Nagy Tamás: Előszó: joghoz és irodalomhoz (bevezető tanulmány)

2015-01 Posted | by

„A bűntény sem különbözik a történettől, mint láthatod: ki kell bogozni.” Lengyel Péter 1

„GUIL: Ez a maga műfaja, ugye?
SZÍNÉSZ: Hát nem, éppen nem mondhatnám. Inkább a vér, a szerelem, a retorika a mi területünk.

GUIL: Magára bízom a választást – ha ugyan lehet ezek közül választani.
SZÍNÉSZ: Nehéz elválasztani ezt a hármat, uram – ugyanis szolgálhatok önnek vérrel és szerelemmel, retorika nélkül, szolgálhatok vérrel és retorikával, szerelem nélkül, és szolgálhatok mind a hárommal egyszerre vagy egymás után, nem szolgálhatok azonban szerelemmel és retorikával, vér nélkül. A vér mint olyan kötelező – tudja, csupa vér az egész.
GUIL: És ez az, amit az emberek kívánnak? SZÍNÉSZ: Ez az, amivel szolgálni tudunk.”
Tom Stoppard2

Az irodalom véres és kegyetlen. A jog – legalábbis a története(i) – nem kevésbé. S akad szerelem és retorika is mindkettőben épp elég. Bármennyire elnagyoltak – s ekképpen felületesek – legyenek is e megállapítások, arra talán alkalmasak lehetnek, hogy felébresszék bennünk a gyanút, amely szerint a jog és az irodalom világai és szövegei valami módon összetartoznak, vagy – ha óvatosabbak vagyunk
– többféle és szorosabb a kapcsolat közöttük, mint azt általában feltételezni szoktuk. Ez a sejtelem vélhetően megszületik minden olvasóban és jogászban, amikor bűntényekkel, nyomozásokkal, tárgyalási jelenetekkel találja magát szemben az irodalom fiktív világában vagy nehezen kibogozható (regényes) történetekkel a jog valóságában. Sőt, nem egyszer lehet az az érzésünk, hogy mint az álom és az ébrenlét határai, úgy mosódnak el a különbségek fikciók és – a jog eljárásaiban a valóságot megragadni kívánó – jegyzőkönyvek között.

Szépirodalmi művek gyakran a jegyzőkönyvek aprólékosságával és részletességével mesélnek el történeteket; az olyan dokumentarista ihletésű alkotások pedig, mint Truman Capote Hidegvérrel vagy Norman Mailer A hóhér dala című regényei, a jegyzőkönyvek hitelességének képzetét is keltik az olvasóban. Ráadásul: a kortárs – ha úgy tetszik: posztmodern – irodalom szándékolt eljárása ez: nemcsak az egyes irodalmi művek közötti (a modernitás kora óta szerzői jogilag is védett) határok átlépése, hanem úgyszintén a művek és az élet elválasztó vonalainak bizonytalanná tétele. Umberto Eco kérdése illusztrálja e törekvés lényegét: „Ha a fiktív világok oly kellemesek, miért ne próbálnánk meg a tényleges világot is fikcióként olvasni? Vagy, ha a fiktív világok oly kicsik és megtévesztően kellemesek, miért ne próbálnánk meg olyan fiktív világokat kitalálni, melyek éppannyira bonyolultak, ellentmondásosak és provokatívak, mint a tényleges világ?”3 Majd a következőképpen folytatja. „[T]ehát olyan esetekről lesz szó, amikor kénytelenek vagyunk a fikciót és az életet transzponálni – vagyis az életet úgy olvasni, mintha fikció volna, s a fikciót, mintha élet volna. Ezeknek az összekeveredéseknek némelyike kellemes és ártatlan, némelyike abszolúte elkerülhetetlen, némelyike pedig rémisztő.”4

Ami viszont az irodalomban a létmódjához egyébként is hozzátartozó sajátosság, és egyben immáron tudatos program, az – a másik oldalról – a jog jegyzőkönyveinek a természete, amelytől, még ha szeretne, s akár oly elszántsággal, mint Edmond Dant?s If várából, akkor sem tudna szabadulni – a foglya marad. A majdani Monte Cristo-grófnak sikerült, a jogászoknak nem fog: a nyomozati, ügyészségi, bírósági stb. iratok lapjain lépten-nyomon felbukkannak a szépirodalmi valóságteremtés műveletei – a jegyzőkönyveket átitatja a fikció. E műveletek jelenlétét és működésüket a jogi szövegekben nem csak a kifejezetten ezekre vonatkozó szemiotikai,5 retorikai6 kutatások mutathatják meg, de belátásokat nyerhetünk olyan vizsgálódásokból is, amelyek általában az elbeszélt történetek (narratívák) jellegzetességeit vizsgálják az élet különféle területein.7

A történetírás tudománya megmutatta, hogy a múlt felidézésére – s mi mást tesz egy jogász nap mint nap a múltbeli események rekonstrukciója során? – irányuló történetírói munkák alapvető sajátossága a szépirodalmi művekre jellemző verbális fikcióteremtés.8 A kognitív tudományok elemzik, hogy elbeszélt történeteinknek – legyenek hétköznapiak vagy szépirodalmiak akár – milyen szerep jut társadalmi érintkezéseink, emlékezetünk, erkölcsi meggyőződéseink, identitásunk stb. formálódásában. Mindezek a kutatások szintén könnyedén összefüggésbe hozhatók a jogi eljárások résztvevőinek leghétköznapibb tapasztalataival. Ahány szereplő, annyi különböző elbeszélés. Óhatatlanul fiktív mozzanatok sokaságával (is) telnek meg a dossziék, sőt, találkozhatunk olyan szövegekkel vagy szövegrészletekkel, amelyekről szinte eldönthetetlen, autoritatív jogi dokumentumot olvasunk-e, avagy szépirodalmi művet.9 Rendőrtiszt, ügyész, vádlott, tanú, szakértő, bíró: megannyi különféle érdek, nyelv, emlékezet, narratív séma és klisé, eltérő lehetőségek és másfajta hatalom, s ennek megfelelően megannyi különféle történet.

(Ami a narratív sémákat és kliséket illeti: leegyszerűsítve: olyan történetmintákról van szó, amelyek részét képezik mindannyiunk közös történetkészletének, származzanak akár mítoszokból, szépirodalomból vagy a hétköznapi élet „forgatókönyveiből”. Gyakran ezek által – és nem a logika szabályaihoz igazodó argumentációval – tesszük mondandónkat felismerhetővé, érthetővé és elfogadhatóvá mások számára. S ezek segíthetik egy keresetlevél, egy vádirat, egy perbeszéd, egy ítélet, egy fellebbezés megírásakor, vagy a tárgyalóteremben a jogászt abban, hogy „ugyanazon tényálláselemekből” egymástól teljesen eltérő történeteket konstruáljon. Így lehet a hányattatott sorsú vádlott egyszer szent, aki már gyermekkora óta kénytelen volt az élet kíméletlenségével megküzdeni, máskor elvetemült gonosztevő, aki kora ifjúságától kezdve képtelen beilleszkedni a társadalomba; a rendőrökkel folytatott utcai összecsapás résztvevője egyszer a demokrácia szabadságharcos katonája, máskor az alkotmányos rend felforgatója; a B-közép tagja egyszer a közösségi szellem, az összetartozás érzésének szenvedélyes képviselője, máskor vandál suhanc, garázda „futballhuligán” stb. Sokak meggyőződése szerint az eljárásokban részt vevő jogász fő feladata [s ha jól gyakorolja képességeit, akkor erénye]: a történetmondás.10 Nem véletlen az amerikai jogászok egyik bon mot-ja, amely szerint „a bíróságon mindig a legjobb sztori győz”, sem az, amit Richard Sherwin idéz egy tapasztalt peres ügyvédtől a saját munkáját illetően: „Amit csinálok, arra úgy tekintek, hogy bejátszom magam bizonyos általánosan elfogadott történetekbe, amelyek áthatják a társadalom életét. Amit teszek, az annyi, hogy fogom az ügyfelem történetét, és olyan narratív vágányra állítom, amely az embereket arra vezeti, hogy: »Oké. Rendben.«.”11)

Természetesen a történetek mindegyike valamiféle igazság – „és ez az, amit az emberek kívánnak?” – meghatározására irányul, de mindenképp valami olyasmi felmutatására, amit a többiek – szereplők és szemlélők – igazként fogadnak majd el. S ha minderre felfigyeltünk, már az sem meglepő, amit Michel Foucault állít: a nyomozás mint a megismerés és az igazság rögzítése egy irodalmi műben, Szophoklész Oidipusz király című tragédiájában figyelhető meg elsőként a nyugati kultúrában.12

Ezzel a kör bezárul, jogtól az irodalomig és vissza, sejtéseink talapzatot és szilárdabb formát kaphat(ná)nak. Ám pillanatnyi megérzéseinket rendszerint – a jog és az irodalom kapcsolatát illetően a szó legszorosabb értelmében: egy a XX. századra megszilárdult rend szerint – elhessegetjük magunktól. S ehhez megtalálhatjuk a megfelelő kérdéseket és érveket is könnyedén, sokan feltették és felsorakoztatták már őket. Ugyan mi köze lehetne érdemben egymáshoz jognak és irodalomnak, azon túl, hogy szépirodalmi művekben időnként felbukkannak jogászok, bűntények, jogviták, tárgyalások stb.? Mi olyat mondhatnának el nekünk a jogról ezek az írások, amit a jogtörténet, a jogszociológia, a jogelmélet vagy a tételes jogtudományok nem tudnak már rég? Hogyan hagyhatnánk figyelmen kívül, hogy jog és irodalom esetében is önálló, ráadásul egymástól végletesen és véglegesen elkülönült professzionális társadalmi tevékenységszférákról van szó, amelyek keretei között jogászok és irodalmárok saját tevékenységük valóságát a másikétól elzártként élik meg, és az e tevékenységekhez kapcsolódó elméleti reflexiókat is merev akadémiai határokkal elválasztott területekként érzékelhetjük? Miként feledkezhetnénk meg arról, hogy végső soron a jogi szövegek mégsem irodalmiak? Mások a megítélés mércéi, különösen, ha jogalkalmazói döntésekről beszélünk: ezeket a „tényeknek” („ez az, amivel szolgálni tudunk”) való megfelelésük, dogmatikai és eljárásjogi helyességük és időnként társadalmi kihatásaik szerint értékeljük, míg a belletrisztika darabjait esztétikai értékeiknek megfelelően. Mások a társadalmi funkcióik – ez különösen jól látszik a büntetőjog esetében – és a következményeik. A jog szövegei semmiképp nem a szépirodalmi alkotások létrehozásának a szándékával fogantatnak. A műfaj darabjai egy ennél – „in a field of pain and death”13 – jóval kegyetlenebb színház produktumai: kivégeztethetnek, munkatáborba és fegyházba, börtönbe és javító-nevelő intézetbe zárathatnak embereket, megfoszthatják őket vagyonuktól, munkahelyüktől, gyermeküktől. Bármitől. És így tovább.

„És mégis: belül váltig azt súgja valami, hogy ez az egész nem az, aminek mutatja magát.”14 A jog és az irodalom összefonódásának állításával szembeni ellenvetések létjogosultságát nem kívánja vitatni senki, fontos szempontokat rögzítenek, megkérdőjelezhetetlen különbségekre mutatnak rá. Igazságtartalmuk azonban nem olyan szilárd, mint amennyire az magától értetődőnek tűnik a józan ész számára. Helyenként cáfolhatóak. (Tanulhatnak-e a jogászok bármit az irodalomtól, amit a jogtudományok nem tudnak? Igen.) Helyenként kétségbe vonhatóak, visszakérdezhetünk. (Jog és irodalom: sokféle határvonallal elválasztott önálló társadalmi alrendszerek; jogászi és irodalmi tevékenység: más és más professzionális logikához igazodnak; a jogászképzésben: megtanulni jogász módjára gondolkodni – „thinking like a lawyer”15 – nem feltételezi az irodalmi iskolázottságot. Hogyne, persze. De: egészen biztos, hogy minden elemében így van ez jól?) Időnként pedig új szempontokat hozhatunk játékba. (Mások a tétek, a jog döntései sokkal súlyosabb következményekkel terhesek. Valóban. De: mennyiben fakadnak ezek a következmények épp a jogi szövegek létrehozatalának tagadhatatlanul meglévő irodalmi mozzanataiból?)

Összességében: talán túlságosan megszoktuk valamikor az elmúlt két évszázad során, hogy jog és irodalom: nem egy pár, függetlenek egymástól. Holott korántsem volt ez mindig így és nem is feltétlenül kellene így lennie. Ha visszatekintünk előzményeket (és néha eszményeket) keresve jog és irodalom összefüggéseinek létét igazolandó, találhatunk olyan szövegeket, amelyek egyértelmű kapcsolódási pontokat jelentenek; bukkanhatunk olyan nagy formátumú jogászokra, akik a jogi és az irodalmi tevékenységet egymással összefonódó praxisként művelték és olyan intézményekre is, amelyek e tevékenységek közös színtereiként jellemezhetők leginkább. Mindannyian ismerünk írásokat, amelyek egyaránt olvashatóak jogi, vallási és irodalmi szövegekként. Felidézhetjük az antikvitás jogtudóinak tevékenységét és szónoklatait (kitüntetett helyen Cicero Pro Archiáját). Megemlékezhetünk a jogi humanistákról vagy a XIX. század első évtizedeiben formálódó amerikai köztársaság jogászairól, Daniel Webster és kollégái perbeszédeiről, amelyek épp olyan súllyal hivatkoztak Ciceróra, a Bibliára és Shakespeare-re, mint Blackstone-ra, s a maguk korában önálló irodalmi műfajt teremtettek (miközben a Supreme Court tárgyalásai tömegesen látogatott társadalmi és társasági eseményekké váltak).16

Számba vehetnénk nemcsak az amerikai, de a skót, a német felvilágosodás és pre-romantika fórumait, ahol természetesnek tekintették a jogi és az irodalmi képzelet egymásba olvadását. S ha közelebbi példát szeretnénk a korból, kézbe vehetjük Kölcsey Országgyűlési Naplóját vagy Bölöni Farkas Sándor Utazás Észak-Amerikában című művét. Előkereshetjük Wigmore bíró listáját a jogászok számára mintegy kötelezendően olvasandó regények soráról17, amely összeállítás pedig örököse azoknak a „végtelen olvasmánylistáknak”, amelyekben az amerikai felvilágosodás „atyjai” rögzítették a XVIII–XIX. század fordulóján, hogy a jogászoknak milyen ismeretekre van feltétlenül szükségük tevékenységük folytatásához.18 De választhatnánk minden idők egyik legkiválóbb amerikai bírójának (és jogtudósának), Benjamin Cardozónak az elemzéseit is a bírói döntéshozatal „poétikájáról”19. S akkor még szót sem ejtettünk azokról az irodalmi alkotásokról, amelyek nemcsak tükrözték egy-egy történelmi periódus jogi krízishelyzeteit,20 hanem nem egyszer hozzászólásoknak is tekinthetők koruk jogi és jogtudományos vitáihoz, legyen szó a görög tragédiákról, az Erzsébet-kori drámáról, a XIX. századi német, angol és orosz prózáról (beszéljünk akár Kleist, Goethe, Walter Scott, Dickens vagy Dosztojevszkij műveiről), a magyar irodalomban Eötvös Károly és Mikszáth regényeiről és beszédeiről vagy a XX. században az Osztrák–Magyar Monarchia végnapjainak, a náci és szovjet diktatúrák vagy a „létező szocializmus” idejének írásairól (Kafka, Musil, Koestler, Kertész, Böll, Grass, Szolzsenyicin, Hajnóczy stb.).

De mondhatnánk még erre is – további ellenvetésként –, hogy a felsorolt szövegek, emberek és intézmények: javarészt a múlt részei; napjaink modern jogrendszereinek az előzményeihez tartoznak; lehetnek ugyan fontos tényezői kialakulásuk folyamatának, de mára az általuk felhalmozott tudás jelentőségét és érvényét vesztette. Ezzel azonban több dologról is megfeledkeznénk.

Egyrészt arról, hogy elképzelhető (hangozzék bármily futurisztikusan most a kijelentés), hogy az antikvitás hagyományaitól az elkülönült és profeszszionális jogi racionalitás létrejöttéig terjedő két és fél évezrednyi időhöz képest az utolsó két évszá-zad fog majdan epizódnak bizonyulni egy XXXIII. vagy LI. századi jogtörténet elbeszélésében. Nem tudhatjuk, hogy a történő változások milyen irányt vesznek, s hogy az aufklérizmus és a XIX. századi modernizmus fejleményeiből kinőtt jogrendszereknek, jogászi tevékenységnek és gondolkodásmódnak a modelljei meddig bizonyulnak életképesnek; nem jönnek-e olyan idők, amikor jog és irodalom interdependenciája (kölcsönös függősége) újra nyilvánvaló lesz. Ám ami – másrészt – ennél fontosabb: megfeledkeznénk mindazon összefüggésekről, amelyek ma is fennállnak a legáltalánosabb és – mint arra már fentebb utaltam – a legtriviálisabb vonatkozásokban egyaránt.

Az előbbiek tekintetében nem lehet elégszer felidézni Robert Cover szavait. „A jog intézményeinek vagy előírásainak semmilyen készlete sem létezhet azoktól a narratíváktól függetlenül, amelyek meghatározzák és jelentéssel töltik meg. Mert minden alkotmányhoz tartozik egy eposz, és minden tízparancsolathoz egy szentírás. Amint azoknak az elbeszéléseknek a kontextusában értjük meg a jogot, amelyek jelentéssel töltik meg, az már nem egyszerűen egy betartandó szabályrendszer, hanem egy világ, amelyben élünk. Ebben a normatív világban jog és narratíva szétválaszthatatlanul összefüggnek.”21
A trivialitásokat illetően pedig elegendő csak arra gondolnunk, hogy a jogászok mindennapi ténykedésük során – mindenekelőtt – írnak, olvasnak, értelmeznek, indokolnak, fordítanak, megfejtenek, kitalálnak, konstruálnak, manipulálnak. Szövegeket, döntéseket, helyzeteket, szándékokat, érdekeket, embereket, tényeket, történeteket. Azaz: jóval többször és jóval több elemében irodalmi jellegű a tevékenységük, mint ahogy azt gondolnák vagy hajlandóak lennének beismerni.
Többé-kevésbé a fenti két megállapítással határolható körbe az összefüggések azon területe, amelyet a kortárs jogelméletben és jogtudományban a „jog és irodalom” („law and literature”) néven ismertté vált kutatások próbálnak meg feltárni. E vizsgálódások különféle változatait hagyományosan két nagy csoportba szokás sorolni.

Az elemzések egyik körét képezik azok, amelyek a „jog az irodalomban” („law in literature”) címszó alatt ismeretesek, és elsősorban a nyugati irodalom kanonikus vagy az ezt a státuszt még el nem ért alkotásaiban vizsgálják a jogi tematika jelenlétét. Jogés eszmetörténeti, jogelméleti, jogszociológiai, valamint a tételes jogtudományok körébe tartozó kutatások és az irodalomtudományi vizsgálódások egymással összekapcsolódva és egymást kiegészítve próbálják meg bemutatni, miként jelenik meg ezen irodalmi művekben a jog (jogászok, konfliktusok, eljárások, jogi és jogtudományi problémák, a társadalom tagjainak mindezekről alkotott vélekedései, ezek változásai stb.).

Az analízis más irányú lehetőségeit testesítik meg azok a tanulmányok, amelyekre – összefoglaló jelleggel – a „jog mint irodalom” („law as literature”) megjelölést lehet alkalmazni. Ebben az esetben leginkább a jog és az irodalom, a jogi és az irodalmi tevékenység, gondolkodásmód, nyelvhasználat stb. közös vonásai (és eltérései) utáni kutatásokról van szó; különös tekintettel az értelmezés problémájára, azaz arra, hogy az irodalomelmélet belátásai, amelyeket az irodalmi szövegek tanulmányozása során nyertek irodalmárok és filozófusok, hasznosíthatóak-e, s ha igen, mi módon a jogászok számára saját textusaik interpretációi során.22

Éles határokat természetesen nem húzhatunk e vizsgálódások közé, s ezt különösen jól illusztrálják azok a viszonylag későbbi keletű és legújabb kutatások, amelyek az interdiszciplinaritás (tudományköziség) minden lehetséges eszközét felhasználni igyekeznek.

Az ún. narratív jogtudomány vagy más néven jogi történetmondás (narrative jurisprudence/ legal storytelling) híveinek kísérletei általánosságban arra irányulnak, hogy a jog életében megszólaltassák a törvényhozás, az igazságszolgáltatás, a jogtörténet(írás) és a jogtudomány által tradicionálisan kirekesztett, marginalizált, elnyomott,

„elhallgattatott” kisebbségek hangját, amit a – tipikusan fehér, felső-középosztálybeli, férfi – döntéshozók absztrakciói elnémítottak. Ehhez eszközként és módszer(tan)ként írásaik már nem csak irodalmi szövegekből származtatott vagy azokra vonatkozó állításokat mozgósítanak, hanem azokhoz kezdenek el hasonlítani, osztozni a verbális fikcióknak azok-ban a jellegzetességeiben, amelyeket szépirodalmi formákra szokás jellemzőnek tartani. Azaz: a „megszólaltatottaknak” és nem egyszer maguknak a tanulmányszerzőknek az egyes szám első személyű, személyes tapasztalataikat, élményeiket, érzéseiket és adott esetben jogelméleti mondanivalójukat egybefonó elbeszélései, naplójegyzetei, dialógusai és versei is megjelennek a jogtudományi vizsgálódásokban.

S végül említést kell tennünk azokról a kutatásokról, amelyek révén megmutathatóvá válik, miként gyakorol (és gyakorolt a történelem során) hatást egy-egy jogi szöveg valamely irodalmi mű szövegének a formálódására (narratív struktúrájára, cselekményvezetésére, stílusára, szóhasználatára, mondatszerkezetére stb.), azaz miként válik a kérdéses szöveget működtető poétikai eszköztár részévé, illetve miként és mennyiben határozhatja meg az olvasói befogadás folyamatát.23 Itt már olyan ún. intertextuális (tehát különböző szövegek egymásra gyakorolt hatását felfedni kívánó) elemzésekkel találkozunk, amelyeknek az ambíciója immár több, mint annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy „mi az, amit az irodalom tanulmányozásától a jogászok remélhetnek”.24 E vizsgálódások célja, hogy a jogtudomány is képes legyen megfontolandó tanulságokkal szolgálni az irodalmárok számára, s ezáltal újra kölcsönössé tenni az érdeklődést és a jelenleginél intenzívebbé a párbeszédet a két terület képviselői között. Olyan dialógus volna ez, amelyet a jog és az irodalom évezredes összefüggései valóban megérdemelnének.

  1. Lengyel Péter: Macskakő. Detektív regény. Budapest, 1988, Szépirodalmi Könyvkiadó. 206.
  2. Stoppard, Tom: Rosencrantz és Guildenstern halott. In uő: Drámák. Vas István ford. Budapest, 2002, Európa Könyvkiadó. 29.
  3. Eco, Umberto: Fiktív jegyzőkönyvek. In uő: Hat séta a fikció erdejében. Gy. Horváth László ford. Budapest, 1995, Európa Könyvkiadó. 165–198., 165.
  4. Uo. 167.
  5. Vö. pl. Jackson, Bernard S.: Law, Fact and Narrative Coherence. Deborah Charles Publications, Merseyside. 1988.
  6. Vö. pl. Perelman, Cha?m – Olbrechts-Tyceta, Lucie: The New Rhetoric: A Treatise on Argumentation. Notre Dame. 1969, University of Notre Dame Press.
  7. Vö. pl. Nash, Cristopher (szerk.): Narrative in Culture. The Uses of Storytelling in the Sciences, Philosophy, and Literature. London, 1990, Routledge.
  8. White, Hayden: A történelmi szöveg mint irodalmi műalkotás. In Kiss Attila Attila et al. (szerk.): Testes könyv. Novák György ford. Szeged, 1996, Ictus–Jate Irodalomelm. Csop. 333–354.
  9. Könnyen hozzáférhető, nevezetes példák: a „Jelentés Örkény István gépkocsivezetői engedélyé ről” című szöveg, ami – ha nem rendőrségi irat volna – lehetne maga is az Egyperces novellák egyike. Rubicon 15/8–9. (2004) 76. Vagy: a PKKB azon ítélete, amelyet 15. B. 21551/1964/9. szám alatt hozott Hajnóczy Péter ún. zászlóletépéses ügyében, amelynek a tényállást összefoglaló része akár Hajnóczynovellaként is olvasható. Vö. Szerdahelyi Zoltán: A letépett vörös zászló. Beszélő 14/1 (2009). 48–72. Vagy: Lord Denning egyik híres döntésének szintén a tényállást rögzítő része, ami pedig bármely, az angol középosztály életéről szóló kisregény nyitánya lehetne. Miller v. Jackson (1977) QB 966, (1977) 3 WLR 20, (1977) 3 All ER 338. És így tovább: rengeteg hasonló esetet lehetne találni.
  10. Vö.pl.Reid,Benjamine:TheTrial Lawyer As Storyteller: Reviving an Ancient Art. In Lundquist, Weyman I . – Pytte, Alyson (szerk.): The Litigation Manual. Jury Trials. Chicago ILL, 2008, ABA Publishing. 157–166.
  11. Sherwin, Richard K.: Legal Storytelling. Culture’s Tools for Making Meaning. In When Law Goes Pop. Chicago and London, 2000, The University of Chicago Press. 41–71.
  12. Foucault, Michel: Az igazság és az igazságszolgáltatási formák. Sutyák Tibor ford. Debrecen, 1998, Latin Betű. 23–43.
  13. Cover, Robert M .: Violence and the Word. In Minow, Martha et al. (szerk): Narrative, Violence, and the Law. The Essays of Robert Cover. Ann Arbor MI 1995, Michigan University Press. 203–238.
  14. Lengyel Péter: i. m.
  15. A kontinentális jogászképzés elsősorban szabályokkal, dogmákkal és formalitásokkal foglalkozik, az angolszász pedig precedensekkel, doktrínákkal, ezek analízisével és (a formalitás mint olyan kötelező – tudja, csupa formalitás az egész) formalitásokkal. A tényekkel és azok történetekbe rendezésével való foglalatosság jobbára mindkét partján az óceánnak: hiány. Egy kitűnő ellenpélda: H . Szilágyi István: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája: visszatekintés. In Fekete Balázs et al. (szerk.): Iustitia kirándul. Tanulmányok a „jog és irodalom” köréből. Budapest, 2009, Szent István Társulat. 111–132.
  16. Vö. Ferguson, Robert. A.: Law and Letters in American Culture. Cambridge MA, and London, England, 1984, Harvard University Press.
  17. Vö. Wigmore, John: A List of Legal Novels. 2 Ill. L. Rev. 574 (1908), ill. Papke, David R .: Law and Literature: A Comment and Bibliography of Secondary Works. 73 L. Libr. J. 421 (1980).
  18. Például: Thomas Jefferson ajánlásai – amelyeket saját hajdani mentora, Amerika elismerten egyik legkiválóbb klasszikus műveltségű jogtudósa, George Wythe útmutatásait követve fogalmazott meg – lényegében a felvilágosodás irodalmának teljes bibliográfiáját tartalmazták, és „képzési tervének” vég rehajtása öt éven keresztül napi tizennégy órai olvasást követelt meg, szigorúan meghatározott rend szerint: reggel nyolc óra előtt természettudományi, erkölcsfilozófiai, teológiai és természetjogtani művek szerepeltek az olvasmányok között, majd jogtudománynak kellett következnie délig (s legalább három különböző nyelven), politikai jellegű írások és történelem délután, s végül költészet, irodalomkritika, retorika és szónoklatok tanulmányozása „sötétedéstől a lefekvés idejéig”. Vö. Cohen, Morris L .: Thomas Jefferson Recommends a Course of Law Study. 119 U. Penn. L. Rev. 823 (1971).
  19. Vö. Cardozo, Benjamin N.: Law and Literature. In Selected Writings of Benjamin Nathan Cardozo. New York, 1975, Matthew Brenner. 338., ill. Weisberg, R. H.: Law, Literature, and Cardozo’s Judicial Poetics. 1 Cardozo L. Rev. 283 (1979).
  20. Vö. Ziolkowski, Theodor: The Mirror of Justice: Literary Reflections of Legal Crisis. Prince ton NJ. 1997, Princeton University Press.
  21. Cover, Robert M .: The Supreme Court, 1982 Term: Foreword: Nomos and Narrative. 97 Harv. L. Rev. 4 (1983).
  22. A „jog és irodalom” kutatások s ezek alapvető irányainak áttekintését nyújtja magyar nyelven Maria Aristodemou tanulmánya. Aristodemou, Maria: A jog és az irodalom tanulmányozása: irányok és kapcsolódások. In Szabadfalvi József (szerk.): Mai angol-amerikai jogelméleti törekvések. Bódig Mátyás ford. Miskolc, 1996, Bíbor Kiadó. 167–199. Az érdeklődők számára szintén rendelkezésre áll Christine A. Corcos terjedelmes (1200 oldalas!) bibliográfiája, ami három évtizednyi „jog és irodalom” kutatás publikációit listázza. Corcos, Christine A.: International Guide to Law and Literature Studies. Buffalo, 2000, William S. Hein & Company. A tájékozódást segíti több internetes honlap is. Kiindulópontként ajánlható: http://docs.law. gwu.edu/facweb/dsolove/LawHumanities/.
  23. Csak egyetlen példa: gondoljunk Kafka regényére. Nemcsak az igazolható egyértelműen, hogy A per egyik legfontosabb referenciapontja és intertextusa az 1852. évi Strafgesetz, hanem önálló elemzést igényelhetne egyrészt az is, mennyiben járul hozzá a regény esztétikai hatásának megképződéséhez az a tény, hogy a szekularizált világban a már nem eredendően bűnösnek tekintett ember antropológiai státuszához hozzátartozik az ártatlanság vélelmének büntetőjog-dogmatikai alapelve, amely így részét képezi a kortárs olvasói elváráshorizontnak; másrészt az is, hogy az a „fenyegetés”, ami a kafkai mondatszerkezetből árad, mennyiben vezethető vissza a bürokrácia, a jog textusaira és fogalmazásmódjára. Vö. Nagy Tamás: A per mint burleszk avagy releváns kontextus-e az osztrák-magyar büntetőjog? In Mezey Barna (szerk.): Jogi kultúrák, processzusok, rituálék és szimbólumok. Budapest,
    2006, Gondolat Kiadó. 250–266.
  24. Vö. White, James Boyd: What Can a Lawyer Learn From Literature? 102 Harv. L. Rev. 2014 (1989).