Pápay Szandra: Vers-törekvések. Géczi János Törek című kötetéről

verselem, amit szinte észre sem vesz a mindenkori olvasó, ha csak arra a jelentésre figyel, ami a versfelszínen dereng. Géczi minduntalan emlékeztetni próbál bennünket, hogy amit olvasunk, azt valaki valahogyan összerakta, minden darabja értelemmel bír, és sokszor teljesen más jelentéssel, mint a versegész. „Nem csak összeköti / a két főnevet, szétosztja az és. / Az éshez tartozik egy kéz.” (Törek)

Törek a szó szoros értelmében, mintha nem is verseket, hanem a versírás folyamán keletkező leszakadt jegyzeteket, elhullott töredékmorzsákat olvasnánk. A szöveg sokszor szándékoltan irodalmi, műfaji fogalmak és túlságosan konkrét referenciák összjátékában bontakozik ki, paradox módon mégis elhatárolódik mindenféle megalkotottságtól, s direkte hiányzik egy kötetösszerántó jelentéshorizont meghatározhatósága.

A kötet első verse pozícionál egy alap világértési problémát: „Egyetlen szóval bármi eltakarható, / válik a káosz olyanná, / mint a kozmosz”. Egy tökéletesen megkomponált művészi produktum ezen értelmezésben mintha behatárolná saját jelentéslehetőségeit. A kötet mintha így próbálna szembefordulni töredékességével, a formai, nyelvi és referenciális játékaival. Nem célja artikulálni egy koherens és jól követhető jelentésutat, melyen a megértés nyugalmával mehet végig az olvasó. A versek sokkal inkább „Az út mellékén titkok tisztásai” (…képvisel). A nyelv általi meghatározhatóság viszonylagosságát járják körül, mely nemcsak alkotói, de mindenkori emberi alaptapasztalat.

A Lábjegyzet című versben a versalany feleslegként aposztrofálja saját magát. Miként a verscím is egy szövegtesttől elkülönült hozadékot jelöl, úgy az alanyiság is valami lényeghez nem szorosan kötődő entitásként határozza meg magát. Hisz talán ezek a versek épp a lényegeset, a lényegesről alkotott képzeteinket próbálják demisztifikálni. Olyan kardinális létkérdésekre, melyekre korábban versben kerestek művészi választ, mint szerelem és haza, itt nem találunk, pedig ezeket ironikusan rendre megidézik a versek. Újfajta nézőpontot teremtenek, mely sokszor rideg mezítelenségben, a költőiség védőburka nélkül jut el hozzánk. „És rohadt vagyok, mint a nyelv, / amely a számban lapul. / Amely nem számol sose az eszme / férge belébújt kételyeivel.” Mintha a művészi nyelv mint közös nevező megteremtésének kudarca bontakozna ki egyes versekben: „Ez ami közös, a csend hallgat azonosan / mindkettőnkben. Nincs közös szavunk se erre, se arra.” (…arra)

Mi lesz a tétje hát a beszédnek egy ilyen közegben? Választ talán a címadó vers sem kíván adni, mely vissza-visszatérő eleme a kötetnek. Egy hosszú, 118. versszakból vagy sokkal inkább gondolategységből álló folyam, ami öt részletre bontva, más versek közé ékelve kíséri végig az olvasót. Egymással szoros kapcsolatban nem álló foszlányok, melyek mintha emlékdarabkák árnyékaiból lennének összefűzve. Szavakból szőtt laza háló, mely a pillanatot próbálná kiragadni a gyorsan folyó időből. Persze számol e kimerevítés kudarcával is, hisz amint nevet adunk a megfoghatatlannak, épp a lényegétől fogjuk megfosztani. „Akkor nem sejlik többé elő, / mily széles kanyarokkal / és hogyan kígyózik át a sötét tölgyerdőn.” (…képvisel) E kétkedés sokszor öniróniába is futtatja a szövegeket. „… szavak tégláiból épült meg / a labirintus, amelynek szörnyetegei voltunk.” (Törek)

Mintha a szónak két útja rajzolódna ki a kötetben. Egyrészt az írásjelek összességéből álló nyelvi egység, melynek formája és jelentése állandó. Másik megvalósulási formájában a szó valami sokkal rugalmasabb entitásként próbál idomulni ahhoz a belső lényeghez, melyet talán csak egy röpke pillanatra képviselhet egy füzetlapra lejegyzett vers félsorában. „Terjed a bükk kérgére vésett jel, / szétnőnek, elfolynak a betűk, / de a szó, az marad.” (Törek)

A kötetborító belső oldalán a Magyar Értelmező Kéziszótárból kiemelt szócikk található a törek szóról. A kötet versei ezután mintha egy soha le nem zárható, mindig bővülő – vagy épp szűkülő – dinamikus szócikként lendítenék mozgásba e meghatározottnak hitt nyelvi egységet. Jelzi azt is, hogy a szó önmagában nem képes jelentéssé válni, interakciót kíván, tehát a szóval nekünk is feladatunk van.

A pokol című vers kétféle szöveget ismer el élőként: amit írnak vagy olvasnak éppen. E két létállapot között a vers nem több zárt ajtó mögötti néma, fénytelen térnél. „Maga a szöveg a pokol, / ha olvasója nem alkotja teremtővé.” A kötet többi versére is jellemző egyfajta autopoétikus olvasási horizont folyamatos játékban tartása. Első olvasásra talán modorosnak is hathatnak az alkotási folyamatot előtérbe helyező túlságosan konkrét reflexiók: „Nem mondhatom, hogy leszámolom / minden verssorban a szótagot.” (Lábjegyzet)

A kötet egészét nézve azonban motiváltnak tűnnek ezek a szándékos kizökkentések. Mintha a versek közelíteni próbálnák a vers megírásának és a vers olvasásának az aktusát, a megélhető pillanat közös nevezőjét kutatva. A kötetben kirajzolódó világértés nem valami állandó és változatlanul továbbörökíthető anyag, sokkal inkább hasonlít egy önkéntelen és hirtelen kézmozdulathoz, melynek elejét az olvasó, végét az alkotó nem láthatja soha, mégis mindketten egy kicsit önmagukra ismernek benne: „van pillanat, amelyik még az enyém, / van a rákövetkező másik, / melyről ez el nem mondható.” (Törek)

Így e félig megnyugtató, félig nyomasztó talán-megértésben a kötet nem is próbál mást, mint beszélni; a kőhöz, az időhöz és hozzánk; s talán „Akad szív, amely az árnyékot meghallja” (…töredék).

(Kalligram, Budapest, 2016)