Berniczky Éva: Boszorkánykonyha retró (novella)
Ragaszkodott ehhez a kiránduláshoz. Már a megérkezését követő napon indulni szeretett volna. Nem értettem, miért olyan sürgős. Egyáltalán miért izgatja annyira a valóságos vidék, amikor a hely kitalált részleteinek avatott ismerője rég. Valamiért nem elégítette ki, hogy a leírt gesztusokból rakja össze a vidék valós lakóit. Vagy szembesíteni szeretett volna mindazzal, amit leírtam. Mintha ösztönösen érezte volna, távolodnunk kell onnan, ahol éppen vagyunk, hogy közelebb kerülhessünk egymáshoz. Vagy talán azért kérte, hogy vigyem magammal, hátha ezen az eldugott helyen zavaromban majd elárulom, mit hallgattam el. Pedig szándékosan nem titkoltam el semmit. Mindössze folyton-folyvást elhatalmasodott rajtam az az átkozott érthetetlen és értelmetlen veszélyérzet. Meg aztán fölöslegesnek tartottam az utolsó gondolatomig megfogalmazni mindent annak, aki talán még nálam is jobban ismerte mondataimat. Így éreztem biztonságban mindkettőnket. Meg akartam óvni Juditot.
Halála után találtam meg egy véletlenül törölt levelét, ehhez csatolta gyakran előforduló szavaimat. Mögöttük zárójelben számjegyek, pontosan jelölve, melyiket hányszor használtam. Egyetlen tárgy és élő ember sem szerepelt a listán. Semmi megfogható, megsimítható vagy eltaszítható nem volt a felsoroltak között. A belőlük kirajzolódó fogalomrács tárgyak és személyek hiányára nyílt. Így maradhatott a szavakkal bekockázott körlet makulátlanul steril. Ugyanúgy, mint a bennem elhatalmasodó lelkiismeret-furdalás. Mi az, ami ellen ilyen fájóan védekezem? Aminek a kibeszéléséhez és feldolgozásához erőtlennek bizonyultam. Valójában régóta kételkedtem abban, hogy elég a figurákról méretet venni a jelölt hely formájának megőrzéséhez. Hiába kerestem saját bejáratú világomban menedéket. Túlságosan nagyoknak bizonyultak rajta a rések, amelyeken keresztül minduntalan visszapottyantam a valóságba. Folytonosságnak állítottam be földhözragadtságomat, holott mindössze a silány anyag kötött meg körülöttem. Pedig a lelkem mélyén jól tudtam, hogy zárt szerkezet a borzalom, szelleme akkor is kísér, ha azt képzelem, sikerült kilépnem fogságából. Egy darabig próbáltam megvédeni a valóságot szövegeim gondozójától. Olyanokat mondtam neki, hogy …az igazi jó helyet kiválasztani nem mindenkinek áll módjában. Még a hi-va-tá-sos kirándulóknak sem mind. …Ehhez nem elég a technika, ehhez stílus kell. De Judit nem tágított eredeti elhatározásától.
Végül beadtam a derekam, és elindultunk. Amint elhagytuk a városhatárt, kinyílt előttünk a táj. Nagyszerűen és őszintén, ahogyan annyiszor, ezen a délutánon is biztonságérzetet generált bennem. Mégiscsak jó ez a hely, szaladt ki a számon. Mindig elragadtatom magam, pedig nem árt az óvatosság. A főútról letérve galádabbra váltott az út minősége. Mielőtt elértük volna Csornoholovát, az aszfaltnak hol teljesen nyoma veszett, hol csipkésre váltott. Szakaszonként le kellett evickélnünk az út helyén tátongó árokba, végigbukdácsolni rajta, majd a végén felkászálódni az út folytatására. A kihagyások gerjesztette izgalmat azonban folyamatosan átminősítette a természet. A faluba vezető utolsó szakasz letaglózóan félelmetesnek tűnt. Fejünk fölött nyomasztóan zártak össze a fák, azt sugallva, ki itt elhalad, érzéketlenül nem menekülhet. Ha beborul az ég, ha nem, ezen a részen a szín minden körülmények között teátrálisan besötétedik. Valahol ránk vár barátságos kunyhójában a Baba-Jaga, a vasorrú, a gonosz boszi vagy öreganyánk, és nekünk ki kell állnunk a próbáját. Belecsöppentünk a lenyűgöző környezetbe, amely nem éppen valóságbarát, egyszerűbb meseként kezelni. Mintha rendelésre történt volna, egymás után bukkantak elő szereplőink. Hirtelenszőke, csodálkozó tekintetű légből kapott gyerekek. Kedvezett nekik az időjárás, szemerkélt az eső, hát pörögtek elénk az alacsonyan szálló felhőkből. Nehéz gumicsizmáik húzták le könnyed vézna alakjukat a magasból. Hiába kapaszkodtak a szürkésfehér gomolygásba, semmi sem menthette meg őket létezésüktől. A faházak eresze alá rakott dézsákban lassan szaporodott az eső fölöslege. Megállapítottam, hogy egyelőre nem elég a fürdőzéshez.
Tovább vittem Juditot Lumsorira. Beletelepedtünk az ásványvízzel megtöltött ezerliteres üstbe, alánk gyújtottak. Nem néztük meg a hőmérőt, olyan 45 fokos lehetett a víz. Amikor megelégeltük a forróságot, szédelegve másztunk ki belőle. Pár lépésre folyt a patak. Annak ellenére, hogy imbolyogva lépdeltünk a köveken, pillanatok alatt a közelébe jutottunk. A testünk fehéren párolgott. Ilyenkor bármi megtörténhet. Isten tudja, mivé változunk. Szinte hallottuk bőrünk sistergését, amikor elmerültünk a jeges csobogásban. Aztán mégsem történt több annál, mint hogy a hideg visszaűzött oda, ahonnan kimenekültünk, vacogva szédelegtünk vissza a forróságba. A fejem kitisztult, egyre élesebben jelent meg előttem az egykori kép, elfértünk mindannyian ebben a jókora üstben. Figyelmeztettem Juditot, hamarosan borzongani fog. Láttam rajta, nem hiszi, ebben a boszorkánykonyhában kizárt. Mindjárt esik. Találnom kell egy békát, ötlött fel bennem. Meg mertem volna esküdni, hogy valaki figyel bennünket. Gyanakodva kémleltem az eget. És nem azért, mert onnan vártam segítséget. Éppen ellenkezőleg. Azzal a lelki nyugalommal vihettem vissza Juditot az időben, hogy a déjà vu szerint nem eshet baja. Most ketten vagyunk, körömvirágszirmok, kamilla, kakukkfű ázik körülöttünk.
Akkor régen hárman ültünk a langyos vízben. Eszünk ágában sem volt a felhők járását követni. Mégis, mintha kényeztetésünkre, lágy esők hulltak akkoriban. Éppen annyi, amennyiből az egész napos bohóckodásra futotta. Persze addig se maradtunk szórakozás nélkül, amíg az eresz alá készített horpadt pléhkád megtelt, önfeledten ugráltunk a meleg pocsolyákban. Másnap, harmadnap, negyednap, egészen addig, amíg az esővíz be nem nyákosodott, színe sötétzöldre nem váltott, hárman ültünk a nagy szürke pléhkádban, három béka. A negyediket, az igazi varangyost mindig Lizus szerezte valahonnan. Erősen szorította a markában, egyáltalán nem félt tőle. Ari irigyelte a bátorságáért, én ellenkezőleg, éppen ezért ragaszkodtam hozzá, megátalkodott keménységéért. Mit nyafogtok, nyúlszívű nyavalyások, nyomta az orrunk elé a barna színű, szürkés foltos varangyot. És ha nem undorodtunk volna eléggé a testét rondító olajzöld szemölcsöktől, barátnőnk még súgott is valamit a békának. Az meg az utasítását követve azonnal engedelmeskedett. A Lizus tenyerén egyensúlyozva bevetette leghatásosabb trükkjét. Hatalmasra felfúvódott, vészesen közelített felénk a fejével, rusnya teste előre-hátra himbálózott. Miközben nőttön-nőtt, idomárja hangosan nevetett. Mire mi ketten fejünket vesztve menekültünk a pléhkádból. Az én ijedségem hamar elpárolgott, pár perc múlva visszacsúsztam a selymes vízbe melegedni. Vacogtam, kékült az ajkam, de valójában sosem haragudtam Lizusra. Ari persze ilyenkor duzzogva faképnél hagyott bennünket. Főleg azért, mert látta rajtam, képzeletben én is ott szorongatom ujjaim között azt az ocsmány szerzetet. Rájött, hogy kimondhatatlanul vágyom a fölényre, amely kioltja az undort. Utólag már úgy gondolom, főleg emiatt cuppogott el olyan dühösen. Akkor nem is sejtettem, hogy ilyen a féltékenység. Békaformájú. És eszembe se jutott, hogy Lizus keze veszélybe kerülhet miattam.
Azon a napon is hármasban játszottunk. Lizus arra próbált megtanítani bennünket, hogyan kell egy kézzel fogni, elkapni a kemény labdát. Mintha vasgolyót csippentett volna fel a földről mágneses ujjbögyeivel, úgy emelte fel, de igazán szakszerűen szerezte meg a labdát akár reptében is. Csodálattal követtem mozdulatait, igyekeztem kifigyelni magabiztos fogásainak a csínját-bínját, amint formás hosszú ujjai az élettelen bőrhöz tapadtak. Amikor Arira lestem, hogy hátha együtt lelkesedhetünk, végigfutott a hátamon a hideg. Mélybarna tekintetében megjelent, mit lát. Valósággal hátrarettentem a félelmetes póktól. Csakhogy undorító lábai nem a labdát ragadták meg, hanem engem, Ari szembogara nem engedett. Körbefont, belém eresztette mérgét. Megbénított, a földbe gyökerezett a lábam. Aztán Lizus, észre sem véve, mi történik éppen velünk, erőszakosan megragadta a grabancomat, kiszakított a révületből, és már vonszolt is végig az udvaron a verandájuk irányába. Talán tehettem volna valamit, talán megakadályozhattam volna azt, ami nem sokkal ezután történt. De szótlanul hagytam, hogy megint a kékszemű barna lány döntése szerint folytassuk a játszmát. Követtük a konyhájukba Arival együtt, ahová fánkért sorakoztatott be a kendővel letakart fehér zománcos tál elé. Lizus anyja abbahagyta a vasalást, várjatok, lányok, hozok nektek hozzá hecsedlilekvárt, kiabálta a kamrából. Túlságosan sokáig maradt ott. Mi pedig türelmetlenségünkben kergetőzni kezdtünk a forróságot ontó asztal körül. Lelógott róla az össze-vissza perzselt vasalópokróc, hozzánk-hozzánk ért. A fogócskázás keltette légmozgás mind erősebben terelte felénk a felállított vasaló tüzét. Megvagy, kaptam el Lizust. Hátulról kulcsoltam át karjaimmal, elégedetten magamhoz öleltem, nem szabadulhatott. Tenyerét megadóan az asztalra fektette. Győztél, lihegte, formás hosszú ujjai hozzátapadtak a még langyos vasalópokróchoz. Egyetlen villanásig élveztem győzelmemet. A második pillanatban velőtrázó üvöltés törte szét a nyarat, a vetélkedés háromszögét. Az égett bőr és hús szaga majd mindent kitörölt emlékezetemből. Alig emlékszem valamire abból, ami azután következett. Nem láttam a vasalót, mikor és hogyan került a közelünkbe, zuhant és ragadt rá Lizus kézfejére. És nem is hallottam semmit, kivéve az ordítást, az visszhangzott a fejemben napokig, talán hetekig, hónapokig. Elöntött a tehetetlenség, Ari rám szegeződő mélybarna tekintete örökre megbabonázott. Futkározás közben kibomlott aranyszőke haja, angyali arca érzéketlen és rezzenéstelen maradt. Megillette az ártatlanság vélelme. Soha senki nem mesélte el azóta sem a szerencsétlenséget. Ha mégis megtette volna valaki, akkor meglehet, merő önvédelemből fel sem ismerem magunkat a történetben. Annyi rögzült csupán, hogy Ari néz. Milyen őrültség egy életen át arra ügyelni, hogy ez a tekintet olyan távolságból irányuljon rám, ahonnan már semmiképpen sem veszélyezteti a hozzám közel kerülőket.
Furcsamód Lizus forradásos kezének látványa, ahelyett, hogy felidézte volna, a későbbiekben mindinkább elhalványította emlékeinkben azt a borzalmas délutánt. Hiába műtötték többször csúnyán megégett bőrét, vajmi keveset javítottak az állapotán. A hegesedés velünk együtt nőtt. Az ujjait szétválasztották ugyan, de a mutató- és a középső ujja között uszonyszerűen vöröslött a bőr. A kézfején zsugorodásos és feszes részek, kifehéredett, bordó és rózsaszínű szigetek váltakoztak. Nem esne nehezemre lerajzolni a hegesedés térképét, pedig csak titokban vizsgálgattam. Soha nem beszéltünk róla, és Lizus sokáig nem engedte, hogy megfogjam sérült kezét, vagy akár hozzáérjek. Bár Ari jó ideje elköltözött a közelünkből, valami eltéphetetlen láthatatlan szálon kötődtünk hozzá továbbra is. Miatta sűrűsödött köröttem a magány. Gyakran kapom magam nevetséges és fölösleges védekezéseken. Azóta is kínosan vigyázok, nehogy valami apró rezdülés eljusson hozzá, és újra lecsapjon áldozatára.
Tudsz te így fogni, kérdeztem, miután hazaérkeztünk a délutáni kirándulásból, Judittól. Álltunk a konyhaablak előtt. Szőnyi már ott hintázott hálójának a közepében. Tekintélyes példány, a mérete alapján nőstény. Napközben a házra felfutó vadszőlőben húzódik meg. Sötétedés után azonban rendre megjelenik az üveg mögött, és riogatja gyengébb idegzetű megfigyelőit. Ha rossz napja, estéje van, hosszasan leng tétlenül a szélben. Aztán gondol egyet, s elkezdi új hálóját szőni. Amikor pedig végre valami tökéletes selyemcsapdájába kerül, villámgyorsan megérkezik, szaporán befonja áldozatát, majd csáprágóját belevágja, és méregmirigye váladékával megmérgezi. Ha már nem mozog a zsákmánya, testnedveit kiszívja, vagy fonalával bepólyálja, és későbbre raktározza el. Szerintem mindenkinek megvan a maga keresztes pókja.
Amikor a napokban megtaláltam azt a véletlenül törölt levelet megszámolt szavaimmal, újra nekifutottam, hogy restauráljam a számokba fojtott történetet.
Négy éve együtt vettünk mezei virágot a Hunyadin. Segítettem vinni a csokrokat. Judit temetésre készült utazni másnap, haza a falujába. Ki nem állhatja a koszorúkat, mondta akkor.
Aztán két éve meglátogatott. Akkor láttam utoljára. Felvittem a hegyekbe, gyámoltalan halmok, keresztek között bukdácsoltunk. Csak azokat a virágokat téptük le, amelyeket ismertünk. Lefényképezte a bakterház tenyérnyi virágoskertjét, a bakter hadonászott, mit művelünk, tilos. Stratégiailag szigorúan titkos terület, tette hozzá fontoskodva. Nem fenyegetően. Látszott rajta, azért nem teszi boldoggá, hogy kénytelen eltiltani bennünket a virágaitól. Értjük, bocsátottunk meg neki azonnal, igaza van, máris töröljük a dáliákat, sarkantyúkat, menyecskeszemeket, cíniákat, tátikákat és hortenziákat. Nehogy baja legyen a dokumentálásukból. Sokat nevettünk. Pisztrángot süttettünk az útszéli kocsmában. Együgyűnek tűnő család járt körbe bennünket. Rendkívül illettek a környezetbe, mintha nem mozogtak volna, rezzenéstelen arccal tettek-vettek, semmi flanc, egyszerű eszközök, kifogástalan sültek. Nevettünk. Érett az áfonya akkor és most is. Ha elmehettem volna a temetésére, áfonyatortát vittem volna koszorú helyett. De nem mehettem, így maradt az utolsó feldolgozható emlékem, azzal kell kezdenem valamit.
Vihar előtt tartottunk, és most már maradtam ennél a mozzanatnál. A kép ugyanaz, és mégis folyton változik. A távolban villámlott, amikor Judit fehér vászonabrosszal takarta le a kerti kovácsoltvas asztalt. Amint hátat fordított, Behemót szemtelenül a vakító terítő közepére telepedett. A fenséges fekete kandúr onnan felügyelte a tisztaság sérthetetlenségét, amíg a vihar ide nem ért.
Egyszerű a kandúrok dolga, írtam egyszer Lizusnak, őket nem űzhetik ki véglegesen a paradicsomból. Folyton megjelölik a tiltott helyet.
Lizus a másik felem. Nem tudom eldönteni, mázli-e vagy pech, de vele együtt kétszer léphetünk ugyanabba a folyóba.
Tegnap megkértem, figyelmeztessen, ha túl gyakran használom ugyanazokat a szavakat.
Ari néz.
Minden erőmmel azon vagyok, hogy felidézzem, mégsem emlékszem Judit kezére.