Steinmacher Kornélia: Átmeneti állapot. Csörsz István Földtaposó című könyvéről (kritika)

Csörsz István regénye több ezer évvel ezelőttre, az emberiség hajnalkorába vezet minket vissza, regényében egy őskori horda sorsának alakulását kísérhetjük végig. Azt az időszakot, azt az „átmeneti állapotot” mutatja be, amikor az állati létből épp kialakulóban van az emberi közösség, emberi identitás. Lebilincselő, olvasmányos történetét nemcsak a váratlan fordulatok, érdekesen felépített karakterek teszik izgalmassá, hanem az általa választott időszak is: olyan ismeretlen vizekre, annyira régre kalauzol el minket a történelemben, amilyen régre talán még sose vitt vissza minket egy alkotói fantázia az irodalom berkein belül.

Ez a korszak, amelyről minden szempontból kevés tudásunk van, amelyről csak feltételezések, találgatások léteznek, ahol írott forrásokra egyáltalán nem támaszkodhatunk. A forráshiány és a témaként választott sajátos átmeneti állapot ugyanakkor elsősorban nem valamiféle korlátlan szabadságot, hanem számtalan megoldandó akadályt jelent, és kísérleti regényformát, narrációt feltételez. A regény pedig legalább annyira lesz esztétikai szempontból izgalmas, mint az antropológiai megközelítés felől. Az őstörténettel foglalkozók számára is érdekes kirándulás lehet ez a kötet, hiszen az alkotást érzékelhetően egy igen alapos kutatómunka előzte meg.

De milyen is egy félig még állati, épp emberré váló lény gondolkodása, hogyan cselekszik különböző válsághelyzetekben, mennyire képes együttműködni a társaival, miként értelmezi a környezetében történő eseményeket, hogy éli meg a változást, a veszteséget és az árulást, milyen elképzelései vannak, ha vannak egyáltalán a családról, a halálról és a természetfeletti világról?

A szerző víziójában a horda tagjainak a fejlődésben lévő, már igen színes érzelmeit és gondolatvilágát a kialakulófélben lévő kommunikációs rendszer még nem érte utol. Mindenki saját nyelvet beszél, mondhatni, és csak valami minimális, kezdetleges közös szókincs áll rendelkezésükre, amit sajátos testbeszéddel egészítenek ki. Vándorlásuk során találkoznak már letelepedett, „idegen néppel”, akik természetesen egy másik kezdetleges közös nyelvet beszélnek, így akárcsak a külső kinézet, az életforma, úgy a nyelv is jelent egyfajta közösségi összetartozást. Sokat szenvednek az önkifejezéssel, el-eltöprengenek azon, hogyan mesélhetnének el egymásnak egy általuk megélt élményt, gondolatot, gyanút, rossz előérzetet, gyakran azonban az információ átadása a félreértésből kifolyólag hátráltat, kudarcba fullad. Ez behatárolja és meg is határozza egyben sorsuk alakulását. Az előember nemcsak a nyelvvel, hanem testével is ismerkedik, test és identitásképe is kialakulóban van, az ösztönös viselkedésből egyre inkább kitűnnek fejlettebb érzelmi megnyilvánulások, átgondolt cselekedetek. Folyamatosan megfigyeli saját magát, társait és környezetét, és újabb és újabb felfedezésre jut. Csonkaujjú, a horda egyik tagja például felismeri, hogy azon a kezén, amin hiányzik egy ujj, pont annyi maradt, ahány ága van egy különös fának, melyre a vándorlás során felfigyelnek, és addig bolondozik, míg nem fütyül, noha arra sem jönnek rá a többiekkel együtt, hogy ezt a hangot ő adta ki. A horda tagjai lassan ébrednek rá, hogy a külső hasonlóságok vérségi köteléket jelezhetnek, és azt is sejtik, hogy annak az esti „dörgölődzésnek” lesz a következménye egy új kölyök „érkezése”. Nem igazán ismerik a hűség vagy a szerelem fogalmát, de tudnak ragaszkodni,ű mindennél erősebb bennük az anyai-apai ösztön, és ismerik a veszteség, a gyász fájdalmát. Ez az időszak számukra a kutatás, a keresés, a feltalálás és a megismerés időszaka.

A horda vezetője, az idegenből jött Hara egyre közelebb kerül saját történetének, múltjának megismeréséhez, amelynek az alapja, akárcsak a többiek számára, a származás kérdése. Az, hogy ő maga kinek fia-borja, és hogy neki vannak-e gyermekei. Az ősök kérdése már csak azért is fontos számukra, mert úgy gondolják, hogy az egykor voltak, akik az ismeretlen odaátra kerültek, és „szellemekké” lettek, vigyáznak rájuk. De csak addig képesek megóvni, tanácsokkal ellátni az itt maradottakat, és akár bosszút is állni a földieket ért külső sérelmekért, ha lehetővé teszik az evilágiak számukra, hogy „teljesen ne menjenek innen el”. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha emlékeznek rájuk, azaz újra és újra elmesélik az ő történeteiket: azt, ami az egykorvoltakkal történt, és azokat a történeteket, mondákat és legendákat, amiket örökségül ráhagytak az élőkre. A miszticizmus – a mágia és a túlvilágról alkotott kép is igen izgalmasra és harmonikusra sikeredett: az őseink életében még szervesebben, összetettebben és harmonikusabban van jelen, mint az ismert természeti népek kultúrájában, ami talán kiindulási pontként is szolgálhatott a szerző számára. Itt a túlvilággal, a varázslattal és a különböző tárgyakban rejlő mágikus erőkbe vetett hittel az előembernek sokkal nagyobb a tudása és bensőségesebb a viszonya, mint az napjainkban bármiféle hívő ember számára lehetséges lenne. Míg e világot alig ismeri, most fedezi fel a fáról lemászó, útra kelő, földtaposó ember, addig a mágia, a rítus, a hiedelem, a halottak birodalma mind közelebb van hozzá, mind közvetlenebb viszonyban van vele, mert létének alapvető része és feltétele, s ebben az új ismeretlenben, ebben a végletekig való kiszolgáltatottságban ez jelenti számára a biztos kapaszkodót.

A túlélés tétje a folyamatos megfigyelés, megismerés, ismeretszerzés és ismeretátadás: az őstörténet gyermekei mind feltalálók voltak. Haráék például azért nem halnak szomjan, mert a férfi megfigyeli, ahogy a mamutok a különös, rossznak tűnő színű vízből isznak, és kikövetkezteti, hogy az ezek szerint a mélyben jó, és hogy ők egy bambusznád segítségével szintén ivóvízhez jutnak. A megismerésből levont következtetések azonban gyakran félrevezetik őket azért is, mert a véletlenszerű eseményeket nem tudják megkülönböztetni az ok-okozati összefüggésektől, tényszerűségtől. A horda egyik tagja úgy gondolja egy eset kapcsán, hogy valakinek azért nem esik baja, mert folyamatosan vigyorog, erre ő is elkezdi ezt alkalmazni, annak reményében, hogy az állandó gesztikulálás őt is megóvja minden bajtól.

A szerzőnek szinte teljesen le kell mondani a párbeszédről, maradnak a tőmondatok, a gesztikuláció, a mimika és a sajátos hangok, ami megnehezíti a munkáját: ugyanakkor az író megugorja a lécet, és nemcsak hogy megoldja a problémát, hanem fokozza is a hatást. Ez a párbeszéd nélküli beszédes időutazó-történet egy módon mégiscsak kizökkentheti olvasóját a szöveg varázsvilágából: mégpedig az idő megjelenítésének következetlensége miatt. Végig érvényesíti minden területen az átmenetiséget: a dolgok folyamatos változásban levését, homályosságát, a sejtés és emlékezés jelentőségét a biztos tudás és meghatározás ellenében. Így pedig az idő múlására, az idő érzékelésére való kifejezések között zavaróak az olyan pontos megjegyzések, ami a belső gondolatvilághoz vagy kijelentésekhez kötődnek: mint a holnap, vagy az, hogy valaki tízéves. Főleg, hogy a szerző alkalmazza is a megfelelő alternatívákat (négyszer annyi tavaszt élt meg, mint ahány ujja van, amikor újra feljön a nap stb.). Ez azonban csak néhány ritka esetben fordul elő, és igazán eltörpül a teremtett, éveken át felépített világ és a hozzá kialakított narráció egészét tekintve.

Csörsz István egy álomszerű időutazásra hív minket, ahol megtapasztalhatóvá válik a megtapasztalhatatlan. A narráció során gyönyörű tájképek tárulnak fel előttünk: a természeti környezet víziói harmóniában állnak a regény hőseinek belső tájaival. A szerző az ismeretlent teszi ismerőssé, és az ember legősibb vágyait és félelmeit, kezdetektől való kötődéseit, kötöttségeit, kötelezettségeit bolygatja meg, teszi a történet részévé, és olyan átéléssel, érzékletesen teszi mindezt, hogy szinte egyfajta hiteles beszámolóként élhetjük meg az általa megteremtett világot.

(Napkút, Budapest, 2016)