Nagy Hajnal Csilla: Hét: Kele (novella)

Nem beszéli a nyelvünket, néhány szót és egyszerűbb szókapcsolatot leszámítva, mint a „basszál még” vagy a „keményebben”, de ezeket olyan változatos átéléssel képes mondogatni, hogy ő az egyik legkeresettebb a szakmájában. Ilyenkor, pénteken, szőke és Candynek hívják. Miatta tanultam meg a kamerakezelést, és néhány hónap kemény munkával sikerült annál a stúdiónál elhelyezkednem, amelyikben ő is dolgozott. Kék sildes sapka és vastagkeretes szemüveg van rajtam a pénteki forgatások alatt.

Szinte elviselhetetlen fájdalom nézni, ahogy felgrasszált hajú, kigyúrt, buta főemlősök tömködik a törékeny test különböző nyílásait. De csak így vigyázhatok rá. Candy csak férfiakkal szerepel, pedig nem egyszer hallottam, hogyan kérleli a lány menedzserét a pocakos, éles arcszélű rendező, hogy győzze meg kliensét, vállaljon jeleneteket lányokkal is.

Az igazi nevét nem sikerült megtudnom, és soha nem is fogom, de a különböző művészneveit mind ismerem. Az átlag pornófogyasztónak talán nem tűnnek fel azok az apró jelek, amik összekötik az agyonsminkelt, szőke Candyt és a rövid fekete hajú, szeplős Melindát, de én már évekkel ezelőtt tudtam, mikor látom őt a képernyőmön, még azoknál a videóknál is, ahol egyszer sem lehet látni az arcát. Felismerem az apró vágásnyomot a bal combján hátul, az anyajegyet közvetlenül a bal mellbimbója alatt, és bár ilyesminek sosem láttam előjelét egyetlen filmjében sem, de legtöbbször kivehető egy keskeny harapásnyom a fenekén. Amikor pedig a képminőség vagy a húzott szemű angyal bájait kihangsúlyozni képtelen rendező miatt ezek a részletek nem is láthatóak a filmben, a hangját semmivel sem lehet összetéveszteni.

Bár nagyon nehéz az ilyesmi az én helyzetemben, forgatás közben igyekszem nem a melleit vagy az ágyékát bámulni. Egyáltalán nem mint valóban megvalósulható álmot tartom számon azt az elképzelést, miszerint egyszer csak nekem fogja őket megmutatni, mégis, valahogy muszáj vagyok elhitetni magammal, hogy ennek a legkisebb esélye is megvan, és abban a pillanatban szeretnék a szememnek mindaddig szűz területeket felfedezni. Egyszer egy biológus barátom elmagyarázta nekem, hogy működnek a tükör-neuronok, így elegendő védelemnek tartom, ha csak a kamerán keresztül nézem az elém terülő tájat.

2.

Karol atya a legszentebb ember, akit ismerek. Áhítatos mosollyal éli végig az évet, aztán nyáron, amikor a hozzá hasonlóak Rómába vagy a Szentföldre mennek zarándok-kirándulás címén, ő szintúgy zarándoklatra megy: két hétig folyamatosan kurvázik Peruban. Nem hiszem, hogy sokan tudnak róla, de amikor én gyónni megyek hozzá, ő is meggyón nekem. Volt valami annyira mocskos a történeteimben, és talán a szakmám is annyira lenyűgözte őt, hogy pár évvel ezelőtt egyszer gyónás közepén leállított, és így szólt:
– Fiam, valamit tudnod kell. Az én zarándoklataim nem olyan természetűek, mint a többi papé.

Hogy mennyire tartja magát bűnösnek, fogalmam sincs. Ahogy arról sem, én miért járok gyónni, de minden szombat délelőtt ott állok a gyónni szándékozók sorának legvégén (csak akkor állok fel a padból, ha már látom, hogy alig van ember), beülök Karol atya mellé a gyóntatószékbe, és miközben sóhajtva azt mondom, atyám, vétkeztem, ő résnyire feljebb emeli a minket elválasztó faszitát, és elfogadja a felé nyújtott laposüveget.

Karol atyát sosem fogják szentté avatni, de ezt nem is várja el a világtól. Mise után megvárom, amíg kiürül a templom, és mikor a ministránsok is hazamennek, a nekik fenntartott mellékszoba ajtajában megkínálom Karol atyát egy cigarettával. Legutóbbi zarándoklata óta azonban egészen más arckifejezéssel gyújt rá. Bólint, így, szó nélkül köszöni meg, és utána ugyanúgy szívja a cigarettát, és ugyanúgy beszélget velem, mint mindig. De abban a pillanatban, amikor meggyújtja, és amikor cipőjével eltapossa a parázsló csikket, van valami más. Hetek óta gyűjtöm a bátorságot, hogy megkérdezzem, mi történt. Rám néz, elkapom a tekintetem, sóhajt.
– Rendben, elmondom – válaszol a fel nem tett kérdésre. – Van egy prosti, akiről eddig nem beszéltem neked. Juanitának hívják, szerelmes belém. Vagyis, szerelmes volt belém. Tavasszal meghalt. HIV-pozitív volt. Nem, soha nem feküdtem le vele. Csak… beszélgettünk. Nem is abban a házban dolgozik, ahová jártam. Hát, ennyi.
Karol atya a fontos dolgokat mindig rövid mondatokban közli. Talán így próbálja őket cikornyás, prédikáláshoz és egyéb hétköznapi beszélgetésekhez használt, hosszú mondataitól elválasztani. Látom rajta, erről nem szeretne többet beszélni. Megköszöni, hogy itt voltam, búcsút int, és visszaindul a parókia felé.
– Atyám, jövőre elmehetnék magával a zarándoklatra? – szólok utána. Megáll.
– Jövőre nem zarándoklom. De megadhatom a ház címét. Még valami? – kérdi kedves mosollyal.
– Nem. Több bűnömre már nem emlékszem – hajtok fejet, és odébbállok.

3.

Szüleim úgy ismerkedtek meg, hogy anyám volt az egyik sírásó apai nagyanyám temetésén. Ő akkor huszonhat éves volt, korához és neméhez képest is feltűnően erős, nemrég költözött a városba, ilyen-olyan fizikai munkákból tartotta el magát. Apám huszonnégy volt, éppen akkor szerezte meg második diplomáját, elég rossz, de szerinte ígéretes verseket írt (büszke volt mindegyik visszautasító levelére), és doktori tanulmányaiba készült éppen belekezdeni. Másfél hónapon belül megfogantam, apám a doktori cím helyett engem választott, bár az ebből adódó megtiszteltetést egész életemben képtelen voltam átérezni.

Apám középiskolákban tanított magyar nyelvet és irodalmat, amíg anyám továbbra is fizikai munkát végzett: karbantartotta a kicsi lakást, tisztába tett, dajkált engem. Talán félrevezető, amit eddig elmondtam anyámról, egyáltalán nem volt ugyanis buta, sem pedig műveletlen. Sőt, azokon a vitáikon, amelyekre már emlékszem, nekem mindig anyám tűnt okosabbnak: nem használta azokat a terjengős latin szavakat, amiket apám, de a maga egyszerű és jobbára hibátlan logikájával olyan összefüggésekre tudott rámutatni, hogy apám is csak elismerően bólintott, mondott valami olyasmit, hogy igaz, igaz, Júlia, és elvonult a dolgozószobájába. Anyám meg tovább gyúrta a tésztát, és büszkén odaszólt hozzám:
– Látod, Kele, a betűk nem minden.
Anyám tulajdonképpen gyönyörű, törékeny módon volt izmos. Magas volt és széles, de nem kövér, karakteres, de finom arcvonásai voltak. Naponta többször fürdött, mert nem szerette, ha leizzadva kellett végeznie a dolgát. Egész gyerekkoromat úgy éltem le, hogy meg voltam győződve róla, a szüleim szerelmesek egymásba. Hogy így néz ki a szerelem, az szörnyen tetszett. Aztán amikor apám elment, tizennégy éves koromban, hogy egy idegen országban doktoráljon, kételyek öntöttek el. Amikor az évek múltával egyértelművé vált, hogy hiába végezte el, amiért ment, sosem fog visszajönni, meggyőztem magam, hogy a szüleim sosem voltak szerelmesek egymásba, és ez egészen huszonegy éves koromig kielégítette az élettel szembeni elvárásaimat. Keresni kellett persze, de meg lehetett találni apámat a sajtóban, tanulmányait, esszéit, kritikáit, sőt, néha még rettenetes verseit is, amiket álnéven közölt, az én nevemen. Bármilyen rosszak is voltak ezek a versek, mindet kivágtam az újságokból, és időnként elvittem anyámhoz a gyűjteményt. Amikor mondtam, hogy nálam vannak a keleversek, csak nevetett, és azt mondta, nem mondhatnak neki semmi újat.

Bár Karol atya néha megpedzi, hogy akár a vasárnapi misére is eljárhatnék, ezt tisztelettel elhárítom minden alkalommal. A vasárnapjaim egy ideje foglaltak. Pontosan azóta, hogy néhány hónappal ezelőtt, hosszú évek után újra láttam apámat. Ő volt az egyik sírásó anyám temetésén. Mélyen a szemébe húzta a kalapot, és senkihez sem szólt egész idő alatt, egyik rokon sem vette észre. Néhányan morogtak is, hogy még a temetésre sem bír visszajönni. A sírásó halkan lapátolt, szörnyen állt a kezében a lapát, talán erről ismertem meg, és minden mozdulatánál úgy tűnt, mintha utolsó erejét szedné össze az elvégzéséhez. A temetés után odamentem hozzá, döbbenten egyenesedett fel.
Minden vasárnapot együtt töltünk. Mindig megkérem, hogy olvassa fel újabb verseit (amelyek sosem szóltak másról, csak gyönyörű, törékeny, bivalyerős anyámról), és mindig biztosítom róla, hogy semmivel sem lettek jobbak ezek a versek, mint ifjúkori zsengéi. Azt válaszolja, hogy tisztában van vele, és bár tudja, hogy nem értek a költészethez, azt is tudja, nem kell értenem hozzá, hogy felismerjek egy rossz verset.

Ezzel telik a délelőtt, egy olcsó kávézóban elemezzük apám verseit. Tudom, milyen régóta szeretné megkérdezni, haragszom-e rá, csak nem tudja, hogyan tegye. Én viszont nem tudnék válaszolni. Elmesélhetném neki, hogyan jöttem rá, hogy nem szerették egymást, aztán arra, hogy de igen, elmesélhetném neki, mennyire bántani akartam őt, amikor anyámmal hallgatólagosan rájöttünk, hogy nem fog visszajönni, de mindez nem fontos. Jó ideje nem érzek semmit. Legfőképpen haragot nem. Délutánra, amikor a sírhoz megyünk ki, hogy kicseréljük a vázákban a vizet és új gyertyát tegyünk a mécsesekbe, már nagyon feszíti őt a kérdés. Délelőtt nem feszíti őt eléggé, hogy megkérdezze, itt viszont már túlságosan. Apám, amennyire emlékszem, sohasem tudta megtalálni az arany közepet. Ezzel telik az élete. Egy kopott falú szoba egyik sarkából a másikba szaladgál eszeveszetten, és sosem olyankor halad át a közepén, amikor épp volna ott valami a számára.
Nem mondtam el neki, mivel foglalkozom. Azt a kevés pénzt, amit a nevemben közölt versekért kap, mindig megpróbálja odaadni – ügyetlenül, de jó szívvel. Sosem fogadom el, de hagyom, hogy kifizesse a kávémat. Nincsen köztünk semmi, kivéve persze anyámat. Az ő hiányának kitöltői vagyunk egymásnak. De ebben, egyetlen munkánkban, sikertelenek.

– Kele, én… – mondja mindig búcsúzáskor. Ekkorra már a villamosmegállóban állunk, ahonnan ő gyalog megy haza, én pedig hosszú villamosvonalon. Arra gondolok, rohadt egy város ez, csak hogy gondoljak valamire. Apám arra gondol, hogy ha igen, vajon mikor bocsátottam meg neki. Aztán lehunyja a szemét egy pillanatra, anyámra gondol, és elfelejti, mit akart kérdezni. Rá akarok gyújtani, de valahogy nem érzem illőnek. Kezet nyújtok neki. Kézfogás közben megütögetem a vállát is. Vajon hogy nézünk ki? Talán, mint két régi ismerős.
– Szervusz – mondom, lelketlen mosollyal, apám szemébe nézve, anyámnak.
– Szervusz – mondja apám, halott mosollyal, a villamost kémlelve, anyámnak.

4.

Candyt hétfőn hívják Melindának. Az ügynöke, a másik, egy negyvenes évei elején járó nő képviseli ilyenkor. Kék hajlakkot fújok reggel a hajamra. Ha esik, ez kellemetlen tud lenni, de megoldom. Az álcákkal nagyon óvatosan kell bánni. Igaz, hogy ebben az üzletágban mindenféle fura szerzetek járnak-kelnek mindenfelé a forgatások alatt, de ha túlzásba viszed, az feltűnő. A munkáltatóm tudja, hogy én vagyok az, a srác a pénteki forgatásról, és azt is tudja, hogy nem akarom, hogy ezt bárki más tudja. Dagadt, ignoráns fickó, ártalmatlan.

– Nem mondom el senkinek, Kele, ha így hívnak! – mondta, amikor munkába álltam, álangolos akcentussal és röhögött. – A világ tele van perverzekkel! – nyugtat meg és röhög. – Mi ennek nagyon is örülünk. Hé, van munkánk! – csapja össze a tenyerét és röhög.
Candy valószínűleg úgysem ismerne fel, de minden héten háromszor találkozunk, és nem kockáztathatok. Hogyan akarom valaha is meghódítani, ha azt sem szeretném, hogy észrevegyen? Milyen buta egy kérdés.
Az évek folyamán sok művészneve volt, talán az Isabella volt mindközül a legidegenebb. Úgy teszek, mintha állandóan SMS-t írnék, miközben figyelem őt, ahogy a tükör előtt készülődik. Rövid, fekete parókát ölt, szeplőket rajzol az arcára. Mellette somfordál a sminkes, Lilla, de Candy minden közeledését udvarias mosollyal hárítja el. A szeplőkön kívül alig használ festéket ilyenkor. Művészet. Átlényegül, egészen más ember, hétfőn rendszerint félek tőle. Komolyan veszem a munkámat, úgy érzem, ilyenkor együtt dolgozunk. Candy művész, a vele szereplő férfiak csak állatok. Ő maga az ecset, teste a vászon, én vagyok a keret. Valahol úgy érzem, tudja, hogy nem kell egyedül csinálnia. Hogy én is megdolgozom érte, hogy ezek a jelenetek igazi alkotások legyenek. Hogy minél változatosabb oldalról közelítsem meg, őt tegyem a főszereplővé, a legapróbb és legerotikusabb részleteiig. Az én féltő és odafigyelő szakértelmem nélkül pocsékba menne Candy művészete.
A forgatás után Candy nem megy haza azonnal. Valahogy senki sem figyel rá, a helyiség tele van férfiakkal, izzadt a tarkójuk, és röhögve csapnak bele a jelenet férfi szereplőjének tenyerébe, vagy veregetik meg annak vállát, gratulációk közben. Candy a tükör előtt ül, a parókát óvatosan szatyorba helyezi, és odaadja Lillának, aki udvarias mosollyal jelzi, hogy bár nem ez lenne a dolga, de leviszi majd a kelléktárba. Candy meztelen. Meztelenül ül, egy párás tükör előtt, és senki sem figyel rá, csak én, lopva. A fejbőréhez ér. Mozdulatlanul nézi magát egy darabig a tükörben. Valamiért úgy érzem, nem a pénzért csinálja, mégis egészen biztos vagyok benne, hogy nem teszi őt boldoggá ez a munka. Olyan régóta várom, hogy valaki hallótávolságon belül megkérdezze tőle, miért pornózik, és akkor Candy elmondaná, hogy álmában megjelent egy operatőr, és azt mondta neki, hogy ha beáll a pornóiparba, akkor hamarosan ő is csatlakozik hozzá, és együtt megváltják a világot. Ez persze lehetetlen. Ha ez volna is a válasza, úgysem érteném. Csak akkor érteném, mit mond, ha azt válaszolná rá, hogy basszál még.

5.

Frankie abból él, hogy nem tud főzni. De azt látványosan. Ő annak a főzőműsornak az egyetlen és főszereplője, amelyik valami olyasmire épít, hogy nem szégyen bénának érezni magad a konyhában, mert nem vagy egyedül. Nincs túl nagy nézettsége a műsornak, de ahhoz elég, hogy stabil egzisztenciát teremtsünk belőle. Frankie egy halvány kékeszöld csempével borított fal előtt áll, az ilyen műsorokban szokásos szigetpultra támaszkodva, görbe, kézzel tekert cigi lóg a szájából, eszelősen néz bele a kamerába, és dühösen, egyre halványabb francia akcentussal így kezdi a műsort:
– Üdvözlök mindenkit a konyhámban!
Aztán széttárja a kezét, és ha elég jól időzítették a háta mögötti falra erősített szekrények ajtóit tartó csavarok lazítását, ilyenkor egyik-másik csörömpölve a földre hullik. Frankie franciául káromkodik egyet, beugrik a főcím, kellemes, olaszos dallammal, a kontraszt kedvéért, majd visszatérünk Frankie-hez. Ezúttal gyönyörűen időzítették a szekrényajtót, és a forgatás további részében üvegszilánkokon taposva járkál a kis térben. Nem igazán lehet megállapítani, honnan jött. Egyesek szerint egy közeli faluban született, és tökéletesen beszéli a nyelvünket, a franciás akcentus csak valami imidzs-féle. Sötét bőre, hanyag ívű testtartása van. Ezenkívül Judit, az egyik munkatárs szerint a legharapnivalóbb fenékkel rendelkezik, amit valaha hátán hordott a föld. Olyan dolgokat is odaéget, amelyekről korábban azt sem tudtam, hogy oda lehet égetni. A kávét, amit a műsor elején feltesz, és a végén beleiszik, fulladozva prüszköli a kamera felé. Piszok szórakoztató egy fickó.

Én vagyok a műsor operatőrje. Élő adásban működünk, minden kedden délelőtt tíztől, ameddig éppen Frankie-nek kedve tartja. Mivel a műsoridő fél óra, ezért ha hamarabb megunja, és bonapetit-t intve elviharzik a helyszínről, a korábbi adások legjobb pillanataiból összevágott betétekkel töltik ki a maradék időt. De az is előfordul, hogy Frankie fél óra elteltével még nem akarja abbahagyni a műsort, és ilyenkor csúszik, vagy komplett elmarad az általában utána vetített szappanopera. Frankie-időszámításban dolgozik a stáb, mert valójában senkinek sincs jobb ötlete, és a viszonylag korrekt nézettség miatt gondolom, a főnökség is megtűri a csatornán a műsort, a kellemetlenségek ellenére. De ehhez nekem már semmi közöm. Amikor Frankie távozik a helyszínről, én is távozom.
Odakint megvár. Széles vigyor van az arcán, biztosít róla, hogy direkt baszta el a mai ételt is, mert amúgy kiváló szakács, és ha érdekelne a dolog, még el is hinném neki. Elővesz a kabátja zsebéből egy laposüveget, ami aztán valahogy sosem fogy ki, és a nap további részében hullarészegre isszuk magunkat. Csak fetrengünk a folyó partján vagy a parkban, aztán feláll, azt mondja, ennyi volt, és hazamegyünk hozzá. Széles mozdulatokkal párnát és takarót dob a kanapéra, én pedig beledőlök. Frankie ilyenkor hívja fel Dorottyát vagy Lillát vagy Zsaklint, attól függ, melyikhez van kedve. A lány onnantól kezdve, hogy belép az ajtón, Frankie varázsa alatt áll. Kap néhány felest, amíg a fiú a haját simogatja, aztán kigombolja a nadrágját, mély hangon annyit mond, bonapetit, és a lány boldogan térdel le előtte, miközben Frankie továbbra is a haját simogatja. Én pedig – szakmai ártalom – végignézem, azon gondolkodva, milyen szögből mutatna jól a dolog egy filmben. De annyira nem szórakoztat, hiába vihog rám közben Frankie, kivillantva összes fogát – ilyenkor szoktam elaludni.

6.

Amikor szerdán reggel felébredek, Frankie már nincs otthon. Dorottya vagy Lilla vagy Zsaklin a konyhában van, kávéval, rántottával vagy szexszel kínál, udvariasan elutasítom, és kimegyek az utcára. Elindulok a hatos trolin, ki egészen ahhoz a lepukkant megállóhoz, ahol a szerdáimat töltöm. Nincs nevük, egyiküknek sem, a kosztól néha olyan, mintha arcuk sem lenne. Ők úgy tudják, nekem sincs nevem, és nekem sincs otthonom, csak a hét többi részében egy másik városban járom az utcákat.
Azt mondják, örülnek nekem. Hogy mindig ünnep, amikor megjövök, mert egymást már unják. Ilyeneket mondanak, és teljesen komolyan gondolják, de senki sem sértődik meg. Együtt élnek, így, hatan, mint egy nagy, boldog család. Félnek a nevektől. Azt mesélik, hogy egy éve még heten voltak, és hetedik társuk, akit most már nem neveznek nevén, egyik reggel azt mondta, a nevével álmodott. Onnantól fogva ragaszkodott hozzá, hogy őt néven nevezzék, és a többiek, mert ez egy nagyon elfogadó banda, tartották is magukat a kéréshez. Egyikük sem emlékszik pontosan, hogyan szűnt meg létezni hetedik társuk, így nevezik a halált, egyetértek velük.

Néha megpedzik, hogy ide kéne költöznöm hozzájuk, van is még valahol egy hetedik matrac, őutána maradt. Az egyikük szerint elütötte a troli. Sosem kérdezősködöm hetedik társuk iránt, de valahogy minden szerdán előjön ez a téma, és mindig úgy csinálnak, mintha miattam beszélnének róla. Az egyikük szerint nagyon beteg volt, már mielőtt nevet talált volna magának, és akkor is meghalt volna, ha nincs neve. Ettől a véleménytől a többiek félnek, félnek, hogy hamarosan ő is nevet talál ki magának.
Halkan beszélnek, mert tudják, hogy szörnyen másnapos vagyok. Adnak ennem, amiért én adok nekik mindig egy kis pénzt. Egyikük, egy lány, akinek a legkevésbé éles a szaga, szokott hozni valami keveréket egy tálban, ami undorítóan néz ki, és tudja is, de mindig esküdözik, hogy ez segíteni fog a másnaposságon. Nem segít, de úgy csinálok, mintha segítene.

Estefelé szomorúak kezdenek lenni, kérdezgetik, hogy muszáj-e mennem, de azt hazudom, hogy van egy haverom, akiről gondoskodnom kell, és furcsa módon addig nem nyugszanak, amíg meg nem ígérem, hogy amikor a haverom meghal, idejövök, és soha nem megyek el innen. Tudják, hogy a haveromnak van neve, ezért biztosak benne, hogy ez hamarosan bekövetkezik.
Útravalónak adnak egy doboz sört, amikor felültetnek az esti trolira, a lány pedig, akitől az undorító keveréket kaptam korábban, úgy ölel át, hogy fáradt melleit közben hozzám szorítsa. Mindig úgy érzem, mintha a fülembe súgna valamit, de sosem hallom. Mindig, amikor szerdán hazaérek, egy újabb dolognak adok nevet a lakásban. Linda, igen, így fogják hívni az üzenetrögzítőmet.

7.

Anyám öccse, Andor bácsi a halálos ágyán ígérte meg anyámnak, hogy gondoskodni fog rólam. Se anyám, se én nem kértük erre, sőt soha nem is volt szükségünk a segítségére. Ő és Róza néni egy tágas lakásban laknak, nem messze a vendéglőtől, amit üzemeltetnek. A lakás tele van állatokkal, bár Róza néni szerint akkora állat nincs még egy a lakásban, mint Andor bácsi. Az örökbefogadástól mindig féltek. Amikor egyértelművé vált, hogy képtelenek gyermeket nemzeni, sokat siránkoztak nálunk emiatt. Én akkor egészen kicsi voltam. Egy darabig rajtam élték ki a gyermek utáni vágyukat, mindig új kiegészítőket hoztak a lego-készletemhez, amit eleve tőlük kaptam, elvittek engem az állatkertbe, teletömtek fagyival és hasonlókkal, de amint ráeszméltek, hogy nem az ő fiuk vagyok, Róza néni tudatosította, hogy nem kedvel engem. Ezután a látogatások ritkulni kezdtek, majd teljességgel megszűntek. A szüleimet nem igazán foglalkoztatta a dolog.

Amikor anyám megbetegedett, Andor bácsiban és Róza néniben feléledt valami egészen eszelős bűn- és kötelességtudat, és mindenképpen a szárnyuk alá akartak venni engem. Ódzkodtam ettől, és anyám sem lelkesedett túlzottan az ötletért, tudta, hogy szeretek magamtól elérni minden apróságot. De azért adtam nekik egy esélyt, és ahogy megbeszéltük, egyik csütörtök délután elmentem az étterembe. Az akkori pincér, Tóni bácsi, az öreg cigány, aki ragaszkodott hozzá, hogy tegezzem, ráadásul Rajnak hívjam őt, szeretett volna már nyugdíjba menni. Hetek óta az utánpótlásán fáradoztak, és már csak csütörtökönként kellett bejárnia; ezt a napot szerették volna Andor bácsiék rám bízni. Egy ideig unottan követtem Tóni bácsit, aztán belépett az étterembe Candy. Rajtól megtudtam, hogy minden csütörtökön itt vacsorázik a barátnőjével, ez a két aberrált fruska, ő így nevezte a leszbikus párt, miközben undort erőltetett az arcára, és megnyalta a szája szélét.

Így elfogadtam Andor bácsi és Róza néni ajánlatát, és a csütörtököt azóta reggeltől estig az étteremben töltöm, bár ezzel messze túllépek a hatáskörömön, de megfizetnek rendesen. Estefelé érkeznek meg az étterembe. Candy ilyenkor egyáltalán nem visel parókát. Néha, a hidegebb napokon, mikor belép, még elfedi meztelen fejbőrét egy fakó kendő vagy kalap, de a kabátjával együtt ezt is leveti és a székére dobja. Nem tudom, haldoklik-e, de azt hiszem, azt érezném. A barátnőjének fiús arca, de finom vonalú alkata van. Biztosan gyönyörűek szeretkezés közben.

Ilyenkor nincsen rajtam sildes, sem hajfesték, sem napszemüveg. Felveszem a rendelést, a barátnőjétől, aki határozott akcentussal, de érthetően elmondja, mit szeretnének enni. Csak vele kommunikálok. Ő rendel, ő fizet, ő köszöni meg a nagyon finom ételt, vakítóan fehér fogait kivillantva. Vastag szálú, fekete haját copfban hordja. Candy nem néz rám, az asztal közepére tett virággal játszik. Távozáskor Róza néni felé integet, aki mosolyogva visszaint, majd elfordul, hogy ne lássa, ahogy a barátnője, miután kinyitja Candy előtt az ajtót, finoman rácsap a fenekére. Csütörtökön a legszebb.

Anna, mint aki megérezte, hogy ilyenkor van rá a legnagyobb szükségem, pár perccel Candyék távozása után érkezik az étterembe. Ugyanaz zajlik le köztünk, mint ami megismerkedésünk napján. Akkor, amikor először láttuk egymást életünkben, a lehető legtermészetesebb módon nyitott be az étterembe, miután Róza néni otthagyott engem, hogy bezárjak, és hiába mondtam, hogy zárva vagyunk, Annát nem érdekelte, lassan vetkőzni kezdett, és közben megkérdezte, megfelel-e nekem az összes csütörtök. Nem értettem a kérdést, nem tudtam, mire kéne megfelelnie, de nem akartam hazudni, azt válaszoltam, hogy megfelel.

Bár tudnám, miért mondtam azt Annának, hogy Andor bácsi és Róza néni a szüleim. Vagy hogy huszonegy vagyok és egyetemre járok. Nem is olyan dolgok ezek, amikről szeretném, hogy igazak legyenek. Ezek csak a legunalmasabb dolgok, amik eszembe jutottak. Talán szeretnék unalmas lenni. Vagy az vagyok, és nincs rá okom, és szeretném, ha lenne rá okom. A csütörtök esti küldetésem: Annát eljuttatni a csúcsra. Különös egy lány. Alig észrevehetően remeg. Állandóan. Felemeli a villát a tányérja mellől, remeg. De nem csak a keze, mindig más. Éppen csak egy kicsit. Mondjuk, hozzáérek, és megremeg a bal lába és a jobb szemöldöke.

Miközben Anna a pultra dőlve nyög, zihál és lopva engem figyel, először Candyre gondolok. Nem, nem gondolhatok rá. Nem tehetem ezt vele. Általában mindenféle állatokra szoktam gondolni. Aztán feladom, és Annára gondolok. Hogy milyen nagy szüksége lehet erre az orgazmusra. Szakmai ártalom, hogy mindig úgy fordulok, hogy azt egy bizonyos szögből tökéletesen filmre lehetne vinni.

Aztán váratlanul eszembe jut Juanita. A bőre biztos olaj- és olcsószappan- és szenteltvízszagú volt. Copfban hordhatta a haját. És egy szent volt. Ha Isten létezik, mostanra Juanita rózsaszirmokon alszik. Ha lélekvándorlás létezik, akkor jegesmedve egy emberektől távoli helyen. Ha pedig nem létezik semmi, csak a halál…
Sosem voltam még zarándoklaton.