Bánki Éva: Irodalom és összkomfort I.

Vannak nemszeretem-gyerekek.
A hajuk sem áll jól, a szemük sem, a kezük sem.
De azért egy ilyen gyerek is jó valamire. Egy szülő – ha igazán önfeláldozó, jó szülő – soha nem fárad bele, hogy csiszoljon a gyereken. Hogy mindig résen legyen, készen arra, hogy elkapja a gyereket. Mintha az ilyen nemszeretem-gyerekből kilógna egy műkéz, egy huzal, egy pöcök, egy ruhafoszlány, amit a jó anyuka „elkap”, hogy a kicsikéje össze ne zúzza magát.
Ám egy olyan zavarodott kislányba, mint én voltam, nehéz volt belekötni. Nehéz volt rajta azt a bizonyos pöcköt megtalálni. És aki mukkanni sem mer, azon „csiszolni” is módjával lehet. Mit tehet ilyenkor egy gondos édesanya? Megpróbálja a többi embert, állatot, sőt gyereket a kislánytól megvédeni. Vigyázz a szegény cicusra! Ne menj közel, kislányom, mert még megijeszted! Ne nyúlj hozzá, ne fogd meg, mert elejted!
Ne is menj ide vagy oda, ne nézz rá, ne csinálj semmit, mert a végén szégyent hozol valakire.
Én nem mentem ide vagy oda, és természetesen nem hoztam szégyent senkire. Egyszer elhívtam hozzánk az osztálytársnőimet, és élveztem, hogy anyám nem kiabál be ötpercenként, hogy így-beszéljek, úgy-beszéljek, ezt-mondjam, úgy-mondjam. A falak vékonyak, de nem átlátszóak, így hát igazán borzasztó érzés lehet, hogy anyám nem tudhatja, hogy a szegény barátnők életben vannak-e. Nem vertem-e fejbe őket egy széklábbal, nem hajítottam-e át őket az erkélyen… Ezért húsz percenként, feldúltan, vörös fejjel beront, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e.
Másnap az egész osztály rajtam nevet.
Úgyhogy semmire nem vágytam inkább, mint hogy meggyőzzem a szüleimet, hogy nem vagyok az a szégyenbe-hozós, erkélyen-kidobáló fajta. Mindent megtettem, hogy higgyenek nekem. Azért kezdtem el olvasni, hogy ne féljenek tőlem. Belevetettem hát magam egy irgalmatlan hosszúságú regénybe, ahol a szereplők franciául beszéltek, és vagy száz oldalon át egy pamlagon ücsörögtek. Ez volt a Háború és béke, és alig vártam, hogy valami történjen benne (a cím, ugyebár, nagy csatákat ígért), de csak ültek, üldögéltek a pamlagon a hősök, a fejüket forgatták, mint a marionett-bábuk, és csak beszéltek-beszéltek.
Gyorsan a legvégére lapoztam, hogy megtudjam, ki marad életben.
Így bántam el a legtöbb regénnyel. Megnéztem a szereplőket, kiismertem a „problémáikat”, aztán hátralapoztam, hogy mi lett belőlük: mérget ittak, vonat alá vetették magukat, meghódítottak egy másik országot, megölték feleségüket/anyósukat, elköltöztek Atlantiszra. Vagy mint szegény Pacsirta, egyszerűen hazajött a nyaralásból.
Sportteljesítmény, fekvőtámaszozás, helybenfutás.
Mindent kezembe vettem, de csak azt olvastam végig – már-már erotikus borzongással – ami eléggé „rémületes” volt.
Egy olyan világban, ahol legyőzzük a kapitalistákat / úgyis elviszi az ördög a kommunistákat, ahol természetes, hogy az utcákat átnevezik, ha jön egy új rezsim, az irodalom se volt másra való, mint hogy hogy az ember „felfelé haladjon”. Könnyű volt a mi kisvárosunkban irodalomszeretőnek látszani: ha azt mondták, Pilinszky, meghatott képet kellett vágnod, ha azt mondták, Solohov, akkor rezzenéstelen arccal kellett bámulnod. Igen, azon már túl vagyok. Az irodalom amolyan törzsi jelként működött: az álmélkodó vagy megvető tekintet elárulta, hogy hova tartozol. Ráadásul a gyerekek szemében még 100 000 oldal a Háború és békéből sem ért fel egy naptárgyűjteménnyel, vagy egy Fa-szappan–kollekcióval, amiket a fürdőszobaszekrény fölé halmoztunk.
Ráadásul érdeklődésemet kénytelen voltam a családtagok vonzalmaikhoz igazítani: apám kedvéért egy nyáron végigolvastam a 70-es évek teljes krimiirodalmát (terjedelemben kb. legalább 100 Háború és béke), elmerültem Bolyaiban (anyám ebből szakdolgozott), és szinte megszállottan sokat foglalkoztam történelemmel (csak ez érdekelte a testvéremet).
A nem-szeretem gyereknél is van rosszabb: a tudálékos gyerek. Egy-két éven belül én lettem a legfárasztóbb, legutálatosab, a legunalmasabb. A szüleimet a sok olvasás először megfélemlítette, majd váratlan ellenállásra sarkallta. Ha már ostoba nem lehettem, szívtelenné változtam, falánkká, rendetlenné, önzővé, kíméletlenné.
Soha nem vigyázok eléggé, a nadrágom rendetlen, a kezem koszos, a hajam borzalmas – ráadásul óvatosabban kéne járnom, mert a cipőim is gyorsabban kopnak, mint másoké. És ki ette meg a spájzból a narancsot? Mondd meg szépen, ne sumákolj!
Ha anyám meglátott az utcán, először is elszörnyedt, aztán előkapott egy nagy zsebkendőt, és tisztogatni kezdte a foltokat a nyakamról, az arcomról. Mit képzelsz? Nem szégyelled magad? Így mész az emberek közé.
Szégyelltem magam, nagyon is szégyelltem magam, hisz tizenkét-tizenhárom éves voltam.
Feladtam a szülő-vadászatot, a történelmet, Mág őrnagy kalandjait, a Háború és békét, Atlantiszt, és elmentem az emberek közé – egy idegen város középiskolájába, ahol senkit se érdekelt az egész. Anyám egyre ritkábban ijedezett a levelekben, hogy mi lesz a cicákkal és a barátnőkkel, hova megyek ilyen foltosan és rongyosam, vigyázok-e, ügyelek, nem bántok-e másokat. Az irodalom továbbra is társasági ügy volt: és minthogy az idők lassan változtak, nem volt nehéz kiismerni a szabályait. Pilinszky? Áhítatos tekintet. Dosztojevszkij? Azt kell mondani, hogy őrület. Szabó Magda? No, igen, a nagymama nagyon szerette. Persze, ahogy haladtak az idők, meg kellett tanulni néhány új nevet: Nabokov (fenomenális), Márquez (hát, igen), Borges (lenyűgöző), Arany János (vannak jó sorai, igen), Hamvas Béla (érdekes, de nem vagyok rajongó). Ez csak társasjáték volt, míg a gyerekkor, amikor is ereklyékkel, csodatevő kardokkal akartam megküzdeni a szüleim szeretetéért, felfoghatatlan, titokzatos.
Zavaros sötétség egy elhagyatott kertben, aminek nem tanulhattam meg a törvényeit – egy kert, aminek soha nem tanulhattam meg a szabályait, hiszen soha nem láttam verőfényben. Arrogáns voltam a szüleimhez, amikor tudtam, megsértettem őket, de még tizenhat évesen is verseket írtam hozzájuk.
A megbántott gyerekek a leghűségesebbek.
Akkor is, ha úgy tesznek, mintha semmire sem emlékeznének.

Az érettségi utáni nyáron egyedül maradtam egy tóparti villában egy nagy könyvespolccal. Egy fiúra vártam, akit Prágában drogozásért elkaptak, de megüzente, hogy „igyekszik”, várjak rá türelemmel. Hát türelemmel vártam rá augusztus végéig, mert nem tudtam semmit, és a világ sokkal óriásibb és kiismerhetetlenebb hely volt mobiltelefonok és internet nélkül.
Ennyi sorscsapástól sújtva, és magamat a butuska strandolásnál, csúszdázásnál, lángosozásnál érettebb nőnek képzelve gondosan átvizsgáltam a könyvespolcot. A szokásos, természetesen.
Pilinszky? Áhítatos tekintet. Dosztojevszkij? Azt kell mondani, hogy őrület. Szabó Magda? No igen, a nagymama még nagyon szerette. Láttam egy nagyon régi ismerőst, a Háború és békét (itt négy irdatlan kötetben), és újra elhelyezkedtem a díszes kanapé mellett, a hatalmas moszkvai szalonban, ahol tizenegy évesen hagytam a hősöket. A hajdani, kibírhatatlan merevségű kép hirtelen megmoccant: szereplők élni kezdtek, jöttek-mentek, izgalmas dolgokról beszélgettek, megpróbálták becsapni egymást, kifürkészni a terveiket, és én néhány óra után már jobban ismertem őket, mint a saját szüleimet.
De mit mondok majd róla?
Háború és béke? Hosszú, de elég jó. Vagy: vannak benne jó részek, megjárja, tudott ez a Tolsztoj.  De még magamnak sem mondtam ilyet: ennyire húsbavágó, felkavaróan érdekes könyvvel nem találkoztam. No és a többi? A regények, amiknek én csak a legvégét ismertem? Közben mi minden történt szegény Pacsirtával, amíg hazaért a nyaralásból? Milyen világ az, ahol Julien elindul és a vérpadon végzi?

A harmadik éjszaka kiáradt a Balaton.
Álmomban a zöldeskék, barátságos víz rajta egy-két strandlabdával, gumimatraccal, üres napolajas flakonnal elöntötte Rosztovék szalonját. Felemelte a zongorákat, eláztatta a csipkefüggönyöket, elsodorta az inasokat, aztán méltóságteljesen végighömpölygött a hálószobákon.
Kerestek a szüleim, de nem találtak.
És én úgy éreztem, egyszer majd megbocsájtok.
Most nem volt időm rá. Mint az irdatlan kövek a strandon, a könyvek is magukba szívták a régi, gyerekkori nyarak forróságát, már-már fénylettek, és visszasugározták azt a rengeteg melegséget, törődést és szeretetet, amit valamikor a szüleimnek szántam.
A középiskolában szinte soha nem gondoltam rájuk. Mindenkinek azt mondtam, nincsenek emlékeim, sajnálom. De míg letettem a regényeket, öklendezésszerűen nagyon sok régi szavukra visszaemlékeztem. Előre olvastam… és valahogy visszafelé is.
Mert nem mondatok voltak ezekben a könyvekben, hanem varázsigék, megfejthetetlennek látszó sorsképletek, kiáltások, sóhajok, félig-meddig kimondott kérdések, amiket ha kiszórhattam volna az éjszakai szélbe, elfelejtenek meghalni az emberek.
Ez lett volna a titkos ajándéka a szüleimnek?
Hogy nem egészen szeretnek, de azért … mégis valamennyire…
Vagy én egy Tolsztoj-gyerek vagyok? Nem abban a hülye értelemben, hogy a szöveg „konstruál”, mint olvasót, hanem hogy ez a könyv – ahogy a többi – vigyázott rám, ott állt mögöttem a bajban, és rám mutatott, de hiszen ez a mi lányunk, ugyan mit akartok?
Két hete a lelkem is odaadtam volna a villatulajdonos unokájának, balszerencsés szerelmemnek. Ám két hét trip, megállás nélküli, delejes olvasás után, mikor végére értem A csavar fordul egyet-nek, már a vonásaira is alig emlékeztem. Valahogy sokkal ésszerűbbnek és természetesebbnek tűnt volna, ha másnap a regénybeli úriember, a nevelőnő titokzatos megbízója csenget be. Rá vártam. Éjjel-nappal.
És annyira valóságosnak képzeltem, hogy.
Mert valóságos is volt.
Azok után, hogy egy balatoni villában átéltem ezt a háromhetes tripet, csendesen elbocsátottam a saját szüleimet, kiolvastam magam a múltamból, persze továbbra is könyvekkel foglalkoztam.
Tökélyre fejlesztettem, hogy melyik névre is grimaszolunk, melyiknél ragyog fel az arcunk, mire kell legyintenünk, és mire mondjuk szakszerűen, hogy igen, ő aztán tudott valamit. És tanítom is, hogy az irodalom elválaszthatatlan a nyelvtől, hogy az intertextusok összjátéka…, ésatöbbi, ésatöbbi…
De az irodalom vajon tényleg elválaszthatatlan a nyelvtől?
Az új élet után – meglehet – most már bátorságot kéne tanulnom.

Bánki Éva (1966, Nagykanizsa)

Író, irodalomtörténész. Regényei: Esőváros, Aranyhímzés, Magyar Dekameron. Legújabb műve, a Fordított idő 2015-ben a Jelenkornál jelent meg.