját maga szubjektum voltát is szét szokta rípolni. Bár mintha amúgy is pont ez volna a lényeg, mármint szétmosni az arcomat, a személyemet, elveszni és felszívódni ebben az odveci sűrűségben, totálisan elfelejteni, hogy ek-szisztálok, merthogy nem az a lényeg, hogy ki beszél, hanem a beszéd maga, a Mondott, a felmutatás, a feltárulkozás aktusa, amihez képest totál mindegy, hogy maga a tartalom afféle kutyafüle, sőt lássuk be, már-már textuális haraburda, akarom mondani nesze semmi, fogd meg jól.