Közölni másképp

2014. március 25., Pozsony

Kedden, könnyű esti programként, az alternatív báti (Bátovce) Divadlo Pôtoň nevű színház előadását választottam.

Évek óta nem jártam a darab helyszínéül szolgáló Štúdio 12-ben. Nem sokat változott. Kivéve, hogy a régebben ott működő büfé is bezárt. Elsőre nem sok minden emlékeztet arra, hogy színházi közegbe érkeztem. Maga az épület a Színház- és Filmintézet székhelye. Mindössze pár kép régebbi előadások archívumából, ami a „kultúr”-hangulatot biztosítja. Csodálom, hogy kb. harmincan összejövünk a nem túl hangzatos című kísérleti darabra, amelyről sajnos egyetlen színházi kritikát sem találni az interneten. Lehet, hogy születtek, csak már elvesztek a múlt ködében. Ez sajnálatos, mert amit a bátiak csinálnak, az a szlovák színházi szakmai közegben mindenképpen új és említésre méltó.

Röviden a projektről. 2010-ben indult útjának egy projekt-trilógia a SPOTs nevű csoporttal való közreműködéssel. Fő céljuk a kassai Terasz (Terasa) nevű lakótelep lakóinak történeteit feldolgozni, vagyis a civil, megtörtént események dramatizálása és színpadi megvalósítása. Elsőként az Itt is itthon vagyok (Aj tu som doma) című projekt került megrendezésre. A Terasz lakótelepen élők személyes történetei, illetve őket az otthonukra emlékeztető tárgyakból alkotta meg előadását a Divadlo Pôtoň színház. A következő évben pedig Respect! néven folytatódott a megvalósítás. A rendezvény érdekessége az volt, hogy helyszínéül a Terasz lakótelep szolgált, s az ott lakók aktív részesei voltak a projektnek. Balkonjaikon mindennapi életükből vett jelenetek játszódtak, előre megbeszélt időben villanykapcsolóikkal a fényeket biztosították – ezzel is hozzájárulva az előadás egészéhez. Megfogalmazták a lakótelepi ember létét, annak lelki világát, vágyaival és elképzeléseivel együtt. 2012 októberében pedig a trilógia utolsó része is létrejött Vertikális migráció (Vertikálna migrácia) címmel, mely része volt a Kassa 2013 kulturális főváros projektjének. Ezt tekinthette meg a nagyérdemű azon a bizonyos kedd estén a pozsonyi Štúdio 12-ben.

A színházi tér nem éppen a legideálisabb, mivel kétoldalt oszlopok negyedelik a teret. Bár ebben az esetben nem volt zavaró, mivel a középen elhelyezett vetítővászon, valamint az előtte helyet foglaló két színész kényelmesen elfért az oszlopok között. Az előadás úgy indul, mintha egy céges meetingen lennénk, ahol a jófej főnökök prezentációt készülnek előadni. A hangnem barátságos, rögtön interaktív. A közönség főként szakmabeliekből állt, tehát feszengés nem volt. Mindenki sejtette, mire számíthat. Civil hangon bevezetnek bennünket a projekt előzményeibe, hogyan is, milyen körülmények között készültek a felvételek. Főként Marián Andrísek, aki összefoglalja az előzményeket. A hetvenes évek végi kassai nagy bevándorlásról beszél. Az acélgyár megalapítása után sok ember egyik napról a másikra, feladva kényelmes falusi életét a nagyvárosba kényszerül munka után. S így életük óriási fordulatot vesz. Hétköznapi, de autentikus történek azok, amelyek megelevenednek előttünk a vásznon. Maga az előadás két nagy részre osztható: az egyik a nézőkkel szemben ülő színészek kommentárjából áll; a másik, amely a vásznon elevenedik meg. A videók az elbeszélő történetétől függően különböző témákra osztódnak. Az előadás a dokumentarista színház elvein alapszik, formája pedig színpadra alkalmazott előadás. Dramaturgiája nem egy téma köré épülő ívet követ, hanem több különálló civil történetet hoz be a színházi előadásba. A leghangsúlyosabb színházi megnyilvánulás Rab Henrietta első hosszabb megszólalása. Egy acélgyári munkásnő történetét meséli el egyes szám első személyében. Ez a monológ színészileg is megalapozott és az előadás is mintha itt venné kezdetét. Az eddig civilen előadott előtörténet itt nyer létbizonyosságot, s itt értjük meg az előadás lényegét. Maga a „mondanivaló” egy egyszerű élettörténet, bárkié lehetne. Viszont, ahogy a színésznő átlényegül ‒ az magával ragadó. Ezután már mindenki érteni kezdi az előadás nyelvezetét. Kár, hogy ez a fajta kifejezésforma később nem tér vissza. A továbbiakban ugyanis inkább csak civil megszólalások által tesznek hozzá némi információtöbbletet a képernyőn látottakhoz a színészek, mintsem átlényegülve előadnák. De hát ez a koncepció része.

A vetítővásznon feldolgozott témák hétköznapi emberek elbeszéléseiből születtek – ezek dramatizált változata a vetítővásznon elevenedik meg. Amit kínálnak számunkra, az több, mint előadás az előadásból, mivel itt a civil, felhasznált és átdolgozott történeteket a színészek, előre megírt dramaturgiával, visszaágyazzák az eredeti helyükre – esetünkben a villamosba. Az egyes konkrét témákat feldolgozó jelentek helyszínéül ugyanis a villamos szolgál – az ötletet a darab rendezőjének, Iveta Ditte Jurčovának a „vasgyári” szóösszetétel, valamint a „vas” szó asszociációs lehetőségeinek kiaknázása adta. Marián Andrísek és Rab Henrietta számára az igazi kihívást a villamoson való szerepjáték jelentette. A villamos-jelentek nyolc különálló részből álltak. Elsőként két falusi népviseletbe öltözött házaspár érkezett térképpel a városba; de láthattunk villamoson kötögető párt; a falusi fára mászás idilljét romantikus szavalással megélő fiatalembert; vagy a harmincas éveiben járó feltűnően ódivatú ruhákban lévő állapotos lányanya panaszát arról, hogy mai világban egyre kitolódik a gyermeket vállaló anyák korhatára. Ami figyelemre méltó és egyben megdöbbentő is, az emberek reakciói. Voltak, akik teljes közönnyel fogadták az érdekes ruhákba öltözött, fura dolgokat beszélő színészeket. Akadtak olyanok is, akik szívesen végighallgatták a történeteket, sőt tanáccsal látták el őket.

Két témát emelnék ki, melynek hatása a legérdekesebbnek bizonyult, és erőteljes reakciót váltott ki. A nő, aki a férje elől menekül (Žena, ktorá uteká od muža) című jelenetben egy férjétől elköltözött nőt látunk, aki ideiglenes lakhelyéül a villamost választja. Függönyeit próbálja feltenni az ablakra, a villamos ülésen pedig fogkeféjét helyezi el, szőnyeget terít a padlóra, miközben megérkezik a férj. Izgalmas látni, ahogy a tapasztalt asszonyok hozzá/beleszólnak a fiatal pár kapcsolatába.

Legizgalmasabbnak a villamoson megült lakodalom bizonyult (a Lakodalom/Svadba című jelenetben). Bár a színészek láthatólag nem a mai kornak megfelelő esküvői ruhában díszelegnek a villamoson utazókat ez cseppet sem zavarja. A „nézőknek“ nem tűnik fel például, hogy a vőlegény és a menyasszony sportcipőben vannak. Hozzátenném, hogy a projektben résztvevők közül egyedül a villamosvezetőt avatták be az eseményekbe. Az esküvő a villamoson zajlik meghitt hangulatban fehér lepedőn, jelzésértékű kellékekkel: sajtos-kolbászos tál, egy üveg bor, valamint bolti száraz sütemény kíséretében. Közben két oldalról kamera veszi őket. De ez a tény is inkább serkenti az embereket arra, hogy ők is előkapják saját mobiljukat és megörökítsék ezt a nem mindennapi pillanatot, mintsem hogy elbizonytalanodjanak az esemény hitelességében. Mintha tíz percre kiragadta volna őket egy csoda a napi körforgásból, rohanásból, megálltak és rácsodálkoztak a villamoson megtörténő esküvőre.

Kedd este a Divadlo Pôtoň színház nem mindennapi kísérletét láthattuk, mellyel az egyszerű emberek hétköznapi történetét a színészek segítségével visszahelyezte egy bár civil, de a témájától idegen közegbe. Tanulságos és érdekes próbálkozás ez. Ritka az, akit egy ilyen kezdeményezés hidegen hagy. A villamoson utazók így akarva-akaratlanul is a színházi előadás szerves részévé váltak, s tudtukon kívül színházi élménnyel tértek haza.

Helyszín: Štúdio 12. Színészek: Marián Andrísek, Rab Henrietta. Projekt szerzői: Michal Ditte, Iveta Ditte Jurčová. Dramaturgia és rendezés: Iveta Ditte Jurčová. Videoart: Ivan Vredík. Díszlet: Zuzana Formánková.

Benes Tarr Csilla