Szendi Nóra: Irodalom és zárvány IV.
Julija Svetlova felvétele
Sziasztok, Nóra vagyok, függő.
Életem csaknem felében függőkkel voltam körülvéve, akikkel motyósnak, drogosnak és narkósnak becéztük egymást és magunkat, és míg suttyomban jelentésüket és jelentőségüket vesztették ezek a szavak, mindvégig az ajkunkon játszott az a jellegzetes vigyor, ami ott dereng még a legszélre sodródott, üszkösödő lábú, döglődő heroinista képén is. Az anyagos pökhendiség vigyora. A mindent jobban tudás vigyora. A majd-én-elsikálom-okosba’ vigyora. Egyszerre az önbecsapás és a végtelen cinizmus vigyora. Miről beszélgettem ezekkel az emberekkel, ha sosem volt szó a lényegről? Most ülök a gyűléseken, és történeteket hallgatok. Igaz történeteket. Senki nem vág közbe. Senki nem tudákoskodik. Senki nem ítélkezik. Senki nem licitálja felül a másikat, hogy az hagyján, én kétszer annyit, én parább vagyok, én jobban bírom, én bezzeg tudom kezelni. Hiszen egyikünk sem tudja kezelni. Ezért vagyunk itt. Mámorító beismerni, hogy nem tudom jobban, hogy soha esélyem sem volt. Mámorító újra és újra kimondani.
Sziasztok, Nóra vagyok, függő. Ez a harmincadik tiszta napom.
Taps. Éljenzés. Ölelések. Kapok egy harmincnapos bilétát. Azt mondják, ügyes vagyok. Egyébként az utóbbi időkben mindenki, akivel csak szóba kerül. Kicsit álszerényen értetlenkedem: azért nem biztos, hogy szentté kéne avatni tizennégy év csapatás, vetítés, maszatolás, hazudozás, tarhálás és vaddisznólkodás után. Persze büszkén vigyorgok. A diplomám átvételekor nem örültem ennyire (akkor is be voltam tépve), mint ennek a műanyag vacaknak. Másrészt meg: harminc nap harminc évnek tűnik. Hirtelen olyan rendben van körülöttem minden, mintha az egész meg sem történt volna.
Egy rakat kedves ufó közt ülök. Mindenféle nemű, korú, stílusú és társadalmi helyzetű ufó, csak egy biztos: ugyanarról a bolygóról érkeztünk valamennyien. Szenvedélybetegek vagyunk. Józanok vagyunk. Szenvedélyesen akarjuk a józanságot. Még a dizájneres tag is, aki arcára fagyott rendőrparával, szétkenve tekereg a helye és az asztalra készített kávé között, amit nyilván ezúttal is egyedül fog elfogyasztani, poharanként öt kockacukorral. Nem úgy fest, mint aki bármit is felfogna a körülötte zajló eseményekből, néha le kell pisszegni, amikor kihangosítja összefüggéstelen belső monológját, valami mégis mindig idehajtja. Jó helyen van.
Jó helyen vagyok. Napról napra járja át a lelkem a tudat, hogy nem vagyok normális, de itt ez teljesen normális.
Persze ha már itt tartunk: hogy mindenki tolja magát, mert péntek este van, mert meccs van, mert öröm van, mert bánat van, mert csak úgy, mert zajlik az élet, az normális? Hogy minden tintás állat egyenlő, de egyes tintás állatok egyenlőbbek a többinél, az normális? Takarodjál innen, utoljára szóltam, üvölti a pultos a Nájlonban a mazsolává töppedt alkoholista nőnek. A nő magában motyorászva elbódorog. Eszembe jut: talán negyven napja sincs, hogy engem is elzavartak (naná hogy azért pár fokkal udvariasabb stílusban) alkalmi csövesbarátommal, aki ki tudja, merre jár most: talán már egy elíziumi kocsmában iddogál, ahonnan soha nem fogja kiseprűzni senki.
Harmincéves dzsánki vagyok. Harmincnapos csecsemő vagyok. Függő vagyok, most épp a gyűlésekre gyógyultam rá. Döntögetem magamba a kávékat, mint a dizájneres arc, éjfélkor fekvőtámaszozom, állandó felajzott izgatottságomban a szokottnál is intenzívebben kaparom a körmöm melletti bőrt, szanaszét küldöm fűszerekkel és fokhagymával a pörköltet, mert megvadulok az ízekért, veszek egy doboz Tictacot, és tíz perc alatt, szopogatás nélkül szétrágom az egészet. Két új felépülő cimbimmel tíz tojásból pattintunk rántottát éjszaka pár csomag baconnel felütve, és úgy vedeljük hozzá a csipkebogyóteát, mintha nem lenne holnap. Naná, hogy készítettem már józanul rántottát, csak épp a gondolataim. Örökké valahol másutt sompolyogtak.
Megszállottan akarom az életet. Éjjel kettőkor feltekerek a Citadelláig, hogy kimaxoljam a szabadság őrületét. Nézem a szombat esti várost, pulzál az egész. Tőlem jobbra és balra bebaszott társaságok. Átfut az agyamon, hogy azért talán mégis lehetne most nálam valami, aztán rájövök, hogy ha lenne, én nem volnék itt. Nem bírom abbahagyni a biciklizést, fel-alá nyargalászok a városban. Az addiktológusom leszid, hogy azért ennyire ne viselkedjek már függő módjára. Örül, hogy örülök, de fogom még szarul is érezni magam. Tartalékoljam az erőimet.
Irodalom és hazugság. Tulajdonképpen ezt a címet is adhattam volna ennek a sorozatnak, amely nem másnak volt a krónikája, mint önnön lelepleződésemnek. Az álmaim arról, hogy be vagyok állva, mindvégig, a legjózanabb pillanataimban is valóságosak voltak. Újra akartam értelmezni a zárvány magam alkotta fogalmát, narkós buboréklét helyett valami belső végtelenségről vagy befelé táguló világról (mekkora bulsit), egy új életről írni – és úgy kerülgettem saját függőségem témáját, ahogy a gyilkos őgyeleg a tett színhelyének környékén. Mégsem volt hiábavaló a kérdés kapirgálása: a zárvány fala végül tényleg meghasadt, és berombolt rajta az új élet. Én meg csak keresem a szavakat jólesőn leigázva, hápogva, hogy megragadjak belőle valamit – talán szerencse, hogy épp akkor, amikor megbízatásom – itt legalábbis – a végéhez ért. Van időm ribútolni.
Szendi Nóra (1988)
Író, szerkesztő. Első regénye (Zárványok, 2015) az Apokrif–FISz közös sorozatában látott napvilágot. Második regénye (Természetes lustaság) ősszel várható a Kalligram gondozásában.