Tóth J. Zoltán: A „jog és irodalom” felhasználása az egyetemi oktatásban (tanulmány)

A „jog és irodalom” („law and literature”) mozgalmához különböző típusú elemzések tartoznak. Ezeknek hagyományosan két  fő  formáját különböztetik meg: (1) a „jog az irodalomban” („law in literature”) és (2) a „jog mint irodalom” („law in literature”) irányzatait.1

Előbbi azt vizsgálja, hogy a jog, a jogászság, a jog és erkölcs, jog és igazságosság viszonya stb. hogyan jelenik meg az egyes irodalmi művekben vagy azok valamely csoportjában; míg utóbbi abból indul ki, hogy a jogés az irodalomtudomány elemzési tárgya közös: az írott szövegek, illetve az azok által használt nyelv, és ezért az irodalmi szövegek értelmezése során nyert tapasztalatok felhasználhatók a jogi szövegek analízise során is (vagy éppen a filológiai hermeneutika révén bizonyítható be  a  jogszabályszövegek megszüntethetetlen többértelműsége, immanens nyitottsága). Megkülönböztethetjük  továbbá (3) azokat a kutatási irányokat, melyek az irodalom jogára („law of literature”) vonatkoznak, például szerzői  joggal, irodalmi plágiumvitákkal stb. foglalkoznak, vagy irodalmi művekben (azok által) elkövetett bűncselekmények, szabálysértések vagy kártérítési követelést megalapozó polgári jogi (személyiségi jogi) jogsértések jogi  szempontú elemzését tartalmazzák.2 Nagy Tamás alapján önálló ágként detektálhatjuk (4) az ún. „narratív jogtudományt” („narrative jurisprudence”) vagy – másképpen – „jogi történetmondást” („legal storytelling”), valamint (5) azokat az „intertextuális elemzéseket”, amelyek azt mutatják meg, vajon „miként gyakorol és gyakorolt a múltban hatást egy-egy jogi szöveg valamely irodalmi mű szövegének a formálódására”.3 Szintén a kutatási tárgyhoz tartoznak (6) azok az elemzések, melyek azt vizsgálják, hogy egy-egy konkrét irodalmi mű (vagy ezek valamely csoportja) hogyan befolyásolta a hatályos jog megváltoztatását, de lege ferenda elképzelések kialakítását és/vagy azok törvénnyé válását;4  melyek (7) a jogtudományt mint irodalmi műfajt fogják fel és művelik;5 végül pedig (8) azok az elemzések is, melyek a jogi szövegeket (jogszabályszövegeket, bírói ítéleti indokolásokat, keresetleveleket, fellebbezéseket stb.) mint esztétikai értékkel bíró műveket vizsgálják.

Ezek közül a jogi felsőoktatás számára elsősorban az (1), (2) és (4) pont szerinti kutatási tárgyak fontosak. A „jog az irodalomban” tanítása hozzájárul ahhoz, hogy – a hagyományos megfogalmazás szerint – azáltal neveljünk jó jogászokat, hogy a joghallgatókat jó emberré neveljük. Ehhez a tételes jog írott, szó szerinti szövege és az igazságosság (a pozitív jog és a természetjog) kapcsolatának bemutatása, az  eseti igazságosság és az ennél többet jelentő (arisztotelészi értelemben vett) méltányosság jogi érvényesítési lehetőségeinek irodalmi (és az ilyen irodalmi művekhez kapcsolódó jogtörténeti) példák alapján történő szemléltetése rendkívül fontos lenne a jogászi etikát jelenleg semmilyen formában nem tanuló jövendő jogászgenerációk egyetemi képzése során. Az e tekintetben leggyakrabban felhasznált művek között találjuk Szophoklész Antigonéját, illetve Shakespeare két drámáját, A velencei kalmárt és a Szeget szeggelt. Ahogy József Attila írja: „[a] törvény szövedéke / mindíg fölfeslik valahol”.6 S ha az igazság (vagy amit annak éreznek), illetve a jog szembekerül egymással, óhatatlanul felvetődik a kérdés, mi a jobb: érvényesíteni az eseti igazságosságot (méltányosságot), és ezzel az adott szituációban helyes döntést meghozni, vagy kitartani a törvény betűjénél, amivel a konkrét esetben igazságtalan eredményre jutunk, viszont hozzájárulunk a jog kiszámíthatóságához, a jogbiztonsághoz, ami végső soron a formális jogegyenlőség megvalósulását jelenti. Ez különösen fontos a jogbölcselet oktatásában, mert visszatekintve az elmúlt két és félezer évre, aligha mondható, hogy e két felfogásban objektíve „igazságot” lehetne szolgáltatni, hogy létezne „a” helyes álláspont – legfeljebb az mondható, hogy némelyek (vagy éppen mi magunk) az egyikben vagy a másikban hisznek (hiszünk). Ha a jövendő jogász idejekorán megismerkedik azzal a ténnyel, hogy a jog nagy kérdéseire nincs egységes és vitathatatlan válasz, és ennek következtében a működő jogban fog találkozni olyan jogászi álláspontokkal (például bírói ítéletekkel), amelyek a tételes jogi szabályozás előreláthatóságát preferálják azon az alapon, hogy a jogszabályszövegek a jogkereső állampolgárok számára íródnak, és fontos érdek fűződik ahhoz, hogy egy jóhiszemű állampolgár bízhasson abban, hogy ha a jog általa megismerhető előírásait betartja, akkor az általa ugyancsak megismerhető jogkövetkezményekkel (és csak azokkal) kelljen szembenéznie, ugyanakkor fog találkozni olyan álláspontokkal is, melyek a tételes jog szövegét csak akkor veszik figyelembe, ha annak eredeti értelemben vett alkalmazása a helyes (vagy szerintük helyes) döntés, ha pedig az valamiért igazságtalan, akkor eltekintenek tőle, azt felülbírálják, átértelmezik.

Valószínűleg a legszélsőségesebb formájában egyik álláspont sem tartható. Az sem helyes, ha a jogi szövegeket betű szerint értelmezzük, mint az USA-ban a kissé gúnyosan black-letter lawyersnek ne-
vezett formalista jogászok7 teszik, vagy ahogy tették azt az angol bíróságok a XIX. század második feléig, néha még abszurditások árán is ragaszkodni kívánva a szöveghez, és ami miatt így a parlamentnek kifejezetten elő kellett írnia a bíróságok számára olyan trivialitásokat, hogy ha a törvény egyes számot használ, azon a többszöri elkövetést/előfordulást is érteni kell, vagy ha a törvény azt írja, hogy „man”, azon azt is érteni kell, hogy „woman” stb.8  Híres jogtörténeti példa az az 1930-as francia törvény is, amely – egy szövegezésbeli pontatlanság miatt – azt írta elő, hogy a vonat utasainak tilos felés leszállni, amikor a vonat nem mozog;9 természetesen a francia bíróságok nem a szöveg, hanem a józan ész alapján alkalmazták a törvényt. Samuel Pufendorf nyomán szintén nevezetes példa az a bolognai statútum is, amely azt írta elő, hogy aki a nyílt utcán vért ont, azt a legszigorúbb büntetéssel sújtsák – amely büntetésre Pufendorf (és William Blackstone, a legnagyobb angol jogász)10 szerint természetjogi alapon nem kerülhetne sor azon orvossal szemben, aki egy gutaütött emberen az élete megmentése érdekében eret vág, akkor sem, ha a cselekmény szó szerint beleillik a statútum tényállásába.11  De a magyar bírói gyakorlatot is fel lehet hozni a contra legem, vagyis a törvény szövegével kifejezetten ellentétes, de a józan észen alapuló bírói érvelésre; például a semmisségre a Ptk. szerint „bárki határidő nélkül hivatkozhat” [Ptk. 234. § (1) bekezdés], ugyanakkor ezt a rendelkezést a bírói gyakorlat lerontja. A BH 57/2009. már egyenesen mint ítélkezési gyakorlatról ír erről a felfogásról: „A szerződés semmisségére a magyar jog szerint a Ptk. 234. § (1) bekezdése értelmében bárki határidő nélkül hivatkozhat; az egységes magyar bírósági gyakorlat szerint azonban a bárki nem jelent korlátozásmentes igényérvényesítési lehetőséget, hanem a bíróságok minden esetben megkívánják a jogi érdekeltség igazolását (BH 2001/335. jogeset, BH 2004/503. jogeset, EBH 1999. évi 14. sorszám).”12

A szöveghűség ellentétpárja, a korlátlan morális (szó  szerinti) igazságszolgáltatás azonban szintén alkalmazhatatlan, mert bírói önkényhez vezet (akkor is, ha ezt utólag formáljogi érvelésbe bújtatják). A nevezetes „radbruchi formula” szerint ugyan az alapvető erkölcsi-igazságossági  elvekkel szembenálló normaszöveg nem jog, csak puszta törvény, és a neki való engedelmeskedést meg lehet, sőt meg kell tagadni, azonban – az első állítás („meg lehet tagadni”) kétségtelen helyessége mellett – a második állítás valójában az elvárhatatlant emelné jogi szintre, hiszen aki a jog (törvény) szerint cselekszik, az azt teszi, amit számára előírtak, és amelyről úgy gondolhatja, hogy az a kötelessége, illetve ha nem teszi meg (például a náci diktatúrában), akkor a saját életét teszi kockára, és éppen ezért itt is igaz, hogy a jog (a természetjog) sem kényszeríthet senkit arra, hogy az életét kockáztassa vagy hagyja elvenni. (Ez természetesen a jog alatt állókra, a jog alkalmazóira, a jogi norma címzettjeire igaz, nem pedig a jog alkotásában résztvevőkre.)

Az előbbi polémiák gyakorlati példákkal, konkrét (megtörtént vagy fiktív) jogesetekkel való bemuta- tása mellett az irodalom közvetlen instrumentalista felfogása is használható a jogi oktatásban.13 Fontos lehet továbbá az is, hogy ha azt akarjuk, hogy a jogász jó ember legyen, akkor empátia szükséges a laikusok irányában. Ez nemcsak az ügyvédekre igaz, hanem (sőt különösen) a hivatalos személyekre, rendőrökre, ügyészekre, bírókra, mert egy laikus számára a jog eleve egy furcsa, rideg, idegen világ, amelyet nem lehet kiismerni, és ha ezt az érzést csak fokozzuk, akkor csak azt érjük el, hogy az egyszerű ember nem tisztelni fogja a jogot, hanem félni fog tőle. Franz Kafka A per című regényével elég jól szemléltethető ez az érzés a joghallgatókban, és ha elérjük azt, hogy a jövendő jogászok ne úgy tekintsenek az ügyfelekre, tanúkra, vádlottakra, sértettekre stb. mint a jogi eljárások szükségszerű szereplőire, hanem beleérezzék magukat egy kicsit a helyzetükbe, és a jog merevségét valamelyest oldják, akkor egy emberközelibb, barátságosabb, jobb jogi eljárási rendszert tudunk teremteni. (Ha azt is elmagyarázzuk nekik, hogy egy laikus puszta tárgyként kezelve úgy érezheti magát, mint bárki, akár maga a joghallgató, illetve a jogász egy orvosi vizsgálaton, ha nem mondanak neki semmit, nem magyarázzák el a szituációt, azt, hogy mi fog történni és miért – ekkor a jogász /vagy bárki/ az orvosi eljárásnak ugyanúgy nem alanya, csak puszta tárgya lesz, mint ahogy hasonló esetben a laikus nem alanya, csak puszta tárgya lesz egy jogi eljárásnak – hasonló félelemmel vegyes idegenségérzettel.) És persze – nem mellesleg – az irodalmi művek nemcsak az erkölcsös, hanem a művelt jogásszá váláshoz is képesek hozzájárulni. Erre szintén nagy szükség van, mert egyre inkább afelé tartunk, hogy jogász-értelmiségiek  helyett  jogász-technikusokat képezzünk. A jogászhallgatók intellektuális színvonala és műveltsége folyamatosan esik. (Ennek okainak mélyebb elemzése önálló tanulmányt igényelne.)

Egy jogász viszont nem akkor jó jogász, ha szakbarbár, hanem akkor, ha érti a körülötte fekvő világot. Ehhez egy bizonyos műveltség elengedhetetlen.

A „jog mint irodalom” oktatása úgyszintén nélkülözhetetlen; a jogászok számára ugyanis nemcsak a morális szempontok figyelembevétele lehet fontos jogászi munkájuk során, hanem a tételes jog technikai értelemben történő helyes alkalmazása is. A modern jog írott jog: azt az írott jogszabályok (vagy más írott jogi normák) szövege tartalmazza. Ahhoz, hogy a jog valódi értelmét (vagy lehetséges értelmezési tartományát) megállapíthassuk, a normaszöveg mint nyelvi képződmény immanens többértelműsége és homályossága miatt a  szöveget különböző módszerekkel értelmeznünk kell. A jogi hermeneutikai eszköztár nem különbözik jelentősen a filológiai hermeneutikai eszköztártól, így a joghallgatók által már a középiskolai tanulmányaik során megismert irodalmiszöveg-elemzés jó alapul szolgálhat arra, hogy annak mintájára, de azt kiegészítve és pontosítva megismertessük a joghallgatókkal a jogalkalmazás immanens részét, egyszersmind előfeltételét jelentő jogi hermeneutikai módszertant. Anélkül, hogy valaki képes lenne az írott jogi szövegek értelmének feltárására, illetve meghatározott álláspontok melletti (szubjektív) érvelésre, nem válhat senkiből (jó) jogász. A mai magyar jogi oktatás hibája, hogy a mi jogászképzésünk „a” jog megtanítására és annak számonkérésére irányul, előfeltételezve azt, hogy a jogi problémáknak létezik helyes („a” helyes) megoldása, azaz a jog minden kérdésére létezik egyetlen megoldás, amit csak – egymást követő logikai lépcsőfokok végigjárása révén – meg kell találni. Ezzel szemben sokkal hasznosabb az egyesült államokbeli jogi oktatás azon jellegzetessége, hogy ott a joghallgatókat értelmezni (gondolkodni) és érvelni tanítják, belátva azt, hogy nincs objektív igazság, csak szubjektív „igazságok” vannak, azaz általában mindegyik álláspont mellett fel lehet hozni (erősebb vagy gyengébb) érveket, a világ pedig nem fekete vagy fehér.

Ha egy jövendő jogász megismeri mindazokat az értelmezési módszereket és érvelési fogásokat (a jogi hermeneutikát és a retorikát), amelyet a kontinentális jogrendszerekhez tartozó magyar jogrendszerben is alkalmaznia kell ahhoz, hogy jogászként boldoguljon, akkor a jogot jobban fogja érteni és hatékonyabban fogja alkalmazni. Az ügyvédek nyilván az érvelési fogásokat szubjektív alapon fogják alkalmazni, de tulajdonképpen ez is a dolguk; a bíró feladata (és nem az ügyvédé) az, hogy az elfogult értelmezéseket összemérje, és egy védhető értelmezési alapon álló ítéletet hozzon. (Persze a bíró sem objektív, de legalább a felek partikuláris személyes érdekein kívül áll, és legfeljebb a neveltetése, világlátása, értékei, attitűdjei, preferenciái stb. hatnak ki a döntése meghozatalára. Ugyanakkor ezek hatással vannak rá, és jobb, ha a jövendő jogász eleve tisztában van azzal, hogy teljesen objektív döntés nincs; ezt mint tényt el kell fogadnia, és ha tud erről a tényről (és nincsenek tévképzetei a jogalkalmazás jellegét illetően), akkor az ügyfele (vagy éppen a társadalom) érdekét hatékonyabban tudja képviselni – és éppen ez a feladata.) Vagyis van egy hermeneutikai tér, ami a jogász, így a bíró rendelkezésére áll, ez azonban nem korlátlan – csak az értelmezéssel alátámasztható érvek játszhatnak szerepet a jogalkalmazásban és az érvelésben. És bár elválhat (elválik) egymástól a döntés meghozatala és annak indokolása (utólagos igazolása), vagyis – Rüdiger Lautmann szavaival – a formális és az informális döntési program, az informális program csak olyan döntési alternatívák közül választhat, amelyek választását a formális program megengedi. (A határ persze lehet képlékeny, de azért léteznek érvek, amelyek nyilvánvalóan a határon kívül vannak.)

A bíróságok a magyar jogrendszerben is a legkülönbözőbb módszereket használják egy-egy többféleképpen értelmezhető jogi normaszöveg értelmének feltárásához. Ha valaki ezeket a lehetséges módszereket ismeri, akkor (technikai értelemben véve) sokkal jobb jogásszá tud válni, de a „jó” ügy képviselete is megkívánja egy jó jogásztól, hogy az elvileg lehetséges érvek közül minél többet felhozzon, mert ezáltal annál inkább megerősíti a bírót abban, hogy végül is az a helyes álláspont, amit ő képvisel.

Végül a jogi oktatás a narratív jogtudomány belátásait sem nélkülözheti, egy valódi eljárás, különösen egy tárgyalás és azon belül a tényállás-megállapítás ugyanis mindig a valóság különböző felfogásainak (az ellenérdekű felek, a szakértő/k/, az egyes tanúk stb. valóságértelmezésének) prezentálására szolgál, ugyanúgy, ahogy egy irodalmi cselekményben is különböző szereplők eltérő nézőpontjain keresztül láthatjuk a valóságot.14 A tárgyalóteremben tárgyalást vezető bíró valójában nem más, mint egy regény olvasója, aki a kapott – töredékes és elfogult – információdarabok alapján kell, hogy összeállítsa a maga igazságát. Ha a joghallgató figyelmét rá akarjuk irányítani arra a tényleges helyzetre (amelynek tudása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megértse a jog gyakorlati működését), hogy a bíró nem egy montesquieu-i szubszumáló automata, hanem egy ember, a maga szimpátiáival, elfogultságaival, érzelmeivel és képességbeli fogyatékosságaival, akkor jó hasznát vesszük, ha a jogi oktatás során a regény történetszövését párhuzamba állítjuk a (jogi normák alkalmazását előfeltételező)  bírói  ténymegállapítás  folyamatával. A bíró számára a tényállás kiderítése olyan, mint az olvasó számára a detektívregény megoldása, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a detektívregényben a történeti tényállás felderítésének folyamata már készen áll (csak el kell olvasni), míg a bíró azt tevőlegesen alakíthatja (és el is ronthatja).

Ezenkívül hasznos lehet a joghallgató számára annak belátása is, hogy egy tárgyalás sok szempontból hasonlít egy drámához: a  tárgyalóterem egy színpad, ahol a dráma szereplői a maguk érdekében (felperes, alperes), avagy a saját logikájuk (tanú, szakértő – ha nem elfogultak) szerint cselekszenek, amiből a bírónak ki kell hámoznia, hogy ki mond igazat, ki hazudik vagy téved, és ez alapján kell felvázolnia (és az ítéleti indokolásban elmagyaráznia), hogy a valóságban mi történt. (Valójában a bírósági tárgyalás során az igazán lényeges kérdés ez, és nem a jogi szempontok vizsgálata, mert sokszor /az ún.
„könnyű ügyekben”/ az ügy kimenetele azon dől el, hogy a bíró végül milyen következtetésre jut a történeti tényállás tekintetében.) Ha egy joghallgató ezt megérti, megérti a jog praktikus működését is, jelesül hogy a bírói ítélet nem egy eleve Eldöntött, a jogszabályokból logikailag következő valami, hanem alakítható, és a jogász feladata a tárgyalások során éppen az, hogy az ítéletet alakítsa.

1 Vö. például: Aristodemou, Maria: A jog és irodalom tanulmányozása: irányok és kapcsolódások. 194. In Szabadfalvi József (szerk.): Mai angol-amerikai jogelméleti törekvések. Miskolc, 1996, Bíbor Kiadó. 167–198.; illetve H. Szilágyi István: Jog és irodalom. 5. In  Iustum  Aequum  Salutare, 2010/1. szám. 5–27.

2  Ezen, ritkán előforduló írások közé  tartozik például Sólyom Péter A művészet szabadsága és az esztétikai ítéletek című tanulmánya (Iustum Aequum Salutare, 2007/2. szám. 95–109.).
3   Vö.: Jog és irodalom: A Gutenberg-galaxis fénye. Kiss Anna interjúja Nagy Tamással. In Ügyvédvilág, 2010. május. 10–11.
4  Mint például Charles Dickens írásai az árvaházakra vagy az adósok börtönére vonatkozó szabályokat.
5  Például Arthur Koestler vagy Albert Camus. (Vö. ehhez pél- dául: Tóth J.  Zoltán: Irodalom és büntetőjog: Koestler és Camus a  halálbüntetésről. In  Studia in honorem István Balogh. Budapest, 2007, Károli Gáspár Református Egyetem Államés Jogtudományi Kara. 117–129.)
6  József Attila: Eszmélet. In József Attila minden verse és versfordítása. Budapest, 1987, Szépirodalmi Könyvkiadó. 379.
7  A különböző gondolkodású jogászok egyetemi képzéséről szerzett személyes élmények és tapasztalatok alapján ezek rövid összevetését lásd: Henskens, Alister A.: Legal Education: Black Letter, White Letter or Practical Law? In Newcastle Law Review, 2005–2006. 81–86.
8  Vö.: Pokol Béla: A jog elmélete. Budapest, 2001, Rejtjel Kiadó. 54.
9 Cass. Crim. 8 March 1930, D.P. 1930.1.101 Idézi: Troper, Michel –  Grzegorczyk, Christophe  – Gardies,  Jean-Louis:  Statutory Interpretation in France. 192. In Neil D. MacCormick – Robert S. Summers (eds.): Interpreting statutes: a comparative study. Aldershot [etc.], 1991, Dartmouth Publishing Company. 171–212.
10 Vö.: Blackstone, William: Commentaries on the Laws of England. Book the First. Oxford, 1975, Clarendon Press. 60.
11  Vö.: Posner, Richard A.: How Judges Think. 199. Cambridge, Massachussets – London, England, 2008, Harvard University Press. Magyarul idézi: Molnár András: Pragmatizmus és legalizmus – Richard Posner és Antonin Scalia a bírói szerepről.
38.  De  iurisprudentia et  iure publico – Jogés politikatudományi folyóirat, 2009/1. szám. 29–68.
12 Vö.: Tóth J. Zoltán: Jogértelmezési módszerek a bírói gyakorlatban. Jogelméleti Szemle, 2009/4. szám. 162. lábj.
13  Például a Bűntények a könyvtárszobából című kötet egy ilyen kezdeményezés volt, amelyben közismert irodalmi történetek, „tényállások” alapján a hallgatók büntető eljárásjogi iratmintákat ismerhettek meg, vagyis szakjogi ismereteik megszerzésének megkönnyítéséhez a kötet szerzői irodalmi „jogeseteket” használtak fel. [Lásd: Kiss Anna (szerk.): Bűntények a könyvtárszobából. Budapest, 2010, CompLex Kiadó.]14  A jog e jellemzőjének megvilágítására példaértékű H. Szilágyi István kezdeményezése, aki az ez iránt érdeklődő hallgatóknak Gabriel García Márquez kisregényének, az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájának a feldolgozásával mutatja be azt a szituációt, ahogy a bíró a különböző tanúk hézagos és gyakran egymásnak is ellentmondó vallomása, beszámolója alapján kell, hogy kibogozza (ha tudja) azt, hogy mi is történt – a büntetés kiszabása vagy a felmentő ítélet meghozatala ugyanis csak ezt   követően  történhet  meg. (E módszer leírását és gyakorlati tapasztalatainak ismertetését lásd: H. Szilágyi István: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája: visszatekintés. In  Fekete Balázs – H. Szilágyi István – Könczöl Miklós (szerk.): Iustitia kirándul. Budapest, 2009, Szent István Társulat. 111–132.)