Soóky László: A nagy (cseh) szlovákiai magyar forradalmi gulyásparti

Fejezetek Prof. Dr. Bíróferi C.Sc., Dr.Sc forradalmi naplójegyzeteiből (monodráma)

Monodráma, mely térben itt játszódik a Felvidéken, a Felvidék egymástól jól elkülönített gyarmatain, kormányhivatalokban, pártirodákban, titokzatos úton-útfélen, kocsmákban, durayk, csákyk, tücskök, bogarak titkos alagútjaiban, kopjafák, emlékművek, bográcsok tövén, mindenütt, ahol a provinciában magyar és nem annyira magyar, mégis magyarnak látszó egyed megfordulhat. Az időpont? Ennek meghatározása furfangra csábít, mert egyszer akkor volt, máskor meg csak majdnem akkor, de ha az elszórt kukoricaszemeket nem csipegették fel az ég madárkái, visszavezetnek a kezdetekig. Ebben az a furcsa, hogy a kezdet egyben a vég is. Különösen akkor, ha a megjelölt tér nem ott van.

Személyek:

Bíróferi: anyakönyvezett nevén Barta Tibor, a Cincogó nevű pati kocsma csaposa, képesített, járás III. osztályú futballbíró, korábban egyetemi tanár, kandidátus, a történelemtudományok doktora
Szerző: író, költő, kritikus, a Cincogó nevű pati kocsma törzsvendége
Bozsó: fotográfus, Szerző (ivó)cimborája, számos világhírű fotóművész, mint pl. Tóth István és Jan Saudek konzultánsa
Kóró: Szerző és Bozsó haverja, irodalmi lelkületű kőművesmester, az üvegtörmelékből készült kerti kemencék szakértője, jelenleg kultúrház-igazgató, egyszer egy nyári napon majdnem nyilvános ökölpárbajt vívott Finta László koszorús költővel és segédszínésszel, nőért
Gazos: Majdnem a szocialista munka hőse
Kooptált
Miki: Földtantudós, elméleti szintű kisebbségi szakértő, örökös nemzetstratéga.
Kooptált
24 Pali: Textilfestő és -mázoló, Guiness-rekordot tart, többek között kopjafák és nemzeti azonosságtudattal bíró mellszobrok avatásán elmondott gyújtó hangú beszédekben, saját színpadi szövegeinek megtekintésében, öninterjú-készítésben, önfényezésben. Elszántan kollaboráló politikus stb.

Valamint írók, költők, néptáncosok, politikusok, festőművészek, elevátorkezelők, masiniszták, václavhavelek és még sokan mások.

A színen söntés, asztalok, székek, sörösládák, az ablakban muskátli(k). Bíróferi két szatyorban hozza a bort, s amit még akar. Törölgeti a pultot, kötényt köt, rakodik, tesz-vesz, felteszi a kötszerturbánját, tapaszt ragaszt ide-oda, bal karjára felölti a gipszet. Az biztos, hogy az egyik asztalnál nem valódi állapotában ott ül Szerző, Bozsó, Kóró.

Bíróferi: A kisfröccsöt úgy készítem, hogy előbb felvizezem a bort, s csak azután engedem hozzá a szódát. Ezt mindenki tudja. Naplóm szerint 1989. augusztus 13-án, a Cincogó nevű kocsma sarokasztalánál ült a Szerző, Bozsó meg Kóró. Mindig ott ültek. Azt kiabálták nagyon kedélyesen:
– Mi van, geci Bíróferi?! Felvizezed a bort, és csak azután engeded hozzá a szódát?!
A másik asztalnál ült Besúgójani, Besúgóernyő és Besúgójani. Ők meg mindig a másik asztalnál ültek, hallótávolságra. Engem mindenki Bíróferinek hív, pedig nem Bíró Ferenc a nevem, hanem Barta Tibor. Korábban tanszékvezető egyetemi tanárként dolgoztam, kandidátusi és doktori titulusokkal, míg közelebbi kapcsolatba nem kerültem a házmesterrel. A házmester, az három deci borból + egy deci szódából készül. Majd később a tömbházmesterrel, ami három x három deci bor, hatszor. Amikor öt, vagy tíz év múltán először ocsúdtam fel az érzékcsalódásokkal járó átmeneti tudatzavaromból, azonnal beálltam ide, a Cincogóba szeszes italok és kábítószerek élvezésétől tartózkodó, önmegtartóztató csaposnak. Ezzel párhuzamosan elvégeztem az ötödosztályú futballbírói tanfolyamot is, így mostanában, vasárnaponként a járás III.-ban fújom a sípot.
***
Bozsó, a Szerző fotográfus cimborája akkora marha nagy fotográfus volt, hogy egy időben haverkodott Tóth István, világhírű, és Jan Saudek, még világhírűbb fotográfusokkal. Tóth Istvánnal nem volt nehéz, mert mindketten elemi erővel vonzódtak mind a kis-, mind pedig a nagyfröccshöz.

Saudekkal folyamatos harcot vívtak, mert Saudek a skót whiskynek esküdött örök hűséget. Akkoriban, ha valakire azt mondák, hogy mocskos prágai zsidó, nem antiszemitizmust jelentett, hanem közeli barátságot. Ezért Bozsó ezt üvöltötte Saudeknek:

– Rohadt, prágai belvárosi zsidó vagy, akit még csak körül sem metéltek, mert az apai ág, az nem számít. Egy rendes külvárosi kocsmába be se tehetnéd a lábad, mert sugárzik belőled az ízlésferdület!

Bozsó ezt csehül akarta mondani, csak nem tudott csehül.
Saudek viszont nem azért volt világhírű, hogy ne értse a kelet-közép-európai nyelvjárást, de nem ám! A feje előbb vörös lett, majd lila:
– A ty jszes vydrbanej magyar – rikácsolta –, který nemá szmyszl pro csernobílú fotografiu, a zseres jenom gulás, gulás, gulás!
– Az! Persze! Csernobil! Az fertőzte meg azt a lila, bohemista agyadat…

Aztán egymásba karoltak, kisétáltak a Dunához, és leginkább az angol reneszánszról beszélgettek, nagyon izgatottan. Azért az angolról, mert Saudek hiába volt akármilyen világhírű, Balassi Bálintról és Balassi szerelmi lírájáról nagyon keveset tudott.

A belső széken ült Kóró, mint általános és teljes műveltséggel rendelkező kőművesmester, az üvegcserepekből épített kerti kemencék szakértője, most épp kultúrház- igazgató.

– Ide figyelj, Bíróferi! Ha még egyszer le se nem baszó minket, akkor máskor mink is le se nem baszunk téged! Megértetted?

Kóró egyszer – nyári este volt és talán telihold – nagy kanyart vett a Cincogóból, és elindult, hogy fejest ugorjon a CSAK ÚSZÓK SZÁMÁRA! kijelölt nagy pati medencébe.

Nekifutásból ugrott, az úszómester hiába kiabálta, hogy „Ne, Kóró! Ne-e-e… leengedtük a vize-e-et!” Kóró nyakát és gerincét gipszmerevítőbe helyezték, felpeckelt állal, három hétig csak az eget nézte. Úgy itta a fröccsöt, hogy vagy a Bozsó, vagy a Szerző tölcsért tett Kóró szájába.

Egy alkalommal, amikor a Komáromi Európa Szálló kávéházában Senkár Árpi, a pincér adagolta így a fröccsöt, az összes afrikai, szafari öltözetében, fején tapló sisakkal, két könyökmankón hintázva, belépett Finta László, koszorús költő és segédszínész.

– Most leszámolok veled, Kóró! Leszámolok veled, mert tudomásomra jutott, hogy megkúrtad az én Ilonámat!

– Nem értem, miért pont velem számolsz le, Finta Laci! Ezen az alapon leszámolhatnál a fél várossal.

– Igen, de te jutottál a tudomásomra. Ökölpárbaj életre, halálra!

Ekkor Szerző felemelte a mutatóujját:

– Mindenben egyetértek veled, Finta Laci, mert Ilona megkúrása komoly dolog. De a világ most éppen nem olyan.

– Nem? Egy kicsit se?
– Elkéstél. Ki fog törni egy hatalmasnak tűnő, rendszerváltónak is gyanús forradalom.

A kitört rendszerváltó forradalomban pedig alighanem párbajtilalom lesz.

– Ez nem igazság! A folyamatban lévő ökölpárbajokat nem lehet szüneteltetni. Vagy ha mégis, akkor ösztönösen magamba roskadok.

– Ha nem vagy besúgó, akkor felőlem magadba roskadhatsz, de vállalnod kell a roskadásod összes forradalmi következményét. Mert mi van akkor, ha teszem azt, az összes felvidéki fölszarvazott magyar, kihasználva a rendszer pillanatnyi figyelmetlenségét, csak úgy magába roskad?!

– Nem roskadhat magába, mondta Bozsó.

– Mé nem?! – kérdezte Finta László, koszorús költő és segédszínész. – Akkor roskadok magamba, amikor csak akarok.

– Az nem úgy van, Finta Laci, mondta Bozsó, mert ha egy forradalmár a forradalom kellős közepének mindjárt a legelején magába roskad, felfedi a forradalom sebezhető pontjait, amire a Besúgójani meg a Besúgóernyő meg a Besúgójani azonnal lecsap, mint a dalos keselyű a belsőrészre.

– Ezzel pedig előre elbaszhatjuk a forradalom összes fiktív vívmányát, mondta Kóró.

– Mi aztán nem, mondta Szerző. A forradalom vívmányainak elbaszására már központilag rég kijelölték az arra hajlamos és megfelelő egyedeket.
***
Engem a tavaszi és az őszi futballidény minden vasárnapján megvertek. Hol a hazai, hol pedig a vendégszurkoló tábor. Hol pedig egyszerre mind a kettő. Volt úgy is, hogy először egymást verték, de aztán, például, amikor a Kiss Öcsi a Búcs–Dunamocs örökrangadón leharapta a Boncz Pista fülét, és kiserkent az első vér, a szurkolók rádöbbentek, hogy jobb, ha mindannyian engem vernek. Szerettem, ha vernek, mert minden verésben éreztem az irántam táplált szeretetet és törődést. Mi van, Bíróferi, mi? Le vagy fizetve, mi? Máma hány koronáért verjük szét a pofád, he? He-he-he, kérdezték szeretettel a bennfentesebb szurkolók. Ebben a verési szeretetben benne lobogott a szocialista világrend nagyszerűsége. Ezt csak azért mondom el, mert a mostani demokráciában élő fiatalság nagyon keveset tud a szocializmus nagyszerűségéről. A szocialista öntudatról pedig szinte semmit. Pedig a szocialista öntudatról legendákat lehetne mesélni. A mese szintjén meséltek is.

A példa kedvéért itt vagyok például én, Bíróferi, 1989. augusztus 13-án, vasárnap este fél nyolckor. Délután ötkor még az Izsa–Gyulamajor FK mérkőzésen fújtam a sípot addig, míg az izsai balszélső (Csókás II.) sógora esernyőnyéllel szájon nem vágott a partvonal mögül úgy, hogy az alumíniumsíp a torkomon akadt.

– Tizenegyes! Mondta az izsai balszélső (Csókás II.) sógora.
– Fújd be a tizenegyest, Bíróferi, mert, ha nem fújod be, akkor itt ma nagyon piros, nagyon magyar vér fog folyni patakokban a zöld gyepen, a fehér tizenegyes pont körül.

Végső és iszonytató hörgéssel befújtam a tizenegyest, annyit tévedtem csupán, hogy a labda épp a hazaiak tizenhatosán belül pattogott.

A kórházban arra ébredtem, hogy Rékay doktor úr egy hosszú, hajlított csípőfogóval benyúlt a torkomba, és kihúzta a sípot. A karomat addigra már begipszelték, kötszerből turbánt formáztak a fejemre, zúzott sebeimet szakszerűen ellátták, mint minden vasárnap az őszi és a tavaszi futballidényben.

Most mégis itt állok a pult mögött, szinte a teljes elesettség állapotában, szocialista öntudattal vizezem a bort, mert a szocialista öntudat, az nem olyan, hogy öt napon túl gyógyuló, könnyűnek is mondható sérülések miatt csak úgy feladja az ember. De nem ám! Öntudatosan mondogatom magamban az öntudatos szocialista csapos hiszekegyét:

egydeciszóda+egydecibor az kisfröccs
kétdecibor+egydeciszóda az nagyfröccs
egydeciszóda+kétdecibor az hosszúlépés
háromdecibor+kétdeciszóda az házmester
négydecibor+egydeciszóda az háziúr
kilencdecibor+ egydeciszóda az Krúdy fröccs

Ezt énekelni is tudom. El is énekelném, de az udvarról már behallatszik Gazos bal láb protézisének ismert klaffogása, s amint belép a Cincogóba, kedvesen megkérdezi:

– No, mi van, Bíróferi?! Máma is jól szétverték a pofád?
***
Gazossal úgy volt, hogy Osztraván, a szénbányában dolgozott, és már majdnem éppen a szocialista munka hőse lett, amikor ismeretlen okból, és nagyon váratlanul, mint minden éjszaka, kidobták egy ivóból. Amikor Gazost ki szokták volt dobni valamely osztravai ivóból, akkor általában érzékcsalódásokkal járó átmenti tudatzavarban szenvedett. Nemzetköziül: delírium tremensz. Amikor Gazos érzékcsalódásokkal járó átmeneti tudatzavarban szenvedett, kismadárnak hitte magát, és boldogan belegömbölyödött a fészek melegébe. Akkor és ott a fészek melegére épp a villamossíneken talált rá, boldogan belegömbölyödött, azt már nem is érzékelte, hogy épp arra csilingelt az 5/A-s tramváj.

Gazos a bal lábprotézisét felakasztotta a fogasra, nadrágszárát ruhacsíptetővel feltűzte a nadrágszíjára, s nyájasan az asztaltársasághoz fordult:

– Mi van, gecik?! Ha azt hiszitek, hogy nem hallgattam le George H. W. Bush és Mihail Szergejevics Gorbacsov forródrótos telefonbeszélgetését, akkor bekaphatjátok!

Szerző a nyomaték kedvéért felemelte a mutatóujját:

– Csak egyszer mondom el, nagyon figyelj, Gazos! Mert az lehet, hogy a te hangulatod már forradalmi, és az is lehet, hogy lehallgattad George H. W. Bush, meg Mihail Szergejevics Gorbacsov forródrótos telefonbeszélgetését. De! Maga a forradalom majd csak folyó év november tizenhetedikén, kedden este öt és hat óra között tör ki. És, ha tudni akarod, Gazos, mi ketten, a Bozsó, meg én, meg lehet, hogy a Kóró is, akkorra már alighanem közepesen nagy forradalmárok leszünk, és csak azért nem érünk oda időben a forradalom kirobbanására, mert félúton majd elromlik a Škoda. A Škoda pedig majd azért robban le, mert majd annyira sietünk a forradalomba, hogy felforr a hűtővíz, és besül az a kurva szocialista motor, amit csak azért nem tudtunk megjavítani, mert nem értettünk hozzá. Meg azért sem, mert nem tudtuk, hogy az akkori Škoda hátul hordozza a motorját, mi meg elöl kerestük. Ott meg nem volt. De még így is szerencse, hogy majd kinyitottuk a csomagtartót, mert kiderült, hogy hova lett előző este Dúdor Pistyi, aki úgy indult el a Cincogóból, hogy megy lefesteni a Tehenyverát, mert a Dúdor Pistyi sötétben is akármikor le tudott festeni akármit. Megértetted, Gazos?!

– Persze – mondta Gazos –, marha nagy forradalmárok lesztek… ha lesztek. Azért nem árt, ha tudjátok, hogy George H. W. Bush arról váltott szót Mihail Szergejevics Gorbacsovval, hogy ideje lenne fellangyítani a hidegháborút.

– Azt nem hallgathattad le – mondta Kóró –, mert nem arra megy a forródrót.

– Nem arra? Ha nem arra, akkor merre?

– Azt nem tudom, hogy merre, csak azt tudom, hogy nem arra.

– Jól van, lehet, hogy nem arra megy. De, amikor iszaphernyót szedtem a Serke iszapjában, az ásóm belekoppant valamibe. Nézem, hát drót. Fogom, hát forró. Hallgatom, hát George H. W . Bush épp ezt mondja Mihail Szergejevics Gorbacsovnak: „Helló Mihail, helló!” Ebből gondoltam, hogy a forródróton koppant az ásóm.

–Te Gazos – kérdezte Szerző –, nem volt véletlenül a Szokol rádiód feldrótozva a fejedre, amikor lehallgattad a forródrótot? Csak azért vetem fel ezt a kérdést, mert a Szokol rádiód most is rá van drótozva a fejedre… ha érted a célzást.

– Akurvaéletbe! – mondta Gazos –, akkor az a koppanás ufó is lehetett! Mert amúgy meg a Serke telindős tele van ufókokkal. A múltkor is, amint mentem, vagy jöttem, azt azért nem lehet pontosan tudni, mert éppen alkonyodott, szembejött velem kettő vagy kilenc ufó. Ha akkor nem sikerült volna hirtelen beugranom a Csóger kocsmájába két vagy három fröccsre, hát most alighanem bottal üthetnétek a nyomomat!

A szomszédos asztalnál Besúgójani, Besúgóernyő és Besúgójani egy titkos, alig észlelhető mozdulattal bekapcsolták a titkos poloskáikat, mert az ufók felemlítése magában hordozta a szocializmus bástyáinak virtuális aláaknázását. Honnan is tudhatták volna ezek a szerencsétlen spiclik, hogy a szocializmus bástyáját nem az ufók, még csak nem is a betiltottan engedélyezett szamizdat szerzők aknázták alá? Sehonnan.

– Amúgy meg – mondta Gazos –, sehogyan se lehettetek volna marha nagy forradalmárok, mert a kulcsaitokat, amit a forradalomban ráznotok kellett volna a forradalmi téren, kiloptam a Škodából, és eladtam a vasfelvásároló cigánynak. Csak a nagy pincekulcsot nem. Azt azért nem, mert a haverokkal sejtettük, hogy egyhamar nem tértek meg a forradalomból, és úgy is lett. Mi meg leköltöztünk a borospincébe, időnként engedtünk a csűcsösbe bort, így vészeltük át a forradalmat, ha kitört. Lehet, hogy George H. W. Bush is ott mondta, hogy helló…
***
Amúgy meg a spiclik gondolkodásmódján nagyon nehéz eligazodni. Elsősorban ezért, mert amikor valahol vagy, és veled szemben ott áll, ül, gukkerez, magaslesről vaddisznóra vadászik valaki, eszedbe sem jut, hogy az illető besúgó lenne, mert azt a rendszerváltoztatás előtt senki se tudhatta, hogy hogyan néz ki egy besúgó. Még a besúgók is csak akkor állapíthatták meg valakiről, hogy igazi, virtigli besúgó, amikor tükörbe néztek. Később aztán majdnem kiderült, de akkor meg már mindegy volt, hogy az illető, aki egykor veled szemben állt, ült, gukkerezett, magaslesről vaddisznóra vadászott, spicli volt-e, spicli lett-e, eleve annak született-e? Mert a később ösztönösen kialakult korszellem úgy alakította a dolgokat, hogy a besúgók egyszer csak, hogy, hogy nem, áldozatokká váltak. Később meg hősökké. Azok pedig, akiket a besúgók besúgtak, szégyellhették magukat! És bocsánatot is kérhettek a besúgóktól! Nem kaptak. Mert a spiclik amolyan rátarti, büszke, és lelkileg nagyon érzékeny népség voltak; nem bocsátottak meg akárkinek! Így alakult a kelet-közép-európai korszellem.

A nagy felvidéki magyar korszellem is valahogy így alakult, csak egy kicsit másképp. Mert az igaz – ha igaz –, hogy a nagy felvidéki magyar nemzeti és kozmopolita törtetők soraiban is hellyel-közzel felbukkant egy-egy besúgó, de! De ez majdnem olyan ritka volt, mint a mesebeli fehér holló… Ha mégis előfordult – ezt csak úgy játszásiból mondjuk –, a legtöbbjük akkora köztiszteletnek örvendett, például mint újságfőszerkesztő, mint festőművész, mint tanár, mint vért verejtékező, köztiszteletnek örvendő köztisztségviselő, sőt, és így tovább!

Nos, ha ezek a köztiszteletnek örvendő, rendszerint pirospozsgás és nagyon pödrött bajszú csehszlovákiai magyar besúgók, ha véletlenül besúgtak valakit, vagy valakiről véletlenül jelentést írtak a nem annyira köztiszteletnek örvendő, soviniszta, kommunista államvédelmi titkosszolgálatnak, akkor azok, akikről a jelentéseket írták, most és mindörökké és azonnal vegyék megtiszteltetésnek, hogy valaki megemlékezett róluk. Mert a besúgások által az ő nevük fennmarad az utókor számára, azokra viszont, akik a besúgó jelentéseiket körmölték, ráborul a feledés jótékony homálya.
***
Egyszer, már jóval a kommunisták megdöntése után, de még egy vagy két nappal azelőtt, hogy a kommunisták visszaszivárogtak volna az egyre polarizálódó pártrendszerbe, mondjuk 1990. március 31-én kora este, amikor Szerző, Bozsó, Kóró a sarokasztalnál ültek, a másik asztalnál meg a Besúgójani meg a Besúgójani, mert Besúgóernyőt épp elnökségi taggá választották az aznap megalakuló Együttélünkegyütthalunk Politikai Mozgalomba, Szerző megkérdezte Besúgójanitól:

– Te Besúgójani, tudod, amikor még nem tudtuk, hogy spicli vagy, de azért spicli voltál, milyen technikával súgtál be, mondjuk engem?

– Szerző, Szerző, nagyon hülye vagy, mondta Kóró, még azt se tudod, hogy hogyan súgtak be a besúgók?!

– Miért?! Te talán tudod?! Szúrjam magam tökön, mert te is bennfentes voltál, Kóró?! – kérdezte Bozsó, odacsapott az asztalra, eltörött a kisujja. Meg a gyűrűs ujja is.

– Nem voltam bennfentes, csak egyszer, amikor ti a nagyon magyar és nagyon turáni eseményekkel voltatok elfoglalva, és kivonultatok az Öreg temetőhöz, hogy világgá harsogjátok a nagy magyar illúziót, a teljes elesettség állapotába fröccsöztettem Besúgóernyőt úgy, hogy az utolsó hat fröccsbe már rum is vegyült. A vegyület hatására gyóntatható állapotba került, így aztán meggyóntattam.

– Az az őszinte gyónás mára már nem érvényes – mondta Besúgójani –, mert azóta már papírunk van arról, hogy soha és semmilyen körülmények között nem voltunk spiclik. Besúgóernyőnek kettő is van. Amennyiben valaki mégis azt terjesztené rólunk, hogy spiclik voltunk, annak a pofájába nyomjuk az ellenpapírunkat, amely igazolja, hogy soha és semmilyen körülmények között nem lehettünk ott. A forradalmi rendszerváltoztatás előtt pedig, ha tudni akarod, Szerző, nem én súgtalak be, hanem a Besúgóernyő, akinek két, hiteles papírja van arról, hogy nem volt besúgó. Én csak az első asszisztense voltam. Azt súgtuk be rólad, hogy a szocializmus ellensége vagy. Ezt most már nyugodt lelkiismerettel elmondhatom neked, Szerző, mert igaz, hogy testületileg besúgtunk, de igazolásunk van arról, hogy nem voltunk besúgók. Meg azt is besúgtuk rólad, hogy csúnyákat mondasz valamelyik kommunista elvtársról. Mindenkiről ezt súgtuk be, mert ezt szerették ott fönt. Meg azt, hogy amikor egyszer, amikor még volt május elseje, és a Satkó rézfúvószenekar az internacionálét fújta a pléh katona előtt, akkor te, Szerző, meg a Kutya, meg a Kapitány citromot nyaltatok a rézfúvószenekar szeme láttára, és Satko Vendelín tamburmajor nem tudta elképzelni, hogy a trombitákból, meg a klanétekből meg még a cintányérból is miért fröcsög vastagon a nyál, meg azt se, hogy az internacionálé miért úgy szól, mint, amikor patkolt bakanccsal rálépnek a macska farkára, és az elvtársak a dísztribünön nem tudták, hogy hogyan kell ilyenkor viselkedni, mert már ittak is valamennyicske szíverősítőt a dicső ünnep tiszteletére, meg azt se, hogy hogyan kell viselkedni akkor, amikor a munkásmozgalom indulójakor szörcsögve szökik a nyál, mert azt meg, hogy hogy nem, nem tanították a marxista-leninista esti egyetemen, és mi, közelről szemlélve az eseményeket, láttuk, hogy nagyon reszketett az elvtársak gyomra a belső röhögéstől, de amúgy meg nagyon szigorú pofát vágtak. Csak Szabó Imre elvtárs, az akkori ideológiai párttitkár elvtárs bújt be a pulpitus mögé, és ott röhögött, és nem tudta, hogy a térmikrofon meg úgy maradt bekapcsolva, és Dráfi Mátyás nagyon érdemes színművészművész elvtárs hiába kiabálta a másik mikrofonba, hogy milyen sok tonna búzát termelt tavaly a járás összes állami birtoka és szövetkezete, mert a felvonuló tömeg hullámozva azon röhögött, hogy hogyan röhög visítva Szabó Imre elvtárs, ideológiai párttitkár elvtárs a bekapcsolt mikrofonba a pulpitus takarásában, és ez volt a szocializmus legdrámaibb és legvidámabb május elsejéje, az összes drámai és nagyon vidám május elseje közül és akkor én meg a Besúgójani meg a Besúgóernyő jól besúgtunk benneteket a Svitok nagyon titkos őrnagy elvtársnak, aki jól elveretett benneteket a vipera nevű gumibottal. Meg azt, hogy szervezkedsz. Ezt írásba is adtuk, mert tudtuk, hogy nem tudod, amit mi tudunk.

– Mit tudtatok még, mondjuk azon kívül, amit mindenki tudott? – kérdezte Bozsó, miközben Dr. Soós Péter körzeti gyermekorvos orosz vodkát kért, hogy jobban megállapíthassa Bozsó kisés gyűrűs ujján a törésvonalakat.

– Például aztat is tudtuk – mondta Besúgójani –, hogy nem érhettek oda a forradalom kitörésére, mert egy szigorúan titkos akcióval felkristálycukroztuk a Škoda benzintartályát, amitől a motor általában jól besül.

– No – mondta Szerző –, lehet, hogy vértelen volt ez a kurva forradalom, meg az is lehet, hogy bársonyos, de az, hogy te leszel a vértelen forradalom első vérző áldozata, az már majdnem biztos.

– Mér éppen én?! – kérdezte Besúgójani. Besúgóernyő nyitotta ki a tartályt, Besúgójani cukrozott, én meg szakszerűen visszazártam.

– Akkor három telefonpóznát díszítünk fel veletek – mondta Bozsó.

– És az enyhítő körülmény!? Az enyhítő körülmény, az nektek smafu?! – sikoltotta Besúgójani és Besúgójani.

– Milyen enyhítő körülmény?! – kérdezték kórusban. – Csak nem gondoljátok komolyan, hogy az a 4011-es Zetor traktor csak úgy magától közlekedett arra, ahol éppen akkor bedöglöttetek? Ezt nem gondolhatjátok komolyan!
***

Az úgy volt, hogy amikor 1989. november 17-én, Szerző, Bozsó meg talán Kóró is, rohantak a kitörni készülő forradalom irányába, épp azon a keddi napon, amikorra a kommunisták kitűzték a forradalom kitörésének az időpontját, de hogy, hogy nem, elfüstölt a Škoda motorja. Szerző hosszan nézte az eget. Bozsó meg azt mondta, hogy már úgyis éppen rá akart gyújtani. Ekkor az épp ott található mellékutcából odapöfögött melléjük egy alig használt 4011-es, vezetőfülke nélküli Zetor traktor, a traktoros meg azt mondta:

– No, mi a nagy helyzet? Kiadta a lelkét? Ha akarják, elhúzatom magukat oda, ahova menni akartak, mert én is, úgy is épp oda akartam menni.

– Hova? – kérdezte Bozsó.

– Hova, hova? – kacagott a traktoros –, hát oda, ahova akartak, csak nem oda, hanem máshova, a vidéki forradalomba. A vidéki forradalom mégiscsak más… friss levegő… miegymás… Milyen jó, hogy véletlenül épp erre jártam… Mert ha most elindulunk, és beteszem az ötödik, előremeneteli sebességet, akkor a holnapi fél négyes forradalomba, negyed négyre vígan odaérhetünk.

Kis segítséggel felnyitották a csomagtartó tetejét, hogy kivegyék a húzató kötelet, így aztán előkerült Dúdor Pistyi festőművész, aki a csomagtartóban könyökölt, és azt mondta:

– Sokkal szomjasabb és sokkalta nagyobb föstő vagyok, mint a Salvador Dalí.

Húzató kötélre fogták a Škodát, a traktoros betette az ötödik előremeneteli sebességet, és néhány kocsma kényszerű érintését követően, másnap negyed négykor megérkeztek a fél négyes, immáron a vidéki városok egyikében-másikában is kitört forradalomba. Ez a vidéki, providenciális forradalom számos forradalmár számára nagyon kellemes és jövedelmező időtöltést jelentett. A rendszerváltást követő idő pedig azoknak, akik kellő türelemmel és hányinger nélkül kivárták az ő idejüket: örökös dagonyát, vályút, karriert meg sok-sok pénzt.

– Azt nem értem – mondta Szerző –, hogy ha ennyi ideig vártunk egy ilyen marha nagy forradalomra, akkor miért éppen kedden tört ki?

– Azért – mondta Kóró –, mert a zsidók szombaton nem csinálhatnak forradalmat. A lappangó zsidók meg különösen nem. Tiltja a latens módon gyakorolt vallásuk. A keresztényeknek meg vasárnapra tette a pihenőnapot az Úr.

Mivel az összes felvidéki magyar kommunista – kevés kivétellel –, akire szerepet osztottak a rendszer megdöntését illetően, majdnem mind bujdokoló keresztény volt, a vasárnapot is kizárhattuk. Azért zárhattuk ki, mert később a nagy felvidéki magyar keresztény kommunista demokraták keresztény demokrata mozgalmat hoztak létre, kizárva önmagukból a kommunista előzményeket. Úgy, mint például az egyik nagy rendszerváltó téeszkertész, aki a bársonyos kedd utáni szerdán azt mondta a kertész asszonyoknak:

– No, asszonyok, megdöntöttük a kommunizmust, most már mindenki bátran mehet a templomba…

Az asszonyok meg azt mondták neki, hogy:

– De hát mi eddig is jártunk, Palika…

Ilyen szövevényes volt az akkori felvidéki magyar politikai valóság: minden, magára valamit is adó felvidéki magyar tudott valamit, csak azt nem tudta pontosan, hogy mit.

– A hétfő meg szélső nap – mondta Kóró –, ki látott már olyat, hogy valaki hétfőn robbantson ki egy ekkora marha nagy forradalmat? Senki.

– Az nem úgy volt, Kóró – mondta Besúgójani és Besúgójani, mert a forradalmat nagyon hosszú és nagyon fárasztó egyeztető tárgyalások előzték meg. Milliméterre kicentizték,
hogy mikor, hogyan és minek robbanjon ki.

– Minek is? – kérdezte Bozsó.

– Minek, minek… válaszolta Besúgójani és Besúgójani – hát annak, hogy összeomoljon a rendszer… az a rohadt kommunista diktatúra…

– Mé… – kérdezte Bozsó –, nem volt összeomolva?

– Össze volt omolva – mondta Besúgójani és Besúgójani –, de ahhoz, hogy ki lehessen nyilatkoztatni az általános és teljes összeomlást, úgy kellett ez a forradalom, mint a rossebegyemeg!

– Akkor az… akkor az lehet, hogy nem is forradalom volt, hanem, valami hosszú egyezkedést követő kiegyezés? – kérdezte Szerző.

– Node! – mondta Bozsó – Mert, ha teszem azt, felteszem azt a kérdést, hogy ki egyezett ki kivel, mindjárt másként fekszik a mennyasszony a vőfély ágyában.

– Azok nagyon titkos tárgyalások voltak – mondta Besúgójani és Besúgójani. Annyira titkosak, hogy még azok, akik ott voltak sem tudták pontosan, hogy ott vannak-e, vagy sem. Azt meg, hogy mi is a nagy helyzet, még azok se tudták, akik a forradalmi forgatókönyvet írták. Mert akkor azért mindent annyira nem lehetett tudni.

– Na – mondta Gazos –, megmondtam! Nem megmondtam?!
***
1990. március 17-én délután, amikor a teljes felvidéki magyarság Koptált 24 Pali vezénylése alatt március 15-ét ünnepelte, amikor mindenkit hazahívott a harangszó, amikor egyszerre ünnepeltük a dicső őszi és tavaszi hadjáratot, amikor meghonosodott az echte felvidéki magyar gulyásfőző verseny, és pirospozsgás, pödrött bajszú nagy felvidéki magyar politikusok mint életfogytiglani zsűritagok cuppogtak a bográcsok tömkelege fölött, ahonnan testületileg bevonultak a nagy felvidéki magyar katolikus és református templomokba, hogy elénekeljék a református énekeskönyvből a 90. zsoltár első versét, irulva-pirulva, mert arról nem tájékoztatták őket, hogy katolikusoknál nem ez a sláger, amikor a kommunisták újra, boldogan a keblükre ölelhették egymást, mint gyöngyöző homlokú megfáradt forradalmárok, amikor Kooptált 24 Pali egyhuszonnégy óra alatt negyvennyolc kopjafát, negyvennyolc emlékművet avatott fel gyújtóhangú szónoklatokkal, ahol egyetlenegyszer sem engedett a negyvennyolcból, az én szívembe a derült március 17-i égből becsapott a mennykő.

A Marcelháza–Hetény öregfiúk örökrangadón fújtam a sípot, még Bika, a hetényiek balösszekötője sem vert meg, mert a kezdőrúgás előtt a kezdőkörben elszavaltam Dénes György, csehszlovákiai magyar viszonylatban is jelentősnek mondható, felvidéki magyar költő Április 4. című versének első szakaszát:

Gyönyörű tavasz volt,
sugárzott az égbolt,
csókoló szellőben
remegtek az ágak,
madarak daloltak,
méhek döngicséltek
rózsaszín szirmán
a barackfavirágnak.

A labdarúgók annyira meghatódtak és elérzékenyültek, hogy az egész mérkőzés alatt egyszer sem vertek meg. Nem vert meg se a Kuli, se a Drótos, se a Jegenye. És nem vert meg Bika se, aki egyébként mindig meg szokott verni. Mondanom sem kell, hogy merő szeretetből.

A mérkőzés után mindenki mindenkit megölelt, a vaddisznópörkölt fogyasztása előtt mindenki mindenkinek pohárköszöntőt mondott, már éppen én is, majdnem, amikor Pémzoli, a gondnok odaszólt:

– Mi van, Bíróferi?! Már akkora valaki lettél, hogy téged is keres valaki?!

Az ajtóban egy csapzott, hirtelenszőke, első látásra lepkegyűjtő biológusnak kinéző egyén állt, mindkét kezében fehér nylon szatyorral. Félszegen kezet nyújtott.

– Jópalizoli vagyok – mondta alig hallhatóan. – Üzenetet hoztam, mert én vagyok a Nagy Felvidéki Magyar Hálózat üzenet- és pénzhordója. ENSZ-útlevéllel járok-kelek a világban, most is üzenetet és pénzt hoztam, üzenetet önnek, drága Bíróferi professzor uram, a jó forintokat pedig az éppen kiépülőfélben lévő nagy felvidéki magyar fagylaltkiszerelő hálózat megalapozására. A kiszerelések beszerelésére álcázásul a kies Felvidék exponáltabb magyar könyvesboltjait szemeltük ki, ezzel is megtévesztve az ellenséget.

– Nagyszerű ötlet – mondtam.

– Igyekszünk – mondta szerényen Jópalizoli – majd szólt: az Amerikából megtért emberünk, akit a kommunista önkény titkosszolgálata azzal büntetett, hogy az államellenes tevékenységéért sem nem Jáchymovba, sem nem a gulágra száműzte, hanem az embertelen Floridába, azon belül is Miami Beach-be. Ott tengődött rabkenyéren, ott rakta élére a centeket, amelyeket az USA-ban élő magyar indiánoktól tarhálgatott össze, hogy a későbbi nagy felvidéki magyar demokráciában e gyötrődő nemzetrész javára fordíthassa. Ott a messze Floridában, a perzselő homokban rakosgatta össze azoknak a majdani bajtársainak a névsorát, akik a maguk makulátlan mivoltában majd a nemzetrész élére állhatnak, és megmentik a templomot s az iskolát, de átok ül rajtunk, ó Isten! Akárhogyan is matematikázott, nem jött ki egy elnökségre való olyan írástudó felvidéki magyar hazafi hazaffi, aki ne lett volna vagy kommunista, vagy besúgó, vagy mindkettő. Hát ezért zarándokoltam idáig Bíróferi professzor doktor uram, mert ön az egyetlen, aki érzékcsalódásokkal járó átmenti tudatzavarában ennyi titulussal, csehszlovákiai magyarként képes volt megmaradni tisztának. Kooptálni akarjuk önt, erőnek erejével! Jövő kedden délután háromnegyed háromkor leteszi az esküt, és a Föderális Nemzetgyűlésben képviseli hittel, vasakarattal ezt a maroknyi nemzetrészt. Könyörüljön rajtunk… Vegye figyelembe azt, hogy Nemzetijani és Nemzetijani, mélynemzetiségi megfigyelőink naponta adtak hírt az ön makulátlan jelleméről, ezért a későbbiek folyamán megalakuló Elnökség és Etikai bizottság majd önnek ad igazat az Izsa–Gyulamajor-mérkőzésen befújt tizenegyest illetően is, különös tekintettel arra, hogy ön mind az elnökségnek, mind az etikai bizottságnak, valamint kilenc felügyelői bizottságnak szakértői tagjává válik, amihez őszintén gratulálok.

Ekkor már körülöttünk állt az összes marcelházi és hetényi öregfiú, és egyöntetű érdeklődésről tettek tanúbizonyságot:

– Mialófasz lesző te, Bíróferi?! Parlameni képviselő… talán… meg… meg elnökségi tag, ha majd lesz elnökség… talán…

Isteni szerencse, hogy az asztalnál maradt Sándorgabi meg Okossanyibácsi, korábbi kommunista pártelnökök, rákezdtek, hogy „majeste hade jindulunka fronraha… buhucsuhuzni jöhöttehem, Kiskahatohó…”, és ennek a halhatatlan melódiának nem tudott ellent állni sem a hetényi, sem a marcelházi öregfiúk labdarúgó csapata, sem kollektíve, se egyénileg: „nehefélj, vihigyáházuhunk mi magauhunkra, vehelühünk az Ihistehen, Kihiskaható…”

Így aztán nem mondhattam el a szépen megfogalmazott pohárköszöntőmet, és bele kellett törődnöm abba, hogy futballbírói pályafutásom során először nem vert meg senki.
***
– Haj, haj – mondta egyöntetűen a Szerző, Bozsó és Kóró –, haj, haj, már a kisfröccs sem a régi… hogyan mondhatnánk ezután, hogy mi van, geci Bíróferi? Ha sem a kérdés, sem a válasz nem lenne őszinte?

Kikísértek a hat húszas buszhoz, a Patika nevű kocsma pitvarában ott állt az ellentábor, akik eladták magukat és sörrel koccintottak, mégis csatlakoztak hozzánk, mert kebelükben érezték a helyzet súlyos mivoltát. Búcsúzóul átadtak egy zacskó töpörtyűt, két fél sós kiflit, és egy patentos üveg összeöntött sört, Bicaj a belső zsebéből előhúzott egy gondosan összehajtogatott kockás papírlapot:

– Bíróferi búcsúztatója, írta Bicaj, rendes nevén Karkó András. Kedves Bíróferi, nem azért, mert most nagy ember lesző, mert azt megmondhatja a Csere is, meg a Babajkó is, meg a Compó is, meg a Tipli is, hogy mi mindig tiszteltünk téged. Nem annyira, de tiszteltünk. Ezért, ha majd már Prágában lesző, ahol a Babajkó katona volt, és mindig emlegeti, hogy milyen ott a sör, ha majd egy nagy korsó sört látsz, hát gondolj ránk. És akkor majd mi is gondolunk terád.

Mindannyian nagyon meghatódtunk, Hosszúsanyi dudálva érkezett a busszal, már éppen majdnem integettem, amikor Hosszúsanyi földhöz vágta a surdakalapját: defekt!

– Akurvaéletbe, defektet kaptam!

Gazos a bicikli kormányára támaszkodott:

– Mert olyan hülye vagy, Hosszúsanyi, hogy soha nem kerülöd ki a kikerülhetetlen szöges deszkát…
***
A Hungária Expressz vonat reggel fél hétkor gördült be a Wilson pályaudvarra, és azért nem tudott tovább közlekedni Ústi nad Labem és Drezda irányába, mert a mozdonyvezetőt is kooptálták a Föderális Nemzetgyűlésbe. A hosszú Dlázsgyená utcán hömpölygött a választók megkérdezése nélkül, mégis demokratikus módon képviselőjelöltekké lett egyedek tömege, s Istennek hála, a demokráciának ez a sajátságos, ám működőképes formája gyökeret vert, szárba szökkent, és véglegesen meghonosodott ebben a mi gyönyörű tájegységünkben. A képviselőjelöltek már útközben is gyakorolták a frakciófegyelmet, és hol 2/3-os, hol pedig 4/5-ös többséggel szavazták meg, hogy rozspálinkát vagy köménymagos pálinkát igyanak-e tizenkettes sörrel. Háromnegyed háromkor háromnegyed hármat kondított a Hradzsin toronyórája, s mi képviselői esküt tettünk a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Alkotmányára. Azért arra, mert így képviselőkké válhattunk, s mint képviselők, szavazatunkkal megszüntethettük a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Alkotmányát azért, hogy szavazatainkkal létrehozhassuk a Csehszlovák Köztársaság Alkotmányát, immáron örök időkre kitörölve belőle a szocialistát. Nagyszerű és felemelő érzés volt többek között az is, hogy mostantól mi, csehszlovákiai magyarok nem az általunk nagyon gyűlölt Edvard Beneš dekrétumai alapján lettünk mindannyian háborús bűnösök, hanem saját meggyőződésünkből, saját magunknak megszavazva alkotmányba emeltük ezt a kiváltságot.

– Majd ellenalkotmány-törvényt nyújtunk be, mondta Kooptált 12 Géza képviselőtárs.

Aztán majd jól megláthatják, hogy velünk nem lehet csak úgy lacafacázni!

– Csak ne olyan hevesen, mondta Kooptált 24 Pali, csak óvatosan azzal az ellenalkotmány-benyújtással… Törékeny még ez a mi demokráciánk, s ha magunk ellen hergeljük az államalkotó nemzeteket, akkor a vályú olyan messzire kerülhet tőlünk, mint a rossebegyemeg. Ezt pedig te sem akarhatod komolyan, Kooptált 12 Géza! Kooptált 24 Pali életigazságot sejtető gondolatai olyan mélyen hatottak a frakció tagjaira, hogy az elkövetkezendő idők folyamán, kerül, amibe kerül, a mindenkori képviselők kiskátéjává vált, mert kormányok jöttek, kormányok mentek, frakciók jöttek, frakciók mentek, de a vályú, a vályú az politikailag bebetonozódott.
***
Egy percet sem késlekedtünk. Ráléptünk a tettek mezejére. A tettek mezejét azon az estén a Krušovice nevű sörözőben találtuk meg, ahol kifeszítettük a felvidéki magyar lobogó virtuális változatát, amelyre lehetőségként létező változataiban rátűztük e kicsiny, esendő nemzetrész virtuális ábrándjait. Ezen a propagandisztikus úton elindulva a frakció kemény magja közfelkiáltott:

– Le a Beneš-dekrétumokkal! Határrevíziót! Határrevíziót! Vesszen Trianon, vesszen Trianon! Autonómiát! Satöbbi. Alkossuk meg a programunkat! – kiáltotta Frakcióvezetőlaci.

– Majd pont programalkotásra vesztegetjük a drága időnket! – dörögték a mérsékeltek. – Megalkotjuk a programot, közzétesszük, a népek elolvassák, aztán idejekorán
számon kérik rajtunk. Ezt akarod, Frakcióvezetőlaci?! Hülye vagy, Frakcióvezetőlaci?! Frakcióvezető akarsz maradni, Frakcióvezetőlaci?! No azé! Akkor majd mi, mérsékeltek, megjavasoljuk, hogy mi és hogyan legyen… Mongyá má valamit te is,

Kooptált 24. Pali… no… Te vagy a legmérsékeltebb… Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát, mondta mérsékelten Kooptált 24. Pali. Mert ha teszem azt, eljön példának okáért annak az ideje, hogy miniszterelnök-helyettes legyek, akkor úgy kell a kopjafákat avatni, hogy az államalkotó nemzet az ő önérzetében ne bántódjon, hogy a gyújtóhangúan nemzeti érzelmű szónoklatból mindjárt a legelején kihallatsszék mind a beilleszkedési, mind pedig a vegyülési hajlam, s mindezt úgy, mérsékelt barátaim, hogy a nép, az istenadta azt higgye, értük élünk, értük halunk. Ami amúgy igaz is, csak emígy nem egészen.

– Jól van – mondta Kooptált 001 Miki –, pontosan tudom, hogy tubarózsa meg liliom, meg azt is, hogy, ha akarom, vemhes, ha akarom meg nem vemhes, ezért itt és most bevezetem a nagy csehszlovákiai magyar demokratikus ügyintézés módozatait: az lesz, amit én mondok, és úgy lesz, ahogy én mondom, kedveskéim. Ezen demokratikus elvek mentén ki mer még hozzászólni?

A jelszavunk: együttélés. Azért ez, mert a későbbiek folyamán ezt nagyszerűen lehet módosítani, például ilyenre: kettecskén, de szép az alkonyóra kettecskén, akivel majd kéz a kézben, összebújva, sülve, főve kettecskén… és így a mocskos liberálisok, akik ebbe a rothadó Föderális Nemzetgyűlésbe kooptáltattak bennünket, ki lesznek lőve. A népeknek pedig a magam egyszerű, mégis szuggesztív módján azt sugallom, hogy ők a megosztók.

– Jól van – mondták a liberálisok –, megértjük mi az idő vasfogának a szavát, kedves Kooptáltunk 001 Miki, de egyszer majd kibúj a szög a zsákból, és rákerül a sor a kenyértörésre, melynek következményeként két szék között a pad alá!

– Mielőtt e sikeresnek mondható frakcióülést berekeszteném – mondta Frakcióvezetőlaci, legalább vizionáljunk egy káprázatot a felvidéki magyarság számára arról, hogy a mi áldásos tevékenységünk folytán miként emelkedik fel az enyészet legmélyebb magasságaiba.

Frakcióvezetőlaci hiteles és máig időtálló szavait hatalmas tapsvihar követte. Más nem.

Másnap se. Egy év múlva se. Öt, tíz, tizenöt, húsz, huszonöt év múltán se.

Csak a pártot alkotó vezető egyedek nemzetiségmentő, egyre családiasabb vállalkozása ragyog, mint Csaba királyfi útja odafönt az égen, az alábbi recept szerint: végy egy nemzeti kisebbséget, oszd meg a saját szájad íze szerint, főzd puhára és hitesd el vele, hogy minden az ő érdekében történik. Mellékágon szerveztess évi ötszáz kopjafaavatót, évi ötszáz koszorúzással, évi ötszáz gyújtóhangú, ám önbűnösséggel átitatott szónoklattal, szívet marcangoló szavalattal, délelőtt. A délután pedig legyen a pirospozsgás, bíborba-bársonyba öltözött borlovagoké, zubogjon a csaugáré, versenyszerűen rotyogjon a hangsúlyozottan felvidéki magyar gulyás, melynek ízét, nemzetiségileg pozitív zamatát, és a győztes kilétét hitelesen csak az egyik, vagy épp a másik pártot képviselő pártegyed határozhatja meg. És ami dramaturgiai szempontból végtelenül fontos és követendő: csak a székely himnusz elhangzása után dübörögjön fel a kombiné!
***
– Jól van, Bíróferi, azt aláírom, hogy visszaemlékeztél a jövőre, mert ahány Pünkösd, annyi a pünkösdi király, különösen akkor, ha van Pünkösdi Királyság nevű territórium – mondta Szerző –, de valaminek kell lenni a jövő után is. Az nem lehet, hogy a boldog jövő után ne legyen semmi.

– Felvizeztem a bort, spricceltem hozzá hangyányi szódát, hurkapálcikára ragasztott, magyar, papír, nemzeti lobogót szúrtam mindennapi kenyerünk maradék gyürkéjébe; a jövő utáni idő nemzettörténeti szempontból a mi számunkra nagyjából így néz ki…

– Kedves Bozsó, szeretettel köszöntünk abból az alkalomból, hogy betartottad a szavad, miszerint: ha még ezt a forradalmat is elbasszuk, akkor nem érdemes tovább élni. Most itt állunk mindannyian megrendülten, mert a forradalmat sikeresen elbasztuk. Most játszásiból előreállítottuk az órát, amely épp az előbb ütötte el az 1997. október 6-i fél kettőt. Itt vagyunk mindannyian, a Szerző, a Kóró, a Gazos, meg a Patikából a Bicaj, a Csere, a Babajkó, a Compó meg a Tipli, meg még majd jön a Hosszúsanyi is, csak előbb leengedi a buszból a hűtővizet, mert lehet, hogy reggelre fagy lesz.

Itt állunk félkörben, azt a boros üvegnek támasztott fényképet nézzük megrendülten, amelyen nagyon derűlátón nézel a messziségbe és cigarettázol, épp most vettem észre, hogy a Babajkó meg a Gazos letörölt egy-egy könnycseppet a borvirágos arcáról. Küszködünk a könnyeinkkel, de hiába, azt, hogy Isten veled, Bozsó, már csak egy belső hang mondja.

Ha majd befejeztük a férfias elsiratásodat, a Babajkó biztosan azt javasolja, hogy danoljunk a tiszteletedre, majd meglátod, hogy a legperverzebb nótáink is annyira, de annyira szomorúak lesznek, mint a

jénistenem aggyá essőt,
a lovamnak jó legelőt
hagy egyen,
a lovamnak jó legellőt,
hagy egyen,
nekem pedig szép szeretőt,
hagy legyen…

Ezzel zárom soraimat, öleld meg a Jóistent mihelyettünk is…
Barátod, Bíróferi.

Vége