Elolvassuk-e valaha? – Könyvfesztivál, 2016/4.
XXIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, 4. nap, 2016/4/24
Vasárnap szabadságra megy a tavasz, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál negyedik, egyben utolsó napján meglehetősen szomorkásnak tűnik a Millenáris, legalábbis kívülről. Nemcsak az eső szemerkél, a szél is süvít a szabadtéri standok között, bár a barátságtalan időnek is van jó oldala: akik a mesterséges tó partján piknikeznének, inkább bezsúfolódnak valamelyik épületbe. Nincsenek túl sokan.
A vasárnap tartogat még érdekesnek ígérkező programokat, még ha valami hiányzik is. A közeli Lövőház utcai kávézók és sörözők terasza hiányzik. A fesztivál végéhez közeledve próbálom összegezni magamban az elmúlt napokat: csütörtöktől szombatig egyre több kollégával, ismerőssel, baráttal lehet összefutni egy kávéra vagy egy sörre, egyre korábbi időpontokban vesszük birtokba az említett teraszokat, egyre több irodalmi pletykával leszünk gazdagabbak, és egyre hosszabb a szerzők és címek listája is, a könyveké, amiket szeretnénk beszerezni. Ezzel párhuzamosan viszont egyre több alvásra van szükségünk, és egyre inkább elegünk van mindenből. Az emberekből, az amúgy mérsékelt tömegből, és persze a rendezvényekből. És akkor jön ez a hideg vasárnap, és hiába járunk ide évek óta, hiába válik rutinná sokunknak a könyvfesztiválozás, elképzeljük, hogy hétfőtől megint hiányozni fog.
Közben, miután körbejárom a zárni készülő standokat, hogy begyűjtsem az egész évre, vagy legalábbis a tavaszra és nyárra elegendő olvasnivalót, kiderül az is, hogy a parkban álló büfékocsi annak ellenére is igazán kellemes hely, hogy a sörcsap mellől befúj a késő őszt idéző hideg áprilisi szél. A lakókocsi ebben a hidegben persze csak belülről kellemes, és persze csak akkor, ha az embert ismerősök invitálják be egy korsó házi sörre. De a vasárnap nemcsak az efféle lazulásról szól, ahogy az előző napok sem csak a napsütötte teraszok baráti csevegéseivel teltek: az utolsó nap is sűrítve kínálja a különféle programokat. Kora délután Grecsó Krisztián legújabb, Jelmezbál című könyvének bemutatóját választom, a kérdező Lévai Balázs, a helyszín pedig a csordulásig megtelt Osztovics-terem. Hiába, Grecsó a középgeneráció legnépszerűbb íróinak egyike, és látszik, hogy a nép nem kizárólag a zord időjárás elől menekülve választja őt.
Lévai első körben munkatempójáról faggatja az általában két-, legfeljebb háromévente új könyvvel jelentkező írót, aki szerint ez a teljesítmény semmi barátja, Háy János termékenységéhez képest, ő ugyanis nála is gyakrabban, évente tart könyvbemutatót a Millenárison. A Magvető által gondozott Jelmezbál egy bűnügyi keretbe foglalt családtörténet, ezzel kapcsolatban Grecsó elárulja, hogy a szerkezethez Tarantino Ponyvaregénye adta az ötletet, a dédszülőknek a történelem ködébe vesző életétől a sajátjáig ívelő, több könyvének alapjául szolgáló családfakutatás meg amúgy is régi mániája. Ezt egészítik ki az általa kitalált „hazugságok”, valamint a termékbemutatók világa és vidéki özvegyasszonyok életét meghatározó temetői kultúra. Bizonyos helyszínek, szereplők és jelenetek előző könyveiből köszönnek vissza, de mint mondja, az általa nagyra becsült Szabó Magda regényeinek is azonos volt a gyökere.
Grecsó többször megemlíti Móricz nevét is: egyrészt irigykedik, amiért elbeszélései helyszíneinek leírását olvasva magunkba szívhatjuk a kor levegőjét, másrészt nem szeretne mindent átvenni tőle, saját nászéjszakájának részleteit például nem adná el. Életének helyszínei azonban ott vannak a Jelmezbálban is Szegvártól Szegeden és Békéscsabán át Zuglóig és Újlipótvárosig. Ennek kapcsán teszi fel neki a kérdést Lévai, hogy tíz év után budapestinek érzi-e már magát, de mivel az ilyen kérdésekre vidékről jött ember ritkán ad egyértelmű választ, inkább egy-egy békéscsabai és Lehel téri kocsma kerül összehasonlításra abból a szempontból, hogy betelepülőként hol nehezebb törzsvendéggé válni. A kéziratot egyébként a kolléga és barát, Darvasi László „végezte ki”, ami nem kedvetlenítette el a szövegeket később átíró Grecsót. Ahogy egy korábbi könyve, a Tánciskola kudarca sem, és itt megemlíti a fiatalon elhunyt Hazai Attilát, aki viszont rosszabbul viselte a kritikákat.
Innentől a beszélgetés az idén negyvenéves író szinte teljes pályafutásának áttekintésére is kísérletet tesz, szóba jön legalábbis a másfél évtizede megjelent, egyszerre sikeres és botrányos könyv, a Pletykaanyu, a két legutóbbi regény, a Mellettem elférsz és a Megyek utánad, valamint az előző és a jelenlegi munkahely, vagyis a Nők Lapja és az Élet és Irodalom szerkesztősége. Sőt Grecsónak az író-olvasó találkozóktól a koncertekig terjedően változatos fellépései kapcsán még a magyar írók szerepének és megítélésének az utóbbi száz évben megfigyelhető változásairól is kapunk egy rövid összegzést. Grecsó mesél Kertész Imrének a Könyvfesztivállal egybeeső temetéséről, az idősebb generációk íróinak halálával lassan eltűnő írói nagyságról, és a Nyugat korszakának mai visszaköszönéséről – Krúdy, Karinthy vagy éppen Móricz ugyanúgy cikkek sorozatgyártására, illetve egyéb pénzkereseti és brand-építési módszerekre kényszerültek, mint napjaink szépírói.
A szomszédos Teátrumban pár perccel később Sárközy Bence mutatja be Nádas Péternek Az élet sója című könyvét, és ezzel még messzebb utazunk vissza az időben. Egészen a polgáriasodás kezdeteihez nyúlnak ugyanis vissza a Jelenkor Kiadónál megjelent könyv fejezetei, amelyek először a Literán jelentek meg. Az urbanizációs regény egy meg nem nevezett, „a sójáról híressé lett városkában” játszódik a tizenhatodik században. A városka olyan német települések alteregója, mint Görlitz vagy Goslar. Nádas elárulja, először járva Goslarban el is sírta magát a meghatottságtól, a lerombolt és újjáépített Európa azon ritka helyeinek egyikét találta meg ugyanis, ahol megmaradt a több száz éves városmag az eredeti mézeskalács házakkal. A beszélgetésben részt vesz a könyvet illusztráló, de szintén inkább íróként ismert Forgách András is, és hosszú beszélgetés indul templomokról, harangokról és szobrokról.
A szöveggel kapcsolatban is sok minden elhangzik még, például az, hogy Nádas annak idején elsősorban a Holt vidék főszereplője, Törőcsik Mari panaszai után hagyta el a három pontot, mivel a színművész nem tudta, hogy ha ilyet lát, leengedje a hangsúlyt, vagy inkább felvigye. Sárközy végül arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi maradt mára a polgárosodás vívmányaiból. Nádas szerint a globalizáció miatt nagyjából semmi, bár utóbbi folyamatnak is vannak pozitív és negatív hatásai – a meccs jelenleg döntetlenre áll. Kinyílt a világ, a polgárokból viszont menedzserek lettek, a lakóházak helyén pedig üzletek működnek – a Szentendréhez hasonló ékszerdobozok ma már inkább bevásárlóközpontok. Az sem ad okot túl sok örömre, hogy ha turistaként járunk ilyen helyen, annyi fotót készítünk, amennyit életünkben nem fogunk tudni végignézni. És mi a helyzet a könyves és egyéb fesztiválokkal, kérdezem magamtól. Elolvassuk-e valaha ezt a rengeteg könyvet? És a fesztiválokról meg a könyvbemutatókról szóló tudósításokat?
Szarka Károly