A láthatatlan nemzedékek kora (szerkesztői előszó)
Lehet-e 2015-ben írónemzedékekről beszélni? Egy olyan korban, amely arctalan, szélsőségesen individualista, és amikor semmi ellen nem lehet úgy istenigazából fellépni, a lázadás izzó koherenciáját kiváltva. Lehet-e írónemzedékekről beszélni, amikor a szubjektum egyszer eltűnik a képből, mint egy fotóról a hatalom által kiretusált kényelmetlen személyek, máskor pedig újra felbukkan, hogy sűrű árnyékában már-már láthatatlanná váljon maga a mű?
Az Irodalmi Szemle 1966-ban Vetés címmel indított rovata még egy igazi nemzedéki csoportosulást fogott össze, amelynek képviselői 1970-ben az Egyszemű éjszaka és a Fekete szél című antológiákkal „robbantak be” igazán az irodalmi köztudatba. Már a huszadik század hatvanas éveiben sem volt azonban egyértelmű, hogy a „szlovákiai magyar fiatal írók” nemzedékileg egységes csoportot alkothatnak-e. A Vetés nemzedékéről ezt írja Szeberényi Zoltán: „Sokféle nézetet vallottak, csupán néhány kérdésben voltak egyöntetűek: a szlovákiai magyar irodalmi hagyomány részbeni elvetésében, az irodalom társadalmi kötődésének mellőzésében és a költői-írói formanyelv, eszköztár megújításának, modernizálásának szükségességében.”1 Láthatjuk tehát: az egyik legjelentősebb szlovákiai magyar írónemzedéket leginkább az tartotta össze, hogy nem akart szlovákiai magyar írónemzedék lenni. A hatvanas években ez a rebellis hozzáállás még összetartó erőnek számíthatott, sőt, valószínűleg annak számított a nyolcvanas években, az Iródia ténykedésének idején is, ma azonban, amikor semmilyen hagyományhoz való kötődést nem kér számon senkin a kor, tulajdonképpen értelmezhetetlen.
Így aztán a BEVETÉS 2015 nem egy nemzedéket „indít útjára”, ami már azáltal is bebizonyosodik, hogy a felvonultatott szerzők életkorban sem képviselnek feltétlenül egy generációt. Ami közös bennük, hogy mind harminc alatti, kötettel még nem rendelkező szerzők, akik kapcsolatba kerültek az Irodalmi Szemlével – vagy már megjelentek írásaik a lapban, vagy úgy kerül erre most sor, hogy egy ideje már feltűntek a szerkesztőség láthatárán. Közös bennük, hogy egyelőre nem kaphattak nagyobb figyelmet, mert nincs mögöttük akkora mennyiségű „anyag” – az írásaik minősége által azonban rászolgálnak erre a figyelemre. Olyan kritikusokat, irodalomtörténészeket kértünk fel a bemutató – „beavató” – szövegek megírására, akiknek mi ajánlottuk figyelmükbe az adott szerzőt, s akikről tudható, hogy „nem beszélnek mellé”.
Magunk is kíváncsian várjuk, vajon az elkövetkező évek visszaigazolják-e majd ezt a szubjektív, erősen korlátozott válogatást, és, nemzedékek ide vagy oda, ez az éles BEVETÉS beváltja-e a hozzá fűzött reményeinket. A tér most mindenesetre legyen az övék.
A szerk.
—
1 – Szeberényi Zoltán: Magyar irodalom Szlovákiában (1945–1999) II. Pozsony, 2001, AB-ART. 15–16.