Papp Ágnes Klára: Mindenkinek megvan a maga Voldemortja (tanulmány)

A Harry Potter és a Titkok Kamrája mélylélektani értelmezése
„Amennyiben tudattalanunk révén részesei vagyunk a történeti kollektív pszichének, természetesen tudattalanul démonok, varázslók világában élünk.”1 (Carl Gustav Jung: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába)

MESE VAGY IFJÚSÁGI REGÉNY?

A kérdés, mint általában egy irodalmi mű kategóriákba sorolásának kérdései, felszínesnek és erőltetettnek tűnik első látásra. Valóban nem látszik a probléma relevanciája, amíg szociológiai szempontból nézzük, azaz arra vagyunk kíváncsiak, hogy hány és milyen korú gyerek olvassa a Harry Potter-regényeket. Ha viszont a siker pszichológiai okait kutatjuk, akkor az adott mű lélektani hatásmechanizmusaira kell rákérdeznünk, és ez az, ami alapvetően eltérő a mesék – és itt elsősorban a fantasy műfaj egyik elődjének tekinthető tündérmesékre kell gondolnunk – és az ifjúsági regények esetében. Az ifjúsági regények javarészt realisztikusan építik fel világukat, a valószerűség benyomását keltve hatnak olvasóikra: még ha egzotikus tájakon vagy történelmi korokban játszódnak, szélsőséges kalandokat írnak le, akkor is a szereplők (mindenekelőtt a főhős) gondos lélektani realizmussal megformált alakján keresztül teszik átélhetővé, elhihetővé a cselekményt. Nem véletlen, hogy a klasszikus ifjúsági regények jelentős része fejlődési regény is egyben, vagy legalábbis kamasz szereplői lévén, annak eszközeit is felhasználja (illetve azon regények könnyebben váltak ifjúságivá, amelyek főhősei a potenciális olvasókkal „együtt nőnek fel”). Kezdhetjük a sort Dickens regényeivel, a Copperfield Dávid első részével, a Twist Olivérrel, Jules Verne Tizenöt éves kapitányával, Kétévi vakációjával, Stevenson Kincses szigetével vagy az Egri csillagok első kötetével, a Pál utcai fiúkkal, a Tüskevárral. Az ifjúsági regény ugyanis a „velem is megtörténhetett volna”, az „én is ezt tenném” mechanizmusára épít, arra törekszik, hogy az olvasó minél inkább azonosuljon hősével, és ezáltal vonja be a fikció világába. (Talán ezért is válik el olyan mértékben a huszadik században az ifjúsági regény útja a magas irodalomtól, még akkor is, ha az utóbbinak gyerekek, kamaszok a hősei: hiszen kinek jutna eszébe a Törless iskolaéveit, a Legyek urát vagy az Iskola a határont ifjúsági regénynek tekinteni?)

A tündérmese szereplőinek megformálása távol áll ettől a lélektani realizmustól, ezért is érezheti a modern irodalomhoz szokott olvasó „sematikusnak”, „elnagyoltnak” az emberábrázolását. Ugyanakkor ezek a szinte csak a külsejükkel jellemzett, szélsőségesen megosztott jó és gonosz szereplők és az ugyanazokat a fordulatokat variáló, kombináló kalandjaik, fantázia szülte világuk – mint azt a műfaj története is mutatja – lélektanilag nagyon is hatásosak. Csak a mese nem azzal próbál hatni, arra próbál hasonlítani, amit tapasztalunk, amit megértünk, hanem abból születik, abból táplálkozik, amit félig tudatosan vagy tudattalanul élünk át. Nem realisztikus, hanem szimbolikus a formanyelve. Erre mutat az is, hogy a modern kultúrában elsősorban az 5–8 éves, azaz a gondolkodás fejlődésének szimbolikus szakaszában lévő gyermekek igényelik.2  (Míg eredetileg, egy kevésbé racionális korban és közösségben, felnőttműfaj volt.) A tudattalanban végbemenő folyamatok szimbolizációjából jönnek létre a mesemotívumok, -figurák és -fordulatok. Ezért is annyira alkalmas a tündérmese terápiás célokra: a cselekménye felszínre hozza, feloldja a benne kifejeződő, illetve a befogadó szempontjából a belevetített lelki konfliktusokat. Így írja le ezt a mechanizmust a mélylélektani meseelemzés és -terápia egyik klasszikusának számító Bruno Bettelheim:
„A gyerek nincs tisztában saját belső folyamataival, ezért [azok] csak a mesében, externalizált [kivetített] formában jelennek meg, a külső és belső küzdelmeket jelképező cselekmények formájában.”3 A két gyerekműfaj – a tündérmese és az ifjúsági regény – különbségét jól mutatja, hogy míg az utóbbi, ahogy erről az előbbiekben szó volt, lélektani hűséggel rajzolja meg a gyerek felnövekedésének „kalandját”, annak jellemző problémáit, addig a mesében maguk a szereplők változatlanok maradnak, a fejlődés az egymás után bekövetkező – előbb sikertelen, majd sikeres – próbatételekben vagy az egymás után próbát tevő testvérek, szegénylegények stb. alakjában jelenik meg. Ennek a szimbolizációs logikának a következménye, hogy a varázsmese figurái lélektanilag nem összetettek: az összetettség nem belső ellentmondásokban,  hanem a különböző késztetéseket szimbolizáló szereplők (akár mesebeli lények) versengésében vagy küzdelmében jelenik meg. Ebből a szempontból a sárkány éppúgy egy belső – állatias, lelkünk legsötétebb barlangjában rejtőző, legyőzendő – késztetésnek a megtestesülése (externalizációja), mint a főszereplő. Ennek következtében a mese alakjai nem árnyaltak: gyakorlatilag a tündérmese eszköztárából hiányzik a lélektani ábrázolás, a szereplők cselekedeteinek motivációja, bárminemű döntési folyamat megrajzolása. A figurákat cselekedeteik és külsejük jellemzi: nem egyéni vonásaik, hanem attribútumaik.4  Mondhatni, belső tulajdonságaik, az adott világ erkölcsi értékrendjében elfoglalt helyük kiül a külsejükre. (Épp ezért leírásukban is olyan sztereotípiák működnek, mint „a napra lehetett nézni, de rá nem”, „az orra a térdét verte”, a „vasorr” vagy a sárkány fejeinek száma, ami természetesen erejét jelképezi.)

A kérdésünket mindezek alapján kell mérlegelnünk. Hogyan hat a Harry Potter: a lélektani realizmus eszközeivel vagy szimbolikus vonásaival? A kérdés eldöntését tovább befolyásolja, hogy első látásra is egyértelmű, hogy Rowling regényei rengeteg meseés mítosz-motívumot használnak fel a varázslóktól, boszorkányoktól kezdve a sárkányokon, kentaurokon és egyéb csodalényeken át a rengeteg varázseszközig. De feltétlenül következik-e ebből az, hogy szimbolikus hatásmechanizmus is működik ezekben a történetekben? Hiszen az egyértelmű, hogy a hét kötet lényegében a címszereplő (és barátai) felnőtté válását írja le, és az izgalmas kalandok hátterében az épp aktuális életkor jellemző lelki problémái is megjelennek a barátság, az összeveszések és kibékülések kérdésétől a kamaszkori meg-nem-értettségen át az első szerelem lelki nyavalyáiig. (A mű – rendkívül változó színvonalú – pszichológiai indíttatású szakirodalma jelentékeny mértékben ezekkel foglalkozik a társas kapcsolatoktól, az iskolai nevelés kérdésén át a gyászmunkáig.5) Ebből a szempontból egyértelműen egy fejlődési regénnyel van dolgunk. Ugyanakkor: a mesei elemek használata teljesen kimerül-e a csodás lények, varázseszközök felvonultatásában? Van-e emellett nyoma a tündérmese szimbolikus látásmódjának? Egyáltalán: érvényesülhet-e egyszerre, egymással párhuzamosan az ifjúsági regények lélektani realizmusa és a tündérmesék szimbolikus gondolkodásmódja?

A LÉLEKTANI REALIZMUS ÉS A SZIMBOLIKUS GONDOLKODÁSMÓD EGYÜTTÉLÉSE A HARRY POTTER-REGÉNYEKBEN

Mindenekelőtt a mű hét köteten átívelő alapkonfliktusát kell figyelembe vennünk, aminek minden részkérdés, epizód, maga a felnövekedés története is alárendelődik: a Jó és a Gonosz harcát. Ez kétségtelenül a tündérmesék  jellegzetes alapkonfliktusa. Ebben a  küzdelemben az egyes kalandok gyakorlatilag Harry próbatételeinek tekinthetőek, nemcsak az olyan egyértelmű esetekben, mint a Trimágus Tusa fordulói vagy a horcruxok elpusztítása, hanem általában maguk az első hat kötetet lekerekítő bonyodalmak: a  Bölcsek Kövének megszerzése és megsemmisítése, az azkabani fogoly kiszabadítása és így tovább, vagy akár ezeken is belül bizonyos epizódok, mint a dementorok legyőzése, Lumsluck professzor Tom Denemmel kapcsolatos hamisítatlan emlékének a megszerzése stb. Gyakorlatilag ebből a szempontból, felépítésében egyetlen, szokatlanul sokmenetes6 varázsmeséről lenne szó. Mindössze egyetlen olyan meghatározó elem, konfliktus van a regénysorozatban, ami nem rendelhető alá ennek a mindent eldöntő küzdelemnek: Harry viszonya nevelőszüleihez (jellemző, hogy míg az első kötetekben ez még meghatározó bonyodalmat jelent, addig a  cselekmény kibontakozásával egyre inkább háttérbe szorulni látszik, ami arra figyelmeztet, hogy ez a konfliktus a felnőtté válás előrehaladtával lassanként elveszti jelentőségét). A tündérmesékben a próbatételek, illetve az általuk megszerzett varázseszközök, segítőtársak bizonyos, a végső küzdelem megvívásához elengedhetetlen tulajdonságokat7 szimbolizálnak: erőt, bátorságot, ravaszságot vagy a segítőtársak (például állatok) megszerzéséhez szükséges könyörületet, jószívűséget. Itt is sok ilyen próbatétel van, de ezek a tulajdonságok sokszor varázseszközök megszerzésével vagy varázslatok megtanulásával, varázsitalok főzésével lesznek egyenlőek, mint a patrónus-bűbáj elsajátítása vagy a százfűléfőzet elkészítése. Ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy a hangsúly áthelyeződik a képesség bizonyításáról az elsajátítás, a tanulás folyamatára (a varázstárgy jellemző módon nagyon sokszor könyv, amiben az adott bűbáj le van írva). Jellemző vonása az is a regénysorozatnak, hogy a próbatétel gyakran nyomozás formáját ölti magára, megint csak a szellemi teljesítményeket részesítve előnyben a fizikaiakkal szemben. Még inkább érdekes, hogy – szemben a mesék próbatételeivel – a belátás összetett, önreflexív folyamata meghatározó szerepet játszik ezeknek a készségeknek az elsajátításában (nem egyszer maga e belátás megszerzése a próbatétel tétje): példaként idézhetjük Harry küzdelmét Voldemort látomásaival a Főnix Rendjében, amelynek tanulsága pontosan annak belátása – amire többen is figyelmeztetik hősünket a történet során –, hogy nem minden esetben hihet ezeknek az álmoknak, sőt, mivel uralkodnia kell önmagán, uralnia kell képzeletvilágát is (amit majd az okklumencia köteteken át sikertelen tanulása és a végső küzdelem során való elsajátítása láttat be vele). Ezeken a példákon megfigyelhetjük, hogyan épül bele a  varázsmese felépítésébe, jellegzetes szimbolikus értelmű motívumába (a próbatételbe) a lélektani összetettséget feltételező ábrázolásmód. Ugyanígy többen is leírnak olyan motívumokat Rowling regénysorozatában, amelyek lélektani jelenségek képének tekinthetők, mint a depressziós állapotot megtestesítő dementorok.8 Azt is mondhatjuk ezek szerint, hogy e fordulatok kettős kódolásúak: szimbolikusak, egyszersmind pszichológiai szempontból realisták.

A kettős kódolás további nyomait kell keresnünk a regénysorozat motívumaiban. Ez természetesen mindenekelőtt az emberábrázolás kérdésére vonatkozik: vannak-e jelei a műben a tündérmesék attribútumokkal meghatározható, szimbolikus figuráinak? Első látásra két alak látszik megfelelni ennek az elvárásnak: egyrészt Voldemort, aki némileg modernizált formában, megtestesíteni látszik a Gonosz alakját, a – Propp kifejezésével –károkozó szerepkörét.9 A másik a mesék tanácsadó bölcs öregjére emlékeztető Dumbledore, akinek ezt a külseje éppúgy alátámasztani látszik, mint cselekedetei, viselkedése, viszonya a főhőshöz. Ugyanakkor azt is megállapíthatjuk, hogy az attribútumokra épülő, és annak minden hatásosságát kihasználó figurák fokozatosan egyre emberibb – élettörténettel, lelkivilággal, esendőségekkel rendelkező – szereplők lesznek. Ez a kettősség különösen érdekesen alakul Voldemort esetében, aki szinte két alakként van jelen a könyv(ek) lapjain: az emberi Tom Denemként és a minden emberi vonását elveszítő, ördögien gonosz Sötét Nagyúr alakjában. Ugyanakkor a két figura fokozatosan közeledik egymáshoz: a Dumbledore által összegyűjtött emlékek lassanként megrajzolják, hogyan vált Voldemort azzá, amivé lett, és épp ez a tudás teszi lehetővé Harry számára, hogy legyőzze a rettegett sötét varázslót. Egészen a végső jelenetig, amikor Harry Voldemortot Tomnak szólítja, és gyöngeségét: hatalomvágyát, hiúságát, félelmeit kihasználva kerekedik felül. Gyakorlatilag a regény egyik legfontosabb közvetett belátása – amire Dumbledore vezeti rá a hőst – épp az, hogy a Gonosz csak a benne rejlő ember, az élettörténet, a  motivációk megismerésével győzhető le, mondhatni csak azzal, ha kivetkőztetjük démoni szerepköréből, és magunkhoz hasonló, esendőségekkel rendelkező emberként viszonyulunk hozzá.
Ennek a belátásnak az igazi, szimbolikus lélektani értelmét akkor fejthetjük meg, ha megvizsgáljuk a másik oldalt is: vannak-e Harry Potternek is attribútumszerű tulajdonságai? Hiszen csak ennek megvizsgálásával hatolhatunk e küzdelem által szimbolizált lélektani jelentés, a jó és gonosz közti küzdelem értelmének mélyére. Harrynek először is vannak olyan vonásai, amelyek a mesebeli legkisebb fiúval rokonítják: előnytelen külseje, gyöngesége, alulbecsültsége, mostoha körülményei (amelyek ellenére győzedelmeskedik). A másik – szimbolikus értelműnek látszó – tulajdonsága Harrynek (amelynek valódi okára csak az utolsó kötetben derül fény), sorsának rejtett összefonódása Voldemortéval. Ez először csak árvasága és túlélése, vagyis a jelenlegi mostoha helyzetének okaként, és rejtélyes csecsemőkori megmenekülése formájában – vagyis a konkrét, de véletlenszerűnek látszó események formájában – jelenik meg, később azonban egyre szorosabb és titokzatosabb lesz kettejük összefüggése: az még indokolható a már ismert események alapján, hogy a sötét varázsló miért hősünket akarja mindenáron elpusztítani, de már a párszaszájúság, a rejtélyes fejfájások, majd a látomások egyre megmagyarázhatatlanabbá és belsőbbé teszik ezt a kapcsolatot. Ezt látszik megpecsételni a jóslat, ami – a csodás motívum segítségével – a jövő felé is meghosszabbítja kettejük sorsának összefonódását. Ezzel párhuzamosan egyre többet tudunk meg Tom Denemről, és fokozatosan kibontakozik egy másik érdekes vonása a két szereplőnek: életük, helyzetük hasonlósága. Kezdve árvaságukkal, amiből a Roxfort (és Dumbledore!) menti ki mindkettejüket, ennek következtében különösen erős vonzódásuk a varázslóiskolához,  mugli származású felmenőik. Úgy tűnik, mindketten hasonló körülményekkel, nehézségekkel kerülnek szembe, csak mintha ezekre merőben ellentétes válaszokat adnának, és ez állítaná őket az ellentétes oldalra. Ez egyrészről azt sugallja, hogy a jó vagy a gonosz szolgálata egyéni választás kérdése. Jellemző, sokszor felidézett szimbolikus képe ennek Harry választása a Griffendél és a Mardekár között, amit a második kötet végén – szinte a szájunkba rágva a tanulságot – meg is fogalmaz Dumbledore Harrynek: „Figyelj rám Harry. Te  történetesen sok  olyan  tulajdonsággal rendelkezel, amelyeket Mardekár Malazár csak a tanítványai legjavában fedezett fel. […] A Teszlek Süveg mégis a Griffendélbe osztott be téged. Te is tudod, miért. Gondolkozz. – Csak azért küldött a Griffendélbe – motyogta leverten Harry –, mert azt mondtam neki, hogy nem akarok mardekáros lenni. – Pontosan. […] Ebben különbözöl Tom Denemtől. A döntéseinkben, nem pedig a képességeinkben mutatkozik meg, kik is vagyunk valójában.”10 De ott rejlik benne egy mélyebb értelem lehetősége is: azé, hogy a gonoszság (ahogy a jóság is) csírájában bennünk rejlik. A mi felelősségünk, hogy melyiket neveljük fel. Ezt koronázza meg a hetedik kötet azzal, hogy fény derül kettejük összefüggésének végső okára: arra, hogy Harry Voldemort utolsó horcruxa, és ezzel legyőzésének egyetlen útja a halál vállalása. Mondhatni, a hét kötet fokozatosan gyűlő rejtélyei mind ezt a ráébredést készítik elő.

Ebből a szempontból a Harry Potter-könyvek tekinthetők akár egy Doppelgänger-átiratnak is: egy olyan hasonmás-történetnek, ahol fokozatosan (mondhatni egy nyomozásszerűen kibontakozó folyamat során) derül fény a hős és a gonosz rejtett egylényegűségére, a jóslat szavainak értelmére: „Nem élhet az egyik, míg él a másik.”

A HARRY POTTER-REGÉNYEK ÉS A HASONMÁSTÖRTÉNETEK

Itt vissza kell térnünk egy gondolat erejéig a szimbolikus mesealakok mélylélektani értelméhez: ahhoz, hogy ezek nem mások, mint bizonyos belső késztetések kivetítései. Ugyanakkor a tündérmesék távol állnak attól, hogy doppelgängerek legyenek: erre a szimbolikus értelemre nem derül fény a mű világában, sőt a naiv „mintaolvasó”11 számára sem derülnek ki ezek a rejtett összefüggések. (Bettelheim egyenesen azt írja, hogy a mesék terápiás hatását semlegesíti ezeknek az összefüggéseknek a feltárása, a szimbolikus értelem racionalizálása.12) A romantikus hasonmástörténet ezzel szemben jellegzetesen kettős kódolású elbeszélés: egyrészt felhasználja a szimbolikus motívumot, másrészt le is leplezi annak lélektani értelmét. Ahogy a rá jellemző fantasztikum is kettős kódolású, egyszerre érvényesít két világlátást, a racionálisat és a természetfölöttit, anélkül, hogy egyértelműen eldöntené, melyik uralkodik világán.13 A Harry Potter-sorozat nem a fantasztikum alapján használja fel a motívumot, ehelyett inkább a tündérmesék módjára szimbolikusan értelmezi hős és gonosz küzdelmét – ezért sem szembeszökő a rokonsága a doppelgänger-történetekkel  –, ugyanakkor hangsúlyosan megjelenik benne a pozitív címszereplő és az ősellenség hasonlóságának motívuma, alapvető szerepet játszik ennek felismerése az ellenség legyőzésében. Ellentétben a tündérmesékkel, amelyekben, küzdelmük szimbolikus értelme ellenére, egyáltalán nem emlékeztet a hős és a károkozó egymásra. (Legfeljebb az ún. álhős, aki eleve nem ugyanazt a szerepkört tölti be, mint a károkozó, és minden mesterkedése ellenére sem olyan fenyegető, mint az utóbbi, inkább nevetséges, kisszerű figura, aki rivalizálni próbál a főszereplővel.14)
Ez a hasonlóság az előbb már idézett második kötetben, a Harry Potter és a Titkok Kamrájában merül fel először, ennek kibontakoztatásában viszont meghatározó szerepet tölt be: minden további ehhez kapcsolódó elem csírájában már itt is jelen van – kézenfekvő tehát, hogy ezt vizsgáljuk meg közelebbről. Először is a kérdésfeltevésünk szempontjából elgondolkodtató, hogy a konfliktus két „színtéren” játszódik. Egyrészt a Titkok Kamráját rejtő Roxfortban, ahol a merényletek történnek, és ahol hőseink nyomoznak, majd végül ahol – a kötet végső küzdelme során – Harry legyőzi a Baziliszkuszt, megmenti Ginnyt és megsemmisíti Denem naplóját. (Talán ennek a kötetnek a bonyodalma a leginkább tündérmeseszerű: a sárkány legyőzésének és a királykisasszony kiszabadításának szabad átirata. Még az is egyezik – a tündérmesékben szerepet nem játszó életrajzi idő közbeiktatásával – hogy a hős a kiszabadított királykisasszonyt veszi végül feleségül. A napló motívuma az, ami kilóg ebből a sémából, az viszont egyrészt a későbbi kötetek egy fontos motívumát, a horcrux kérdését vetíti előre, másrészt a lélektani értelmezés lehetőségére hívja fel a figyelmünket.) A küzdelem másik terepe ugyanis a főszereplő belső világa: Harry vívódása, attól való félelme, hogy tudtán – és akaratán – kívül ő Mardekár utódja, a mű másik alapkonfliktusa. Jellemző módon ezt a küzdelmet nagyrészt magányosan vívja hősünk, noha sokszor felmerül benne annak vágya, hogy a „mindentudó” Dumbledore-ral megossza, valami végül mindig visszafordítja, egészen a küzdelem megvívásáig. A két szálon, „helyszínen” zajló bonyodalom egyként vezet ugyanahhoz a kulminációhoz: a Titkok Kamrájába. A Titkok Kamrájába, ahol Harry találkozik hasonmásával, Tom Denemmel, a leendő Voldemorttal. Ő ülteti el aztán Harry fülébe a bogarat, beszél kettejük hasonlóságáról, és ezzel Harry legrejtettebb félelmeit fogalmazza meg: „Tudod, az keltette fel a kíváncsiságomat, hogy annyi érdekes hasonlóság van köztünk. Bizonyára neked is feltűnt: mindketten félvérek és árvák vagyunk, s mindketten muglik között nőttünk fel. Rajtunk kívül talán nem is járt más párszaszájú a Roxfortba a nagy Mardekár óta. Még külsőre is hasonlítunk egy kicsit…”15  (Kiemelés tőlem: P. Á. K.) A két szál: a külső cselekmény és a belső konfliktus közelítésében a közös lezáráson kívül fontos szerepet kap egy másik motívum: a napló motívuma, aminek segítségével Voldemort előbb Ginnyt, majd Harryt hatalmába keríti. A naplóról persze később kiderül, hogy az is horcrux volt, de most nem ez az érdekes, hanem a tárgy megválasztása és az a mód, ahogy az befolyást gyakorol áldozataira. Először is, azért, mert a napló – legalábbis annak modern, magánhasználatra készülő formája, és itt erről van szó – olyan médium, amely eredendően érintkezési pontot teremt írójának belső világa és a külvilág között, olyan írás, amelynek szerzője mintegy önmagával folytat párbeszédet, magának vallja meg, pontosabban: fogalmazza meg legrejtettebb titkait. A naplóval folytatott párbeszéd ezek szerint még inkább az általa megszólaló Voldemort-Denem hasonmás mivoltát támasztja alá. (Ennek ellentmondani látszik az, hogy először nem Harry, hanem Ginny ír a naplóba. Ez természetesen azt is jelezheti, hogy a napló mindenkori írójának „másik énjét” szólaltatja meg. Ehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy a Ginnyvel folytatott „párbeszéd” nem része a könyvnek, csak Tom Denem magyarázata nyomán szerzünk róla tudomást. Ugyanekkor viszont azt is elmondja Denem, hogy az ő eredeti célja a Harryvel való kapcsolatfelvétel volt, a lányt csak eszközként használta fel: itt visszatértünk a hasonmás-problémához.) A másik érdekes vonása a napló felhasználásának a bizalom kérdése: mindkét birtokosára azzal gyakorol hatást, hogy megnyeri bizalmát, Harryt alaposan félrevezeti, Ginnyt egészen hatalmába keríti: „Ginny kiöntötte a szívét, és nekem történetesen épp a szíve kellett. Leggyötrőbb félelmeiből, legrejtettebb titkaiból táplálkoztam, és egy idő után már erősebb voltam, mint ő. Elég erős ahhoz, hogy most már én osszam meg vele a titkaimat, én öntsem át belé azt, amit a szívemben rejtegetek…”16 Itt merül fel először Voldemort ártalmas varázserejének egy másik vonása: az, hogy belülről támad. Látomásokkal, a rejtett vágyak és félelmek felszabadításával, vagy akár ennek a belső hatásnak a legdirektebb motívumával, az imperiusátokkal. Példaként nemcsak a Főnix Rendje már idézett vízióira utalhatunk, hanem a horcruxra, amelynek puszta viselése is elég ahhoz, hogy megmérgezze a szereplők lelkivilágát, vagy arra a jelenetre, amikor a Halál Ereklyéiben Ron elpusztítja a medált: „Ekkor a horcrux sziszegve megszólalt: – Beleláttam a szívedbe, és már az enyém.
– Ne figyelj rá! – csattant fel Harry. – Szúrd le! – Láttam az álmaidat, Ron Weasley, és láttam a félelmeidet. Megkaphatsz mindent, amit kívánsz, és utolérhet minden, amitől rettegsz…”17

ARCHETÍPUSOS MINTÁK A HARRY POTTER-REGÉNYEKBEN

Ezek a motívumok még inkább arra mutatnak rá, hogy mennyire megfeleltethető egymásnak kaland és lelki konfliktus, a külső cselekmény és a belső történés. Hogy a figurák és a küzdelem, a motívumok hatásossága épp abban rejlik, hogy változatos és fantáziadús szimbolikus formában fejezik ki a legnagyobb kihívást a lelki fejlődésünk során: rosszabbik énünk, legalantasabb késztetéseink legyőzését. Épp ezért alkalmazhatók olyan sikeresen a szereplők értelmezésére Carl Gustav Jung archetípus-leírásai. Mindenekelőtt az árnyék, énünk elfojtott, épp ezért fenyegető, „sötét” oldala: „A kollektív tudattalan szükséges és nélkülözhetetlen reakciója archetipikusan formálódott képzetekben fejeződik ki. Önmagunkkal legelőször saját árnyékunkban találkozunk. […] elengedhetetlen megismételni önmagunkat, hogy tudjuk, kik vagyunk.”18

Voldemort egyértelműen tekinthető Harry árnyékának – ezt fejezi ki hasonmás mivolta –, és ebből a szempontból nincs jelentősége annak, hogy a cselekmény szerint mind időrendi, mind ok-okozati szempontból Voldemort határozza meg kapcsolatukat, hiszen a tudattalan szimbólumainak épp az a jellemzője, hogy önálló, az énen uralkodó entitásnak tűnnek: „Tudatunkban a magunk urai vagyunk; látszólag mi magunk vagyunk a »faktorok«. Ám ha átlépünk az árnyék kapuján, rémülten döbbenünk rá, hogy tárgyai vagyunk a faktoroknak.”19 Ez abban is kifejeződik, hogy Tom Denem gyakorlatilag hasonló helyzetekre (árvaság, sivár, szeretettelen kisgyerekkor, meg nem értő környezet) épp ellenkezőleg reagált egykor, mint Harry: a gyűlöletet, a bosszúvágyat és az ezek kiéléséhez szükséges hatalom vágyát ébresztették fel benne. Ezek szerint Harry küzdelme a Sötét Nagyúrral – aminek, mint erről már szó esett, meghatározó része múltjának, történetének megismerése –, a tudattalanjával, a rosszabbik énjével való szembenézést és végül annak sikeres legyőzését szimbolizálja.

Az  árnyék archetípusának és  a  küzdelem motívumának meghatározó jelenléte még inkább felhívja a figyelmünket arra, hogy maga a főszereplő alakja is sok tekintetben archetipikus alapokra épül, csak épp az árnyalt individuális lélektani ábrázolás elvonja figyelmünket erről. Ez a kollektív kép ugyanis nem az egyéniség megformálásában, a  belső  konfliktusokban, hanem  a cselekedetekben, illetve  a  vele  történő bonyodalmakban mutatkozik meg. Jó példa erre az előbb már leírt tipikus mesebeli küzdelem a Baziliszkusszal, amit épp archetipikus értelme tesz jellegzetes mesemotívummá: „a külvilági befolyások a legváltozatosabb formákban a legnagyobb akadályokat gördítik minden individuáció útjába. Különösképp, ha sárkányok, kígyók fenyegetik a sajátlagosságot, láthatunk utalást arra a veszélyre, hogy a megszerzett tudatot visszanyelheti tőlünk az ösztönlélek, a tudattalan” – írja Jung A gyermekarchetípus lélektanához című tanulmányában.20 Ez arra hívja fel a figyelmünket, hogy Harry gyerek mivoltának (sőt annak, hogy Voldemort első támadása legvédtelenebb korában érte), illetve az általa megtett útnak, átélt kalandoknak szimbolikus jelentősége van: az egyéni fejlődés, az individuáció21 küzdelmeit jelenítik meg. A gyermek archetípus leírása több ponton is illik a főszereplő megformálására (jellemző módon ezek épp azok a pontok, amelyek a mesehősök bizonyos jellegzetes attribútumaira emlékeztettek): először is a születés, kora gyermekkor csodás körülményei, illetve az elhagyatottság, a veszedelmes üldöztetés. Ezek lélektani értelméről így ír Jung: „A magárahagyottság, kitevés, veszélyeztetettség stb. hozzátartozik egyrészt a jelentéktelen kezdet, másrészt a titokzatos és csodálatos születés [ez esetben a halálos átok túlélése egyenértékű ezzel – P. Á. K.] megformálódásához. Ez […] egy bizonyos alkotó természetű pszichikai élményt ír le. […] A gyermek valami önállóságra törekvőt jelent. Létre sem jöhet, ha külön nem válik a kezdettől: az elhagyatottság ezért elengedhetetlen föltétel, s nem holmi kísérőjelenség. A konfliktus nem úgy győzhető le, hogy a tudat továbbra sem szabadul ki az ellentétek fogságából; épp ezért van szüksége olyan szimbólumra, amely azt mutatja meg neki, hogy eredetéről le kell válnia. Amennyiben a gyermek jelképe lenyűgözi és megragadja a tudatot, a megváltó hatás átlép a tudatba, és véghezviszi a tudatról való […] leválást.”22 A másik jellegzetes vonása a gyöngeség és az erő együttes jelenléte: „Minden gyermekmítosz feltűnő paradoxonja, hogy a gyermek egyrészt tehetetlenül ki van szolgáltatva a hatalmas ellenségeinek, s bármikor kiolthatják életét, másrészt viszont emberi mértéket messze meghaladó erőkkel rendelkezik.”23 Ez utóbbi tulajdonsága Harrynek először varázsló mivoltában jelenik meg (a lélektani, tudatalatti folyamatokat magukat a tudat számára mágikus jellegűnek írja le Jung24), másodszor pedig a varázslók világán belüli kiválasztottságában. A védtelenség és a természetfölötti erő együttes megjelenése ugyancsak az individuáció, a mélylélektani értelemben felfogott önmegvalósítás folyamatával függ össze: „A gyermek a tudattalan szülötteként lép elő […] a tudat korlátolt terén túli élethatalmakat személyesít meg, utakat és lehetőségeket, amelyekről a tudat egyoldalúságában mit se tud, s olyan teljességet, amely a természet mélységeit is magában foglalja. A létezés legerősebb és legelkerülhetetlenebb indíttatását hozza színre, nevezetesen azt, hogy valósítsa meg önmagát. […] A parancsoló önmegvalósítási törekvés természeti törvényszerűség, s ezért legyőzhetetlen erejű akkor is, ha kezdetben még jelentéktelen és valószínűtlen a hatása.”25 Ezt koronázza meg az archetípus megváltó jellege – amit szintén felhasznál a Harry Potter-történet –: „Az individuációs folyamatban azt az alakot anticipálja, amely majd a tudatos és tudattalan személyiségelemek szintéziséből tisztul ki.”26  Mindebből láthatjuk, hogy Harry Potter alakjának rendkívüli népszerűsége nem csak abból eredhet, hogy a modern világ elvárásaihoz alkalmazkodik egyes tulajdonságaiban; figurája sokkal inkább egy ősibb, a mítoszok őt a jelen lévő alapvető lélektani igényt elégít ki, amely a gyermek hős küzdelmeiben a tudatos személyiségalakítás, „parancsoló önmegvalósítási törekvés”27 folyamatát jeleníti meg szimbolikus formában.

Mind  a  veszélyeztetettség, mind  a  természetfölötti erő az archetipikus küzdelemben nyilvánul meg, ami – mint tudjuk – a könyvsorozatban (ha nem számítjuk a regény előidejében történt legelső „összecsapást”) öszszesen hétszer ismétlődik meg, és ezek közt csak az utolsó hoz végső győzelmet. (Mégha a hetes számtól el is tekintünk: az ismétlődő próbatételek – mint arról a tanulmány elején írtam – szintén jellegzetes meseelemek, amelyek szimbolikus módon jelenítik meg a fejlődést.) Mielőtt azonban a küzdelem elemzésére térnénk, rá kell mutatnunk, hogy van a regénynek egy harmadik egyértelműen ősképre épülő szereplője: Dumbledore. Ez a vonása nem csak a varázsló attribútumainak (hosszú fehér szakáll, öregség) felhasználásában mutatkozik meg, vagy olyan vonásaiban, mint a főnix birtoklása, ami két szellemiséget kifejező jelképhez, a tűzhöz és a madárhoz kapcsolja28: mindez csak tünet jellegű, amennyiben a Roxfort igazgatója jellemző módon a bölcs öreg (máshol mágusnak is nevezi Jung!) archetípusának megtestesítője. Eleve jellemző az, hogy a fiú, a gyerek és a bölcs öreg képe összefügg a tudattalan szimbolikájában – a tudat korlátozottságát kiegészítő, kompenzatorikus voltuknak megfelelően. Csakhogy az öreg nem a születendő szintézis, hanem az azt segítő szellemiség jelképe: „ő a fölényes bölcsességű mester és tanító, a szellem archetípusa, aki a preegzisztens, kaotikus életben elrejtett értelmet jeleníti meg.”29 Jellemző Dumbledore szerepére, hogy ritkán segít közvetlenül, csak kivételes alkalmakkor magyarázkodik, sokszor hagyja, hogy a szereplők a helytelen úton induljanak el, és maguk lássák be hibájukat, nem egyszer feladatokat ad (például az emlék megszerzését), sőt (különösen a hetedik részben) sok fejtörést okoz azzal, hogy nem megmondja azt, hogy mit kell tennie hősünknek, csak rávezeti, noha úgy tűnik, ő már előre látta a végkifejletet. Nem külső parancsként vagy tanácsként közli belátásait Harryvel, hanem a lehetőségeket teremti meg ahhoz, hogy belső következtetésként ráébredjen arra – akkor, amikor már megérett rá –, hogy mit kell tennie.

„Gyakran kérdi a mesebeli öreg, hogy ki, miért, honnan és hová, hogy ezzel az öneszmélést s az erkölcsi erők egybefogását útnak indítsa, s még gyakrabban kölcsönzi a szükséges varázsszereket.”30 (kiemelések tőlem – P. Á. K.) A varázseszközök a tündérmesében is úgy működnek, mint a főszereplő képességeinek kiterjesztései (ezért is fontos, hogy azokat meg kell szolgálni, ki kell érdemelni). A Dumbledore által rájuk hagyományozott – a kard kivételével először érthetetlen és jelentéktelen játékszernek tűnő – tárgyak ugyanezt a tanulságot másként érzékeltetik: hőseink nem is tudják használni őket, amíg meg nem fejtették titkukat, ez viszont egy tanulási, belátási folyamatot feltételez. De legalább ennyire jelképesnek tekinthető az a momentum is, hogy Dumbledore a hatodik rész végén meghal. Egyrészt ez tovább fokozza Harry védtelenségének motívumát, másrészt – és számunkra most ez az érdekes – kifejezi azt, ahogy hősünk önállósodik, leválik a „tanácsadó bölcs öreg” figurájáról: tulajdonképp már birtokában van a „tudásnak” (lásd Voldemort emlékei, a horcruxok mibenléte vagy az örökölt varázstárgyak által jelképezett tudás), de neki kell aktivizálnia meglévő erőit, megtanulnia használni a tudást. Ugyanakkor kifejezi a cselekmény azt is, hogy ez a leválás áldozat, ami nem megy fájdalommentesen.

Itt térhetünk vissza és vehetjük közelebbről szemügyre a küzdelem motívumát, mint a gyermekhős jellemző tettét, és ennek legtipikusabb, leginkább meseszerű megjelenítését a második kötetben. Ott tartottunk, hogy a cselekmény ebben a részben két színtéren zajlik: a varázslóiskolában, illetve Harry lelkivilágában – amit a napló és a hasonmás a belső folyamatokat külsővé tévő motívuma kapcsol össze –, és mindkét szál a Titkok Kamrájához vezet. Ez felhívja figyelmünket arra az eddig még nem tárgyalt vonására a könyvnek, hogy maga a helyszín, a Titkok Kamrája, illetve tágabban: az egész Roxfort is szimbolikusnak tekinthető. Először tehát ezt kell szemügyre vennünk. A Titkok Kamrája a Roxfort legmélyén, legkorábbi, még az alapítók által épített rétegeiben fekszik (valószínűleg a tó alatt), a mosdóból nyíló sötét, nedves alagutak vezetnek hozzá. Először is feltűnő a víz motívuma, amit Jung, álomelemzései alapján, a tudatalatti képének tart,31  illetve a sötétség, ami szintén a világossággal egyenértékű tudat ellentétét fejezi ki. Másodszor a  kígyómotívum, ami ugyancsak a  tudatalatti mélyén rejtőző homályos, fenyegető erők szimbóluma.32 Ez nemcsak a küzdelemben – ami a hagyományos hős–sárkány harc átirata – kap szerepet, hanem ez az a motívum, ami a  párszaszájúság révén, Voldemorttal, a  hasonmás/árnyék figurával (és Mardekárral) is összekapcsolja Harryt, tovább közelítve egymáshoz a kalandokat és a belső folyamatok szimbolikáját. Mindemellett azonban jelképesnek tűnik a Kamra elhelyezkedése is a Roxforton belül: a felső, világos, használatban lévő iskola, és az alatta húzódó, csak Voldemort és Harry számára megközelíthető, ősi, sötét, rejtett alagútrendszer, amely egy még rejtettebb teremhez vezet. A lélek felépítésének jellemzésére Jung a következő hasonlatot használja: „Egy olyan épületet kell leírnunk és meghatároznunk, melynek felső emeleteit a 19. században emelték, a földszint a 16. századból származik, és a falak megvizsgálása azt mutatja, hogy egy 11. századi toronylakásból építették át. A pincében római alapfalakat fedezünk fel, és a pince alatt egy betemetett barlang búvik meg […] Lelki struktúránk képét valahogy így lehetne vázolni: a legfelső emeleten élünk és épp hogy csak dereng bennünk az a tudat, hogy az épület alsó része kissé őskori. Ami pedig a földfelszín alatt terül el, az teljesen tudattalan a számunkra.”33 Jung képe meghökkentően emlékeztet a Roxfort felépítésére, még a fenti leíráshoz illesztett kiegészítése is – ahol arról ír, hogy egy helyen sántít a hasonlat, amennyiben a lélekben semmi sem holt, hanem minden élő, állandó befolyást gyakorol a tudatra – érvényesíthető a regény cselekményére, ahol a mélyben mitológiai szörny rejtőzik, ahová a kísértetszerű árnyék-alak csalogatja hősünket, és ahol a küzdelem zajlik. (Jellemző a mélységek megjelenítésében érvényesülő fokozatosság: a mosdóban lévő első ajtót csak a Voldemort által megszállt Ginny és Harry tudja kinyitni, de Ron és Lockhart is átlép rajta, a második ajtóhoz, a Titkok Kamrájáéhoz, már csak Harry és árnyéka jut el, a harmadikat – ami a kígyót rejtő sötét barlangot takarja – Tom Denem nyitja ki.) További momentumok is erősítik ezt a benyomást: a Roxfortnak olyan termei, mint a Szükség Szobája, amely mindenki számára az épp szükséges alakban jelenik meg; különösen érdekes például az a labirintusszerű megjelenési formája, ahol a diákok által századok során elrejtett tárgyak halmozódnak. De leginkább megint csak Dumbledore kijelentése figyelemreméltó, miszerint a Roxfort – aminek összes titkát ő sem ismeri – mindig segítségére siet annak, aki a segítségét kéri. Harryt a szörny leküzdésében is közvetve segíti a Roxfort: a Teszlek Süveg, a benne megjelenő Griffendél kardja, illetve a főnix által.

Mindez arra mutat, hogy a Harry Potter-könyvek öszszetett lélektani szimbolikát működtetnek – aminek részletekbe menő feltárását még tovább lehetne folytatni. Ez a szimbolika bizonyos tekintetben emlékeztet a romantika fantasztikus történeteinek motívumaira – mint ezt a hasonmás-történet felhasználása is mutatja –, amennyiben a tündérmeséknél sokkal összetettebben ábrázolt, lélektani mélységekkel rendelkező alakok válnak szimbolikus értelmű figurákká, illetve tudattalan folyamatokat kifejező cselekmények szereplőivé. Ugyanakkor ez a kettős kódolás nem a fantasztikus irodalom eszközeivel megy végbe ebben a műben: nem a csodás és a racionális értelmezés eldönthetetlensége határozza meg a mű alapállását, ezzel a fantasztikus elemek tudatos lélektani értelmezésére késztetve az olvasót. Nem, a Harry Potter e tekintetben meseként működik, nem utal saját szimbolikus pszichológiai jelentésére: a csodák, akárcsak a varázsmesékben,„valósággá válnak” benne, a történet mélylélektani értelmét elrejtve az olvasó előtt. Ugyanakkor épp az teszi a kalandokat olyan lebilincselővé, hogy többet mozgatnak meg a befogadóban, mint a puszta kalandvágyat, ebből merítve a gonosz démonikus hatását éppúgy, mint a hős figurájának vonzerejét, küzdelmeinek jelentőségét. Ebből kiindulva abba az irányba lehetne tovább folytatni a kutatást, hogy ha ilyen sok archetipikus vonása van mind a figuráknak, mind pedig a cselekménynek, akkor mit árul el a modern ember világlátásáról a regénysorozat, mint mitikus szerepet betöltő elbeszélés (hogy erre a szerepre alkalmas, azt népszerűsége mutatja). Ez nem azt jelenti, hogy Rowling regényeit a modern, illetve posztmodern irodalom mítoszátiratainak sorába helyezném, épp ellenkezőleg: azért tartanám őket alkalmasnak egy ilyen gondolatmenet kiindulópontjának, mert működőképes módon öntik archetipikus formába a modern világlátást, miközben megőriznek valamit az archetipikus elbeszélések kollektív funkciójából.

—

1. Jung, Carl Gustav: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. Budapest, 1990, Európa. 173.
2. Vö.: Piaget, Jean: A gyermek szellemi fejlődése. In uő: Hat tanulmány.
   1990, Piaget Alapítvány – Primo Kiadó. 5–55. Erről a fejlődési korról írja Piaget: „a szimbólumok és képek ennek a világnak a kifejező eszközei, nem a szó.” Uo. 20. Ezt a pszichológiai szimbólumfogalmat a következőképpen értelmezi Piaget a beszéd és a gondolkodás fejlődésében betöltött szerepe szempontjából: „a szimbolikus tevékenység ismertetőjele az, hogy a jelentéshordozók (jel, szimbólum) és értelme […] közt különbséget tesz.” „A szimbólum-működés létrejötte abban áll, hogy a jelentéshordozót a jelentéstartalomtól elválasztja, úgy, hogy a hordozó a tartalom képzeleti képét megeleveníti.” A beszéd és a gondolkodás genetikus szempontból. Uo. 66.
3. Bettelheim, Bruno: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek. 2005, Corvina. 154.
4. Propp,  a  modern  mesekutatás klasszikusa, a varázsmese szerkezetének („morfológiájának”) leírója a szereplők attribútumait mindössze három kategóriába sorolja:a szereplő külseje és neve, színrelépésének   sajátosságai,   illetve lakhelye   (88.).   Ehhez   hozzáte hetjük, hogy a szereplőket eleve a cselekedeteik (a rájuk jellemző „funkciók”)  alapján  sorolja  szerepkörökbe (79–80.), illetve meg kell említenünk még azt a megállapítását, hogy „bátran feltételezhetjük, hogy a mesétől általában idegen   a   szavakban   megfogalmazott motiváció, és a motiválás mint  olyan,  valószínűleg  újabb keletű  képződmény”  (76.).  Vö.: Propp, V. J.: A mese morfológiája. 1995, Osiris Könyvtár. Mindebből látható, hogy a varázsmesék szinte teljes mértékben kívülről, a cselekedeteiken,  külsejükön  keresztül láttatják szereplőiket.
5. Magyar nyelven egy gyűjtemény is megjelent ezekből: Mulholland, Neil (szerk.): Harry Potter pszichológiája. Debrecen, 2008, Gold Book. Ennél azonban jóval színvonalasabb Kende B. Hanna munkája: Kende B. Hanna: A Harry Potter titka. A gyermek csodavilága. Budapest, 2001, Osiris.
6. Propp a menet fogalmát úgy határozza meg, mint a „károkozás” vagy „hiány” funkciótól a hiányt vagy kárt megszüntető funkcióig tartó sort. Propp: i.m. 92.
7. Ezek a próbatételekben megnyilatkozó képességek, tulajdonságok egyszersmind a tündérmesét, a mítoszt megalkotó közösség (szóbeli műfaj esetében egyértelmű az alkotás kollektivitása, írott mesék esetén természetesen a mű sikerén lehet lemérni viszonyát a közösséghez) értékrendjéről árulkodnak. A tündérmesék forrásául is szolgáló mítosz kapcsán így ír Meletyinszkij: „A mítosz megmagyarázza és szentesíti a fennálló társadalmi és kozmikus rendet, e rendet pedig úgy értelmezi, ahogyan az az adott kultúrára jellemző.” Meletyinszkij, Jeleazar: A mítosz poétikája. Budapest, 1985, Gondolat. 217.
8. Erről magyarul részletesebben – Birtalan Balázs: Harry Potter és a pszichoterápia. In uő: Aszalt szilva naplementekor.     Mémtörténetek.
   2008, Katalizátor Kiadó.
9. Propp: i.m. 79.
10. Rowling, J. K.: Harry Potter és a Titkok Kamrája. Budapest, 2002, Animus. 309.
11. A kifejezést Umberto Ecótól vettem, aki úgy határozza meg, mint „egyfajta eszményi típusolvasót, akinek az együttműködésére a szöveg nem csupán eleve számít, de igyekszik is azt megteremteni.” Példaként szerencsénkre épp a mese mintaolvasóját hozza fel: „Ha egy szöveg úgy kezdődik, hogy  »Hol  volt,  hol  nem  volt«, az felér egy jelzéssel, amely máris lehetővé teszi, hogy kiválassza a maga mintaolvasóját: egy gyereket vagy legalábbis olyasvalakit, aki kész elfogadni, hogy a történet túlmegy a józan észen, ésszerűségen.” Eco, Umberto: Hat séta a fikció erdejében. Budapest, 2002, Európa. 16–17.
12. Bettelheim: i.m. 50–51.
13. Vö.: Todorov, Tzvetan: Bevezetés a  fantasztikus  irodalomba.  2002, Napvilág Kiadó.
14. A  Propp  által  meghatározott varázsmese-szerepkör.   A   laikus számára is jól jellemzik a hozzá fűződő   cselekedetek:   a   hőshöz hasonlóan ő is útnak indul, reagál az ún. adományozó kívánságára, csak ez a reakció az ő esetében mindig  negatív,  és  végül  hozzá tartozik a jogtalan követelés funkciója. Propp: i.m. 80.
15. Rowling: i. m. 294.
16. Uo. 288.
17. Rowling, J. K.: Harry Potter és a Halál Ereklyéi. Budapest, 2008, Animus. 312.
18. Jung, Carl Gustav: Mélységeink ösvényein. Budapest, 1993, Gondolat Kiadó. 66. Az árnyék-archetípusról részletesebben lásd Jung, Carl Gustav: Aión. Adalékok a mély-én jelképiségéhez. Budapest, 1993, Akadémiai, illetve Franz, Marie-Louise  von:  Az  árnyék  és a  gonosz  a  mesében.  Budapest, 1998, Európa. 7–20.
19. Jung: Mélységeink ösvényein. 68.
20. Uo. 198.
21. Jung, Carl Gustav: Bevezetés a tudattalan  pszichológiájába.  Budapest, 1990, Európa. 201–202.
22. Jung:   Mélységeink   ösvényein. 198–199.
23. Uo. 200.; Jung, C. G.: Bevezetés… 173–175.
24. Jung, C. G.: Mélységeink ösvényein. 222.
25. Uo. 201.
26. Uo. 196., 199.
27. Uo. 201.
28. A madár és a bölcs öreg archetípusának összefüggéséről lásd uo. 223.; a tűzzel való rokonságáról: 226.
29. Uo. 78.
30. Uo. 223.
31. Uo. 62.
32. Uo. 198.
33. Jung, Carl Gustav: Föld és lélek. Budapest, 1993, Kossuth.