Molnár Eszter: Próféta a saját hazájában (egy Csontváry-kiállítás és környéke)

A magányos cédrus – Csontváry géniusza című kiállítás 2015. július 5-én nyílt meg a budai Várban, a Honvéd Főparancsnokság épületében. A Gulyás Gábor kurátorságával megrendezett, nagyszabású, az életmű szinte teljes egészét felölelő kiállítás tizenhét teremben és két szinten volt megtekinthető fél éven keresztül. A budapesti, vidéki, illetve a külföldi érdeklődők számára egyaránt jól megközelíthető helyszín végre méltó volt ahhoz a jelentékeny Csontváry-kultuszhoz, mely tagadhatatlanul máig virágzik Magyarországon, sőt a tárlattal újabb lendületet kapott.

A Csontváry-kultusz

A magyarországi Csontváry-kultusznak gazdag a múltja, a jelene és bizonyára a jövője is. A jelenben elsősorban a lappangó művek felbukkanásaival kapcsolatos események segítik elő,1 hogy Csontváry Vincent van Goghgal összevethető művészi karizmája, művészetének lebilincselő, mágikus aurája ne felejtődjön el. A jelenhez tartozik például az újabban megtalált festményeinek rekordára az aukciós piacon;2 vagy a Csontváryról szóló, a diskurzust életben tartó és minduntalan gyarapodó szakmai3 és ismeretterjesztő irodalom. A jövő pedig talán – a nem is elérhetetlen – nemzetközi hírnév dimenziója lehetne. Erről a kérdésről Kieselbach Tamás úgy vélekedik, hogy Csontváry „az egyetlen festőnk, akiből világsiker lehet”4 – annak ellenére is, hogy – szintén Kieselbach szerint – szinte képtelenség fiókokba, izmusokba erőltetni Csontváry művészetét, hiszen nem illeszkedik a nyugati festészeti tradíciókba. Csontváry képei elementárisak, közvetlenül, „archetipikusan” hatnak a szemlélőre, aki segítségükkel egy „másik dimenzióba léphet át”. Nem vitatkozhatok azzal az állítással sem, hogy nem „lehet túl lenni rajtuk: örökké izgatják az embert”.5 Az említett beilleszthetetlenség azonban Csontváry eredeti szándékával voltaképp egybevág, hiszen ő „nem kívánt az európai festészet fejlődéséhez kapcsolódni”, és „megtagadta azt az önmagát folyton következetesen meghaladó kérdés-felelet játékot”, azaz „nem folytatni akarta a harcot, hanem a harcmezőn kívül állva akkorát kurjantani, hogy túlharsogja mind a kürtök döngését”.6
A festő szándéka azonban a műalkotásoknak csak egy jelentéssíkját képviselheti. Feltehetjük azt a kérdést is, hogy számunkra miért olyan fontos Csontváry, mi volt az ő küldetése a mi szemünkben, s vajon e küldetést és üzenetet sikerült-e megérteni az utókornak? Németh Lajos művészettörténész szavai szerint Csontváry célja volt „hódolni a mindenek fölött levő Természet fenségének, ítéletet mondani elkorcsosult koráról, és a történelem ítélőszéke előtt nagyszerű tanúságtétellel felmenteni szeretett népét és nemzetét, és újabb évezredekre méltó helyet biztosítani számára”.7 Ezzel egybehangzóan a Csontváry-szakirodalom a festő írásai, élete és alkotásainak tükrében mindig kitér rá, hogy Csontváry többet akart képviselni egy művészi szerepkörnél. Emberfeletti, prófétai, sőt már-már mágikus feladatot vállalt magára. Ugyanakkor bizonyos tekintetben Csontváry ebben nem is volt magányos, hiszen messiási küldetéstudattal mások is alkottak a korszakban. Elég a hat ujjal született Ady Endrére, a magyar Messiások írójára gondolni.

A kultusz fontos, de véleményem szerint mára nem csak a Csontváry személyével kapcsolatos mítoszok érdekesek (hallott-e isteni szózatot, netalántán őrült volt-e), fontosabbak a művek, művészetének közönsége és azok, akiket Csontváry művészete képvisel. Mindez Csontváry festészetének „mágikusságával” teljesen összhangba hozható, ugyanis egy Csontváry-kiállítás mindig túlmutat önmagán. Karátson Gábor írta le, hogy amikor például 1963-ban Székesfehérváron rendeztek nagyszabású Csontváry-kiállítást „30–40 000 látogatóval”, annak híre „az egész országra kiterjedt; olyasféle diadal” és „Gigantomakhia volt […]”, „mint 1456-ban Hunyadi Jánosé Nándorfehérvárott”. Egy Csontváry-tárlat „nemcsak képzőművészeti esemény tehát, hanem epifánia”.8
Nem csoda, hiszen Csontváry a magyarság festője akart lenni, a nemzeti sorskérdések kutatója is. „Panteisztikus nacionalizmusában egy minden addiginál dicsőbb magyarság képviselőjének tartotta magát, új, spirituális Attilának”,9 aki „festészetével nemzeti létünket igazoló” harcot próbált vívni, s „ő volt a legnagyobb hongyarapító, hiszen Libanont még egy keresztes háborúval se lehetett volna Magyarországhoz csatolni”. 10

A festő a XX. századi magyar irodalomban is gyakran felbukkan látnokként, váteszként. „Törvény, hogy cédrussá váljon milliógyökű magány” – írja Nagy László Csontváry című versében, Weöres Sándor pedig egy egész versciklust szentelt a festőnek Csontváry-vásznak címmel. E ciklusban a Le journal című vers köthető legkonkrétabban a festő képeihez és személyéhez. Rögtön a kezdősorokban látjuk Csontváry kedves motívumait: „kanca futott az udvaron / egy cédrus ötlött szemébe”.11 A hosszúversben Weöres folyamatosan váltogatja a nézőpontokat, hol a festő szemén keresztül látott képek, hol pedig maguk a konkrét festői motívumok, olykor pedig a festő lehetséges szavai bukkannak fel. Csontváry művészete Weöres megközelítésében túl van „értelmünk kaptafáin”, mert „szférikus breviárium”; ezért honorárium nem kellene érte, „csak mennysugár”.12

A Csontváry-vásznak közé tartozik a Hetedik szimfónia (Mária mennybemenetele) című vers is, mely adja magát, hogy összevessük a Mária kútja című festménnyel. A Szűz Máriának felajánlott országot képviselve nem meglepő, hogy a kiállításon és az életműben is kiemelt helyet kap a Máriát központi szerepbe állító festmény, hiszen Csontváry egész művészi pályája alatt a magyarság sorsszimbólumait, illetve a mindezt összefoglaló „Motívumot” kutatta. Weöres Hetedik szimfónia című versének kórusa így mutatja be az Istenanyát és népét: „Láttuk őt gyermekével csillag fényén; / kövér juhokat legeltettünk, / ha kikelet eljött, gyapjat nyírtunk, / tél közeledtén irhát nyúztunk, / kék víztükrön gyapju-hegyekkel / mint a felhők, lassan úsztunk, / partot ért / csónakunk, / látta ő, / kik vagyunk, / tüske tépte / bocskorunk, / föld festette / homlokunk. / Pásztorok vagyunk, juhok is vagyunk, / nosza gyapjunkat lenyírjuk, / nosza bőrünket lenyúzzuk, / ösvényére ráborítjuk. / Övéit a homály szélén / híjja, híjja, híjja”.13
A kiállítás

A kiállítás termei többnyire kronologikusan vagy tematikus blokkokban mutatták be az életművet. Az első teremben a főleg nagyméretű tanulmányrajzokat (mint például részletesen kidolgozott hátakt), illetve karakteres szénportrékat láthattunk, melyek Csontváry tanulóéveire emlékeztettek. Látható volt továbbá Az ablaknál ülő nő című középkoriasan puritán, de bensőséges hangulatú festmény, illetve az 1893 körüli, kevésbé ismert, de fontos Csontváry-önarckép is, melynek hasonlóságát van Gogh önarcképeivel már többen hangsúlyozták.

A következő teremben archetipikus jellegű, (vad)állatokat ábrázoló képeket tekinthettünk meg. Talán az egyik legérdekesebb és kevésbé gyakran reprodukált mű a furcsa, színpompás lélekkatalógust bemutató Pillangók, 1893 című festmény volt. E szimbolikus állatportrék (Őz, Tövisszúró gébicsek, Süvöltőt leterítő karvaly) nagyon erős hatást válthatnak ki a szemlélődőből, mert Csontváry teljes mértékben csak a lényegre szorítkozva, egyszerű eszközökkel, szinte háttér nélkül festi meg őket.

A harmadik nagyobb teremből az 1890 körülre datált Vihar a pusztán című festményt emelném ki. (Bellák Gábor mutatott rá, hogy a kép egy azonos című Munkácsy-festmény másolata, illetve újraértelmezése). A Munkácsyhoz képest sokkal expresszívebb hangulatú, rossz előjeleket bemutató festményen mintha a felhőknek madárszerű szárnya volna. Személyes kedvencem az 1898-as Festőlegény (Madonna-festő) című kép, melyről a Szűz Máriának ajánlott Magyarország ideája és Platón barlanghasonlata egyszerre jut eszembe. A kép mellett kapott helyet az izgalmas színvilágú, dalmát vidéket ábrázoló, kissé Márffy Dezső stílusát idéző festmény is. A Mandulavirágzás (1901) című képpel ismét hazájának irodalmi múltjával lép párbeszédbe a festő, amikor mintha képben fogalmazná újra a mindenkori magyar művészsorsot panaszló, Janus Pannonius Egy dunántúli mandulafáról című költeményét is. Az 1902-es Selmecbánya látképe, illetve az 1903-as Tavasz Mosztárban című tájképek már méretükből adódóan is sejtetnek valamit a Csontváryra jellemző robbanásszerű, szinte sokkoló befogadói élményből.

A negyedik teremben a majd csak az utolsó teremben ténylegesen sorra kerülő, Marokkói tanító című képpel párhuzamba állítható Öreg halász című képet láthattuk, illetve az 1902-es, Castelmare-t ábrázoló festményt. A tenger háborgó hullámai, melyek nyilvánvalóan ismét szimbolikus töltetűek, erős kontrasztban állnak az egyébként egy könnyed impresszionista képbe illő tájjal. A Hajótörés című képről eszünkbe juthat Théodore Géricault A Medúza tutaja című képe is. Mintha Csontváry itt ismét egy másik ismert művet próbálna új kontextusba helyezni, illetve túlszárnyalni.

Az ötödik teremben minden élet szubsztanciája, a víz kerül főszerepbe, mely élet-, termékenység-, és szerelemjelkép egyaránt. (A víz romboló erejét, negatív vetületét, a halálvíz képzetet képviseli az 1879-es tiszai árvíz alapján festett kép). A termet a Nagy Tarpatak völgye a Tátrában című lenyűgöző alkotás uralja. A kép stílushatása mintha olyan dichotómiákra támaszkodna, mint az örök és a pillanatnyi, a kicsi és a nagy. Miután a látogató áthaladt Mátrai Erik vakító, neonos fényfolyosóján, a hetedik téregységben már a leghíresebb képek közé tartozó Siratófal című festményt csodálhatta meg. Ezek után a tér szerkezete is változatossá vált, csigavonalú átjárón, lépcsősoron kellett lemennünk ahhoz, hogy megnézhessük a Mária kútja Názáretben (1908), illetve a Baalbek (1906) című óriásvásznakat. A rendezésnek köszönhetően itt valóban olyan érzése lehetett a látogatóknak, hogy belépett Csontváry képeinek terébe, és ott a keleti tájakat idéző színek lélekmelengető ölelését érezheti. A következő téregységben egy érdekes válogatást lehetett látni Csontváry apró benyomásait rögzítő egyszerű ceruzarajzairól, krokijairól. Az utolsó két teremben, mintegy az egész kiállítás és életmű betetőzését képviselendő kaptak helyet többek között az úgynevezett főművek, az 1907-es Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban, illetve búcsúzásképpen még a retinába mélyen beégő világoslila horizontú Magányos cédrus.

A több mint száztízezer ember elzarándokolása a mágikus faóriásokhoz a Várba azt bizonyítja, hogy a festő mintha már valóban kezdene megszabadulni szélsőséges előjelű jelzőitől,14 saját legendáitól, és „prófétává”, de legalábbis beérkezett, kanonizált festővé kezdene válni hazájában. Ahogyan Weöres Sándor írta, talán Csontváry végre elmondhatná: „édes gyümölccsel tele / csontvázam hieroglifája.”15 Reménykedjünk és tegyünk azért, hogy egyszer a kieselbachi álom is megvalósuljon, s a napút-festő a külföldi hírnevet is magáénak tudja majd. Kieselbach szerint „ha ezt eddig nem tudtuk elérni, csak azt bizonyítja, hogy nem állt az ügy mögött megfelelő erő, elhivatottság és tudás. Nem Csontváry művészete találtatott könnyűnek, hanem az ország, amelynek tennie kellene érte”.16

A nemrég megrendezett kiállítás így is óriási esemény a Csontváry-recepcióban, arra ellenben még várnunk kell, hogy „Csontváry képeire hangolt, világszínvonalú múzeumban” láthassuk végre alkotásait. A vásznak egyelőre, 30 millió forint kíséretében, visszautaztak Pécsre, de előbb-utóbb valóban az lenne az üdvös, ha Csontvárynak, ahogyan azt maga a festő is kívánta, önálló múzeumot nyitnának a fővárosban, talán éppen a mostani helyszínen.

—

1 A kiállítás egy külön termet szentelt a lappangó Csontváry-műveknek.
2 2012 végén 240 millió forintért kelt el a Traui tájkép naplemente idején című Csontváry-mű a Virág Judit Galéria árverésén.
3 Molnos Péter jegyzi a legfrissebb Csontváry-monográfiát, amely rengeteg dokumentum elemzésével arra vállalkozik, hogy Csontváryt végre kiszabadítsa saját legendáinak fogságából.
4 Kieselbach Tamás előszava In Molnos Péter: Csontváry. Legendák nyomában. Népszabadság, 2009/6.
5 Uo.
6 Karátson Gábor: Peniél – egy szimbolikus élet értelmezésének megkísértése (Csontváry Kosztka Tivadar). 2000, 1989/10. 51.
7 Németh Lajos: Csontváry. Magyar mesterek. (Németh Lajos Csontváry-albumának átdolgozott kiadása). 2008, Corvina Kiadó. 3.
8 Karátson Gábor: i. m. 51.
9 Uo. 50.
10 Uo. 57.
11 Weöres Sándor: Egybegyűjtött költemények II. Budapest, 2013, Helikon. 102.
12 Uo. 103.
13 Weöres Sándor: Hetedik szimfónia, Mária mennybemenetele. Uo. 83.
14 A „hóbortos patikáriustól” a dilettánson és a zsenin át az őrültig.
15 Weöres: i. m. 103.
16 Kieselbach Tamás előszava. In i. m.