Svetlana Žuchová: Yesim (részlet, Vályi Horváth Erika fordítása)

Svetlana Žuchová: Yesim (részlet, Vályi Horváth Erika fordítása)

liaye/lomography felvétele

Mindig így gondoltam erre. Amikor az egyik vasárnap délután ki kellett lépnem az egyik ilyen lakásból. Kiflit vagy virágtápot venni. Amikor az egyik ilyen vasárnap kitaláltam, hogy átültetem a kínai rózsát. Akkor jutott eszembe. Hogy éppen ezek a vasárnap délutánok válnak később a legszebb emlékekké. Olyanokká, amelyek nem szerepelnek egy fényképen sem. Amikor már csak azért tértek vissza a lakásba, hogy kidobjátok a szemetet. Mielőtt valakinek végleg leadjátok a kulcsot. Ahogy átnyújtjátok a kulcscsomót egy idegennek. Mint a stafétabotot. Amikor odaadjátok a kulcsokat, minden jót kívántok. Azt mondjátok, az illető érezze ugyanolyan jól magát a lakásban, csak kellemes dolgok történjenek vele.

Azok a vasárnapok, amelyeket annyira nem becsültetek. Most, amikor a költözés előtt az utolsó holmitokat is kartondobozokba csomagoljátok. Amit a zöldségestől kértetek. A szekrény alján maradt ruhákat rakjátok bele. Amelyeket most egyenként húzogattok elő, és azon gondolkodtok, magatokkal vigyétek-e egyáltalán. Mert mindent, ami valamit is ért, már elszállított a költöztetőautó. Már csak az utolsó apróságok maradtak hátra, amelyek itt hevernek szétdobálva az üres lakásban. Az öreg ruhák a szekrény aljában. Pár repedt csésze a konyhában. Valamikor még a nyaralásról hoztátok, és most nem tudjátok, magatokkal vigyétek-e egyáltalán. Az apróságok, amikért kocsival jöttetek vissza. A csomagtartóból előveszitek azt a pár dobozt, amelyet a zöldséges adott, és a fiók aljából kiszeditek a régi rongyokat. Vasárnap délutánonként viseltétek ezeket. Amikor kiszaladtatok tartós tejet venni. Kinyúlt ujjú kardigánban és Szeretem Párizst feliratú pólóban. A Szeretem helyén egy szívvel. Fogkrémfoltos farmer. Reggel ebbe ugrottatok bele, amikor kikeltetek az ágyból és fogat mostatok. Az ágy mellett hevert. Az első, kezetek ügyébe kerülő ruhadarab. És ebben ugrottatok ki vasárnap délután cigit venni. A sarki benzinkútra, mert semmi más nem volt nyitva. A benzinkutas már ismert. Átnyújtott egy doboz cigarettát, ti pedig betértetek az egyik mellékutcába, és széttéptétek a dobozon lévő áttetsző védőfóliát. Minden ilyen végtelen vasárnap este erre gondoltam. Túl hosszúra nyúltak a napok, mint amikor a mézet kanalazzátok. Mint a rétestészta. Mindig ez jutott eszembe. Hogy jegyezzem meg, mint egy imát. Mint az altatódalt. Hogy ezek a pillanatok nem szerepelnek majd egyetlen fényképen sem. És azokat a ruhákat, amelyeket magamon viselek, valószínűleg nem viszem el innen. Rongyok, amelyekből mindig akad elég. Többször befoltozott zokni. Kinyúlt térdű elasztikus nadrág. Olyan, amihez hosszú kardigánt veszünk fel. Mellények. Egykor ezeken tanultam meg kötni. Az összes ilyen holmit a szemétbe hajítom. Ahogy a repedt csészét is, amit már nem érdemes magammal vinnem.

Most is erre gondoltam. Amikor ez először történt. Amikor ez fordítva volt. Az idegentől elvettem a kulcscsomót. Ez van a postaládához. Ez nyitja a kertkaput, ez meg a bejárati ajtót. Mint a használati útmutató. Azt mondja, érezzem itt jól magam. Az összes holmim kartondobozokba csomagolva hevert. Amilyenekben a banánt hozzák be külföldről. Egymás mellett sorakoznak a linóleumon. Az üres szoba linóleumán, ahonnan egyszer ismét elköltözöm. Alaposan kitakarított új lakás. Mint a papagájkalitka szombat délután. A sarkakban pár porcica. A sarkakban, ahol a linóleumot széles ragasztószalaggal a falhoz rögzítették. Amin megül a por. Azért maradt ott a takarítás után. Ezt leszámítva példás a tisztaság mindenütt. A konyhaszekrényben még látszanak a nedves rongy nyomai. A bejárati ajtónál az ottfelejtett, törött cipőkanál. Ezt nem vitték magukkal, mert az új lakásba majd vesznek másikat. Bár itt éveken át ezzel húzták fel a cipőjüket. Csillog az elhasználódott műanyag. Az előszoba padlóján heverő, ottfelejtett piros cipőkanál. Nem vitték el. De kidobni se akarták, mert éveken át használták. Ahogy azokat a pólókat és mackónadrágokat, amelyekben kiugrottak a benzinkútra cigarettáért. Amelyek most a reklámszatyorban a szemétbe kerültek.

Így gondolok erre. Az első este. Az egyik dobozból elővehetném a nadrágomat. Átöltözhetnék. Otthoni ruhába. Mert hazaérve otthoni ruhába öltözünk. Ez van az elsős ábécéskönyvben. Hogy otthon ruhát váltunk. Elnyűtt nadrágot húzunk, amelyre nemsokára fogkrémfoltok kerülnek. Ilyen nadrágot kereshetnék a kávébarna kartondobozok egyikében. Fekete kötött kardigánt. Mert az esték már hűvösek. Először zárom be az új lakás ajtaját, és kimegyek az utcára. Pár méter megtétele után a főutcán találom magam. Itt van a buszmegálló és a kereszteződésben a benzinkút. Ezekkel a gondolatokkal próbálom meg elűzni a szomorúságot. Arra gondolok, egy év múlva ezek lesznek a legszebb emlékeim. Vagy két, esetleg tíz év múlva. Amikor ismét bemegyek a zöldségeshez kartondobozokért. Az emlékek, ahogy kimentem cigiért a benzinkútra. A benzinkútra, ahova egyébként nem mentem volna. Amiről máskülönben nem is tudtam volna. A külvárosi benzinkútra, ahol megállnak az idegenek, és megkérdezik, hogyan jutnak be a városközpontba. Ahol hamarosan otthon érzem magam. Mert esténként oda járok majd cigarettáért. Olyan rituálé ez,
mint a kutyasétáltatás. Mint a keddenkénti fitnesz. A kutas megismer, és már nyújtja is a cigarettásdobozt. Amelyről a mellékutcában letépem az átlátszó védőfóliát, és rágyújtok az elsőre. Este, amikor a környező házak ablakai már világítanak. Mint karácsonykor. Mint a színes karácsonyi képeken. Meleg sárga ablakok a barátságtalan, hideg éjszakában. Így fogok rá emlékezni. Talán már egy év múlva.

Most jut eszembe. Amikor először járok arra. Amikor még figyelek, nehogy eltévedjek. Hol fordultam jobbra, hol balra. Egy doboz cigarettával az idegen külvárosban. De nem tudtam magam becsapni. A magány köhögőrohamként tör rám. Amikor az orvos azt kérdezi, mikor köhög legtöbbet. Mert keresi az összefüggéseket. Füstös helyiségekben, vagy inkább akkor, amikor a nyárfák virágoznak. Mészporos építési területeken, vagy amikor az öblítőt önti a mosógépbe. Hogy segíthessen. Ha rájön, hogy a köhögés a virágporral függ össze, azt javasolja, áprilisban inkább ne menjen az erdőbe. Ha áprilisban elkerüli a réteket, a köhögés is megszűnik. És ha nem tudjátok, mit mondjatok. Mert a köhögés úgy jön, mint a metróban a jegyellenőr. Ha mindenkit figyelmesen végigmértek. Ahogy a zsűri értékel, mindenkit, aki beszáll a szerelvénybe. Amikor azt figyelitek, nem lóg-e ki a póló alól az igazolvány. A műanyag borítású kártyalap, amilyent az ellenőrök a nyakukban hordanak. Amit a pólójuk alá rejtenek, hogy a feketén utazók ne vegyék észre. Úgy vizslatjátok a felszállókat. Aztán a szerelvény ajtajai bezáródnak, és valaki ellenőrzi a jegyeket. Valaki, akiről előzőleg nem is feltételeztétek volna. A sötét bőrű asszony a bevásárlószatyrából húzza elő az igazolványt. Ekkor kezdődik a köhögőroham. Mint az előreláthatatlan magány. Mert most már megvan mindenem. Kulcsom van egy külvárosi lakáshoz. A linóleumon pár kartondobozban hever az összecsomagolt holmim. Egy csomó munka vár rám. Egész napos kipakolás. A konyhában a mosogatót és a kádat is kitakarítom, hogy eltűnjön az idegen kosz. Gumikesztyűben, hogy megóvjam a kezem. Mielőtt belekezdenék, még pihenek egy kicsit. Ma este nem dolgozom, üres ágyba fekszem, ágyneműt se húzok. Majd holnap, ha a dobozok valamelyikéből előszedem az ágyneműt. Mert most arra sem emlékszem, melyikbe raktam. És ma este márnincs kedvem keresgélni. Ma este még pihenni szeretnék. Kiszaladok a benzinkútra cigiért. A benzinkútra, amelyre majd később emlékezni fogok.

Csakhogy ma ma van. Ez a főút, és itt, a sötétben, ez a neonokkal megvilágított benzinkút. Mint a régi amerikai filmekben. Mint a sztráda menti autóscsárda. Ismeretlen benzinkutas, még nem tudja, ki vagyok. Cigarettát és gyufát kérek. A lakásba tartó visszaúton széttépem az átlátszó védőfóliát. Hazafele tartva. Mert ez a lakás mától az otthonom. A lakás, amelynek a kulcsát idegenektől kaptam. Ez a bejárati ajtó, ez meg a postaláda kulcsa. Ez nyitja a kertkaput, mert a lakás egy családi ház földszintjén található. Mint egy törpés rajzfilmben. Átnyújt egy három kulcsból álló kulcscsomót. Akkor viszontlátásra. Minden jót. Érezze otthon magát. A környék csendes, nem hiányzik itt semmi. Maradnának, de el kell költözniük. Mert a gyerekek miatt kell a nagyobb lakás. Mondják, és kezet nyújtanak. Mint a külföldi küldöttség az esti híradóban. Akkor minden jót. Érezze itt jól magát. Nincs miért rosszul éreznem magam. Bár messze a városközpont, de minden itt van kéznél. És itt áll meg a sarkon az autóbusz, tízpercenként jár. Ezzel gyorsan bent vagyok a városban. Nem messze van egy nagy szupermarket. A benzinkút pedig rögtön itt a főúton. A legrosszabb esetre. Ha vasárnap délután jut eszembe, hogy nincs itthon tej. Vagy ha elfelejtem, hogy a kedd ünnepnap. És minden zárva. Úgy beszélnek, mint a rádióban a bemondó. Mint a fiatalok életéről szóló rádióműsorban. Még akkor is be tudom szerezni a legszükségesebbeket, itt, a benzinkúton. Könnyedén gyalog is elmehetek. Vagy ha elfogy a cigim. Szóval eddig minden rendben. Meglátom majd, milyen jó lesz itt. Integetnek. A ház előtti autóra ráadják a gyújtást.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2017/6-os számában.

 

 

 

Svetlana Žuchová (1976, Pozsony)

Író.

 

 

 

 

Foto: Peter Župník


 

Péterfai Erika felvétele

Vályi Horváth Erika (1978, Vásárút)

Újságíró, műfordító.