Párhuzamos rétegződés – interjú Bánki Évával
Az interjúnak szánt beszélgetést több szálról, több kötet felől indíthatnánk. Egy érdekes párhuzam okán fogalmazódott meg első kérdésem: a Magyar Dekameron című mű tíz éve jelent meg. Milyen átfedések vannak a magyar, Bánki Éva-féle Dekameron és Boccaccio Dekameronja között?
Nagy csodálója vagyok Boccaccio novelláinak, amely az átmeneti világot mutatja be: reneszánsz villalakóival. Az áthallás világos a mai valóságshow műfaja felé. Ez a világ lehetőséget ad arra, hogy szereplői elmeneküljenek a társadalom legsúlyosabb problémája, a járvány elől, és újraépíthessék életüket. A történet végén – a derűs látásmódnak köszönhetően – megmenekülnek.
Mindig elgondolkodtatott az a kérdés, vajon mi, a mai világ lakói miért nem tudjuk magunkat megkímélni a magunk járványától, miért olyan önsorsrontóak, rettenetesek, borzalmasak a szerelmeink, a magánéletbeli traumáink. Miért ártunk annyit egymásnak? Ha boldogok vagyunk, azt miért nem merjük elhinni? És hogyan működnek azok a rossz testi-lelki reakciók, amelyek szerelmi történeteinket olyan fanyarrá, bánatossá és szomorkássá teszik?
Kötetemben olyan világot próbáltam megfogalmazni és bemutatni, amelyben a betegség, a járvány nem kórokozókkal és vírusokkal terjed, hanem a kimondott szavakkal: megbélyegzéssel, kirekesztéssel, bunkózással, parasztozással. Ebből egyfajta társadalmi neurózis, rossz közérzet fakad, amellyel a kerettörténet szereplői – akik maguk is firenzei világfiak – mit sem tudnak kezdeni, miközben szépen lassan beleszeretnek az ádáz, magyar valóságba. Az igazi veszélyt mi magunk jelentjük az oktalan, rosszindulatú és gonosz szavainkkal, amelyek ellehetetlenítik az egészséges önkritikát.
Boccaccio Dekameronja egyértelműen megérződik a hatások között. Milyen további alkotások gyakoroltak hatást munkásságára?
Középkorkutató vagyok: ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy többnyire névtelen szerzőkkel foglalkozom és olyan történetekkel, amelyek évszázados érvénnyel tudják szórakoztatni és elgondolkodtatni az embereket.
Mindemellett erősen hatottak rám a ’60-as, ’70-es évek latin-amerikai regényei is.
Nem idegen tőlem a játékosság, és ezek a világirodalmi példák és korszakok is arra tanítottak, hogy a játékosság, a szórakoztatás és a társadalmi elkötelezettség összeegyeztethető. Nekem ez újdonság volt a magyar irodalom után. Pedig számos magyar írót szeretek, sokaktól tanultam és sokakat tanítok. Legnagyobb példaképem Tar Sándor, noha én az övétől teljesen eltérő prózával próbálkozom. Ám ahogyan ő nyelvet és méltóságot akar adni azoknak, akikről mindenki megfeledkezett, nekem példaszerű és felejthetetlen.
A hatások vonatkozásában érdemes kitérnünk arra a tragédiára, amely alapjaiban formálta családját, majd munkásságát.
A nagyszüleim, akiket Csallóközből telepítettek ki, nem jártak ide vissza, és korábbi lakóhelyük mint álomváros élt az emlékezetükben: az elhagyott város, a könnyek városa, amelyet a bánat és a visszaemlékezés melankóliája is erősen nőiessé tett a szememben. Nagyanyám is írt verseket.
Különösen érdekesnek tartottam mindig is, hogy a nagyszüleim egy várost siratnak. A 30-as éveimben kezdtem megérteni, hogy a Dunaszerdahelyért hullajtott könnyek mögött az elmulasztott polgárosodás is ott van. Az a szomorúság, hogy ott álltak a középosztályosodás – a polgári életforma – előszobájában, a történelem viszont megfosztotta őket a megvalósulástól. Egy olyan kibontakozástól, autonómiától, amelyben egy osztály a saját erejéből és a saját belső igénye alapján – pártfogók, nemesi, értelmiségi, önjelölt próféták nélkül – választja a polgárosodást. Az Esőváros – úgy érzem – leginkább az elmulasztott polgárosodás regénye.
Az Esőváros visszaemlékezésből bontakozik ki. Milyen volt a visszaemlékezés folyamata? Volt-e valamilyen korlát, amely határt szabott az emlékeknek, vagy teljes mértékben rekonstruálható volt a történet?
Nem dokumentumregényt akartam írni. Az emberek soha nem beszélnek életük legrettenetesebb mozzanatairól, a nagyszüleim pedig a kitelepítést szégyenként élték meg. Nem is akartam ezt feszegetni, hiszen ez nem szociológiai mű. Én a polgárosodásnak egyfajta mítoszát akartam megírni, amely az ő elbeszéléseikből rajzolódott ki. Annak az időnek az emlékét, amikor még fodrászhoz járt a nagyanyám, vagy amikor azt tervezte a nagyapám, hogy a gyerekeit a saját erejéből egyetemre járatja. Ez már a mitikus múlt, amolyan „igazság igazsága”.
Sikerült az igazság igazságát megragadni?
A regény szereplői eljutnak oda, hogy mivel a hatalom kezében van a kommunikáció, lehetetlen a civil társadalom és a saját erőből való polgárosodás beindítása. A regény megcsillantja azt a lehetőséget, hogy az internet révén mód lesz arra, hogy a jelen nem lévőkkel vagy akár a halottakkal is kapcsolatba léphessünk, hogy mi magunk formáljuk a teret és a kapcsolathálót, amelyben leéljük az életünket. Ezekben a lehetőségekben én is gyermekien bíztam, ám ma a polgárosodás esélyeit végiggondolva Kelet-Európában, már jóval kevésbé vagyok optimista. Ma mind az Európai Uniót, mind az internetes szabadságot illetően kevesebb illúziónk van, mint a 2000-es évek elején.
Meggyőződésem, hogy az irodalom nem vonhatja ki magát a társadalmi kérdések alól, s most úgy látom, hogy erre a középkorban játszódó történelmi regények, a fantasy-hagyományok, a popkultúra is érdekes lehetőségeket teremt. A 2015-ben megjelent Fordított idő c. műben egy szokatlan szereplő – egy fiatal lány – nézőpontjából látjuk az akkor felbomló törzsi kultúrákat, az akkor formálódó világbirodalmakat, az iszlám–keresztény ellentétet, valamint az irracionalitásnak azt a képtelen előretörését, amelyről úgy gondolom, hogy nemcsak a kora középkort, hanem korunkat, a 21. századot is jellemzi.
Fotók: libri.hu, litera.hu, Tuba Ádám
Récsei Noémi (Zselíz, 1994)
A pozsonyi Comenius Egyetem kiadványszerkesztő szakos hallgatója, emellett a Pátria Rádió és az STV magyar szerkesztőségének bemondónője.