Nummer 3 TOT – Tóth Kinga beszámolója a Solitude-ösztöndíjról

Nummer 3 TOT – Tóth Kinga beszámolója a Solitude-ösztöndíjról

(Solitude rezidencia program, Stuttgart, 2013)

Begurul velem a kocsi, kaptat fel egy macskaköves úton messze a várostól az erdő közepébe, mellettünk lovak, fészerek, kis házak és egy fa egyedül. Óhatatlanul elindul a fejemben a Guldenburgok örökségének a főcímzenéje, ezt később is hallom sokszor, amikor az egyetlen 92-es busszal megpróbálok bejutni a városba élelmet szerezni. Mert ez itt tényleg a csend és a magány szigete, egy hatalmas kastély a hegytetőn, az erdő közepén, nem messze egy idegszanatóriumtól, amiről azt mondják, nem is az, de a táblán Nervensanatorium áll mégis.

Minden nagyon nagy, impozáns, itt vagyok, Nummer 3 TOT, három hónapig biztosan egy csigalépcsős stúdióban és lakótérben, a főszárnyban további 20 zenésszel, szervezővel, íróval, festővel és építésszel a Solitude Akadémián, Stuttgartban, a hegytetőn.

Sokszor tévedek el Stuttgartban, pedig térképem is van és egyszerű a városszerkezet, sejtem, hogy direkt, a titkos helyek érdekelnek, a véletlenek, a nem olyan szervezettek. Igaz, főleg bent vagyok, élvezem, hogy nem kell beszélnem, hogy akár napokra is elzárhatom magam. Grafikázok, ütöm a betűket a rajzokba a kölcsönírógéppel, hangpróbálok, készülnek a gépek. Ha kinyitom az ajtót, azonnal kiállításba botlok, a Fehler c. kép a közvetlen szomszédom meg a könyvtár, helyben minden. Az alagsorban installáció, koncert és próba, a folyosókon ötletelők, a könyvtárban kutatók. Este pedig nagy projektek születnek a bárban, amikor mind megváltjuk a világot, ahogy következő nap is.

A Fehlert aztán lecserélik egy pamutszálcsíkra, tekeredik méteres hosszban a folyosón, csak a szobáinknál törik meg a vonal, az Architecture and… program egyik része ez a végtelenített cérnaút, melyen egy amerikai költő (aki jelenleg éppen több ezer kilométeres úton van, közben pedig fotózik és verset ír) versei kilométerkövek, a végén pedig egy harci szekérre hasonlító szerkezet, a Babel hangprojekt építészeti kelléke, ami összeköti a világ 18 országának énekeseit. A Theater Rampe-ben ülünk a bemutatón, vagyis piknikezünk, miközben mindenféle nyelveken jönnek a kórustagok, köszönnek és továbblépnek, majd egyszerre és felváltva is felépítik énekkel a Bábel-tornyot. A torony aztán a kastélyba költözik, egymásra szerelt képernyőkön a kórustagok testrészei és hangjai, papírdobozokban pedig hatalmas lila üreges tojások. A tojásokra fémlábakat szerelnek, és az alagsorban állítják be őket egy lófigurával és egy több részes vetítővászonnal. Mindenhol világoskék fény, ez tükröződik a tojásállatok üveglapjáról is. Kék a kastély és kék Stuttgart is. Ez már az utolsó hetem, berendezkedek a tojásokkal szemben, falon, hangokon, papíron a gépek, jövőre németül is, nem köszönök el. Remélem, akkor is világoskék lesz.