Steinmacher Kornélia: „A karneválnak vége” (Térey János Moll című kötetéről)

„Egyik  könyvem  sem  puha,  és  egyik sem dobhártyaszaggató speed metal. Mégis a Moll a legkeményebb. Azt is el tudom képzelni, hogy bizonyos értelemben a legkegyetlenebb, csak nem nyers már, mint a kezdetek »rock and roll« időszakában.

A megmunkáltság bizonyos fülekben lágyságnak hat. A moll zenei hangnem általában melankolikus. Sok ilyen tónusú témát pendít meg a könyv. Bekövetkezett tragédiák számbavételét kísérlem meg, nem csupán magyar sorsokról beszélek, hanem európai vagy egyetemes érvényű történetekről is.” – Így nyilatkozott kilencedik verseskötetéről a szerző a Magyar Narancs 2013/5-ös számában adott interjújában. A Moll a Térey-lírán belül is megújító igényű és erejű, a legutóbbi, Ultra című kötethez képest kiforrottabb és letisztultabb verseket tartalmazó, jól átgondolt és összetett kompozíciójú könyv. A hangsúlyok eltolódnak, a világnézet és a hangnem tekintetében változás következik be. A világ és a benne élők válságállapotát leképező szövegekben valóban van valami kegyetlenség, ugyanakkor ehhez a karneváli motívumokkal megörökített válsághoz az empátia és a megértés gesztusa társul. A szerző által a Szétszóratás című kötet újragondolásának szánt Moll tartalmaz ugyan egyenetlenségeket, de bizonyítja és újrabiztosítja Térey életművén belül a líra pozícióját és jelentőségét, valamint a szerző helyét a kortárs lírikusok legnagyobbjai között.

Az általános válságállapot érzékeltetésére a szerző karneváli hangulatot és állapotot teremt, nem csupán magának a karneválnak a kötet egészében vissza-visszatérő szimbólumaival és metaforáival: az öt ciklusra – Magyar menyasszony, A fehér ember, A vigasztalhatatlan, Gyöngédség-projektum, Interjú Antheával –  tagolt kötet tematikus és motivikus szinten több tekintetben is összeolvad. Egy-egy versen belül is összemosódnak terek-tájak, különböző korok és idők. A tájak, a természeti környezet, a városok és a falvak és az ott élő emberek között is létrejön egy sajátos hasonulás: az idő egyaránt nyomot hagy rajtuk, a lassú pusztulás mindenben megtapasztalható. Csak amíg a pusztulásban a természet örök megújulásra, az épített környezet a lassú változásra, átalakulásra képes, addig az  ember ideje véges, és abban, hogy reprodukálja önmagát, van valami keserű értelmetlenség: a születés itt nem csoda, hanem annak a kiszolgáltatottságnak a legfőbb bizonyítéka, hogy létezésünk és sorsunk saját akaratunktól független, vagy véletlen baleset vagy mások akarata által következik be: „Vizsgáld azokat, akiknek kettős akarat volt / A születése, nem baleset; / Létük mégis a halálra mutató nyílvessző, / Megrezdítve az apák, az anyák szándékával; / Akiknek létükkel kell válaszolniuk / Két egybehangzó akaratra” ( A sértettek).

A felgyorsuló emberi világgal szemben a  lassan változó flóra és fauna „tempóját” magára öltő lírai hang, a moll mögött „rejtőzködő én”  lelkében viharok dúlnak. Az emlékezés és az asszociáció, a nosztalgia és a történeti háttértudás lehetőségein és korlátain keresztül szólaltatik meg a karneváli állapotból kilógó, a karneváli állapot felett álló, de érzelmileg magát attól függetleníteni nem tudó sajátos moll-hangnem. A lírai én a világban való gátlástalanság, érdekközpontúság, hiábavalóság, közönyösség, a megállíthatatlan pusztulás, az értékvesztettség és kiüresedettség tehetetlen, ugyanakkor értő és értelmező szemlélője. Többlettudása pedig „nemes szorongással” jár: a szemlélődő jelene megtöltődik a múltról való tudás és a jövőről való sejtés terhével.

A harmónia azonban a természet szintjén is törékeny: a természeti megújulást is megsemmisíthetik a különböző kataklizmák – árvizek és vulkánkitörések. A borító kékjébe belevesző madáralak talán a Fauna (Gyöngédség-projektum) vércséjének vagy a magasból lecsapó királyölyvének árnyéka, melytől erősen elüt a tovasuhanó autóban ülő, természetellenes pózban egymásba olvadó két bábuszerű ember. A kötet tartalmát ismerve a borító kékje talán a szintén az egész köteten átvonuló hó és tél metaforikájával szembeállított, az életet jelképező víz kékjére utalhat. Az életadó víz azonban magában hordozza a pusztulás, a pusztítás lehetőségét is: a kötet nyitó versében – James Ensor szponzora voltam, támogattam a nemes szorongásban – például ott az emelkedő vízszint, a mindent ellepő özönvíz egyre fenyegető ígérete:

„Küszöbön az ár, / És Hollandia egyszer csak nem lesz, / Nem lesz Manhattan, se Dubaj, se Velence, / Atlantiszként küldik menekültjeiket…” A kötet versei közül talán ebben a szövegben jelennek meg a leghangsúlyosabban a karneváli motívumok – rítus, maszka, tánc, karnevál. James Ensor, egy a tizenkilencedik század végétől a huszadik század első feléig alkotó belga expresszionista festő, akinek misztikus, vallási témájú képein a kötet verseinek képi világához hasonlóan egyszerre jelennek meg karneválhoz és halálhoz köthető motívumok.

Abban a múltban, amit még a keresztényi értékrend kötött és szabályozott, mindennek megvolt a maga helye és ideje. Ettől a rendtől elszakadva, ebből a rendből kivonulva az ember gőgjében és a korlátlan szabadságtól és szabadosságtól megrészegülve nem veszi tudomásul, hogy a  karneváli időnek vége: végteleníti azt, s az önvizsgálat, a megbánás hiányában, krisztusi megújulás, feltámadás nélkül az emberek lelkét nem érinti meg a tavasz: míg a természetben minden zöldbe borul, addig az emberek világában beköszönt az örök tél: ahol elmélyül a félelem és a nyomor, és ahol állandó vendég lesz a halál. Ezek a mesterségesen állandósított, eltorzult karnevál végi állapottól különböző magatartások, az ebben megteremtődő egyéni és közösségi sorsok, az emberi és természeti környezet együttes ábrázolásai alkotják a kötet öt ciklusát.

A Magyar menyasszony ciklust a tájversek uralják, Bihar vidéke van leghangsúlyosabban jelen a kötetben, de Budapest egyes részei és a Balaton-felvidéki tájak is feltűnnek itt: a Fürdőhely, futtában című versben Fonyód-Bélatelep hanyatló, s végül gyakorlatilag lakatlanná váló képe és a sorrentói táj látványa egymást alakítják, képezik meg. A felidézés ezen módja a magyarság meghatározhatóságának problematikusságát is jelképezi: az, hogy a magyarság valami egyedi, önálló közösséget alkotna, itt elbizonytalaníttatik: hiszen a sorrentói táj felől való megközelíthetőségében, megidézhetőségében  inkább egy rész–egész viszonylatban határozható meg: „másolt Magyarország”-ként, az európai közösség részeként. Egyben bizonyosan nem különbözik Európától: a Krisztusból való kivonulásban és a lassú pusztulásban: ezen a vidéken, akárcsak Budapesten, Biharban, vagy a kötet végén megidézett erdélyi vidéken a mindent beborító hó, a szentség hiánya, a szeretetlenség uralkodik: az emberiesség, keresztény kultúra nyomai csak puszta nevükben, tájékozódási pontként szolgálva, romos állapotban, a természetben a maguk esetlegességében vannak jelen: „S a pásztortáska termése szimpatikusan szív alakú. / Amit itt »klastrompartnak« hívnak, / Az a föld sekrestyét már csak gyomrában tartalmaz” (Nyugat-Bihar). Az ezeken a vidékeken lakó emberek számára pedig csak látszatkapaszkodók  léteznek: a történelmük, múltjuk, családjuk adta támasz csak illúzió, ezeket a viszonyokat és kapcsolatokat sérelmek és félelmek uralják.

A fehér ember című ciklusban elsősorban a „kivonulás” és a „megtagadás” kultúrára gyakorolt hatását kísérhetjük figyelemmel: a tartalom nélküli, külsőségekre összpontosító, érdekközpontú, értékek és mondanivaló nélküli, elpiacosodott művészvilág és kulturális élet képviselői és célközönségének kicsinyes, ösztönszerű és elállatiasodott világa járja e ciklusban sajátos, karneváli táncát. „Ő maszkban, én meztelen arccal; / Hallgattam barbár, fésületlen műsorát. / Vallása a közönségszolgálat, mondta. / A húsából készült termék aratott sikert akkoriban / Zenéjéről csupán elvétve esett szó” (Búcsú a Poptól). Mindemellett pedig a  természeti közelség, a  harmónia itt is  fel-felbukkanó elemeivel szemben a technikai fejlődés elidegenítő hatásának jelentősége lesz a  hangsúlyos: Mr. Lear, Azúrországban estefelé.

A vigasztalhatatlan című ciklus prózaversei nemcsak a vers műfaji határait tágítják ki, hanem talán át is lépik azt: inkább beszélhetünk újságcikkeket és híreket imitáló kisprózákról, mint prózaversekről. Magának a műfajnak a kitágítása, illetve a határok átlépése nem azt jelzi, hogy ezt a ciklust úgy kellene tekintenünk, mintha kilógna a kötetből: ezzel a másságával a kötetkompozíciót, illetve a műfajiságot tekintve is megfelel a karnevalisztikus hatás megteremtésének. Ez a ciklus talán az egyetlen, ami a maga mor-

biditásában és abszurditásában – például a tömegközlekedési káoszt okozó, „állampolgárságot váltó” macska figurája a Különjárat című műben ‒ megmosolyogtatja az embert: ugyanakkor a szövegek érdekességük és tartalmi ötletességük ellenére esztétikai minőségükben eltérnek a kötet egyéb alkotásaitól – kevésbé sikerültek.

A Gyöngédség-projektum című ciklusban, pontosabban a címadó versben van talán legerőteljesebben jelen a lírai én, aki megpróbál szembenézni saját helyzetével és sorsával a pusztuló világban: „Hóátfúvás az életemen, / Fogat ügetése a száműzetésbe. / Folytonos vihar, összekuszál.” A ciklusban még hangsúlyos szerepet kap a magas kultúra válságos helyzete is: ennek képviselőit egyaránt nyomasztja a múlt terhe: annak visszahozhatatlansága, illetve a megőrzésére, átörökítésére való kényszerérzet – Az örökség –, valamint a jelenben rájuk erőszakolt kényszerhelyzetek és kényszerszerepek, a megalkuvás szükségszerűsége és elfogadhatatlansága  (Előadás a kápolnában). A magas kultúra meg nem alkuvó képviselőinek csak az elefántcsonttoronyba zárkózás – jelenünkben: elmegyógyintézetbe vonulás – az utolsó mentsvára, vagy éppen büntetése. Az elszigetelődésnek, a meg nem értettségnek, a jelentőség fel nem ismerésének állapotában az elfajult társadalom a nagy embereket haszontalannak, őrültnek bélyegzi. Ebben a világban még az egykori aranykor istenei is védtelenek és esetlenek: Apollón és Dionüszosz elmegyógyintézetben végzi (A. és D.), míg Vénusznak léböjtkúrát kell tartania ahhoz, hogy Vénusz maradhasson (Vénusz a passzívházban: Interjú Antheával ciklus). Az Interjú Antheával című ciklus a férfiak és nők közötti kapcsolatok összekuszálódását, zűrzavarosságát mutatja be. A kötet ezen ciklusa a  párkapcsolati problémákon belül a nőiségre, a női szerepekre és problémákra  koncentrál, többnyire a  férfiak szemén keresztül láttatva őket. Olykor igen árnyaltan, empatikusan – Ázott macska  –, olykor sztereotipikusan, félelmek és fantáziák megtestesítőjeként – Persona, Lassúság. A nőiség egyaránt hozzájárul a kötet halálszimbolikájához, és jelenít és testesít meg valami gyengédséget, kapaszkodót és reményt. A nőiség nagyon ellentmondásosan és sokszínűen van ábrázolva a kötet egészében: mint a minden férfit becsapó és a minden férfi által becsapott és kihasznált lányalak, a jó útra tért kurtizán és a hűtlen feleség, az érzékeny és intelligens nő és a kegyetlen, szeszélyes és szenvedélyes asszony, vagy a titokzatos, visszahúzódó lány és az üres fejű szépség. Mindez sajátos módon egyesül a ciklus címadó, kötetet záró versének főhősében is: Antheában. Ez a vers szintén egy festmény megidézése, a meginterjúvolt Antheát a szerző Parmigianino, XVI. századi manierista festő alkotásáról lépteti le. Anthea minden asszonyalak erényét és vétkét magán viseli, és egyben meg is ismétli a történetüket, ugyanakkor kudarcaik áthidalásának lehetőségét is magában hordozza. Nemcsak a nők, hanem minden egyén számára reményt és vigaszt nyújt az örök karneváli állapotból való kiút lehetőségével:

„»És hogyan készül a télre, Anthea?« Haja kibomlik a sűrű fonatból.
»Krisztust, mint ruhát, magamra öltöm.«”

(Térey János: Moll. Magvető Kiadó, Budapest, 2013, 140 oldal, 2490 Ft)