Czinki Ferenc: Irodalom és fesztivál 1. / Veronika kézfogása

Veronika kézfogása rövid volt és megértő. Mint egy összekacsintás. Egy nagyon rövid összekacsintás. Mintha csak éppen annyit akarna mondani, hogy ez mind nem is igaz. Hogy nem vagyunk itt. Hogy mi tulajdonképpen nem is vagyunk sehol. Vagy legalábbis az biztos, nem itt. És, hogy ez az egész nem is történhetett volna másként, csak így.

Veronika megállt az apró mozi előterében, és pont úgy állt ott, mit aki vár. Ha nem is pont engem, de valakit. Homályosan persze mintha meg lett volna beszélve, hogy a fotós kolléga majd úgy szervezi, hogy véletlenül pont abba a moziba menjünk, és pont ugyanakkor, hogy a már jócskán ismert jazz-énekesnő, akinek második lemezét vasárnapi kávézói műszakjaim során reggeltől estig hallgattam, az alkalmi, betérő kávéfogyasztók megelégedésére, ám a naphosszat ott üldögélő törzsvendégek egyre fokozódó ellenállása mellett, szóval, hogy aznap lehetőleg ő is ott legyen a társaságban. És akkor bemutathat neki engem. De ekkor még nem tartunk itt.

Hiszen fesztivál van, sőt, éppen könyvhét, nézzük a standokat, fogyasztjuk a műanyag pohárból a langyos söröket, és közben érezzük, valami készül. Lehet tudni, hogy itt valami készül. Nem vihar lesz, nem zuhan ránk az égbolt a tér épületein túlról, nem lesz világégés, se földrengés, semmi déli, renyhe apokalipszis, de még egy igazi rezsitüntetés sem (hol volt az még akkor?), és nem nyílik meg alattunk, és egyúttal az élő, kortárs magyar irodalom másnapos-napszúrásos színe és java alatt a föld sem, hanem csak telt ez a szédült, vánszorgó idő, bele a nagy, nyári, bitumenszagú semmibe.

Nem arra gondoltam én, hogy ez lesz az este, amiről majd mesélni lehet, a fesztiválrovatba könnyű, nyári tárcát írni, nem éreztem se könnyűnek, se súlyosnak a jövőt, mintha nem is lett volna. Csak az estéig láttam, vagyis jó, ha addig elláttam. A sokadik langyos-műanyag sör után ugyanis be kellett nézni a sarki presszóba, ahol fittyet hányva egy nyilván irodalomtörténeti jelentőségű beszélgetésre, ami hosszú asztalunk pulthoz közelebbi végén zajlott, és amiben részt vett három szakállas, két hosszú hajú, egy kalapos, három bólogató, egy fejét csóváló, egy öngyújtójával játszó, kettő cigit sodró férfi, egy, aki nem értett semmit, meg egy, aki csak ottmaradt, mert beszorult az asztalhoz. Szóval eközben újra megkérdeztem említett fotós kollégát, hogy ugye ott lesz? Rendesen megszervezte-e a dolgot? És ő sokadszor is megnyugtatott, hogy igen, rendesen megszervezte, de ígérni persze ő sem tud semmit. Fölnéztem a légypiszkos neonra, nem sercegett, nem villogott, kegyetlenül mutatta az arcokon a kelet-európai múló időt, aminek, úgy éreztem, én akkor nem vagyok részese. Ígérni, hát ki tud itt ígérni bármit is, gondoltam, és az irodalomtörténet felé pillantottam.

Akkor még nem tudtam, hogy aki író, az mind boldogtalan. És aki boldogtalan, az szerelmes és/vagy boldogtalan akar lenni továbbra is. És akkor még azt sem tudtam, hogy aki szerelmes, az egy kicsit mind szomorú is. És aki csak szomorú, na, az csak szomorú. És nem biztos, hogy író. Hiányában voltam még ezeknek az információknak.

Hátat fordítottunk az élő irodalomtörténetnek, és a mozi felé indultunk. Már bennünk volt három unikum, és akkor azért megsejtettem ebből a dologból valamit. Mármint a szomorúságból, nem az íróságból. A fotós kolléga közben egyre szaporázta a lépteit, és csak fogytak, fogytak alattunk ezek a belvárosi, kozmopolita, multikulti, cintányéros, bús budapesti utcák.

Kossuth Lajos tér, Honvéd utca, a Balaton meg a Falk Miksa, és akkor eszembe jutott egy költő verse, amit ez idő szerint talán majd csak jóval később fog megírni, és amiben ez a költő a Rottenbiller utcára gondol, ami, mondjuk, rohadtul nem erre van, és ebben a versben a költő, állítása szerint, három versre gondol egyszerre, meg Peer Krisztiánra, meg még Karinthyra, és nyilván egy nőre is ezek mellett, és az jut még eszébe, hogy „nem lesz semmiféle ősz”, és hogy „te engem nem fogsz siettetni”. Ennyi mindenre gondol egy versben. És erre gondolok most én is, ahogy a szövegben így loholtatom magam. Akkor viszont nem gondoltam ennyi mindenre, csupán egy-két dolog járt a fejemben, pedig ez utóbbira, „te engem nem fogsz siettetni”, talán érdemes lett volna odafigyelni.

Annyit mindenképpen el kell mondanom itt a vége felé, hogy akkoriban azt gondoltam, Veronika, az énekesnő, minden bizonnyal minimum az angyalfélék közé tartozik, mert úgy szőke, úgy billenti a fejét, és úgy énekli, hogy „you always leave too early”. Efelől nem volt semmi kétségem. Ilyen egyszerűen ment akkoriban minden.

Szóval újra: Kossuth Lajos tér, Honvéd utca, a Balaton meg a Falk Miksa, már csak néhány száz, már csak néhány tíz méter. Így számolgattam magamban a múló Budapestet, hogy végül aztán a Stollár Béla meg a Ballasi között fölnézzek egy pillanatra ebből a nagy sietésből. És úgy mondjam magamnak: Az élet nem rakenroll, nem jazz, de még csak nem is blues, hanem a szün. Két hang között a szünet. Két hang között a jókora űr. Vagy valami ilyesmit. És újra a sietés.

Na, ekkor léptem bele, a Stollár meg a Balassi sarkán, egy akkora adag kutyaszarba, hogy a hátamig fröccsent.

Veronika kézfogása rövid volt és megértő. Mint egy összekacsintás. Egy nagyon rövid összekacsintás. Mintha csak éppen annyit akarna mondani, hogy ez mind nem is igaz. Hogy nem vagyunk itt. Hogy mi tulajdonképpen nem is vagyunk sehol. Vagy legalábbis az biztos, hogy nem itt. És, hogy ez az egész nem is történhetett volna másként, csak így.