Illusztratív képek, ornamens mozdulatok

Bábkové divadlo na Rázcestí (Bábszínház az Elágazásnál), Besztercebánya: Nosztalgia

Nová dráma fesztivál, Pozsony, 2014. május 16.

A fesztivál keretében általam látott előadások közül a besztercebányaiak előadása volt a legszomorúbb. Az eperjesi Single Radicals pedig a legörömtelibb. Ide számítva a báti Pôtoň színházat is (Forgács Miklós, alias Mikuláš Hoblina Šahanský: Krajina nepokosených lúk c. darabjával lapunk júliusi számában foglalkozunk), tulajdonképpen egy hangsúlyozottan lokális (és azt tematizáló), alternatívnak mondható színházi szcéna sorakozik fel. Ha egy német vagy angol színházi szakembernek a kortárs szlovák alternatív színházról kellene írnia, az említett két színház és a Bábkové divadlo na Rázcestí felnőttek számára készülő előadásai biztosan a törzsanyag része lenne. Azért volt örömteli a Single Radicals, mert egyrészt a lokális és alternatív címszavak mellé a generációs jelzőt is odabiggyeszthetjük, másrészt mivel ez az első előadása frissen alapított színházuknak, melyet szarkasztikusan Eperjesi Nemzeti Színháznak kereszteltek. A bátiak és a beszterceiek már több éve jelen vannak a szcénán.

Nosztalgia című előadás egy színészileg és látványában erőteljesen stilizált előadás, szövegileg és kompozíciójában ugyanakkor mégiscsak a realizmus bejáratott módszereire épít. Ez az arany középút azonban sajnos minden szempontból a teljes érdektelenség Rómájába vitt. („Minden út Rómába vezet, de hozzám egy sem” – mondja az anya a darabban)

A szövegről lakonikusan ennyit mondhatunk: a darab generációk történetét meséli el az elvándorlás (külföld) és maradás kérdését körüljárva. De ezt illenék bővebben kifejteni. Műfajilag talán családdrámaként határozhatnánk meg a darabot, amely kronologikusan és fragmentumszerűen mutatja be az „ősök” életét (és itt visszahozhatjuk a „lokális hagyomány” címszót), folyamatosan a jelen felé haladva rajzolja fel a családfát. Ezek a fragmentumok a jelenben zajló anya‒gyerek konfliktus történetébe épülnek, a két sík ideje tehát spirálisan halad, mígnem találkoznak. A gyereknek munkát ajánljanak Németországban, az anyja nem akarja, hogy elköltözzön. Illetve maga sem tudja, mit akar. Az ő belső vívódásaiban jelennek, elevenednek meg a múlt képei – ennyiben tehát emlékként is olvashatóak. Szövegileg ez azt jelenti, hogy az anya nem kizárólag aktérként, hanem narrátorként is jelen van (a többi szereplőre ez nem jellemző), míg a múlt képei hagyományos építkezésű drámai betétekként is felfoghatók. Az anya a narratív, monológszerű részekben a múltról mesél, a jelen problémára reflektál, keresi a megoldást a saját és a családja történetében. Menni vagy maradni, ez itt a kérdés, és mint kiderül, szinte minden generáció erre a kérdésre volt kénytelen – ki így, ki úgy – válaszolni. A narráció és drámaiság váltakozásában azonban nem volt elég dinamikus a szöveg. Sokszor kettőződtek meg ugyanazok az információk (az anya által közölt információk a múltban játszódó jelenetekben), és ahelyett, hogy a drámai jelentet és a narratív keret kiegészítették volna egymást, új információkat közöltek volna, vagy akár ellent mondtak volna egymásnak, pusztán egymást illusztrálták. Noha ez nem általános szabály, esetünkben a szöveg bősége lenyomta, megülte az előadást. Sok volt a feleslegesen telő beszéd vagy funkciótlan etűd.

Marián Pecko, a rendező a színpad két elülső végébe helyezi az anyát, illetve a gyereket, akik szinte folyamatosan jelen vannak az előadás alatt. A belső tér, a játszóhely a majdnem egész színpadot kitevő fehér kulisszákkal határolt háromoldalú tér, két oldalt három-három hatalmas ajtóval (amelyek tulajdonképpen díszletelemek). Ebbe az üres térbe kerülnek be a tárgyak és játszók. A tér, noha statikus, kiválóan működik, átlátható és letisztult, az ajtók nyitásával ki-be nyitható, szűkíthető-tágítható. A tér doboz jellege az előadás végén a dobozokba bebújó, a múlt holmijai között bóklászó anya esetében metaforizálódik. A világítás kiválóan változtatja a teret, a fénynyalábok teszik igazán dinamikussá és atmoszferikussá a statikus, ám ki-be nyíló teret. (Látvány: Pavol Andraško, világítás: Patrik Rosina.) A szemközti falon alig látható kiszögellések, azok árnyékai szintén ide sorolhatók. Ezeken másznak a szereplők egyes szituációkban, ide helyeződnek tárgyak is – az egyik legizgalmasabb látványelem az ide helyezett vörös üvegvázák és tárgyak világítása, és azok vörös árnyéka a falon (egy nagy üveges famíliáról szól ugyanis a történet). A pántokkal rögzített, kulisszaszerűen fehér és minimalista asztal és székek is a „falon vannak” az előadás elején, mintegy képszerűen merevítve ki a székekre felkapaszkodó ősöket. Kár, hogy ez a funkció az előadás során később nem tér vissza. A térbe kerülő tárgyak mind mások (nem fehér, nem minimalista), és az idegenséget hivatottak jelképezni. A tér átrendezése általában gördülékenyen zajlik, a színészek etűdébe építve. Ám nem mindig következetes – jeleneteken keresztül funkciótalanul és zavaróan áll hátul a fém-üveg asztal és szék, amely az egyik rokon francia kávéházban játszódó jelenetéből maradt ott; később ráadásul teljesen más funkcióba kerül.

Marián Pecko egy tulajdonképpen hagyományosan építkező darabot kapott, ám a rendezés akkor tudott igazán izgalmas lenni, amikor a saját fantáziája segítségével túllép ezen a szövegen. A vizuális ötleteken, az erős képiségen túl a színészeket is biztos kézzel irányítva, kihasználva azok mozgáskészségét. Sok minden azonban nem volt megoldva a darabban. Az alkotók például nem nagyon tudtak mit kezdeni az anya narratív részeivel. Az anyát játszó színésznő remekül mozog, ám ezek a mozgások a narratív részek alatt pusztán feleslegesen ornamens illusztrációt szolgáltattak a szövegnek – s funkciótalanságuk miatt gyakran sajnos idétlennek is tűntek. Egy eredeti ötlet, megoldás vagy a kevesebb néha több formai szikárságával el lehetett volna indulni valamerre – a szövegtől. Éppen a szöveg túltengése és narratív és mimetikus sík egymást illusztrálása az előadásba is sajnos következetesen bekerült.

A két idő, sík az előadás játékmódjában is tükröződött. A jelen cselekménye egyszerre volt civil (emiatt is kilógtak az anya felesleges, stilizált mozdulatai) és eltávolított – az anya‒gyerek kizárólag médiumokon keresztül, közvetetten kommunikált (az alkotók itt kihasználták ennek adottságait, pl. chatelés, skype-olás – videó projekció –, telefon). A múltbeli fragmentumok játékmódja erőteljesen stilizált volt, amely által a jelenetek időbeli távolsága, emlékképszerűsége is kihangsúlyozódott. A besztercebányai társulat ebben persze erős, ráadásul ne feledjük, hogy bábszínházról van szó – a stilizáció, a mozgás, gesztus hangsúlyossága nem hagyta szürke történetmeséléssé-illusztrálássá soványodni az előadást. Ugyanakkor talán erőteljesebben és felforgatóbb módon kellett volna a szövegnek menni (túl az alapos, az előadás és a játék gördülékenységét elősegítő dramaturgiai munkán). Az előadás a tipizálás által stilizál, így igazából a sztereotípiák kihangsúlyozásából építenek a színészek karaktert (akárcsak a klasszikus stilizált színház, pl. a commedia dellʼarte esetében). Noha a szöveg ennek semmi alapot nem biztosít, talán izgalmas lett volna a groteszk irányába mutató, tehát a különös és nem tipikus karakterjegyekből szerepet formáló színészek alkalmazása. A tipizálással ugyanis az illusztrálás is felerősödött.

Így sajnos bármennyire is aktuális (és egyben „történelmi”) az elvándorlás‒maradás kérdése, bármekkora eredetiség-potenciálja van a lokalitásnak („rólunk szól”), az előadás az unalmas, sokszor közhelyes történet illusztrálásába és a sokszor funkciótlan és fitogtatásnak tűnő esztétizálás ornamentikájába fulladt.

Pedig láthattuk: erős a társulat, ügyesen mozog, van fantáziája satöbbi. Talán a bátorság hiányzik. Talán azért, mert félünk attól, hogy a közönség fél a „lila” daraboktól. Talán nem érdemes a nézőszám érdekében mindig megalkudni. Nem tudom, találgatok.

A rendező akkor tud a legeredetibb lenni, amikor túllép a szövegen, pl. a beékelt némajelenetekben. Itt a vizualitásban, mozgásban és a játékvezetésben is erős. Lehet, hogy a „nem találkozott a szerző/szöveg és a rendező” esetéről van szó? A színpadi jelhasználattal is biztos kézzel játszik, a szimbólumok használatára való hajlama is érződik (noha a szöveg az üveget leszámítva nem nyújt lehetőséget). Talán efelé kellett volna bátrabban kilépni a színészekkel együtt. S talán másfajta szöveggel. Talán költőibbel, metaforikusabbal, inspiratívabbal.

Száz Pál