Kulcsár Ferenc: Kővadon tüskéje feketén ragyog
Lipcsey György-dalok 2.
Örök változásban
születek egyre,
végtelen alakban
maradván egybe’,
az álmomból ömlő
mennyei dózist
magába issza a
metamorfózis:
rejtelmet cipelve
jeleket írok,
húsevő virágként
csukódom, nyílok.
Férfikar-husángok
átfonnak, védnek,
rügyeket eresztvén
fordulnak fénynek:
gyökérző ablakrács
növeszti szárnyát,
ég vinné, föld húzza
ezeregy ágát.
Göcsörtös, kígyózó,
meztelen suháng
szívemet strázsálja
őrangyal gyanánt:
tömör, zárt és kemény,
akár a sírkő,
s áttört, lágy és nyitott,
épp, mint a bölcső.
Halott és eleven:
kő meg fa beszél,
és vélük peng, suhog
márvány és kötél,
vaskarom-lombsátor
suhog: Itt vagyok!
Kővadon tüskéje
feketén ragyog,
világtengely-póznák
mennyekbe nyílnak,
celőkék, dorongok
Istenért nyúlnak,
s röpülni kész, szúrós
szálfa és fustély
mutatja: az álnok,
tövises itt-lét
enigma csak, mely
piheként elszáll.
Lélek és lélek közt
lúdbőrző harc áll!
Ág-bogak öklelik
bennem a halált,
az ősi formarend
keresztbe, haránt
építget szivemben
teremtés-tervet –
gúlahad, hasábok
életre kelnek:
Sárkányölő Szent György
mészkőben, vasban,
utolsó vacsora
sasmadarakban,
bikaszarvú totem,
vajákos, táltos
gránit- s vaserdőben
fel-alá járdos.
Infernóba húznak
göbös ág-kapuk,
vagy rajtuk a lelkem
mennyvilágba jut,
esetleg a mélybe
húz le talánya,
oda, hol a csöndnek
nyílik a zárja!?
Ki tudhatná? Trónok
fényesség alatt
kifosztva, prédaként,
szótlan állanak!
S amodább vashegyű
kúpok merednek –
nyújtózva hófehér,
márvány egeknek!