Az önmagát felszámoló krimi. Krimi-szerkezet a kortárs prózában

Budapest, Nyitott Műhely, 2014. március 25.

Immár második alkalommal jelentkezett a Nyitott Műhelyben a Lábjegyzet irodalmi ügyekhez és művekhez című beszélgetéssorozat, mely ezúttal a krimikkel foglalkozott (a korábbi diskurzus során a történelmi regényekről esett szó). A Bán Magda ötlete nyomán indult négyrészes rendezvénysorozat minden hónap utolsó keddjén megrendezett estjein Szilágyi Zsófia vezetésével egy-egy aktuális irodalmi téma kerül terítékre egy családias hangulatú beszélgetés keretében. A legutóbbi alkalom meghívottjai Tarján Tamás irodalomtörténész, Bánki Éva író, irodalomtörténész, valamint Babiczky Tibor író voltak.

A detektívregényekről való diskurzus nemcsak azért aktuális, mert napjainkban hatalmas érdeklődés övezi a klasszikus és hard-boiled (kemény) krimiket egyaránt, hanem azért is, mert a hatásuk számos szépirodalmi alkotáson érzékelhető, noha ezt a műfajt a populáris irodalomba sorolják. Viszont ha egy krimi-elemeket tartalmazó szépirodalmi mű olvasható detektívregényként, akkor vajon a detektívregények is olvashatóak magas irodalomként? S ha igen, akkor a krimi mely erényei, tulajdonságai révén kötődhet az „elit” irodalomhoz?

Tarján Tamás inkább a szépirodalomban felbukkanó krimi-szerkezet poétikájára, míg Bánki Éva és Babiczky Tibor a krimi műfaji sajátosságaira koncentráltak. A beszélgetés során kiderült, hogy a három vendég inkább a hard-boiled vonulatba tartozó műveket részesíti előnyben a klasszikus krimikkel – például a Sherlock Holmes-történetekkel vagy Agatha Christie könyveivel – szemben. Tarján Tamás rajongását Louis Lucien Rogger (Aczél Lajos) Három csepp vér című műve indította el, s számára a vétek és a keresés jelentik a kulcsot a detektívregényekhez. Bánki Éva – aki többek között a történelmi krimiket is kutatja, s maga is használ krimi-elemeket a műveiben – számára a detektívregény egyfajta érzelmi kapcsot jelentett közte és a nagyapja között, az ő kedvéért olvasta ugyanis végig a nyolcvanas évek krimitermését, bár az olvasottaknak mindössze az öt százaléka jelentett számára igazi örömet. Babiczky Tibor a skandináv krimik kapcsán került szorosabb kapcsolatba a műfajjal; néhány évvel ezelőtt felkérték, hogy tartson előadást – az általa akkor még nem olvasott – skandináv detektívregényekről, s a rendezvény ajánlójában már mint „szakértőt” reklámozták. Ez a címke rajta is ragadt, így már csak ezért is igyekszik szinten tartani magát a krimik olvasása terén, ennek ellenére még mindig csak egyszerű olvasónak tartja magát.

De ha már szóba került egy álnéven alkotó magyar szerző, akkor adja magát a kérdés, hogy vajon hogyan áll a magyar detektívregény ügye? Bánki Éva a kérdésre elmondta, hogy bár Magyarország sosem volt a krimi „legszorosabban vett törzshelye”, mégis a szocializmusban egy hermeneutikai vágy alakult ki irántuk, ami abból eredt, hogy a titkokkal és tabukkal teli hétköznapokkal szemben az olvasó legalább a detektívregény oldalain eljuthatott a tiszta megoldásig. A hetvenes-nyolcvanas évek magyar krimijei jellemzően volt titkosszolgálati emberek (Mág Bertalan, Fóti Andor stb.) tollából születtek, s olvashatatlanok voltak, meg sem közelítették a műfaj külföldi képviselőinek munkáit. A magyar felhozatalból Bánki mindössze az est folyamán többször is szóba kerülő Szürke galamb című Tar Sándor-regényt emelte ki, melyet azért is tart sokra, mert egyszerre tartja meg és írja át a bűnregény paradigmáját, miközben hiteles társadalmi ábrázolással is szolgál a rendszerváltást követő viszonyokról.

A beszélgetés a továbbiakban arra terelődött, hogy vajon egy detektívregény magától értetődően csakis a populáris irodalom körébe utalható, vagy bizonyos szempontból mégiscsak kötődhet a magas irodalomhoz. Babiczky Tibor arra hívta fel a figyelmet, hogy a krimi-elemek már a kezdettől fogva jelen vannak a világirodalomban (például az Oidipusz királyban), a klasszikus krimi kialakulása azonban a realizmus és a naturalizmus időszakára tehető, s ekkoriban ezek a könyvek még kizárólag szórakoztató célból íródtak. Ezzel szemben az avantgárd és modernizmus idején megjelenő kemény krimik már az új realizmus iránti igénnyel függtek össze, és az ebben a műfajban alkotó szerzőket a legkevésbé sem érdekelték a klasszikus detektívregény szabályai. A popularitás kapcsán megjegyezte, hogy az angolszász gyakorlattal szemben nálunk sokkal jobban elkülönül egymástól a detektívregény és a magas irodalom, melyek közül előbbi – és úgy általában a lineáris cselekményvezetéssel dolgozó népszerű regények – csakis a ponyva kategóriába tartozhatnak. Még maguk a kiadók is „alulra” pozícionálják az általuk kiadott krimiket, ami már a művek kinézetében (olcsóbb papír, puha fedél, gyengébb nyomdai minőség, borító stb.) is megnyilvánul, holott véleménye szerint manapság már nem válik el annyira élesen egymástól a ponyva- és a magas irodalom. S míg az angolszász irodalomtörténetekben magától értetődően jelen van például a műveiben költői nyelvet és hasonlatokat alkalmazó Raymond Chandler, addig nálunk ez elképzelhetetlen lenne, habár Tarján Tamás megjegyzi, hogy a Nat Roid-regényekben azért szó esik az említett íróról. Tarján szerint a krimik egyik feltűnő jellegzetessége, hogy a szépirodalmi művekkel szemben meglehetősen szószaporítóak, holott mindegyiket vagy 100 oldallal rövidebbre meg lehetne húzni. Bánki Éva azonban nem értett egyet teljesen ezzel az állítással, s rámutatott arra, hogy az amerikai minimalista irodalom pont a krimikből nőtt ki, s a kétfajta irodalom művelőinek van közös halmaza.

Az előbbiek alapján felmerül a kérdés, hogy mégis mi lehet a detektívregénynek az a tulajdonsága, erőssége, ami alapján kapcsolatba kerülhet a magas irodalommal? Bánki Éva másodlagos realizmusnak tartja a műfajt, mely a hard-boiled krimiben éri el a csúcsát. Az említett vonulat legfőbb erényét a társadalmi kérdések ábrázolása iránti nyitottságban látja. Kiemelte, hogy a klasszikus krimik osztályába tartozó Sherlock Holmes-történetek abban az időben keletkeztek, amikor a realizmus már kezdett háttérbe szorulni a szépirodalomban, s akkor váltak különösen népszerűvé, amikor a rendőrség sikertelenül próbálta felfedni Hasfelmetsző Jack kilétét. A társadalmi ábrázolás mind hangsúlyosabbá vált ebben a műfajban, s ezzel kapcsolatban megemlítette a két világháború között született cseh detektívregényeket is, melyek sajátos átmenetet képeznek a pop- és elit kultúra között (a Tizenhármas tipp például társadalmi vitát is elindított annak idején), s ilyen műnek tartja a Szürke galambot is, mely egyszerre magas irodalom és sajátos kemény krimi, bár az általa képviselt paradigma folytathatatlannak bizonyult magyar viszonylatban. Tarján Tamás úgy véli, hogy bár tagadhatatlan, hogy a kemény kriminek létezik egy szórakoztató változata, ez a vonulat valamiképpen a szépirodalmi hagyományokat folytatja. Bánki Éva erre ellenpéldaként a skandináv krimiket hozta fel, melyek között ugyan vannak kifejezetten jól sikerült darabok, ám véleménye szerint ezeket iparszerűen, jól bevált recept alapján írják.

De vajon hogyan kezeljük azokat a magas irodalomba tartozó műveket, melyeken egyértelműen érezhető a detektívregények hatása? Tarján Tamás szerint a világirodalom felfogható egy óriási nyomozástörténetként – hiszen például a „keresés” motívuma hangsúlyosan jelen van benne többek közt a házassághoz vagy az élettörténethez kapcsolódóan –, azonban az olvasó alapvetően más befogadási szokásokkal közelít a krimikhez, melyek olvasása inkább a rejtvényfejtéssel állítható párhuzamba. (Ez a talányfejtés – ahogy Babiczky Tibor megjegyezte – köszön vissza a népszerű sorozatok, például a Lost dramaturgiájában is, melyekben a képi jelek, utalások hordozzák a rejtély megfejtéséhez szükséges „nyomokat”.) Tarján szerint bizonyos művek – például Tandori Dezső vagy Lengyel Péter regényei – olvashatóak detektívregényként, ám nehezen lehet őket detektívregényként kezelni, s véleménye szerint ezekben az esetekben a kriminek csak a visszfénye csillan meg a magas irodalom egyes művein. Példaként Deák Tamás Finom krimi című novelláját hozta fel; ebben a Szerb Antal-parafrázisnak tekinthető műben a műfaj ironikusan reflektál önmagára az elit irodalom keretein belül. Szerinte egy szépirodalmi alkotásban megjelenő krimi-szerkezet másodlagos struktúraként van jelen egy nagyobb struktúrában, melyben aztán a krimi-elemek szép lassan feloldódnak, ebből adódóan pedig a magas irodalom működésében a detektívregény csak idézőjeles detektívregény lesz. Bánki Éva szerint azonban ez az elgondolás nem áll a Szürke galambra, melyben a krimi-szerkezet egyáltalán nem számolja fel önmagát, sőt, egy olyan új formájú detektívregény jön létre benne, melyben az identitás és a kauzalitás elbizonytalanítódik. Tarján ennek kapcsán elmondta, hogy a Szürke galamb előbb juttatja eszébe a Nóra jön című Tar-novelláskötetet, mint bármelyik detektívregényt, és a többi krimi-elemet tartalmazó művet sem a detektívregény-olvasat felől fejti fel.

A fentiekből is látszik, hogy a jellemzően a populáris irodalom körébe utalt krimi szépirodalomra kifejtett hatása messze sokrétűbb, mint azt elsőre gondolnánk, arról nem is beszélve, hogy bizonyos művek sajátos átmenetet képeznek az elit és magas irodalom között. Bár a beszélgetés már csak az időkorlát miatt sem terjedhetett ki a téma minden aspektusára, mégis sikerült olyan fontos szempontokat felvetnie, amelyek alapján mindenki továbbgondolhatja a kérdést. Várhatóan érdemes lesz ellátogatni a következő beszélgetésre is, melyben arról lesz szó, miként jelenik meg a tanár és az iskola a huszadik és huszonegyedik századi regényekben.

Kosztrabszky Réka