Juhász Tibor levele Tar Sándorhoz

Juhász Tibor levele Tar Sándorhoz

 

 

Kedves Sándor,

 

tavaly szeptemberben jártam utoljára a házadnál. Kerítés, fák, gondozott pázsit, a négyemeletes alig látszott a lomboktól. Néztem egy darabig az ablakokat, és elmosolyodtam. Pedig semmi nevetnivaló nem volt körülöttem, délután három felé járt az idő, egy öregasszony sietett át az úton, egy kamion rádudált, iskolás gyerekek, lehajtott fejű járókelők sétáltak el mellettem, egy középkorú férfi tüzet kért, majd szép napot kívánt. Minden a legnagyobb rendben volt, csak a szél fújt egy kicsit jobban, de hát ez nem csoda, ősz volt. Ember ne járjon a lakóhelyéhez legközelebb eső kocsmába, te biztos nem ismerted ezt az íratlan törvényt, erre gondoltam. Nem mintha baj lenne a Balszélsővel, takaros kis hely, azon kevesek egyike, ahol a harmadik vagy a negyedik feles után jelentkezik a bűntudat. Más ivókban már az első sör után felrémlenek a halaszthatatlan teendők, dönthetsz, hogy hazamész és elvégzed a feladataidat, vagy maradsz, és azt csinálod, amiért idejöttél. A Balszélsőben nincsen választása az embernek, és általában a lakóhelyéhez legközelebb eső kocsmában sem. Ezeken mosolyogtam ott, a Kishegyesi úton, és egykori törzshelyed felé vettem az irányt.

A kerítés alighanem újra lett festve, a fapadokon csak néhányan ültek, korodbeliek, cigarettáztak, bámulták a forgalmat. Ahogy beléptem, az egyikőjük a muslicákat kezdte szidni, mert belerepült a fröccsébe vagy három, és így már a kutyának sem kell, persze nem öntötte ki, megissza majd később, mikor senki sem figyel, tudom, így szokta, mindig van valami baja az itallal. Mióta elmentél, nem csak a hely neve (te még Paksiként emlegetted ezt a kocsmát), maga a hely is megváltozott. Képzeld, új pultos van, egy fiatal lány, nagyon mogorva, alig lehet hozzászólni, húzza a száját, ha kérek valamit. Műkörmei fenyegetően koccantak a sörösüvegen, ahogy elém tette a Kőbányait. Mást, kérdezte, de úgy, mintha csak mondaná, levitte a szó végén a hangsúlyt, ezért úgy éreztem, hogy vennem kell még valamit, a sört már fogtam, felest kellett kérnem. Kivittem az italokat, hátul ültem le, szükségem volt a csendre, ott nem zavart a jövésmenés.

Egy regényen dolgoztam, Sándor, és dolgozok most is, lassan két éve. Salgó blues, ez a címe. Dicsőséges múltról és szégyenteljes bukásról szól, azokról az ártatlanokról, akiknek megígérték a nagy jövőt, de egy napon hátat fordítottak nekik, és mikor ezek a megalázott emberek érdeklődni merészeltek, hogy ez most mégis micsoda, akkor megverték, és a sarokba rugdosták őket. Már egy jó ideje megszakítások nélkül dolgoztam a kéziraton, de akkor, szeptemberben, elakadtam. Hirtelen elvesztettem az irányítást, a szereplőim nem szólaltak meg, elfordultak tőlem, hiába akartam verekedtetni őket, inni adni nekik (még az abszintot sem sajnáltam volna tőlük, pedig mifelénk az a legdrágább pia), nem vettek tudomást rólam. Megváltoztattam a nevüket, fényes, gazdag életet vázoltam fel nekik, megígértem, hogy kihozom őket a szarból, hogy nem fognak megrohadni a kolónialakásokban, intézek nekik egy olcsó albérletet a belvárosban, Debrecenben, akárhol. De nem figyeltek rám. Napokat ültem a papír felett, egy névelőt sem sikerült leírnom. A karaktereim elidegenedtek tőlem, jöttem rá, mintha nem is én teremtettem volna őket. Eszembe jutott egy jelenet A mi utcánkból. Ott ültem a Balszélsőben, és a papra gondoltam, aki az árok szélén pihent, az erősen ittas Sudákot nézte, mert a férfi nem tudta elengedni az alumíniumoszlopot, olyan részeg volt, de nem csak Sudák, mindenki az utcában. És akkor ezt gondolta magában a pap: „Ezeket? Isten? A saját képére?” Ültem még egy kicsit, lehúztam a felest, ittam a sörömet, éreztem, az a viszolygás, ami az elmúlt napokban kialakult bennem, lassan eltűnik. Tudtam, hogy be fogom fejezni a könyvet. Sejtésem sincs, hogy milyen lesz, most a felénél járok, de azt szeretném, hogy ez a három rövidke mondat legyen a kötet mottója. Ugye idézhetek tőled, Sándor, ugye megengeded?

 

Juhász Tibor

Juhász Tibor (1992, Salgótarján)

Költő, író, szerkesztő. Első kötete 2015-ben jelent meg az Apokrif irodalmi folyóirat és a FISZ közös gondozásában, Ez nem az a környék címmel. A Debreceni Egyetem hallgatója, a KULTer.hu és a Szkholion szerkesztője.