Garajszki Margit: Bobula (részletek)

SZALMAKALAP
Bobula előszeretettel játszott a nagypapája kertjében, mert a papája földiepret is termesztett, és azt nagyon szerette. Bobula csak egy kicsit volt nagyobb a borsónál, így amikor megéhezett, megevett egy szem epret. Az elég is volt neki. Egészen a következő éhségig. Bobula kapott egy új szalmakalapot a papájától. Széles karimájú, piros masnis szalmakalapot. A nagypapa háza előtt egy vizesárok húzódott. Az árokban gyermekláncfű nőtt. Bobula egyet kitűzött az új kalapjára, majd föl-le sétált a kertben az eprek között, de olyan büszkén, hogy még Pipin kakas is elbújt szégyenében a mögé a kotlós mögé, amelyik egyszerre négy tojáson tud ülni.

A nagyapa kertjének sarkában szalmabálák álltak egy nagy rakáson. A bálák pontosan olyanok voltak, mint az építőkockák, amelyekből várakat szoktak építeni. Csak épp sokkal nagyobbak. Ebben a szalmavárban Bobula volt a hercegnő és a legjobb barátja, Safi a lovag. Bobula a vár kincsesládájában tárolt tükör segítségével megállapította, hogy a szalmakalap remekül illik a szalmavár hercegnőjéhez.

Meg akarta mutatni az új kalapját Safinak is. A fiú a szomszédban lakott, úgyhogy a kislány lábujjhegyre állt és nyújtózkodott a kerítés mellett, hátha észreveszi őt. Ám ekkor a szél behízelegte magát Bobula kalapja alá, és finoman megsimogatta a karimáját. A kalap megtetszett a szélnek, megragadta, a szélfejére tette és már repült is tovább. Bobula szép új kalapja meg vele.

– Szerintem felvitte a Holdra – kiáltotta nagyapa. Bobula sokáig nézte az eget, de nem látta sem a Holdat, sem a kalapot.
– Miért éppen a Holdra? – kérdezte.
– Nos azért, mert az a legjobb rejtekhely! A Hold napközben is ott van az égen, de láthatatlan.
– És miért láthatatlan?
– A Nap az oka. Olyan erős a fénye, hogy elhomályosítja a Holdat és a csillagokat is.

A szél ezt nagyon jól tudja, ezért azokat a kalapokat, amiket elcsen a kislányoktól, a Holdra szállítja. Ott meg úgy eldugja őket, hogy senki rájuk ne találjon.
– Miért cseni el a szél a kalapokat?
– Biztos tetszenek neki, vagy egész egyszerűen gyűjti a kalapokat.
– De lopni nem szabad.
– Teljesen igazad van. Csak a szél egy kissé neveletlen. A kislányoknak a kalapját cseni el, a nagylányoknak meg a szoknyáját emelgeti.
Ezután a szerencsétlenség után Bobula egyetlen epret sem evett. Amikor Pipin, a kakas a kalapvesztés fölötti győzelemittas kukorékolásba kezdett a szemétdomb tetején, a kislány igyekezett ügyet sem vetni rá.

Este Bobula mindig megnézte az esti mesét, és ha sikerült ébren maradnia, akkor a híradó elejét is. A nagypapája szerette a híradót. Jobban, mint az esti mesét. Bobula tudta ezt, de sehogyan sem értette, miért van így. Ebben az egy dologban nem egyezett a véleményük a nagypapával. Ma este egy nagy fehér repülőgépet mutattak a híradóban, amelynek azonban nem voltak szárnyai, mint Safi repülőgépének. Feltűnt még pár vastagon bebugyolált ember. Mindannyian mosolyogtak. Az egyikük azt mondta, hogy a Holdra készülnek.

A HOLDJÁRÓ

– Ha ők felrepülhetnek a Holdra, akkor én is – jelentette ki Bobula reggel, mihelyt kinyitotta a szemét.

Csakhogy neki nem volt olyan szárnynélküli repülőgépe, mint amilyet a tévében látott.
– Az rakéta – magyarázta Safi.

Hogy hol lehet rakétát beszerezni, Bobula nem tudta, de azt biztosan tudta, hogy fölfelé kell elindulnia. Átkarolta az öreg cseresznyefát és elkezdett felfelé kúszni. Hiába nyomta őt Safi alulról, nem sikerült elérnie még az alsó ágakat sem.

Bobulának eszébe jutott, hogy talán fel kellene mennie a szalmavár tornyába. Eddig még meg sem merték közelíteni a palota tornyát, mert a Csipkerózsikából tudták, hogy ott kifejezetten rosszindulatú, vénséges vén öregasszonyok is előfordulhatnak. Ez alkalommal sem sikerült legyőzniük a félelmüket.

Bobula inkább hozott Safinak egy buborékfújót, és elmagyarázta neki, hogy olyan nagy buborékot kell fújnia, hogy fel tudjon rá ülni. Safi mély levegőt vett. Olyan volt, mint a béka, mikor felfúvódik, hogy elriassza az ellenségeit. A buborék egyre csak nőtt és nőtt, míg végül útnak indult. A kislány nekifutásból felugrott rá, ám a buborék felszíne olyan csúszós volt, hogy egy-kettőre a földre huppant.

– Már csak egy megoldás maradt hátra! – jelentette ki, miután feltápászkodott a földről. Kimentek a ház elé, és az árokban nagy csokor gyermekláncfüvet szedtek, de olyat, ami már elvirágzott. Óvatosan tépkedték őket, nehogy megsértsék az ejtőernyős fejecskéket, különben az egész terv dugába dőlt volna. Bobula felkészült a repülésre, Safi megint felfúvódott, mint egy béka, és erősen kifújta a levegőt. Egy pillanatra minden fehér lett. Bobulának se kellett több. Annyi gyermekláncfű-ejtőernyőt kapott el, amennyit csak tudott, és egyre feljebb és feljebb emelkedett.

Mivel most nem tudott integetni a kezével, csak a lábacskáival kalimpált örömében. És repüüüült…

– Ez csodálatos – sóhajtott, és teljes elragadtatással szemlélte a lábai alatt heverő világot.
Hirtelen minden olyan más volt! És olyan kicsi! Safi is egyre kisebb lett. Egy idő után már olyan kicsi volt, hogy Bobulának nevethetnékje támadt. De nem engedhette meg magának a kacarászást, mert még szétrebbentek volna a gyermekláncfű-ejtőernyők. Safi kezdetben hevesen integetett Bobulának, de a repülési idő hosszúra nyúlt, és a kisfiúnak már nem volt kedve a ház előtt álldogálni, meg a nyaka is megfájdult, hát inkább hazament. Nem látta, ahogy kis pajtása megtalálta a Holdat, elegánsan kézbe vette az új kalapját, és azt sem látta, mennyire meglepődött a Hold, hogy valaki fényes nappal rábukkant az égen. A meglepetéstől tüsszentett egy hatalmasat, úgyhogy a gyermekláncfű-ejtőernyők szertelibbentek. Szerencsére ekkorra már Bobulánál volt a szalmakalap. Safi azt sem látta, ahogyan Bobula vidáman leereszkedett a szép új szalmakalapját a feje fölött tartva. Úgy szelte a levegőt, mintha igazi ejtőernyővel szállt volna.

A 007-ES ÜGYNÖK

Abban a pillanatban, amikor Bobula földet ért, nagy éhséget érzett. Ez nem az a szokványos éhség volt, amit minden rendes kislány érez közvetlenül ebéd előtt és kézmosás után.
Még csak az sem, amit a levesek és a főzelékek kapcsán illendőségből érez az ember. Ez tettre kész éhség volt.
– Tettre kész éhség? Az meg milyen? – kérdezte meglepetten Safi.
– Majd meglátod!
Bobula nagymamája félig nyitva hagyta a konyhaajtót. Hogyisne! Pogácsát sütött, és biztosan túl meleg lett odabent. Apró, duci pogácsák ültek engedelmesen a sütőben, sajtrakással a fejükön. Minél tovább sültek, annál jobban elpirultak. Nagymama nem holmi szeszélyből készített egészen apró pogácsákat, hanem azért, hogy azok Bobula szájába is beleférjenek.

Bobula felmérte a helyzetet, és hasa hangos tanácsai alapján arra jutott, hogy azonnal meg kell szereznie a pogácsákat. Mégpedig úgy, hogy a nagymamája ne vegyen észre semmit az egészből. Utána persze majd eldicsekszik neki a bevetéssel. Csak nem az akció előtt, mert akkor nem lenne titkos. És az igazat megvallva, ki akarta próbálni, hogy képes-e teljesíteni egy olyan feladatot, amelyre a világ bármelyik titkosügynöke büszke lenne. Kidolgozta hát a Pogácsaszerzés fedőnévvel ellátott titkos bevetés részletes tervét.

– Az utca felől is megközelíthetném a konyhát, de akkor meg kellene szereznem a kapukulcsot

– kezdte meg az ötletelést. A kulcsszerzés persze nem okozott volna gondot, ám a titkos ügynökök soha nem közlekednek a rendes bejáraton, így hát az A tervet elutasította.

A kert felől hosszú szőlősorok húzódnak. Ebből az irányból titkos ügynökhöz méltóan lehet megközelíteni a konyhát.

– A szőlőstől elég pár lépés, és hipp-hopp, ehetem is a pogácsákat a szalmavárban – morfondírozott tovább. A B terv egyöntetű elfogadása után kezdetét vette a Pogácsaszerzés nevű akció. A harmadik szőlősorban lábujjhegyen elindult a konyha felé. Óvatosan lépkedett előre, még arra is odafigyelt, nehogy rálépjen a földön heverő száraz ágak valamelyikére. Félúton hátranézett. Egy titkos ügynöknek körültekintőnek kell lennie. És jól tette! Pipin kakas értetlenül topogott a kapirgáló lábával mögötte. Nem fért a tyúkeszű kakas fejébe, hogy Bobula ma miért jár olyan lassan és görnyedten, mikor általában alig tudja vele tartani az iramot.

– Még meghiúsítja a titkos akciómat! – morgott az orra alatt Bobula. Pipinnek az volt az egyedüli szerencséje, hogy az ügynök most nem csaphatott zajt, különben biztosan rákoppintott volna a tarajára. Így csak heves kézmozdulatokkal próbálta visszazavarni Pipint a tyúkjaihoz. Mikor a kakas végre megértette, hogy villámgyorsan távoznia kell, sértődötten sarkantyún fordult és távozott. Bobula ügynök végre folytathatta az útját. Egészen az ajtóig sikerült eljutnia. Az egyik szemével végigpásztázta a konyhát. A nagymamája épp nem volt ott, úgyhogy nem maradt más hátra, mint hogy elvegyen pár illatos bizonyítékot, amelyek alátámasztják, hogy milyen rátermett ügynök. A pogácsák még melegek voltak, Bobula felhajtotta a pólóját, az így keletkező erszénybe dobálta a pogácsákat, és a második szőlősorban futott visszafelé. Már majdnem a sor végére ért, amikor fültépő hangon felkiáltott:

– Jaúúúj!

A pogácsák szerteszét gurultak a földön. Nemcsak a kakas, hanem a tyúkok is odasereglettek, és szemtelenül böködték a csőrükkel pogácsákat, sőt az egyik tyúk teljesen összezavarodott, és Bobula földön fekvő szalmakalapját is döfködni kezdte, mivel óriás pogácsának nézte. A kislány eközben úgy ugrabugrált, mintha táncversenyen lett volna. Mikor a nagymamája odafutott és ijedten megkérdezte, mi történt, a kislány két hüppögés között bevallotta, hogy minden elővigyázatossága ellenére csapdába csalták, beleszaladt a pók hálójába, méghozzá egyenesen arccal, mikor a pogácsákkal futott. És hogy soha nem lesz belőle jó titkos ügynök.

– Ne félj, az a pók úgy megijedt, hogy soha többé nem fog az utadba állni – mondta a nagymama, aki tudta, hogy az unokája mostantól kezdve sokkal jobban figyel majd a pókokra, és nem fogja szétszaggatni a hálójukat. A nagymama bekísérte Bobulát a konyhába. Miközben a kislány a pogácsákat majszolta, lélekben megfogadta, hogy a mai bevetésről Safinak inkább nem szól egy szót sem.