A múlt váratlanul aktuális dokumentuma

SkRAT Színház: Belsőséges belügyek (Vnútro vnútra)

Nová dráma fesztivál, Pozsony, 2014. május 16.

Míg azelőtt a szocializmusban minden rendező arra kényszerült, hogy időnként a partizánok és az orosz katonák hősiességéről, a Szlovák Nemzeti Felkelésről szóló darabot rendezzen, ma az alkotók vígan mutatnak rá a múlt rendszer szörnyűségeire. A múltidézés egyik eredménye a Belsőséges belügyek (Vnútro vnútra) c. előadás, amely a Divadelná Nitra fesztivál égisze alatt a Párhuzamos életek (Paralelné životy) című projekt részeként készült, ám azóta a saját életet kezdett élni. A megrendelére készülő előadások hátránya általában a színpadra dobott, gyorsan érlelt, mélyebb elgondolást nélkülöző koncepció. Ettől a SkRAT-nak szerencsére sikerült távol tartania magát, s talán éppen emiatt válogatta be az előadásukat a dramaturgiai bizottság a Nová dráma fesztivál programjába.

Néhány évvel ezelőtt a szlovák színházi szcéna még a múltra reflektáló előadások akut hiányában szenvedett. A helyzet az utóbbi időben rohamosan javult, egyre többen veszik górcső alá a totalitárius rendszereket. A néző viszont sokszor a múlt alapos átértékelése helyett pusztán óvatos megállapításokat kap. Ez a SkRAT-ra nem érvényes. Előadásuk ugyan a kommentált dokumentumszerűség szintjén marad, ám nagyon hatékonyan tükrözi a múltat és a jelent, és mindenki számára, aki azt állítja, hogy a múltat le kell zárni, nyugtalanító üzenetet közvetít. Az ŠtB (Állambiztonság, a csehszlovák belügyi titkosszolgálat) belső világának ábrázolásán túl az az igazán érdekfeszítő a darabban, hogy mennyi praktika élte túl saját rendszerét.

Belsőséges belügyeket tulajdonképpen két előadás alkotja, két téma, amelyet a SkRAT két rendezője, Ľubo Burgr és Dušan Vincen dolgozott fel. Alapvető különbség van már a tartalomban is. Míg Burgr az első részben központi történetnek az ŠtB egyik vezetőjének életét választja ki, addig Vincen az áldozatokra koncentrál. Míg Burgr általános és alapjában véve vicces módon rajzolja meg a kor abszurd képét, Vincen szinte kellemetlenül nyers és konkrét. Ez az ellentét a két darab dramaturgiai széttartása ellenére is kitűnően működik. A néző betekintést nyer az ŠtB belsejébe, annak praktikáiba és főleg abba, amit maga után hagyott.

Könnyű lenne konstatálni, hogy a főszereplőnek, Hanuliaknak, az ŠtB egyik vezetőjéneek története az előadás első részében gyengébb volt, mint a másodikban Přemysl Coufalé. Azért mégis, Hanuliak a pappal szemben – aki állítólag öngyilkosságot követett el – pusztán a „példás” vezető munkatárs tipikus esete, aki a szolgálat helyett inkább az amoralitásnak hódol – az alkoholnak és a szexnek. Persze egyáltalán nem szégyelli a fiatalember gyilkosságának vizsgálatát a saját embereinek javára befolyásolni. Csakhogy éppen ezen az egyszerű példán sikerül Burgrnek találóan ábrázolni azokat a körülményeket, amelyek a politikai hatalomra és annak szervezeteire volt jellemző. A dokumentarista fragmentumok, amelyek a dossziékból kerültek elő, és amelyek a színészek dialógusait alkotják, az előadás során rövid énekekkel vagy monológrészekkel és videoprojekcióval váltakoznak – mindez a rendező és egyben az első személyű narrátor tapasztalataiból adódik.

Amikor Hanuliakot két nyomozó kihallgatja, az, hogy a szereplők ismerik egymást, nem akadályozza meg a nyomozókat, hogy részletes jelentést adjanak le róla. Ő, az ember, aki valamiért valóban vétkes, annak ellenére kerül mégis Moszkvába, hogy a néző Burgr egyik monológjából értesül arról, hogy a koncepciós perek ártatlan vádlottjait kivégzik. A mai világgal való átkötés az előadás végén szintén izgalmas. Egy volt ŠtB-ügynök a dossziék nyilvánosságra hozását ellenzők egyikének szerepében találja magát. Hanuliak ugyanakkor tréningruhában figyeli a projekción a nőt, aki azon töpreng, lehet-e hinni a dokumentumoknak, vagy sem. Azok, akik az valamikor az ŠtB által terrorizálták a társadalmat, folytatják a tevékenységüket. A különbség nem forma-, hanem módszerbeli.

E rész játékmódja a hagyományos SkRAT-i civilizmus poétikájának felel meg, amely a színészeknek, Vít Bednáriknak, Milan Chalmovskýnak és Vlado Zboroňak a kisujjában van. Csak azért kár, hogy néha kiesnek a felhasznált ŠtB-dokumentumok beszédstílusából. Ott, ahol a cseh jövevényszavakat is felhasználó, fura mondatszerkezetekből építkező stilizált nyelv működött, az atmoszféra és a cigifüstös iroda valós benyomása szintén. Hanuliak itt rezignáltan vonogatja vállát, s később, a  vallomásában minden felelősséget magára vállal. Ebben a jelentben egy különös kor tiszta képét kapjuk. Az előadás e része leginkább azokra lehet hatással, akik keveset tudnak a szlovákiai szocializmusról és az ŠtB praktikáiról.

Vincen az előadás második, Paranoia Querulans c. részében Coufal atya történetét választotta, mint egy totalitarizmusról szóló thrillert. A titokban felszentel papot és kettős ügynököt 1981. február 24-én holtan találták. A tett színhelyén brutális gyilkosság nyomai voltak láthatóak, de a szocialista hatóságok az ügyet öngyilkosság tényállásának megállapításával zárták le. Mindenkit, aki a nyomozás hibáira próbált rámutatni, kiiktattak a közéletből vagy nyomtalanul eltüntettek. Vincen elég közönyös marad a történet dramaturgiai minősége iránt, és inkább narratív módon dolgozza fel azt. A dokumentumanyagot kihangosítva játssza be, amit hatékony látványelemekkel tarkít – három paraván, deformált maszkok, bábok, videomapping.

Coufal egész történetét a Hamlet által szervezett, apja haláláról szóló, annak senki által nem sejtett meggyilkolását bemutató előadás allúzióra építi. A három arc a projekción (Robo Roth, Jana Oľhová, Ondrej Kovaľ) kissé patetikusan idézi Hamlet, a Király és a Királynő szavait. Elmondják, hogy bármit látunk, semmi sincs eltúlozva. Vincen poétikája hatással van a közönségre, az izgalmas történeten túl az egyes jelenetek szuggesztív feszültséggel bírnak. Négy maszkos színész (Coufal gyilkosai) kiváló elektronikus zene közben stilizáltan, lassú tempóban manipulálnak a tett színhelyéről készült fotókkal, a holttesttel fotózkodnak, vagy épp árverésre bocsájtják a bizonyítékokat. Magáért beszél az a jelenet, amelyben a mindhárom áldozatot (Coufalt és a két figurát, akik a bizonyítékok hamisságára próbálták felhívni a figyelmet) megtestesítő báb felett állnak, és megsemmisítik a dokumentumokat. Ezalatt a dokumentumanyagot halljuk kihangosítva. Pontosabban Augustín Navrátil Husákhoz címzett leveleit – írójuk a kórházban végezte Paranoia querulans diagnózisával (még egy Hamlet-allúzió) – és Marcel Samhuel újságíró 1992-ben írott cikkeit – aki pedig nem sokkal ezek publikálása után eltűnt.

A vizuális és akusztikus ötletesség ellenére a második rész gyakran válik monotonná. A bejáratott ritmust csak az a jelenet töri meg, amelyben a színészek (ugyanazok, akik az első részben) maszkjukat levéve beszélgetnek arról, hogy vajon van-e értelme belemenni a veszélyes dolgokba. A zárójelenetben a videoprojekcióról kiáltásokat hallani: „Fényt, fényt, fényt!“ – a gyilkost a Hamlettel ellentétben nem sikerül leleplezni. Éppen fordítva: inkább csak még több kérdés vetődik fel azzal kapcsolatban, hogy ki felelős Coufal haláláért.

Belsőséges belügyek nemcsak hagyományos dokumentarista előadás. A múlt egy fontos eseményének ábrázolása nem elégíti ki, véleményt szeretne alkotni. A múlt árnyékai köztünk élnek, beleivódnak a hétköznapok valóságába. Csak úgy szabadulhatunk meg tőlük, ha beszélünk róluk, ha legalább kicsit sikerül az igazság közelébe jutnunk, és a leülepedett, de megoldatlan eseteket újra megnyitnunk.

Milo Juráni