Tamás Zsuzsa: Modern csalimese: észjárás vagy forma? (Tóth László Az ellopott nagymama és további régi-új mesék című kötetéről)

Tóth László Az ellopott nagymama című kötetén csupán az alcím jelzi, hogy „régi-új” mesékkel állunk szemben, de sem egy elő- vagy utószó, sem egy fül- vagy borítószöveg nem árulja el az olvasónak, hány év termését foglalja magában. Így a kritikus dolga marad utánanézni, vajon mennyire régi a régi, és azt találja: Tóth László első, Ákombákom című mesekönyve 1980-ban jelent meg. A több mint 30 oldalas mese („vers, mese, játék”) a kötet harmadik fejezetét teszi ki; a könyv maga pedig, ezek szerint, több mint 30 év meseterméséből válogatott.

Rögtön szót kell ejtenünk a tudatos szerkesztésről: a könyv 8 nagy egységből áll, ezek közül az imént említett Ákombákom egy önálló mese, a többi pedig többé-kevésbé összetartozó írások egysége, válogatások további kötetekből. Nagyszabású összefoglalás tehát, melyet Egri Mónika illusztrációi tesznek vizuálisan egységessé, egyúttal látszólag eszköztelenül is (például minimális színhasználattal) gazdaggá.

Az első fejezet – Történetek a falánk kisegérről – nem csupán a címben szereplő rágcsálóról, de magáról a nyelvről, a mesé(lés)ről, a szövegteremtésről, sőt („könyvfaló” egérről lévén szó) a szöveg romlásáról, elpusztításáról is szól. Az első meséből kiderül, a kisegérnek azért nincs neve, mert már azt is fölfalta. A nyúlfarknyi – vagy legyen stílusosan: egérfarknyi? lehet, kiderül ugyanis, hogy főhősünk már azt is megcsócsálta – szöveg komoly prózaelméleti kérdéseket feszeget, hiszen a névtelen hős, a kimondás által megteremtődő történet, a (vélhetően) író és olvasó közötti párbeszéd megannyi irodalmi „ínyencfalat”. Méltán kerül tehát a kötet élére: a maga 31 sorával létrehozza író és olvasó, még inkább szöveg és olvasó között azt a szerződést, amely az olvasást, az egész fejezet továbbolvasását biztos (bizonytalan?) alapokra helyezi.

A második, Gyors lábon jár a hír című mese a pletyka – vagyis ebben az esetben a mese egy formájának – keletkezéséről szól. (Egyébként termékeny rokonságot mutatva Zelk Zoltán A három nyúl, vagy a mai gyerekolvasók számára szintén ismerős Julia Donaldson A graffaló című meséjével.) Meg sem lepődünk, hogy a kisegér könyveket is eszik (A könyvek), azon talán inkább, hogy amikor egy rókabunda fölfalására vetemedik (A rókabunda), nemcsak az említett ruhadarab fogy el, de maga a szó is: ókabunda, kabunda… és így tovább, egészen az a-ig, sőt az üres szóközig: ! Végül A mese című mese egy elmesélhetetlen meséről szól – mivel már azt is megette a kisegér.

„Hát így” – mondaná az egérmesék narrátora vonnegutos bölcsességgel. S ha az olvasó azt hinné, a játékos-filozofikus bevezetés után „valódi” történetek következnek, téved. Az Aki a tükörben van című fejezet szintén olyan szövegeket foglal magában, amelyeknek témája a nyelvi bizonytalanság, a gyermeki félreértés (lehet-e „síparadicsomot” ültetni), sőt olykor maga a nyelvjáték szervezi az egész szöveget („verébpapa verébresztőt csiripel”, „a macska macskalácsot süt” stb). Ebben a fejezetben, a 27. oldalon található egy Csalimese című szöveg, s bár ez az első olyan írás, amely már címével is jelzi, hogy be fogja csapni az olvasóját, valójában nem ez az első csalimese a könyvben.

Tóth László Csalimeséje a hazugságmese vagy bolondmese tipikus eszközével él: a történetet egyes szám első személyben adja elő, mintha az elbeszélővel történt volna meg. A képtelen kalandok, a hazugságok a valóságot a feje tetejére állítják, ezzel megnevettetik a hallgatóságot. A népmesék itt mímelt típusa köztudottan becsapja a hallgatóit, így mulattat. Ám az egész könyv lineáris olvasása közben az olvasó folyton-folyvást becsapva érezheti magát, s bár a csalimese célja a szórakoztatás, tréfából is megárt a sok: mire az Ákombákom végére érünk, már nagyon vágyunk egy „igazi” mesére.

Az Énekel az ujjam című részben ez a vágyunk nem teljesül, mégis megpihenhetünk egy kicsit: az elsősorban Kiskatáról és az ő mindennapjairól szóló feljegyzések úgy mutatják be a kislány világát, hogy nem nélkülözik a felnőttnézőpontot, sőt éppen a felnőtt–gyerek világlátást ütköztetik. Műfajukat tekintve nem is mind mesék, olykor a publicisztika felé közelítenek, de a szónak abban a szerethető értelmében, amely Békés Pál Báldor című kötetét juttatja eszünkbe (annak apaszövegei a Népszabadságban jelentek meg heti rendszerességgel). A szülői jelenléten s apai dilemmákon túl – kell-e mondanunk? – ezeknek az írásoknak is gyakran témájuk maga a nyelv: A nyelvről, Virágnyelv, Párbeszéd, Énekel az ujjam, Kiskata mesél, „Csuklós” busz.

Nem árulok zsákbamacskát: az utolsó fejezet (A muzsik és a kőszikla) meséi állnak legközelebb ahhoz az olvasói elváráshoz, hogy amolyan „eleje-közepe-vége”, igazi történeteket olvashasson, hiszen ez népmeséknek, illetve ismert szerzők meséinek az átírásait, továbbgondolásait tartalmazza. Persze ezek a továbbgondolások sem nélkülözik Tóth László mesemondói észjárásának sajátos jegyeit. És itt el is érkeztünk egy fontos megállapításhoz. Tóth Lászlónál a – nevezzük így – „csalimesés” megoldások nem akkor kerülnek elő, amikor valamivel színesíteni akarja a mesei felhozatalt, hanem eleve adottak.

Vajon miért? A Magyar Néprajzi Lexikon definíciója szerint a csalimese, becsapó mese, csalogató mese „olyan rövid, mondókaszerű epikum, melyre rendszerint a mesemondás végén kerül sor, mikor a mesemondó vagy játékvezető, de rendszerint a résztvevők is belefáradtak már a sok beszédbe, mesehallgatásba vagy a játékba”. Műmese esetében nehezen feltételezhető, hogy ez volna az indok. Mégis inkább egyfajta észjárást vélünk itt tetten érni? Játék ez? Elménckedés? Rejtőzködés? Világlátás?

Megnyugtató volna a könyvön belül találni válaszra, s végképp kényelmes lenne, ha ez a válasz egy frappáns idézetben ölthetne testet. „Sokan azt hiszik, hogy az író az olyan csodabogár, aki éjjel-nappal mást sem csinál, csak üldögél, üldögél és csücsülget, és közben mindenfélét kitalálgat. Nos, ez nem egészen így van. Először is nem bogár. S bár igaz, hogy valóban csak üldögél éjjel-nappal, ha éppenséggel nem áll, nem sétálgat, nem intézi dolgát vagy nem fekszik, de soha nem talál ki semmit, csak figyel, éjjel-nappal csak figyel, talán még álmában is. Tágra nyílt szemmel lesi-várja, mi minden történik körülötte, s feszülten, hogy mi minden a saját fejében. Mert az írónak saját feje is van, mint minden rendes embernek, még ha ezt sokszor nem venni is észre. És nincs ott nyugalom, nincs ám. Szapora gondolatok zsonganak, és mindenféle képek sorjáznak, és fire-fura történetek történnek benne.” De vajon valódi választ találtunk-e az Ákombákom idézett soraiban? Attól tartok, nem – és a kritikus fejében sem lehet nyugalom, de nem ám.

Három fejezetről nem ejtettünk még szót. Az ötödik fejezet tartalmazza a kötet címadó meséjét (egyszersmind a fejezetnek is Az ellopott nagymama a címe). Beszéltünk már olvasói elvárásokról, s talán megengedhetjük magunknak azt a feltételezést, hogy e cím alapján az olvasók egy olyan történetet várnak, amelyben legalábbis eltűnik egy nagymama – s ki-ki élettapasztalata és fantáziája alapján jósolhatja meg az eltűnés okát, magyarázatát. Magam egy metaforikus mesére számítottam, amely komoly játékossággal szól a halálról – csalatkoznom kellett. Nem róható fel a szerzőnek, hogy nem jár a kritikus kedvében, mégis, épp e csalatkozás annyira tipikusnak tűnik, hogy nem hagyhatom szó nélkül. Mintha az egész kötet az ellopott történet kötete lenne, a meg nem írté, az el nem mondotté, a helyette-történeté. Természetesen nem a halál tematikáját hiányolom – hogy épp itt hozom szóba ezt az észrevételt, annak a címbe emelés az oka –: bármelyik másik „csalimesénél” is erre a következtetésre juthattam volna. A hatodik és hetedik fejezet esetében is, amelyeket már méltatlan is volna hiányérzetem felől megközelíteni: előbbi (Az elvarázsolt varázsló) remek tolvajos és varázslós mesék gyűjteménye, utóbbi (Égi mesék) mitikus-világmagyarázó szövegmozaik.

Mivel recenzióm során többször „észjárást” és „formát” emlegettem, eszembe jutott Balassa Péter Észjárások és formák című kötete. Balassa a Műértelmezések-sorozatban (Korona Nova Kiadó) az 1978 és 1984 közötti magyar prózáról adott látleletet elemzések és kritikák formájában, és előszavában így írt: „a műelemzés mindenkori alapkérdésének azt tekintem, hogy lehetséges-e szinkronitás a forma és világkép között, vagy pedig e megfejtés közben hierarchikus viszonyt kell feltételeznünk világkép és forma között. Másképpen fogalmazva: levezethető-e egyik a másikból, vagy pedig az együttállás, a hasonlóság s az egymásra vonatkozás esetéről van szó, ami elsődlegesen meghatározza a megfejtés módját. Magam bizonyos vagyok benne, hogy a művészet valósága azt mutatja, e kettő nemcsak szétválaszthatatlan, hanem e ténynek műelemzési konzekvenciái is elkerülhetetlenek. Forma és világkép korrelatíve együttáll […].”

Balassa szavait érvényesnek találom a gyerekirodalom alkotásaira is (amelyeket különben sem érzek a „felnőtt” irodalomtól mereven elválasztható képződményeknek), s elemzésem végére arra a következtetésre jutok: Tóth László meséiben a forma igenis világkép, s mint ilyennek, üzenete túlmutat a játékosságon. Hogy hová, annak megfejtését mégis az olvasókra bíznám: a felnőtt olvasókéra. A gyerekeknek csupán önfeledt meseörömet kívánok, amely jelen esetben úgy biztosítható, ha a kötetet (nem követve egér barátunk példáját) nem felfalják, csak módjával ízlelgetik. Hát így.

(Tóth László: Az ellopott nagymama és további régi-új mesék. Illusztrálta Egri Mónika. Kalligram, Budapest, 2015, 184 oldal, 3000 Ft/10 €)