Arcában látjuk a zenét

Arcában látjuk a zenét

Az Orfeusz és Euridiké a Bécsi Ünnepi Heteken

Bécs, Kunsthalle Wien, 2014. május 11.

A Bécsi Ünnepi Hetek egyik bemutatója Romeo Castellucci (olasz színházi rendező, drámaíró, díszlettervező) Orfeusz és Euridiké című Gluck-operarendezése volt. A mítosz és a zene Castellucci számára egy meghatározhatatlan, sejtelmes tér, ahova be szeretnénk lépni, amit meg kell fejteni. Castellucci ezzel az előadással egy jelen-mitológiát teremtett.

A zene nyelvén, több színpadi és egy színpadon kívüli térben és legalább két történetsíkon keresztül kapjuk az impulzusokat, információkat. Elemeiben sokrétű előadás, mégis, amit kapunk, az egyszerű, világos, tiszta.

A Gluck-opera története a következő. Orfeusz siratja halott feleségét, Euridikét. Megjelenik Ámor, és felajánlja Orfeusznak, hogy visszahozhatja Euridikét az alvilágból, de a felfelé vezető úton nem nézhet vissza. Orfeusz elindul, lantzenéjével meglágyítja az útját akadályozó fúriákat, akik továbbengedik. Bejárja az elíziumi mezőket, végül pedig megpillantja Euridikét. Kézen fogva elindulnak visszafelé, de Orfeusz elengedi Euridiké kezét, emlékezve Ámor feltételére. Euridiké megáll, elbizonytalanodik, nem érti. Orfeusz nem bírja ki, visszanéz. Euridiké eltűnik. Orfeusz öngyilkos akar lenni, de Ámor megmenti: feltámasztja a nőt, s végül mindenki Ámor dicséretét zengi.

Hogyan lehet valakit éber kómából visszahozni? Hol van az a test, ami nem tud kommunikálni, mégis összeköttetésben van velünk?

Üres színpad. Csak egy szék, egy mikrofon. Csak a zene. A zenekar, a kórus láthatatlan. Bejön egy férfi (Bejun Mehta), civil ruhában. Leül. Megszólal, alt énekhangon. Euridikéről, Euridikéért. Az ismételgetett névben – Euridiké – benne van közös történetük, benne van minden élmény, remény és fájdalom. Megszólal még egy hang, némán: a háttérben kivetített szavakon keresztül elindul egy párhuzamos történet. Karin Anna Giselbrecht története.

Karin Anna három éve éber kómában fekszik egy bécsi kórházban. Születésétől kezdve végigkövetjük minden lépését. A Bécsi Állami Operaház táncosa volt, arról álmodott, hogy John Neumeier koreográfussal dolgoznak majd együtt. Minden nap öt órát edzett. Kedvenc külföldi városában állt meg a szíve, és azóta éberkómában fekszik, mozdulatlanul, magatehetetlenül.

Ő Euridiké.

Megjelenik Ámor (Laurenz Sartena, a Wiener Sängerknabenból) egy kisfiú alakjában. A háttér néma szavait homályos vetítés váltja. Orfeusz elindul Bécs utcáin, villamossal. Ül az üres színpad közepén, és a mögötte vetített kép utaztatja a kórház felé, ahol Karin Anna fekszik. A férfi saját hangjával próbálja legyőzni félelmét.. Aki felé tart, egyszerre van itt – dobog a szíve –, és nincs itt – teste és hangja néma. Teljesen mozdulatlan. Egy megfogható, létező kórházi ágyban fekszik egy test, amiről nem tudni, merre jár, mit érez, mit gondol. Nem tudni, érez-e, gondol-e. Nem lehet ránézni, és nem lehet elnézni.

Megérkezünk a kórház bejáratához.

Mikor a fúriák szabad utat engednek Orfeusznak, rövid időre élessé válik a vetítés, felemelkedik a kórházi sorompó. Szürkület van. Eljutunk az épületig, belépünk. Felmegyünk a lépcsőn. Minden nagyon csendes, nyugodt, visszafojtott várakozással teli. Fehér ruhás orvosok jönnek szembe. Itt benn egyáltalán nincs idő. Állandó nyugodtságot, nyugodt állandóságot áraszt a zene, a folyosók, a tolókocsik, a fürdőszoba. Itt nincs gyors vagy lassú, nincs ritmus, nincs lüktetés. Nincs élet. Aki élőként mégis belép ide, önkéntelenül lelassít. Áhítatot érez és alázatot. Ő itt minden, mégis itt érzi meg saját jelentéktelenségét.

Belépünk Karin Anna szobájába.

Ebben a pillanatban mind az indulás oka, mind a cél végeláthatatlanul messze van. Anna jelene nem létezik. Sem múltja, sem jövője. Orfeusz átjutott a sorompón, de nem tud közel kerülni ehhez a másvilághoz. Ő saját jelenéből próbál utat találni közös múltjukhoz. De ez a múlt Anna számára már nem létezik. Vagyis nem tudjuk, hol létezik.

Először csak homályosan tapogatózunk. Látjuk, hogy középen ott az ágy, látjuk a test körvonalait. Végigjárjuk a szobát, pillanatokra kiélesedik a kép: balettcipő, fotók a falon, ahol Anna táncol, vészjelző gomb, infúziós cső, Anna hajfonata, görcsbe szorult keze, egy tévé-készülék, ahol ez az előadás megy. Fülhallgató Anna fején. Szívritmusmérő, alatta dátum, óra, perc. Ugyanaz a nap és ugyanaz a perc, amit saját óránk mutat a nézőtéren. Anna itt és most velünk együtt nézi (?) és hallgatja (?) az előadást, aminek ő is szereplője.

Hihetetlen érzékenységgel élesedik ki a kép. Karin Anna arcán kivehetetlen érzelmek vannak jelen, egyszerre millió. Mintha arcán látnánk a zenét. Egyáltalán nem érzékelhető, hogy örül-e vagy szenved éppen. Annyi látszik, hogy érez és érzékel.

Hallja a zenét? Képes a zene összekötni ezt a világot azzal a másik világgal? Feledtetni tudja egy pillanatra saját testetlen voltát?

Nincs szó leskelődésről, sem megbotránkoztatásról. Castellucci egyetlen célja az intenzív érzelmi élmény nyújtása volt. Hogy Karin Anna és a nézők találkozzanak. Ő kilép, s mi beléphetünk pár pillanatra oda, ahol ő jár.

A vetített valós síkon nem jelenik meg végül Ámor. Nem történik csoda. Csak a nézőtéren.

Sényi Fanni

Gluck: Orfeusz és Euridiké

Rendező, színpadkép: Romeo Castellucci. Karmester: Jérémie Rhorer. Kamera: Vincent Pinckaers. Orfeusz: Bejun Mehta. Euridiké: Christiane Karg, Karin Anna Giselbrecht. Ámor: Laurenz Sartena. Zenekar: B’Rock – Baroque Orchestra Ghent. Kórus: Arnold Schoenberg Choir.