„Kimondottan tetszik ez a hullámzás” (beszélgetés Mellár Dáviddal)
Irodalmi Szemle: Ha jól saccolom, ez az első publikációd. Milyen út vezetett idáig, mikor kezdtél írni, és hogyan folytatódott ez a történet?
Mellár Dávid: Úgy gondolom, hogy a legtöbb irodalomkedvelő ember, miután elolvasott már néhány könyvet, érez egy kisebb (vagy nagyobb) kényszert, hogy ő is írjon valamit. Talán azért, mert azt gondolja, hogy ilyet ő is tud. Sőt! Szóval ott a versenyszellem az emberben, vagy a másik oldalon a tisztelet és a „felnézek erre az emberre, mert egy kibaszott zseni” érzése, és akkor akarva vagy akaratlanul, de megpróbálja utánozni annak a bizonyos példaképnek a stílusát. Legalábbis én valahogy így voltam vele. Ezek az érzések kavarogtak bennem, miközben olvasgattam ezt-azt. Aztán megjelent Csehy Zoli a nyitrai magyar tanszéken, és megmutatta, hogy mi is az az irodalom úgy igazán. Én meg rá egy évre megmutattam neki egy harmincoldalas novellát, hogy én meg ilyet tudok, ez is irodalom? És ő azt felelte, hogy igen, ez már majdnem az, csak húzzam meg egy kicsit, vakarjam le róla még azt a felesleget. Körülbelül a szöveg felét törölnöm kellett volna. Persze ez a része már nem ment, de mindenképp (fél)sikernek könyveltem el magamban ezt a próbálkozást.
ISZ: Nos, a Bukowski iránti szerelem nagyon erősen ott van a szövegek mögött, mesélnél erről a kapcsolatról?
MD: Bukowski? Az meg ki? Csak viccelek. Teljesen véletlenül találkoztam ezzel a névvel egy amerikai sorozatban. Utánakerestem, megvettem, olvastam, nem tudtam letenni. Szóval a szokásos sztori. Ami megfogott, és ami azóta is a szerelem alapját képezi, az Bukowski őszintesége és egyszerűsége. Egyszerű mondatok és hasonlatok a mindennapi életből vett figurákról és élethelyzetekről. Púderezés nélkül írja le azt, ami van. Szövegei egyszerűsége mögött pedig ott lüktet az a legalapvetőbb életérzés, hogy tragikus lények vagyunk mindannyian. Hogy úgy mondjam, nem látom valami rózsásan a helyzetet én sem, ezért könnyen azonosulni tudok a Bukowski-szövegekkel. Bukowski körülnéz, és leírja annak az illúziónak a valóságát, amiben élünk. Nem a dugás és annak elő- és utójátéka, a folytonos káromkodás az, ami igazán meghatározza a szövegeinek stílusát számomra, hanem a természetessége. És pontosan ez az, ez az egyszerűség az, amire én is törekedni szeretnék, és ami legalább ugyanannyira hiányzik még a szövegeimből. Ahhoz képest, hogy mennyi verset írt Bukowski, alig fordítottak le valamit közülük magyarra. El is csámcsogok néha egy-egy versén otthon, és fordítgatom őket. Nem akarok mindent a magyar nyelvre kenni, de valószínűleg Bukowskinak könnyebb dolga volt megteremteni ezt a stílust az angol nyelv egyszerűségéből kiindulva. A magyar nyelvtől másrészt szép, hogy ilyen választékosan nagyra nőtt. Persze ez baromság, mert van rá jó pár példa a magyar irodalomban is, hogy valakinek sikerült úgy merítenie a hálóját a magyar szókincs tengerébe, hogy csak a lényeg maradt fent rajta. Egyébként hasonló okokból nagy kedvenc még L. F. Céline is.
ISZ: Harmadéves vagy a Comenius Egyetem kiadványszerkesztő-kiadó szakán, ahol egyebek mellett sok kreatívírás-órád is van. Mit gondolsz, mennyire tanítható az írás, illeve mi az, amit el lehet vinni ezekről a foglalkozásokról?
MD: Szerintem az írás mint olyan nem tanítható. Másrészt ezek az órák nagyon is hasznosak tudnak lenni. Ha az emberben meg van már az a valami, ami nem tanítható, és itt nem valamiféle zsenialitásra vagy tehetségre gondolok, inkább rátermettségre és érzékre, akkor ezek a kreatív órák nagyban segítik megtalálni egy kezdőnek az ő saját stílusát. Különböző (toll)fogásokkal, stílusokkal ismerkedhet meg, és a szakmában elismert emberektől kaphat hasznos tanácsokat írói indulásához. Néha épp egyes írók stílusára való rájátszással születik valami teljesen más, vagy egy másik példa, amikor egyes narrációs technikákat elsajátítva kell a hallgatóknak azokat felhasználniuk saját alkotásaikban. De lehetőségünk van személyesen is megismerni és kifaggatni egyes elismert írókat. Két szóval: motiváció és gyakorlás minden mértékben. És talán ez nagyon is elég egy kezdőnek. Mégsem írhatják meg helyettünk mások a mi versünk, cikkünk vagy novellánk.
ISZ: Verset és prózát is írsz. Melyik megszólalás áll hozzád közelebb? Mi dönti el, hogy próza vagy vers születik-e?
MD: A prózát közelebb érzem magamhoz. De azt nem tudom megmondani, hogy miért. Mert ha prózát írok, akkor az sokszor dallamosra sikerül, mint például a Beszélgetések egy guminővel eleje, és kimondottan tetszik ez a hullámzás. Ha viszont verset írok, próbálok nem a rímekre és a dallamra koncentrálni. Ha prózát írok, sokszor van olyan érzésem, hogy fecsegek, ezt rövid versek írásával próbálom kompenzálni magamban. Fura. Talán mégis valahol a kettő közt állok döntésképtelenül. A különbség az lehet, hogy verset csak spontán tudok írni. Ezért is Ürítések az összefoglaló cím, mert szinte kiböffennek belőlem, és akkor gyorsan leírom őket. Szinte mindig ezek, szerintem, a legerősebb részei a verseknek. Amikor később hozzájuk nyúlok, hogy befejezzem vagy csak korrigáljam őket, hogy nézzenek már ki valahogy, akkor mindig elcseszem. Erőltetettek lesznek, és túlírtak. A prózával többet tudok és kell is dolgoznom. Az elején azt mondtam, hogy különbség, de tulajdonképpen nincs is különbség, mert ha prózát írok, akkor is az első pár sor vagy oldal sikerül a legjobban, ami csak úgy kijön erőltetés nélkül.
ISZ: Az írásaid tele vannak lázadással, provokációval. Hogy tapasztalod, lehet ma még provokálni az irodalommal? Vagy csak én vagyok túl szkeptikus?
MD: Dehogy lehet. Nem vagyok ilyen naiv. Nem akarom megváltani a világot, nem is lehet. Látom és érzem a reménytelenséget, ez talán nem is mindig szomorít el, csak tudatosítom. De fiatal vagyok, mikor játsszam el a lázadást és a provokációt, ha nem most? Az egész csak játék, nem tudom se magamat, se a világot komolyan venni.
ISZ: Ha minden jól megy, idén diplomát szerzel az egyetemen alapképzésen. Mi a további forgatókönyv, hogyan tovább?
MD: Folytatom tovább a mesterképzésen, amit tanulok. Megpróbálok végre valami értelmeset vagy értékeset is írni. A többi homály…