Kulcsár Ferenc: Kővadon tüskéje feketén ragyog

Lipcsey György-dalok 2.

Örök változásban
születek egyre,
végtelen alakban
maradván egybe’,

az álmomból ömlő
mennyei dózist
magába issza a
metamorfózis:

rejtelmet cipelve
jeleket írok,
húsevő virágként
csukódom, nyílok.

Férfikar-husángok
átfonnak, védnek,
rügyeket eresztvén
fordulnak fénynek:

gyökérző ablakrács
növeszti szárnyát,
ég vinné, föld húzza
ezeregy ágát.

Göcsörtös, kígyózó,
meztelen suháng
szívemet strázsálja
őrangyal gyanánt:

tömör, zárt és kemény,
akár a sírkő,
s áttört, lágy és nyitott,
épp, mint a bölcső.

Halott és eleven:
kő meg fa beszél,
és vélük peng, suhog
márvány és kötél,

vaskarom-lombsátor
suhog: Itt vagyok!
Kővadon tüskéje
feketén ragyog,

világtengely-póznák
mennyekbe nyílnak,
celőkék, dorongok
Istenért nyúlnak,

s röpülni kész, szúrós
szálfa és fustély
mutatja: az álnok,
tövises itt-lét

enigma csak, mely
piheként elszáll.
Lélek és lélek közt
lúdbőrző harc áll!

Ág-bogak öklelik
bennem a halált,
az ősi formarend
keresztbe, haránt

építget szivemben
teremtés-tervet –
gúlahad, hasábok
életre kelnek:

Sárkányölő Szent György
mészkőben, vasban,
utolsó vacsora
sasmadarakban,

bikaszarvú totem,
vajákos, táltos
gránit- s vaserdőben
fel-alá járdos.

Infernóba húznak
göbös ág-kapuk,
vagy rajtuk a lelkem
mennyvilágba jut,

esetleg a mélybe
húz le talánya,
oda, hol a csöndnek
nyílik a zárja!?

Ki tudhatná? Trónok
fényesség alatt
kifosztva, prédaként,
szótlan állanak!

S amodább vashegyű
kúpok merednek –
nyújtózva hófehér,
márvány egeknek!